Ha a marxiánusoknak igazuk van, akkor a kapitalizmus nem egyszerűen csak válságról válságra bukdácsol, hanem önmaga felszámolása felé tart. A profitabilitás ugyanis eltűnőben van. Profit nélkül  pedig nincs vállalkozó, nincsenek beruházások.

Pogátsa Zoltán

A marxiánus iskola szerint a keynesiánusok fókusza, a kereslet mint meghatározó magyarázó változó nem képes kielégítő narratívát adni a válságok kialakulására. Míg a 2008-as válságra rá lehet húzni a kereslet csökkenésének sémáját, de sem az 1974-75-ös, sem pedig az 1980-82-es nagyobb válságok előtt nem csökkentek a bérek a profithoz képest, hanem éppen ellenkezőleg, nőttek. Azaz nem lehetettek ezek alulkeresleti válságok. Ezzel szemben a ’82-es krízis utáni kilábalásban ténylegesen csökkeni kezdtek a bérek a profithoz képest, ez viszont nem vezetett válsághoz. A kereslet nem jó magyarázó tényező.

A válságok kialakulása az amúgy is sokkal nagyobb kilengéseket mutató profitráta változásaival erősebb együttjárást produkál, mint a kereslet változásaival, ami a marxiánus közgazdászok számára saját nézeteik erejét igazolja vissza a keynesiánusokkal szemben.

A marxiánusok szerint ugyanis a kapitalizmust és annak válságait nem a kereslet ingadozása hajtja, hanem a vállalkozások profitabilitása.

Ez sokkal konkrétabb és közvetlenebb változó a tőketulajdonos számára. A keresletből nem feltétlenül lesz nyereség, márpedig a vállalkozásnak nyereségesnek kell lennie.

A National Bureau of Economic Research amerikai kutatóintézet oldalán megtalálható az összes recesszió adata 1895-tő kezdődően, negyedéves bontásban, összesen 275 negyedévet összefoglalva. José A. Tapia ezeken az adatokon tesztelte a két iskola magyarázatait: a Keynes-Kalecki féle keresleti és a marxiánus profitráta magyarázatot.

Válságok 1. – A tulipánbuboréktól a 2008-as globális pénzügyi válságig Válságok 2. – A piacpárti közgazdasági iskolák válságmagyarázatai Válságok 3. – Keynesiánus válságelméletek Válságok 4. – A magánadósság okozta válságok

Megnézte egyrészt, hogy a válságok kirobbanása előtt és után hogyan alakulnak ezek. Az első megállapítása, hogy a profit konjunktúra idején gyorsabban nő, mint a bérek, recesszióban pedig gyorsabban csökken. Azaz a jövedelmi egyenlőtlenségek prociklikusak. Az adózás utáni profit ingadozása kisebb, mint az adózás előttieké, tehát az adóztatás már önmagában tompítja a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedését.

Az adatok szerint a profitabilitás lelassul, stagnál, majd csökkenni kezd a recesszió beköszönte előtt egy évvel, a legnagyobbat a recesszió első negyedéveiben zuhannak, majd utána stabilizálódnak. A recesszió után pedig ismét növekedésnek indulnak.

A beruházások ezzel szemben már csak a recesszió kezdete utáni első negyedévben kezdenek el csökkenni. A legnagyobb csökkenés éppen a recesszió vége előtt tapasztalható. A bérek még akkor is tovább növekednek, amikor már a recesszió első negyedévében járunk. A keynesiánus kereslet a beruházásokból, illetve a jövedelmekből megvalósított fogyasztásból áll. Mivel ezek a változók nem a válság előtt, hanem már csak a válság beállta után kezdenek el csökkenni, ezért a keynesiánus válságmagyarázatot az empíria nem igazolja vissza. Ezzel szemben a marxiánus magyarázatot igen, mivel a profitráta csökkenése megelőzi a válság beálltát.

A válság utáni első kilábalási negyedévben a profitráta már ismét emelkedik, mégpedig magas, 10 százalékot megközelítő szinten. Ugyanebben a negyedévben a bérek csupán 1 százalék alatt, a beruházások pedig csupán 1,2 százalékkal nőnek. Itt megint csak azt látjuk, hogy a (beruházások illetve a bérekből megvalósított fogyasztás húzta) kereslet nem lehet a kilábalás magyarázója. A profit annál inkább.

Ugyanez történt egyébként a legutolsó válság időszakában is: 2007-ben és 2008-ban is zuhant a profitabilitás, méghozzá kétszámjegyű arányban, míg a beruházások 2007-ben is még 5,3 százalékkal nőttek, és 2008-ban is csak 0,9%-al csökkentek. A profitabilitás csökkenése megelőzte a válságot, a keresleté nem igazán.

Tapia késleltetett regressziós elemzése szerint a profit – különösen az adózás előtti profit, 44%-os magyarázóerővel – jól jelzi előre a beruházások alakulását, de fordítva a beruházások alakulása nem jelzi jól a profitabilitás alakulását. Ezzel szemben a beruházások késleltetett hatása a profitabilitásra nem szignifikáns statisztikailag. Azaz a beruházások nem lehetnek a gazdasági ciklusok húzó, meghatározó változói, hiszen a kapitalista vállalkozás iránytűje, létkérdése mégis csak a profitabilitás.

Mindez erősen megkérdőjelezi a keynesiánus elgondolások közül nem csak azt, hogy az alulkereslet lenne a recesszió meghatározó oka, hanem azt is, hogy állami keresletélénkítéssel ki lehetne emelkedni a recesszióból.

Miközben a keynesiánusok kritikája az a neoklasszikusokkal szemben, hogy nincs endogén, azaz a gazdaság belső logikájából következő magyarázatuk a válságok kirobbanására, addig a marxiánusok azt mondják a keynesiánusokról, hogy szinte ugyanez a helyzet velük is. Ha kapitalisták nem fognák vissza a beruházásaikat valamifajta sajátos pszichológiai okból (Keynes-nél ez a várakozás fogalmával írható le), akkor nem alakulna ki recesszió. Valamint a keynesi recept a kereslet újraélénkítésére, és ezen keresztül a kilábalásra, a kormányzati anticiklikus költés szintén exogén, azaz a gazdaság logikáján kívüli. A marxiánusok ezzel szemben azt mondják, hogy nekik tényleg endogén magyarázatuk van: a beruházásokat a profitabilitás határozza meg.

Mi határozza meg viszont akkor magát a profitabilitást?

A marxiánus válságelméletek alapvető eleme a süllyedő profitráta elmélete. Ez Marx eredeti projekciója, mely szerint a kapitalizmus nem csak hogy időszakos válságokban van, hanem önmaga megsemmisítése felé halad.

Ennek a tézisnek az alapja az, hogy Marx szerint a profit forrása a többletérték egy részének kisajátítása a tőkés által. Többletértéket pedig csak a munka képes előállítani (munkaérték elmélet). Viszont a tőkés rákényszerül, hogy  a technológia fejlődésével egyre magasabb arányú gépesítést vezessen be. Ez viszont csökkenti a munka arányát a technológiához képest[1] a vállalat működésében. Ez az, amit a hétköznapi életben úgy hívunk, hogy az automatizáció. A tizenkilencedik században még a legtöbb foglalkoztatott az iparban dolgozott. Ha a huszadik században nem jött volna létre a tömeges állami foglalkoztatás, akkor az ipari munkahelyek folyamatos megszűnésével ma már a társadalom nagyobb részének nem lenne munkahelye. Az ipari munkahelyek ugyanis manapság egy fejlettebb gazdaságnak csupán negyedét-ötödét teszik ki. Manapság pedig ismét terítéken van az a probléma, hogy az automatizáció és az algoritmusok terjedésével rövid időn belül a fennmaradó termelő munkahelyek is elvesznek majd.

Ám kizsákmányolni, azaz a hozzáadott értéket elvonni a tőkés csak a munkástól tudja, a géptől nem. A munkásnak kifizetünk egy előre meghatározott bért, majd ennél magasabb értékű munkát sajtolunk ki belőle a hónap folyamán. (Szemben Samuelson hírhedt állításával, a munkavállaló nem olyan, mint egy beszállító. A munkás nem saját munkaerejével piacra lépő ’vállalkozó’. A beszállítótól a munkája termékét vásároljuk meg, a munkástól a munkaidejét! Ebből a szempontból a foglalkoztatási szerződésre alapuló munkapiac egészen különleges, semmi más piachoz nem hasonlítható a gazdaságon belül, hiszen nem egy termék eladásáról és vételéről szól!)

A gépet viszont a tőketulajdonos nem tudja kizsákmányolni. Egy benzinüzemű autó például tudvalevőleg körülbelül 200 000 kilométert bír ki. Pont ennek megfelelő összegért is veheti meg azt egy taxis. Azaz ő is terméket, volument vesz, nem pedig munkaidőt. (Egy-egy autóból többet is ki lehet sajtolni, de más autók hamarabb tönkremennek. Átlagban egy frissen vásárolt kocsi 200 000 kilométer után ténylegesen tönkremegy.)

A termelés fokozódó gépesítésével a tőkés csökkenő profitrátával kell szembesüljön, hiszen egyre kevesebb embert képes kizsákmányolni. A süllyedő profitráta tézise azonban hosszabb távon a kapitalizmus megsemmisüléséhez vezet Marx szerint. Ez az eredeti marxi elmélet egyik legerősebb állítása.

A profitráta (folyamatos vonal) és az automatizáció (szerves összetétel) trendvonalai, USA 1945-2014 (Forrás: Carchedi 2018)

A kapitalizmus természetesen sokféleképpen igyekszik válságokat elkerülni. Hatékonyabb technológiákat hoz létre és vezet be. Spekulál a nem termelő ágazatokban, mindenek előtt a pénzügyi szektorban. Új piacokat igyekszik meghódítani, illetve új, olcsóbb munkaerőt használ ki külföldön. Ezek a törekvések időről időre lelassítják a profit csökkenő rátájának marxi törvényt, ám a marxiánusok szerint hosszabb távon megállítani nem tudják azt, a beruházott tökére vetítve. Hosszabb távon tehát a kapitalizmus felszámolja önmagát. Rövid távon azonban válságokat produkál. A gazdaság képtelen a korábbi profitrátát produkálni. Ilyenkor a beruházott tőke megsemmisül: a nem nyereséges cégek tönkremennek, az elavult technológiát kiszorítja az új, ezzel viszont a profitráta ideiglenesen ismét emelkedik kicsit. Ám a hosszabb távú trend süllyedő.

Átlagos profitráta az Egyesült Államokban, tíz éves mozgóátlag, 1955=100% (Forrás: Carchedi-Roberts)

Az Egyesült Államok, mint a világgazdaság meghatározó centruma jól illusztrálja ezt a folyamatot. A profitráta süllyed, bár nem folyamatosan. Ellensúlyozza azt a neoliberalizmus korszakában az, hogy a megtermelt hozzáadott értékből a tőke nagyobb részt hasít ki magának a bérek arányának visszaszorításával. Ellensúlyozza a globalizáció folyamata, az, hogy az amerikai cégek olcsóbb munkaerőre váltanak külföldön. Illetve ellensúlyozza a nem termelő ágazatok (pénzügyi, ingatlan, stb.) előretörése, melyeknek magasabb a profitabilitása.

A hetvenes évektől beköszöntő neoliberalizmus a marxiánusok szerint nem más, mint a tőke válasza a csökkenő profitrátára.

A kapitalizmus jóléti állami korszakában a gazdaságban megtermelt hozzáadott értéken (GDP) belül a profit aránya visszaszorul a bérek javára, mert erősek a szakszervezetek, és az állam is támogatja őket. A neoliberalizmussal azonban megvalósul a nagyvállalati szektor által foglyul ejtett állam, amely gyengíti a szakszervezeti jogosítványokat. Így a megtermelt hozzáadott értéken (GDP) belül a profit aránya nőni kezd a bérek kárára. Ez megállítja a befektetett tőkére vetített profitráta zuhanását, ha visszafordítani nem is tudja azt.

A marxi alaptrend azonban nem változik. Ha a ténylegesen tapasztalt profitrátát korrigáljuk a kizsákmányolási ráta változásával, azaz ha továbbra is a korábbi alacsonyabb szinten tartanánk a profit részesedését a megtermelt hozzáadott értékből, akkor a tőkére vetített profitráta a neoliberalizmus korszakában is zuhant volna.

A profitráta trendje, ha változatlanul tartjuk a profit arányát a hozzáadott értéken belül (marxiánus nyelvezetben ez a kizsákmányolási ráta), USA 1945-2014 (Forrás: Carchedi)

A marxiánusok fenti eredményeiből fontos dolgok következnek. Egyrészt erős kihívást intéznek a keynesiánusok felé. Míg a neoklasszikusok szerint a válságon a szabályozás rendbetételével túl vagyunk, addig a keynesiánusok szerint ez nem így van. Amíg az alulfogyasztás fennmarad, addig a válság is. Ők tehát progresszív adókból finanszírozott újraelosztást javasolnak. A marxiánusok szerint azonban ez is kevés, mivel a válságokat nem a jövedelmekből vagy állami költekezésből finanszírozott kereslet ’irányítja’, hanem a profitráta. Márpedig a profitráta folyamatosan süllyed, és ezt a trendet a kizsákmányolás neoliberális fokozása is csak megállítani tudta, visszafordítani nem Az automatizáció mélyben rejlő folyamata azonban megállíthatatlan, ezért ha a marxiánusoknak igaza van, akkor a kapitalizmus nem egyszerűen csak válságról válságra bukdácsol, hanem önmaga felszámolása felé tart.

A profitabilitás ugyanis eltűnőben van. Profit nélkül  pedig nincs vállalkozó, nincsenek beruházások.

[1] Az iparág „szerves összetételének” nevezi ezt Marx.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.