Sok írás születik „helyes ideológiáról” és jó „ellenzéki stratégiáról”, miközben elfeledkezünk a mozgalomépítés alapjáról: egy bázisról, ami autonóm módon épül. Ezen keresztül juthatunk túl a szubkulturális baloldalon, és a folyamatosan „a munkásokat” „megszólítani” kívánó pártpolitizálás gyengeségein.

Kemény Bence

Sok írás és beszélgetés témája mostanában a helyes politikai cselekvés mibenléte. Ez az esszé nem egy újabb pusztába kiáltott „mi a teendő”. Ahhoz, hogy átgondoljuk, merre tovább, először a magyar baloldal konkrét elemzésére van szükség. Így ezt a folyamatot kezdem el írásomban. Láthattuk, hogyan gondolkozik az amerikai baloldal működéséről a demokratikus szocialista mozgalom egyik fő alakja, a Jacobin-alapító Bhaskar Sunkara. Gondolatmenetének hiányosságait a kortárs amerikai mozgalmi gondolkodás elméleteivel egészítem ki, hogy a választásokon túl lássunk stratégiában.

Mit csinálunk most?

Mi a magyar „baloldal” (ellenzék?) elsődleges működési és szervezési módja? Főleg olyan intézkedésekre, folyamatokra reagál, amelyek valamilyen módon veszélyeztetik életmódunkat, társadalmunkat. Lehet ez a rabszolgatörvény, a hajléktalanság kriminalizálása, a romák kirekesztése, a CEU elűzése, a nők elleni erőszak, a TB-törvény, a munka törvénykönyvének átírása, az internetadó, az egyetemi rendszer további piacosítása stb. Reakciónk része, hogy cikkeket írunk, előadásokat tartunk, tüntetést szervezünk.

A szervezés szó itt megtévesztő, ez jobban hasonlít egy kerti party megrendezésére: a végén egy kizsákmányolt, elnyomott csoport sem lett szervezettebb.

Ennek a fajta politizálásnak fő eleme a mozgósítás. Meglévő hálózatainkat – és a benne lévő, általában eleve elkötelezett ismerőseinket és a tágabb, de azonos preferenciákkal rendelkező, társadalmi szempontból csekély hatású közeget – hívjuk el valamilyen megmozdulásra. Ez is elengedhetetlen, megkerülhetetlen része minden politizálásnak, de a haszna korlátos. Nem oldja meg a legnagyobb problémánkat: rajta keresztül nem leszünk többen, a szervezetlen tömegek megszervezésére (önmagában) nem jó eszköz. Amit e „működésmóddal” elérünk, nem más, mint saját közegünk magas hőfokon tartása, ami nagyobb társadalmi konfliktusok idején, jó szervezéssel képes saját körén kívül behúzni rendszer(kormány?)elleneseket. Így ellenállásunk a „liberális hegemónián belül marad, ahelyett hogy vele szemben hatékony ellenhegemóniát építene” (innen). Az így megszólított emberek rohamléptekkel válnak ki köreinkből, hiszen – a pártokat leszámítva – nincs rendszerellenes szervezet, amelyhez csatlakozni lehetne.

Nincs tehát bázis és nincs szervezet.

Erre a problémára reagál az Amerikai Demokratikus Szocialisták szervezetének több irányzata.

Honnan fújnak a szelek?

Korunk politikai mozgalmait elsősorban nem ideológiai állásuk, kritikájuk pontos iránya határozza meg: „Valaki az alapján lesz kommunista vagy anarchista, hogy lobogóját milyen fonalból szövi (és hogy ki milyen zászlót lenget nem a mély meggyőződés, hanem a baráti kapcsolatok esetlegességének eredménye)”.[1] Ez a szubkulturális működés, a nehezen áttörhető kapcsolati hálók és informalitások velejárója. Kérdés: mi határoz meg egy szervezetet? Miért csatlakoznak hozzá a tagok? Nem „a lengetett zászlók” miatt, és nem is távoli célkitűzéseik, hanem valós tevékenységük okán. A politikai stratégiát nem egy eszköz használata minősíti, hanem sokkal inkább az, hogy azt az eszközt miként és milyen célból használják. (Ezért a reformokért folytatott harc nem egyenlő a reformista politikával.) A stratégia kérdése kulcsfontosságú, nem pedig a (történelmi) tendenciákhoz való hűség. Ez nem jelenti a baloldali emlékezetpolitika végét: továbbra is fontos tanulságai vannak korábbi szerveződéseknek. Ezeket nem kell kidobnunk, de a történelmi leckéket nem szabad élőszereplős szerepjátékozásra és rossz gyakorlatok indoklására használnunk. A mozgalom „valós elemzésére” van szükség, amiben a kortárs amerikai mozgalomelméleti viták segítenek. Minden politikai rendszer sajátos és egyedi, de a különböző csoportok és eszközök nagyon hasonló dinamikákkal rendelkeznek, ezért lehet ezeket az észrevételeket a magyar helyzetre alkalmazni.

Milyen tevékenységekből épülhet fel a mozgalom? Az elemzéshez megkülönböztethetünk:

  • választási tevékenységeket
  • szakszervezeti szervezést
  • értelmiségi tevékenységeket
  • kölcsönös segítségnyújtást („mutual aid”)
  • aktivizmust

Az a mód, ahogyan ezek egymáshoz kapcsolódnak, és ahogyan szervezeti formákat öltenek, meghatározza látképünk. Közelmúltunkban az aktivizmus és az értelmiségi tevékenységek uralkodtak („fejnehéz a magyar baloldal”). Ez érthető jelenség, hiszen egyrészt egy aktivista csoport jár a legkisebb erőforrás-igénnyel, másrészt az akadémiai szféra és az NGO-ipar a legnagyobb (egzisztenciális) fenntartó erővel. A helyzet ennél bonyolultabb kezd lenni, ezért az amerikai szféra tipizálásán keresztül próbáljuk továbbgondolni.

A különböző tevékenységekhez optikailag és szervezeti működésben is jellegzetes eltérések párosulnak. Sophia Burns felosztása két dolgot vesz figyelembe: mit csinálnak, és ehhez milyen megkülönböztető tényezők párosulnak. Így születik ez a négyes felosztás:

  • Kormányzati szocialisták: jellemzőjük a pragmatikus, reálpolitikai hozzáállás, ami akár az „ideológiai tisztaság” feladásával is harcolna fontos reformokért, fő terepe a választások politikai világa.
  • Militáns tiltakozók: a hangsúly itt a radikális utcai politizáláson és az ehhez köthető akciókon van, az intézményesült politika teljes elutasítása jellemzi.
  • Militáns hobbisták: tevékenységüket az ideológia előállítása és egymás közötti megosztása határozza meg, így „szervező” munkájuk is ehhez kapcsolódik: újságterjesztés, önképzőkörök, konferenciák és a nyilvánosság uralása.
  • Bázisépítők: ez esetben olyan intézmények építése a cél, amelyek bázist jelenthetnek a munkásosztály körében.

Milyen bázis?

Az amerikai (radikális)baloldal fontos és egyre nagyobb figyelmet kapó irányzata a bázisépítőké. Ennek alapgondolata, hogy a kortárs baloldal egészen addig nem képes tömegmozgalom megszervezésére, amíg nincs bázisa a munkásosztályon belül. Ehhez olyan intézményeket építenek, amelyek az emberek alapvető szükségleteire kínálnak válaszokat, főként szociális problémákra reagálnak és mindenki számára elérhető, diszkriminációmentes hozzáférést biztosítanak.

Ilyenek a bérlői szakszervezetek,[2] a termelői és a különböző osztályokat összekötő fogyasztói szövetkezetek, a közösségi kertek, a reprodukciós jogokat védő szervezetek, és a radikális szakszervezeti szerveződések, illetve akciók. Ezeket az intézményépítő harcokat egészíti ki a kampányszervezés, jellemzően a környezetvédelmi ügyek mentén. Önmagában nem radikális vagy antikapitalista tett két sornyi krumplit kapálni Philadelphia foghíjtelkein. Jó kezdet azonban a hétköznapiság, a mozgalmon belüli anyagi igények kielégítése, és szocialista elvek mentén szervezett érdekvédelem építéséhez. Mindez globálisan is értelmezhető, alapvetően mégis helyi politikai küzdelmekből egy dinamikusan épülő mozgalmat jelenthet (ami nem veti el az intézményes politika használatát sem).

Mindez persze nem megvalósítható, ha nincsenek elkötelezett és képzett résztvevők, akik felismerik osztályérdekeiket, és átlátják, hogy milyen eszközökkel tehetnek értük. Ezért jöjjön a bázisépítés másik része: a politika pedagógiai oldala.

A szervezők megszervezése

Mi Bernie Sanders politikai stratégiájának valóban radikális eleme, ami miatt Bhaskar Sunkara „osztályharcos szociáldemokráciának” nevezi? Ennek lényege, hogy programja olyan reformköveteléseket tartalmaz, amelyek a hatalmas befolyású amerikai kapitalista osztályt hátrálásra késztetik, Sanders mozgalmát pedig folyamatos konfrontációra ösztönzik. Ez az előválasztási folyamatban is egyértelmű: látjuk a vállalati érdekeket a média manipulációjában, a „mérsékelt” jelöltek támogatásába ölt „sötét” pénzek milliárdjaiban, és a tőzsde minden megrengésében. Ehhez pedig több kell, mint amit a választási harcok jelentenek: a kopogtatás nem szervezés. A Kommunista Kaukusz stratégiai szövege ezt így fogalmazza meg:

„Ha a célunk az ingyenes egészségügyi ellátás és a Green New Deal – ami sokkal kevesebb, mint a kapitalizmus felszámolása –, akkor be kell látnunk, hogy ezeket sosem fogjuk elérni önmagában olyasvalaki megválasztásával, aki azt mondja, hogy ő is ezt akarja. E reformok bevezetése önmagában nem gyengíti a tőke erejét. A munkásosztály szervezettségében rejlő erő az egyetlen, ami képes erre, amivel akár csak engedményeket is kicsikarhatunk az uralkodó osztályból. A kapitalizmus elleni harc akkor léphet előre, ha egy erős és szervezett munkásosztályból új tömegmozgalmak születnek.”[3]

E szervezettség elérése egy demokratikus mozgalmon belül pedig csak egy eszközzel lehetséges: ez a káderképzés, a folyamatos (belső) politikai oktatás rendszere. A bázisépítés során létrehozott intézmények és kampányok csak olyan bázissal tarthatók fenn, ahol a politikai tudás nem pár ember kezében összpontosul.[4] Ez egyszerre jelenti a kis politikai szekták (és egydimenziós pártok) vezetőközpontúságának elutasítását és az Occupy-féle vezetőnélküli szervezetlenség elvetését: a cél nem egy vezető nélküli mozgalom, inkább egy olyan szervezet, ahol különböző szinteken sokan tölthetnek be ilyen pozíciókat. Ezért kell,[5] hogy a szocialista mozgalom központi helyére álljon vissza a politikai oktatás.

A képviseleti politika szerepe

A választásokról és intézményes politikáról való „radikális” gondolkodás zsigeri elutasításból indul ki. E tétel szerint a rendszer által adott eszközökkel nem tudjuk elbontani a rendszert. E leegyszerűsítés nézet teljesen érzéketlen a politikai intézményrendszerre és a történelmi hullámokra — ezért aztán biztosan téves. A kérdés nem új, pragmatikusabb gondolkodók 170 éve így beszéltek erről: „Még ahol a megválasztására semmi kilátás sincs, ott is saját jelöltet kell állítaniok a munkásoknak, hogy megőrizzék önállóságukat, megszámlálják erőiket, a nyilvánosság elé tárják forradalmi magatartásukat és pártállás­pontjukat.”[6] Ahogy a reformokért folytatott küzdelem önmagában nem tesz egy politikát valamilyenné, úgy a választásokon való részvétel sem meghatározó önmagától fogva. Egy-egy jól beágyazott politikai küzdelem a képviselet színterén új energiákat és erőforrásokat szabadíthat fel, segít a közvélemény alakításában, ahogy a külpolitika befolyásolásán keresztül más nemzetek munkásságának is gyógyírt hozhat.

Egyelőre az látható, hogy

a szocialista politika Amerikában (és Magyarországon) a középosztály ideológiai belharca bázis és káderek nélkül.

A mozgalomépítés pedig erőforráskérdés (is). Így hiába tudjuk, hogy a választások és a munkásosztály – intézményes – képviselete hasznos lehet a számunkra, nehezen elképzelhető, hogy ez a következő lépés. Hiszen erőforrásaink végesek, és még ha tevékenységeink nem is zárják ki egymást, nem csinálhatunk mindent egyszerre.

Az, hogy a választási stratégia nem elsődleges, nem jelenti azt, hogy ne lehetne egy párt felépítése a célunk. A párt a káderek tudására és gyakorlottságára építve tölt be összekötő szerepet. A „kormányzati szocialistákat” képviselő Sunkara szerint: a pártnak „kapocsnak kell lennie a kimondott szocialista csoportosulások és a munkásosztály mozgalmai között. Így érhető el egy szocialista munkásmozgalom”.

Hogyan kezdtem el félni a hegemón liberális politikai fogalmaktól és kezdtem el szeretni a pártokat?

A pártokról való gondolkodás az utóbbi időben rabul ejtette a magyar baloldalt. Pusztába kiáltott (írt) vitairatok és manifesztók sorozata, új pártok létrejötte, szakadások és egyesülések. Mikor pártról van szó, még mindig a liberális demokrácia építőelemeiről, a médiapolitizálásról és az elmúltnégyévről beszélünk. Pedig ez a szervezeti forma jelentette a baloldali politizálás alapját az európai szociáldemokrata tömegpártoktól kezdve, az észak-amerikai kommunista pártszervezeteken át a spanyol anarchoszindikalista tömegmozgalomig. Az a történelmietlen, és leegyszerűsítő felfogás, amiben a párt csak a liberális demokrácia hivatalos és legális politikai harcának eszköze, nem jelent termékeny kiindulópontot. Az intézményesülés kizárásával, vagy félreértésével megmaradunk az aktivista csoportok és bürokratikus szekták gumiszobájában.

A tömegpártok két legfontosabb megtestesítője az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt és a Német Szociáldemokrata Párt. E szervezetek többek voltak választási pártoknál, amelyek tevékenysége kimerül annyiban, hogy elindulnak a választásokon.

Az olvasókörök, a közös lapelőfizetések, a szövetkezetek, a szolidaritási alapon működő belsős hitelintézetek, és az egészségügyi ellátás,[7] a kirándulások és a testedzés, valamint a munkás művelődési házak kultúrát, közösséget, jobb életet és önazonosságot adtak, egyúttal megteremtették az összetartozás érzését is.

(A baloldali sajtó olvasása nem csak a politikai edukáció céljait szolgálta: az előfizetések tették lehetővé, hogy egyesek kizárólag szervező munkával foglalkozzanak.)[8]

Itt tehát nemcsak politikáról van szó, hanem az azt körülvevő kultúráról, és egy olyan közösségről is, ami előnyöket és erőt jelent a benne lévőknek. Minden osztálynak vannak pártjai: az ellentétes érdekekkel bíró osztályok egymás mellett létezése nem konfliktusmentes. Az elégedetlenség megnyilvánulásai, az érdeksérelmek felismerései spontán történnek, így zavarosak és ellentmondásosak. E zavarban a párt összekapcsoló és szintetizáló funkciójára van szükség, nem (csak) a hatalom akarására. Kiegészítője és támogatója az alulról jövő kezdeményezéseknek, miközben nem válik azokon felül álló nagy testvérré. Ez az autonóm párt elmélete.[9] A baloldal sikeres időszakaiban[10] ez a pártforma képes volt a szakszervezetek és az anarchoszindikalista mozgalom összekapcsolására,[11] a helyi fekete ellenállás jellegzetességek beemelésére a baloldali politikába,[12] vagy a népi elégedetlenségi mozgalmak összekötésére.[13]

Az intézményes politikáról és pártról való gondolkodásunkat nagyban meghatározzák a baloldal történelmi vereségei és annak különböző színezetű olvasatai. E már-már hagyományos politikafelfogást segíti meghaladni, ha a mozgalom és a mozgalmi tevékenység reális elemzését helyezzük a középpontba. Így érhetünk el olyan alapra, ahol együtt szűnik meg egyes eszközök dogmatikus elutasítása és a választási ciklusok közötti politikai vergődés.

Ehhez nem(csak) jobb elméletre van szükség, de jobb gyakorlatra is, arra, hogy végre elmerüljünk a munkában a szubkulturális határokon túl.

Címfotó: Sahil Popli – Pexels

[1]Revolutionaries get lost in history, defining themselves by reference to a context of struggle that has no present-day correlate. They draw lines in sand which is no longer there.”

[2] Ezek a szervezetek a COVID-19 járvány alatti politikai cselekvés egyik fő központjai lettek. A tömeges munkanélküliség és a lakást bérlők magas aránya tökéletes terepet termelt a parazita szerű bérlői rendszerrel szembeni ellenálláshoz. Példák a tömeges bérlői sztrájkokra: [1] [2] [3] [4] [5]

[3] “If what we want is Medicare for All, a Green New Deal—much less the abolition of capitalism—it will never come to pass simply by electing someone who says they want these things too. The imposition of these reforms will not themselves lessen the power of capital; our class’s organizational strength and capacity to fight is the only force that can weaken capital and move its agents to make concessions. Our fight against capitalism will only progress when we rebuild the bases of class power through which mass movements can take shape.” (forrás: https://communemag.com/the-old-and-the-new/)

[4] Az aktivista-értelmiségi csoportosulásoknál ennek „formai” okai vannak. Ezek alacsonyan szervezettek, általában formális pozíciók nélkül, a tudásmegszerzést pedig egyéni utakra bízzák. Így kialakul egy bővülési gát, és nagyon erősen fennáll a szervezet összeomlásának veszélye, ha egy „fő gondolkodó” kilép, vagy akár időszakosan inaktív lesz. Ezek a „gondolkodói” szerepek pedig igen maszkulinok, így gyakran alakul ki egyensúlytalanság a nemek arányában.

[5] Néha a mainstream politika szélein is feltűnik ez a gondolat. A brit Munkáspárt elnökhelyettesi választásán induló Richard Burgon (aki a corbynista vonalhoz tartozik) többek között politikai iskola felállításával kampányolt.

[6] Karl Marx és Friedrich Engels: A Központi Vezetőség üzenete a Kommunisták Szövetségéhez, 1850 március.

[7] Egy olyan világban, ahol se könnyen elérhető, jó minőségű egészségügy, se szociális védőháló nem volt, a kultúra és a szabadon felhasználható terek pedig csak kevesek számára voltak valóban hozzáférhetők. Hamarosan újra ez lesz a helyzet: visszatérhetünk a szolidaritás elemi formáihoz.

[8] “The Elective Fatherland: Socialist Subculture from Ghetto to Republic.” The German Social Democratic Party, 1875-1933: from Ghetto to Government, by Wilhelm L. Guttsman, Routledge, 2020.

[9] Ez a levezetés Salar Mohandesi szellemi terméke: https://www.viewpointmag.com/2012/05/23/all-tomorrows-parties-a-reply-to-critics/

[10] A Szervezet a Szabad Társadalomért (OFS) elemzése alapján, ahogyan az ezt illusztráló példák is.

[11] Az Ibériai Anarchista Szövetség (FAI) (1927) az anarchista mozgalmat egyesítette, hogy sikeresen összekapcsolja a spanyol szakszervezeti mozgalommal (Munka Nemzeti Konföderációja, CNT), megújítva azt.

[12] Az Alabamai Kommunista Párt (1928) a marxista alapú szervezői munkát a helyi ellenállási mozgalmakkal ötvözte. Létrehoztak egyesült szakszervezetet, zsellér/részes-arató érdekvédelmi képviseletet, munkanélküliek tanácsát, segélyalapot a helyi farmereknek és antirasszista kampányokat szerveztek. Ez a káderképző és szervező munka tette a későbbi polgárjogi mozgalom fontos iskolájává (Rosa Parks is együtt dolgozott velük, bár tag sosem volt).

[13] A Forradalmi Baloldal (MIR, 1965) nevű szervezet Allende idején 10.000 fősre nőtt, fontos szervező munkát végzett az egyetemeken, nyomortelepeken, szakszervezeteken és a katonaságon belül. Salvador Allende bukása után az antifasiszta fegyveres ellenállás lett fő tevékenységük.

Kapcsolódó írások

  • Meghaladni? Marxot?! – avagy a Marx utáni kritikai elmélet paraxodona
    Releváns-e a marxizmus a XXI. században vagy itt az ideje túllépni rajta? Göran Therborn, a Cambridge-i Egyetem szociológusprofesszora a kritikai elmélet múltjá...
  • Demokratikus szocialista kiáltvány
    Kísértet járja be Amerikát, a demokratikus szocializmus kísértete. E mozgalom évtizedek homálya után lett mindent átalakító tényező. Szellemi középpontja a Jaco...
  • Az elmélet mint politikai probléma
    Ha politikáról gondolkozunk, akkor nem kerülhetjük ki a történelem és a hatalom kérdését – állítja Raymond Geuss Philosophy and Real Politics c. könyvében. Ez a...
  • Az áldozatok nevében?
    Lassan hozzászokhatunk ahhoz, hogy a nyilvánosságban zajló emlékezetpolitikai viták nem tudnak nyugvópontra jutni. Zombory Máté kötete invenciózusan és érdekfes...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.