A keynesiánusok szerint a neoliberalizmus évtizedeiben koncentrálódott vagyonok és jövedelmek újraelosztása, és ezen keresztül esélyteremtő állami újraelosztás szükségeltetik ahhoz, hogy a válságon tényleg túl legyünk, és a kapitalizmus fenntartható legyen.

Pogátsa Zoltán

John Maynard Keynes széles körben ismert elmélete a már ismertetett piacpárti iskolákhoz képest más magyarázatot ad az elhúzódó válságra. Szemben például a főáramú neoklasszikus közgazdaságtan zártan racionális rendszerével, Keynes szerint a gazdaságban igenis van szerepe a bizonytalanságnak. Válságos időszakban a vállalkozók elhalasztják a beruházásaikat, mivel nem számítanak arra, hogy kilábalás következik, és a vevőik visszatérnének. Nem tudnak másból kiindulni, mint abból a heurisztikából (leegyszerűsítő megközelítésből), hogy vajon a gazdaság többi szereplője mit gondol a kilábalás valószínűségéről. Mások pesszimizmusa tehát ránk is hat. Mivel azonban mi magunk is vásárlói vagyunk további gazdasági szereplőknek, például azoknak, akiktől a beruházandó tőke javakat (a termelésben felhasznált gépeket) vásárolnánk, ezért mi magunk is hatással vagyunk a többiekre negatív várakozásainkkal. Az egymásra ható negatív várakozások miatt a beruházások tömegesen maradnak el, és ennek következtében a gazdaság nem áll vissza a korábbi szintre, ahogy azt a neoklasszikus főáram várná, hanem alacsonyabb kibocsájtási és foglalkoztatási szinten stabilizálódik.

Válságok 1. – A tulipánbuboréktól a 2008-as globális pénzügyi válságig Válságok 2. – A piacpárti közgazdasági iskolák válságmagyarázatai

Válságos helyzetben a főáram sokszor társasági adó csökkentéssel kíván úgymond „pénzt hagyni a gazdaság szereplőinél”. Ez azonban éppen a bizonytalanság, a várakozások meghatározó szerepe miatt nem működik. A vállalkozások az adójuk csökkentése esetén sem ruháznak be, ha úgy vélik, mások nem fogják megvásárolni az általuk gyártott javakat. Inkább megtakarítják az adócsökkentés összegét, és majd akkor fordítják beruházásra, ha azt érzékelik, hogy mások a gazdasági helyzet javulására számítva vásárolni kezdenek. A gazdaság ilyenkor is alacsonyabb szinten, kevesebb foglalkoztatottal stabilizálódik, mint a válság előtt.

A keynesiánusok szerint válság esetén az államnak kell kizökkentenie a rendszert azzal, hogy keresletet támaszt a magángazdaság szereplői felé, amely aztán továbbpörög köztük egészen addig, amíg azok ismét hinni nem kezdenek egymás megrendeléseiben,

és ismét be nem indul a magánszféra állam nélküli körforgása. Ekkor az államnak vissza kell húzódnia, azaz tulajdonképpen a gazdasági ciklusokkal szembemenő politikát folytat. Ez pont az ellentéte a Keynest megelőző, adócsökkentésre építő sikertelen stratégiának.

A keynesiánusok szerint az állam mindig képes értelmes nagyberuházásokat végrehajtani. Az infrastruktúrában mindig van javítandó, újjáépítendő, fejlesztendő. Mindig található olyan térség, amelynek a megközelíthetősége, a gazdasági centrumokkal való összekapcsoltsága javítható, ahol közlekedési szűk keresztmetszetek megszüntethetők.

A minimálbér emelésével mindig elő lehet segíteni a helyben történő pénzköltést, azaz a helyi vállalkozások keresletének erősítését, hiszen ismert, hogy szemben a magas jövedelműekkel a kiskeresetűek nem külföldön költik el pénzüket, nem tudják azt offshore-ba rejteni, és nem is képesek drága importtermékeket vásárolni abból. Bizonyított például, hogy az állami élelmiszerjegyeknek igen magas az úgynevezett multiplikátor-hatása, azaz helyben elköltve többszörösen megpörög a gazdaság szereplői között. A szociálpolitika tehát nem csupán méltányos közösségi szolidaritás, amelyet valamilyen maradékelven érvényesíthetünk csak, hanem bizony igen jó keresletnövelő beruházás is. Nagyobb a multiplikátor-hatása, mint az adókedvezményeknek vagy a topmenedzserek bónuszainak.

A humántőke fejlesztésébe történő állami beruházások szintén bizonyítottan sokszorosan megtérülnek az adófizetőknek hosszabb távon. Az állami újraelosztás tehát hasznos módon kerül be a gazdasági körforgásba.

A 2007 utáni válságnak a keynesiánusok szerint tehát az a magyarázata, hogy a neoliberalizmus évtizedeiben (kb. 1973 óta) a kapitalizmusnak olyan változata működik, amely egyre inkább a felső jövedelmi és vagyoni tized kezében koncentrálja a forrásokat. Az alsó kilenc jövedelmi tized bevételei a teljes hozzáadott érték arányában erodálódtak, a legalul lévőké pedig egyenesen bezuhant.

A bérből élőknek egész egyszerűen nincs már annyi jövedelmük, amiből megvásárolhatnák a gazdaság által előállított termékeket.

Ez az úgynevezett alulkereseti elmélet. Ilyenkor a fenntarthatatlanná vált kapitalizmus azzal marad életben, hogy adósságból finanszírozza magát, és a jövő generációk terhére vásárol magának időt. Az alulra beragadt társadalmi csoportok pedig radikalizálódnak, érdemi baloldal hiányában leginkább jobbra (Trump, Brexit, Orbán stb.).

Az egyenlőtlenségek ilyetén megnyílásáról szól többek között Thomas Piketty híressé vált munkája is, illetve több más hasonló is. Míg a neoklasszikusok szerint a válságot megoldottuk azzal, hogy a korábban deregulált pénzügyi szektort újraszabályoztuk, addig a keynesiánusok szerint ez szükséges de nem elégséges lépés volt csupán. Az ő álláspontjuk szerint

A jegybankok 2007 után a pénznyomtatással csupán elfedték a válságot, de meg nem oldották azt. Egy tartós, fenntartható megoldáshoz szükség lenne az újraelosztás ismételt fokozására.

A kapitalizmus csupán a keynesiánus, jóléti állami időszakban (kb. 1936 és 1973 között) volt fenntartható, megelőzően és utána nem. Nagy fokú újraelosztás szükségeltetik ahhoz, hogy ez így legyen. (A neoklasszikusok és más piacpártiak nem látják az újraelosztás szükségességét. Ahogy látni fogjuk, a marxiánus közgazdászok szerint viszont még az újraelosztás sem elégséges, mivel az automatizáció következtében a kapitalista vállalkozások nyereségessége folyamatosan csökken.)

Honnan teremt az állam extra erőforrásokat recesszió esetén az extra kereslet finanszírozására? Ennek egyik módja az adóemelés, de nem a munkát  terhelve, hanem az improduktív felhalmozott vagyonra kivetve. Korunk vezető keynesiánus közgazdászai (Skidelsky, Piketty, Zucman, Krugman, Stiglitz, Galbraith vagy Varoufakis) mind amellett vannak, hogy a jövedelmek, a vagyon illetve az örökösödés progresszív adóztatásával kell a gazdaságba visszavezetni azt az elképesztő vagyonkoncentrációt, amely a neoliberalizmus évtizedeiben a Piketty által szupergazdagoknak nevezett rétegnél akkumulálódott. Ezen vagyonok nagy része ugyanis megtakarításként kívül van a gazdasági körforgáson. Adóztatáson és állami beruházáson, újraelosztáson keresztül vissza lehet ezt a pénzt vezetni a gazdaságba, ahol immáron tőkeként funkcionálva stabilizálja, pörgeti a gazdaságot.

Az állami keresletélénkítés másik forrása lehet az adósságkibocsájtás. Ez első hallásra problematikusnak tűnhet, hiszen sokak szemében magának a válságnak az oka is az állami adósságállomány növekedése, például (ahogy azt látni fogjuk jelen válság sorozat későbbi réseiben) az eurózóna válságának főáramú narratívája esetében. Ahogy azonban azt a későbbiekben szintén bemutatjuk, a valóságban szinte soha nem erről volt szó, így például az eurózóna esetében sem. Az, hogy az államadósság szintje ma már nagyon magas az Európai Unió országaiban például, inkább okozat, mint ok. Különösen igaz ez a megszorításokra épülő „válságkezelésekre”, melyek nyomán a tagországok adósságtörlesztését kikényszerítendő újabb és újabb hiteleket kényszerítettek rájuk, miközben a megszorítások nyomán zuhant a gazdasági kibocsájtás. Ennek eredményeképpen folyamatosan romlott az államadósság/GDP mutató, hiszen a számlálója nőtt, a nevezője csökkent.

Még magas államadósság mellett is lehet megoldás az újabb adósság kibocsájtása. Ennek egyik oka a rendkívül alacsony kamatszint, amely válságos időszakban sokszor ténylegesen előáll. A 2008 utáni nagy pénzügyi világválság éveiben is nulla közeli kamatszint volt a jellemző, azaz az állam szinte ingyen volt képes felvenni új hiteleket. Sőt egyes államok (Németország, Svájc) esetében még az is előfordult, hogy negatív hozamokkal voltak képesek kibocsájtani állampapírokat. (Ilyenkor vagy gyengülő valutából menekülve az árfolyamhatásra, vagy a biztonságos menekülő valuta szerepre játszanak a befektetők.)

Márpedig joggal kérdezhetik a keynesiánusok: mikor élénkítse a gazdaságot az állam, ha nem akkor, amikor éppen nem kerül semmibe a pénz?

Nulla százalék körüli kamatszint esetén nagyon olcsó lenne extra keresletet pumpálni a gazdaságba, ráadásul értelmesen elköltve. Joggal merül fel a kérdés: milyen okból nem tették ezt például az eurózóna országai? Miért ragaszkodott Brüsszel és Frankfurt inkább a megszorításokra épülő szabályrendszerhez?

Ráadásul a keynesiánusok arra is felhívják a figyelmet, hogy érdekes módon újabb és újabb háborúkra mindig van pénze az államoknak, még akkor is, ha erősen eladósodottak. Csupán a békés polgári célokra, oktatásra, egészségügyre, szociálpolitikára nincs. Ha ezekre kér pénzt egy politikai erő, hirtelen mindig megjelenik a pénzszűke, a magas eladósodottság, a magas adóztatás problémája.

Érdemes még hozzátennünk azt is, hogy az úgynevezett modern monetáris elmélet szerint az ország saját valutájában büntetlenül adósodhat el. Ennek oka az, hogy joga van ezt a saját valutát szinte korlátlan mértékben nyomtatni, amiből visszafizetheti az adósságot. Nyilvánvalóan van egy felső korlátja ennek a stratégiának, és ez az infláció. A inflációra hagyományosan úgy szoktunk gondolni, hogy hirtelen „több pénz kergeti ugyanazt a kibocsájtást, a javaknak ugyanazt a megtermelt volumenét”, ami felfelé hajtja ezen javak árát. Ez a pénz úgynevezett mennyiségi elmélete. Emiatt azonban recessziós időszakban nem kell aggódnunk, hiszen ilyenkor a vállalkozások definíciószerűen a teljes potenciális kapacitásuk alatt termelnek. Ezt jelenti ugyanis a válság. Márpedig ha a kereslet élénkülését tapasztalják (jelen esetben jegybanki keresletélénkítés következtében), akkor növelik a kibocsájtást, hiszen érthető módon többet szeretnének értékesíteni. Míg a pénz mennyiségi elmélete változatlan kibocsájtással számol, addig empirikus tapasztalatok szerint ez nem reális feltételezés. Ha több pénz magasabb kibocsájtást kerget, annak nem lesz inflációs hatása. A modern monetáris elmélet szerint tehát az állam bármikor eladósodhat a keresletet élénkítve válság idején a saját valutájában, hiszen azt nyomtathatja, bár nyilván nem minden nyakló nélkül. Természetesen más valutában a modern monetáris elmélet szerint sem szabad eladósodni, hiszen azt nem nyomtathatunk, és kedvezőtlen árfolyamhatás esetén a visszafizetendő adósságállományunk jelentősen nőhet.

Nagyon fontos itt egy tévhitet eloszlatunk. A sokszor bevetett hasonlattal szemben az államháztartás nem olyan, mint egy magánháztartás. Nem igaz az az első hallásra kézenfekvőnek tűnő tétel, hogy az állam ugyanúgy nem költhet többet, mint a bevételei, mint ahogy a mi saját magánháztartásunk sem. A saját háztartásunkban ugyanis nem nyomtathatunk pénzt (legalább is legálisan nem), míg az állam nyomtathat. Ez rendkívül fontos különbség. Sokszor fogalmazzák meg elvárásként, hogy az állam háztartása legyen egyensúlyban, sőt akár legyen többlete is. Ez első hallásra igen fegyelmezettnek és ezért előnyösnek tűnik. A valóságban azonban komoly baj van ezzel az elvárással. Gondoljunk bele: ha az állam költségvetése többletet mutat, ez azért lehetséges csak, mert adóztatással olyan forrásokat vont el a magángazdaságtól, melyeket ez utóbbi is elkölthetett volna. Extra forrás tehát nem került a gazdaságba, csak a magán szereplők helyett az állam költötte el ugyanazt. Ezzel szemben ha az állam költségvetése többletet mutat – és ezt sokan rendkívül veszélyesként állítják be – akkor az állam a magángazdaságból adóztatással elvont forrásokon felüli pénzt költ el, azaz extra forrásokat, extra keresletet juttat a gazdaságba. Ez válság idején a keynesiánus elmélet szerint igen hasznos szerepet tölthet be, a modern monetáris elmélet szerint pedig az így keletkezett hiányt az állam pénznyomtatással képes finanszírozni.

Összefoglalva tehát: a keynesiánusok szerint a gazdasági válságokat a beruházások összeomlása okozza, amit a bizonytalan gazdaságban a várakozások negatívra fordulása okoz. Ilyenkor az államnak kell felvállalni a kereslet és ezen keresztül az optimizmus visszaállítását. Anticiklikus gazdaságpolitikát folytatva válságban költenie kell (például infrastruktúrára és a társadalom széles rétegeinek tudására, de akár csak szocpolra is), majd amikor a recessziónak vége, az államnak visszahúzódva le kell építeni az adósságát. A keresletélénkítés forrása lehet adóemelés, pénznyomtatás, vagy az adósságállomány olyan emelése, amelyet később a felívelés időszakában majd az állam visszafizet.

Ráadásul ezen kívül a valóságban a gazdaságba juttatott pénz forgási sebessége sem állandó, szemben a mennyiségi elmélet feltételezésével.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.