A kopasz motoros „punk” görög pénzügyminiszter megírta visszaemlékezéseit a 2015-ös forró Sziriza nyárról. Ebből kiderül: a válság azért húzódik el lassan egy évtizede, mert annak okairól sincs konszenzus, mert a Trojka tagjai belül sem egységesek, ahogy Ciprász kormánya sem volt az. És mert a nagyon problematikus Eurogroup hozza a döntéseket.

Csehi I. Róbert
Csehi I. Róbert

Egy újabb nyár és egy újabb felvonás Görögország véget nem érő „mentőcsomagjának” tragédiájáról. Június közepén ült össze az Eurocsoport azzal a kifejezett céllal, hogy pontot tegyen a jelenleg futó görög program második felülvizsgálatára, és kijelölje a irányokat a görög gazdaság jövőjével kapcsolatosan. Miközben a tárgyalások látszólag eredményre vezettek, a háttérben jelentős feszültségek húzódnak. Jánisz Varufákisz, korábbi görög pénzügyminiszter nemrégiben megjelent új könyve, az Adults in the room, mely a 2015-ben megválasztott Ciprász-kormány első fél évének küzdelmeit írja le, nagyszerű vonalvezetőként szolgál ezen feszültségek kibogozásához. Először is,

még mindig nincs igazi konszenzus arról, hogy mi a probléma gyökere.

Az IMF hosszú ideig szimplán likviditási problémaként kezelte a görög gazdaság valóságos csődjét. Ebben jó partnere volt az Európai Központi Bank, amely a görög gazdaság likviditását igyekezett hol pozitív, de többnyire inkább negatív módon befolyásolni (lásd fenyegetés a görög bankok bezárásával, a rövid távú görög állampapírok kibocsátásának akadályozása, korábbi állampapírok kamatainak visszatartása Görögország irányába), ezzel komoly politikai nyomást helyezve a szereplőkre.

Az Európai Bizottság mindeközben viszonylag súlytalan pozíciót foglalt el, leginkább az Eurocsoport árnyékában agonizálva, amely a végső döntéshozó szerepet ténylegesen betöltötte, és amely hivatalos állásfoglalásaiban még mindig a görög adósságpálya fenntarthatóságáról beszél.

Az Eurocsoportban továbbá kialakult egyfajta „táplálkozási lánc”, melynek következtében Németország sokkal hangsúlyosabb, és ezáltal az Eurocsoport a német költségvetési fegyelem elveire alapozva építi fel minden gazdasági érvelését, melynek értelmében a görög válság oka az állam fegyelmetlen gazdaságpolitikája.

A konszenzus hiányának egyik remek példája, hogy a mostani tárgyalássorozat még mindig az adósságok átütemezésének kérdése körül forog, amelyet az IMF – Varufákisz érvelése nyomán – már 2015 elején szorgalmazott, de eleddig nem volt képes keresztülvinni a németek ellenállásán. Miért? Itt jutunk el a második problémához: az intézmények belső megosztottságához, mely egy igen komplex kihívást jelent.

Arról van szó, hogy a troika (IMF, EKB, Európai Bizottság) egyetlen tagja sem képvisel egységes álláspontot Görögország tekintetében.

Nem csupán arról van szó, hogy mondjuk az IMF nem ért egyet a Bizottsággal, hanem arról, hogy az IMF maga is megosztott a kérdésben, ahogy mindkettő másik szervezet is. Varufákisz kiválóan mutatja be, miként válik hamuvá egy megállapodás, melyet Poul Thomsennel, az IMF európai ügyekért felelős igazgatójával hoz tető alá, mert Christine Lagarde IMF vezér megtorpedózza, és vice versa. Ugyanez a helyzet az Európai Központi Banknál Mario Draghi és Benoit Coeuré, vagy a Bizottság esetében Pierre Moscovici és Declan Costello esetében. De ez alól sok esetben a tagállamok maguk sem kivételek:

Angela Merkel és pénzügyminisztere, Wolfgang Schäuble nem minden esetben pendülnek azonos húron, ahogy korábban Varufákisz és miniszterelnöke Ciprász sem.

Mintha az egyik kéz nem tudná mit csinál a másik, de közben igyekeznének egy kártyavárat megóvni az összeomlástól. A jelen helyzetben például az IMF az adósságok átütemezését kezdeményezné, míg a németek hallani sem akarnak róla, de közben elvárják, hogy az IMF orvosolja a helyzetet. Ebben a környezetben bármilyen megállapodást nehéz volna véglegesíteni, különösen úgy, hogy van egy negyedik szereplő is, talán a legerősebb mindközül a háttérben, a fő probléma maga: az Eurocsoport. Az Eurocsoporttal több baj is van: egyrészt ugyan formálisan létező, de informálisan működő szervezet, mely az eurozóna pénzügyminisztereit foglalja magában (a Bizottság, az IMF, az EKB és az Eurocsoportot előkészítő Eurocsoport Munkacsoport részvételével). Az Eurocsoport hivatalosan nem határoz semmiről, de facto mégis a legfontosabb döntéshozónak számít az eurozóna gazdaságpolitikáját tekintve.

athens
Tüntetés a görög fővárosban, éppen hat éve. Beléptek a hetedik szűk esztendőbe
Fotó: Ggia, CC

Varufákisz többízben beszámol arról, miként söpörte le az Eurocsoport elnöke, Jeroen Dijsselbloem, a Bizottság javaslatait az asztalról, ezzel is jelezve hatalmát a gazdasági ügyekért felelős biztos, és úgy általában az Európai Bizottság felett. A másik probléma, Varufákisz olvasatában az Eurocsoporttal az, hogy teljesen szembemegy a racionális, érvelésekre és meggyőzésre alapuló deliberáció kereteivel, amikor, mint egy megakadt lemez, ugyanazokat a frázisokat ismételgeti és nem hajlandó konstruktív vitába bocsátkozni. Paradox módon Varufákisz szerint az Eurocsoportban mindenről lehet beszélni, csak közgazdasági kérdésekről, összefüggésekről nem. Ez kvázi beismerése annak, hogy a politikai hitelesség oltárán semmi sem lehet elég nagy áldozat. Amikor az elhibázott döntések korrigálása helyett a görög gazdaságot a fenntarthatalanság újabb és újabb mélységeibe taszítják azzal, hogy ‘jó pénzt’ dobnak a rossz után, és csak a korábbi elvek sérthetetlenségében hisznek, akkor már a demokrácia húsbavágó kérdései kerülnek napirendre. Amikor nem mindenki egyenlő partnerként ül asztalhoz, nem a józan érvek a meghatározóak, hanem sokkal inkább jogszabályok dominanciája uralkodik, melyet hús-vér szereplők jelenítenek meg, akkor szerkezetében ássuk alá az integráció folyamatát. Varufákisz beszámol arról miként szorított háttérbe jószerivel mindenkit Schäuble és a „cheerleading csapata” (Hollandia, Finnország, Ausztria, Szlovákia és Szlovénia mindenekelőtt) kihasználva Németország gazdaságilag domináns szerepét. Amennyire az Eurocsoport létrehozása előrelendítette a gazdasági kormányzás integrációját kezdetben azáltal, hogy egy informális egyeztető fórumot garantált a minisztereknek, ahol szabadon beszélhettek, a görög válság kezelésekor az intézmény mintha sokkal inkább az a bizonyos homokszem lenne a gépezetben, semmint a fogaskerekek olajozója.

Két kérdés marad igazából: (1) miért kockáztatják az integráció hosszútávú legitimációját (már ami maradt belőle) a rendszer fent leírt fogyatékosságaival? (2) Miként lehetne orvosolni mindezt? Az első kérdésre racionális magyarázat igazából nincsen a fenti értelmezésen túl, miszerint rövid távú politikai érdekekért cserébe hosszútávú gazdaságpolitikai célokat áldoznak be. A probléma az, hogy a rendszer híján van az input legitimációnak (ergo akiket érint nem igazán fogadják el a döntéseket melyekben eleve kevéssé vesznek részt, ld. Eurocsoport működése, és a 2015-ös görög népszavazás a troika programjáról), és cserébe képtelen output legitimációt, vagyis hatékony döntéseket garantálni. A troika által hangoztatott 2014-es görög növekedést a deflációval kiigazítva valójában negatív növekedésről beszélhetünk csak. Mindeközben Görögország soha nem látott mértékű megszorításokon ment keresztül: az ország elvesztette GDP-jének 30%-át, a bérek átlagosan 40%-ot zuhantak, az államadósság az eget verdesi, és a humanitárius katasztrófa minden nap újabb és újabb családokat fenyeget, a társadalom önérzetének sárbatiprásának költségeiről nem is beszélve. Mindezek felett a az idén júniusi Eurocsoport-ülés megerősítette a 3,5%-os költségvetésitöbblet-igényét Görögországgal szemben 2022-ig. Ez a gyakorlatban a befektetések szintjét csökkenti, ezáltal effektíve lassítja a gazdasági növekedést és akadályozza meg, hogy Görögország kimásszon az adósságcsapdából. A második kérdés kapcsán sok javaslat kering. Ezek eredője kell hogy legyen a demokratikus elvek gyakorlatban való megerősítése: átláthatóság, elszámoltathatóság, és nyitott viták, melyeket nem a relatív hatalmi viszonyok, hanem az érvelések ereje dönt el. Európai ügyről van szó, világos, hogy európai szinten kell orvosolni és ehhez kell igazítani az intézményeket és azok ellenőrzését. Az új francia elnök, Macron megválasztásával új lendületet kaphat egy eurozónás költségvetés tervének kialakítása, mely sokkal inkább a befektetésekre és nem a szabályozásra fókuszálna, ezzel levegővételhez juttatva például a görög gazdaságot. Egy erősebb gazdaságpolitikai koordinációval a közös valutaövezetben, melynek van újraelosztási kapacitása, akár a kereskedelemből származó, vagy a reálgazdaságban előforduló sokkokat is jobban tudná kezelni. Ennek módozatait a Nobel-díjas közgazdász Stiglitztől, a volt bolgár pénzügyminiszterig, Simeon Djankovig sokan sokféleképpen megírták már. Az biztos, hogy a német választásokig a kérdésben nem lesz számottevő előrelépés, jóllehet maga a német kancellár is nyitottabbnak mutatkozik nemcsak az EU-s költségvetés reformjára, hanem egy szorosabb fiskális kapacitás kialakítására is az euroövezeten belül. Mintha a reform szele járná be az európai fővárosokat, és számítani lehet arra, hogy az őszt követően nemcsak a görög helyzetet illetően, de az EU teljes gazdasági kormányzását illetően is változások lesznek. Az ösztönzés adott: ahogy Varufákisz mondja nem az átlag görög polgár, hanem az átlag európai polgár érdekében kell hosszútávon fenntartható megoldásokat kínálni. Ez egyszersmind az integráció eszméjének fennmaradása szempontjából is kulcsfontosságú.

Adóbehajtás Görögországban

kocka3ue
Új Egyenlőség

A 2009-es kitörése óta lassan egy évtized telt el, és még mindig megoldatlan az adósság kérdése, sőt, az ország egyre mélyebb válságba kerül. Hogy lehet ez? Egyesek gyakran felteszik a kérdést: a görög kormány hogy nem tudja még ennyi idő után sem rendesen beszedni az adókat?

E kérdésre megadja a választ a legendás Janisz Varufakisznak, a 2015-ben hatalomra jutott Sziriza-kormánynak a világszerte elhíresült „kopasz motoros punk” pénzügyminisztere, akinek most jelent meg a visszaemlékezése az athéni forró nyárról. Az Adults in the Room (Felnőttek a teremben) könyvcím Christine Lagarde-ra, az Nemzetközi Valutaalap elnökére utal, aki a tárgyalások közben egyszer mérgében így fogalmazott: felnőttekre lenne szüksége ebben a teremben!

Varufakisz többek között leírja azt a pillanatot, amikor átveszi az athéni Szintagma tér alján található Pénzügyminisztériumot. Legnagyobb megdöbbenésére azonnal kiderül, hogy hiába demokratikusan megválasztott kormánytag, mégsem irányíthatja valóban intézményét teljes egészében. Elmagyarázzák neki ugyanis, hogy a minisztérium olyan kulcsintézményei, mint az adóhatóság vagy a privatizációs ügynökség teljes egészében a Trojka befolyása alá van vonva. Ez utóbbi a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank hármasa, akik a megszorító csomagok sorát diktálják Görögországnak lassan egy évtizede. Varufakisz tehát rádöbben: egy ementálisajt-szerű intézményt örököl, amelyben hatalmas lyukak vannak. Ha nem sikerült tehát megfelelő mértékű adót beszedni Görögországban, az nem az egymást váltó görög kormányok felelőssége tehát, ők ugyanis nem irányítják az erre hivatott intézményeket, hanem a Trojkáé.

Hasonlóan megvilágosító, amikor a minisztérium Adócsalás Elleni Egységét vezető tisztségviselőnek felteszi a kérdést: hogy lehet az, hogy a szigeteken megduplázódott a megelőző években a vendégforgalom, az adóbevételek viszont zuhantak? A felelős köztisztviselő válasza: a Trojka megszorításai miatt el kellett bocsátani az adóellenőrök többségét. Az egész szigetvilágra nem jut több, mint száz munkatársa, azaz nincs kapacitásuk az érdemi ellenőrzésre! Ez a jelenség a világ számos országában megismétlődött, ahol megszorításokkal leépítették az állam adóhatóságát, többek között Magyarországon is. A rövidlátó „reform”, „megtakarítás” eredménye középtávon az adóbevételek zuhanása.

Végezetül szintén igen tanulságos, amikor egy sajtótájékoztatón, melyet Varufakisz Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszterrel közösen tartott, egy újságíró a híres Siemens botrányra kérdez rá. A legnagyobb görögországi korrupciós ügyek ugyanis rendre német cégeket érintettek: az athéni metrót építő Siemenst, egy német tengeralattjáró céget, illetve vasúti és telekommunikációs multikat. A Siemenst athéni vezetője ismert módon gigantikus összegekkel fizette le a Sziriza előtti görög politikusokat, majd a botrány kitörése után Németországba szökött. Az újságíró arra kérdezett rá, hogy a korrupcióellenes harc jegyében Berlin kiadja-e majd a kérdéses üzletembert Athénnak, hogy az ahogy illik bíróság elé kerülhessen. Schäuble rezignált válasza: ez az ügy nem az ő pénzügyminisztériumára tartozik. Jogilag persze igaza van, de a kurta és érdektelen válasz árulkodó. A szóban forgó úr, Michael Hrisztoforakosz ugyanis soha nem került kiadatásra Görögországnak, a Siemens botrányt tehát máig nem sikerült rendezni Athénban. Ez az eset sok szempontból szimbolikus. Miközben a Trojka 2009 óta tejhatalmú Görögországban, és immáron a harmadik megszorító programot vezérli le, soha nem vitte keresztül a rendkívül korrupt görög gazdasági elit, az oligarchák számonkérését. A bankok, nagyvállalatok és az általuk birtokolt veszteséges, csupán befolyásolásra használt sajtó illetve a politika összefonódásainak felszámolása majd egy évtizede nem képezi részét az Európai Unió és az IMF „válságkezelésének” Athénban. Míg a kisvállalatok adóztatása a tömeges megszűnésükhöz vezetett, a nyugdíjakat és egészségügyi kiadásokat kelet-európai szintre vágták vissza, a nagykorrupció megfékezése, a nagyvállalati adók behajtása „nem sikerült” a Trojkának.

Kevesen tudják csupán Európa-szerte, hogy mindezért a minden gyakorlati demokratikus jogosítványát elvesztett egymási utáni görög kormányok okolhatók a legkevésbé…

Címfotó: Diagonal

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.