Sorozatunk második részében a piacpárti közgazdasági válságmagyarázatokat foglaljuk össze, azaz mit mondanak a neoklasszikus, az osztrák iskolából származó, a keynesiánus, a marxiánus, stb. válságelméletek? Mit tudunk a 2008 utáni válságok (USA, Eurozóna) természetéről? Honnan jöhet a következő válság?

Pogátsa Zoltán

Ahogy azt a bevezető részben már taglaltuk, a legtöbb közgazdaságtani iskola szerint a válság a kapitalizmusban nem valamifajta anomália, rendellenesség, hiba, hanem ez a normális állapot. A piacgazdaság saját belső mechanizmusai miatt bukdácsol válságról válságra. De miért? Milyen logika miatt van ez így? Ennek járunk most utána. Ehhez viszont sorra kell vegyük az egyes közgazdasági iskolák válságelméleteit, melyek néha ellentmondanak egymásnak, sokszor viszont akár egyszerre is lehetnek igazak, azaz kiegészítik egymást.

Válságok 1. – A tulipánbuboréktól a 2008-as globális pénzügyi válságig Válságok 3. – Keynesiánus válságelméletek

Célszerű, ha a főáramú közgazdaságtannal kezdjük, amelyet az egyetemeken szinte hegemón módon „a közgazdaságtanként” tanítanak, és a tágabb nyilvánosságban is hasonló státusznak örvend. Ennek az iskolának az a megdöbbentő sajátossága, hogy tulajdonképpen nincs is válságelmélete: a saját zárt rendszerében egyszerűen nem is létezhet válság. Jelen második részben emellett áttekintjük még a másik két piacpárti közgazdasági irányzat, az osztrák és a monetarista iskolák válságelméleteit.

A főáramú neoklasszikus közgazdaságtan

A főáramú közgazdaságtan – szemben gyakorlatilag minden más iskolával − alapvetően azt a képet sugallja, hogy a gazdaság alaptermészete nem a válság, hanem az egyensúly. Az Adam Smith által először megfogalmazott[1] láthatatlan kéz, illetve annak matematizálása Alfred Marshall által[2] maga a mindent jótékonyan elrendező átfogó automatizmus. A kínálat és a kereslet találkozása által megtalált egyensúlyi ár a tökéletesen versengő piacon információkat hordoz arról, hogy egy adott termékből mennyire van szüksége a társadalomnak, mennyit kell belőle termelni. Ráadásul ez az egyensúly anélkül jön létre, hogy abba egy központi tervezőnek be kellene avatkoznia a maga erősen korlátolt képességeivel.

Lássunk néhány példát arra, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan építőelemei hogyan zárják ki a válságot. Ez az iskola nem a valóságból indul ki, mint más iskolák, hanem felépít egy alternatív, tökéletesen harmonikus rendszert, amiről azt állítja, hogy annak alapfeltételezéseit egyenként feloldva közelíti majd azt a valósághoz. (Arra azonban nem reflektál kellőképpen, hogy ez mennyiben sikerül neki. A probléma, az, hogy az esetek többségében nem sikerül. Más iskolák ezzel szemben a létező valóságot modellezik.) De lássuk akkor a neoklasszikus építőelemeket:

Léon Walras általános egyensúlyi elmélete[3] a tökéletes piaci modellt kiterjeszti a gazdaság teljességére. Nem csupán egyetlen piacon kerül harmóniába a megtermelt mennyiség a társadalom keresletével , hanem a gazdaság egészében, azaz a piacok között is. (Fontos megjegyezni: az alulról építkező behaviourista közgazdaságtan bebizonyította, hogy az ilyen általános egyensúly létrejötte nem lehetséges, azaz fikció. De ugyanerre a következtetésre jutottak korábban tulajdonképpen neoklasszikus közgazdászok is, akartuk ellenére.)

Egy másik neoklasszikus gondolati elem: Jean-Baptiste Say „törvénye” szerint a kínálat mindig megtalálja a keresletét. Amit kifizetünk a munkásoknak, azt el is költik a megtermelt termékek megvásárlására. Ismét csak egy harmonikus, önmagába záródó rendszerelem.

További példa: Eugene Fama úgynevezett hatékony piaci hipotézise szerint a piaci árak (például a tőzsdei rész részvényárfolyamok) már minden publikus információt magukba foglalnak, azaz híven tükrözik azokat a reálgazdasági folyamatokat, melyekre alapozódnak. Több kritikus szerint[4] pontosan ez a hit okozta a 2008-as válságot: a valóságban az árakat sok minden más is alakíthatja, mint a bázisul szolgáló gazdasági folyamatok. A harmincas évek nagy gazdasági világválságának meg kellett volna ingatnia a közgazdászok hitét a harmonikus kapitalizmusban. Keynes munkásságának köszönhetően ez így is történt, a második világháború után azonban relatíve hamar visszatért a töretlen optimizmus a főáramba. Ehhez nagyban hozzájárult a Chicago-i iskola, illetve konkrétan Eugene Fama professzor. A „hatékony piaci hipotézis”[5] szerint az eszközök ára mindig tökéletesen tükrözi a piaci információkat: nem lehet sem alulárazott, sem pedig felülárazott. Ebből adóan teljességgel értelmetlen az eszközök, mondjuk egy részvény árának jövőbeli változását kitalálni. A már ismert információk ugyanis már benne vannak az árban, nem lehetséges „megverni a piacot”, okosabbnak lenni a kollektív tudásnál. A hatékony piachipotézisében aztán csak a nyolcvanas évektől kezdtek lassan éket verni olyan közgazdászok, mint például Robert Schiller a Yale-ről, aki empirikus adatokon mutatta be,[6] hogy a piacokon sokkal nagyobb mértékű a volatilitás (kilengés), mint amit a hatékony piac hipotézise alapján lehetséges lenne.

A főáramú neoklasszikus közgazdaságtan ezen alapvetései mind-mind azt sugallják, hogy a gazdaság alapvetően önszabályozó, egy egyensúlyi pont felé halad, a kollektív bölcsességnek alapvetőn igaza van, a piacon eladott és vásárolt eszközöknek a beárazása pedig korrekt és indokolt.

A helyzet tehát úgy áll, hogy a főáramú neoklasszikus közgazdaságtannak nincsen olyan (úgynevezett endogén) válságelmélete, amely magából a gazdaság működéséből vezetné le a válságok létrejöttét. Ha mégis kialakulnak válságok, akkor azok mindig valamifajta külső (exogén) hatás eredményeképpen jönnek létre.

Egy váratlan aszály tönkreteszi a termést, népességrobbanás történik, vagy technológiaváltás következik be. Sőt, még olyan, a neoklasszikus közgazdaságtanban amúgy komolyan vett figurák is akadtak (W.S. Jevons), aki egyenesen a napfoltokkal kívánta megmagyarázni a gazdasági ciklusokat, a válságokat! A főáram számára a válság tehát mindig a gazdaság logikáján kívül álló okokból jön létre. A többi iskola képviselői ezért szokták ironikusan megjegyezni, hogy válságok megmagyarázására ezek szerint nem főáramú közgazdászokat kellene behívni a tévéstúdiókba.

Jobban járnak a szerkesztők, ha szeizmológusokat, aszály- vagy sáskajárás-kutatókat, esetleg a hét csapással foglalkozó Biblia-szakértőket kérdeznek!

Így történhetett, hogy 2008 után a brit királynő megkérdezte a tiszteletére összesereglett vezető nemzetközi közgazdászoktól (akik túlnyomó többségében a neoklasszikus egyházhoz tartoztak természetesen): hogyan lehetséges, hogy ez a sok-sok okos ember nem volt képes előre jelezni a válságot? Úgy történhetett, hogy az ő modelljükben alapvetően nincs olyan magyarázat, amely a gazdaság saját belső logikájából képes lenne levezetni a krízisek létrejöttét.

Hogy mégis akkor minek tudják be a főáramú neoklasszikusok a 2008-as történéseket? Mint későbbi részekben látni fogjuk, az amerikai pénzügyi rendszer összeomlása esetén annak deregulációját fogadták el nagy nehezen, mint okot, miközben korábban ugyanezen szabályozás szükségtelensége mellett álltak ki. Ez már tehát egy nagy engedmény a részükről. Az eurozóna válságát azonban egy az egyben rá kívánták kenni a túlköltekező államokra. Ahogy sorozatunk későbbi részeiben bemutatjuk, mindkét esetben sokkal bonyolultabb a helyzet.

Lássuk előbb azonban a másik két piacpárti közgazdasági iskolát.

Az osztrák iskola

Az osztrák iskolának nevezett (de történeti okokból valójában inkább az angolszász világban és Svájcban nagyra nőtt) piacpárti tanítások abban különböznek a szintén piacpárti neoklasszikus főáramtól, hogy van endogén, azaz a gazdaság belső logikájából adódó válságelméletük. Az osztrák iskola tagjai a túl alacsonyan megállapított kamatszintet okolják a válságok kialakulásáért. Ludwig von Mises[7] és Friedrich Hayek[8] szerint a gazdaság szereplői ilyenkor túlságosan könnyen jutnak tőkéhez a bankoktól, amit aztán olyan helyekre is befektetnek, ahova nem kellene.

Hayek szerint az üzleti ciklusok tanulsága az, hogy az állami beavatkozás természeténél fogva inkább káros, mint hasznos. Létezik a gazdasági életnek egy természetes rendje, konkrétan egy „természetes kamatláb”, amely mellett a megtakarítások és a beruházások egyensúlyba kerülnek egymással. Ezt a természetes rátát kijelölni nem lehet, csakis gyakorlati úton juthatunk el hozzá. Az üzleti ciklusok oka a piaci kamatráta és ezen természetes kamatráta közötti különbség, amely azért jön létre, mert a piaci szereplők tökéletlen információk alapján hozzák a döntéseiket. A jegybank beavatkozása ebbe a folyamatba még károsabb, mivel még tovább torzítja a piaci szereplők „kutakodását” a természetes ráta irányába. Ugyanilyen hatása van annak, ha a kormány kölcsönből vagy pénznyomtatásból többletkeresletet juttat a gazdaságba. Ilyenkor mesterségesen fenntart olyan kapacitásokat, amelyekre nincs valós kereslet a gazdaságban, meg kellene szűnniük.

Az osztrák iskola tagjai kifejezetten kritikusak a jegybankok és a kereskedelmi bankok „pénzteremtő, pénzmegsokszorozó” képességét illetően is. Szerintük a recesszió kívánatos folyamat, hiszen ez maga a korrekció, hagyni kell, hogy kifussa magát és megtisztítsa a piacot, megszüntesse a „feles kapacitásokat”.

A természetes kamatráta elméletének fő gyengesége, hogy tudományos eszközökkel nem igazolható vagy cáfolható. Szemben a jegybanki alapkamattal vagy a piaci kamatrátával, a természetes ráta ugyanis csupán egy feltételezés, de nem egy megállapítható adat.

Ennek az utóbbi elemnek kitüntetett figyelmet szentelt Joseph Schumpeter, szintén az osztrák iskola tagja, aki szerint a piaci verseny „kreatív rombolása”[9] elsöpri az életképtelen cégeket, hogy helyükre aztán életképesek lépjenek. A monetarista Milton Friedman később empirikus adatok elemzésével bizonyította be,[10] hogy az amerikai gazdaság üzleti ciklusainak esetében az osztrák elmélet nem igazolható. Szintén kritizálták az osztrák iskola meglátásait Keynes tanítványai, a magyar származású Káldor Miklós[11] és az olasz Pierro Sraffa[12] Szerintük például nem világos, hogy a polgárok önkéntes megtakarításai miatti pénzkínálatból miért nem jöhetnek létre ugyanúgy téves befektetések?

Monetarizmus verzusz endogén pénzelmélet

Az osztrák iskolához hasonlóan a jegybankot okolja a válságok kialakulásáért a monetarizmus iskolája is, ám nem a kamatlábat támadja, hanem a szintén a központi bank által meghatározott, a gazdaságban rendelkezésre álló forgásban lévő pénz mennyiségét. A már említett Milton Friedman szerzőtársával, Anna Jacobson Schwartzcal együtt amerikai empirikus adatokon vizsgálta[13] a válságok lefutását, és azt tapasztalta, hogy azokat maga a jegybank mélyíti el és teszi tartóssá, amikor állandó és a gazdasági potenciálhoz alkalmazkodó pénzkibocsátás helyett túl feszes vagy túl laza monetáris kondíciókat teremt, azaz túl kevés vagy túl sok pénzt enged a gazdaságba. Ugyanezt a jelenséget látta igazoltnak a Nagy Gazdasági Világválság esetében is. Friedman ezzel új iskolát teremtett, a monetarizmust. Szerinte tehát a válságért alapvetően nem a magángazdaság összeomlott kereslete volt a felelős, ahogy azt Keynes és iskolája állítja, hanem a bankbetétek és banki eszközök, amelyek zuhanni kezdtek amikor a megriadt betétesek elkezdték tömegesen kivenni a megtakarításaikat és a bankok bedőltek. A monetaristák szerint a pénzmennyiség ezen szűkülése miatt az aggregát kereslet is összeomlott, ami azután csökkentette a jövedelmeket, az árakat, és végezetül a foglalkoztatást.

A monetaristák elleneztek mindenfajta állami beavatkozást. Szerintük a jegybanknak agresszívan csökkentenie kellett volna azt a kamatszintet, amelyen a bankok hitelt vehettek tőle fel. Ezen kívül konzekvensen oda kellett volna állnia a kereskedelmi bankok mögé, és a hitelek folyamatos biztosításával meg kellett volna akadályoznia a bankcsődöket.

Peter Temin és mások azóta bemutatták,[14] hogy Friedmannak részben igaza volt, hiszen a pénzmennyiség összeomlása valóban tovább súlyosbította a válságot. A lényegi hatás azonban az aggregát kereslethez kötődik, annak összeomlása a valódi hajtó változó. Ahogy a keynesiánusok mindig igyekeznek rámutatni, a forgásban lévő pénz mennyisége nem ugyanaz, mint az tényleges effektív kereslet, hiszen az emberek nem minden pénzt költenek el. Van egy preferenciájuk a készpénz tartására és a megtakarításra. Elsődlegesen tehát mégis csak Keynesnek volt igaza: a válságok oka a nem megfelelő kereslet. (Róla részletesebben a következő részben írunk.) Még akkor is, ha a Fed a Friedman által kívánt módon is lépett volna fel, állami keresletélénkítés nélkül nem lett volna kivezető út a válságból.

Steve Keen bemutatja,[15] hogy ha Friedmannak igaza lett volna, és valóban a forgásban lévő pénzmennyiség okozná a recessziót, akkor negatív korrelációnak kellene lennie a forgásban lévő pénzmennyiség (az M0) és a munkanélküliség között. 1920 és 1930 között ez fenn is áll (-0,22). Viszont pozitívba fordul pont 1930 és 1940 között, azaz akkor, amikor Friedman szerint a FED súlyosbította a helyzetet. Nem segít az adatok késleltetése sem, azon az alapon, hogy a pénzmennyiség változásainak valamennyivel meg kell előznie a foglalkoztatási hatást: a korreláció így is pozitív marad.

Érdekesség, hogy az adatokból az látszik, hogy ahelyett hogy a jegybank által kibocsájtott pénzmennyiségnek lenne hatása a foglalkoztatásra, ahogy azt Friedmann állítja, sokkal inkább a munkanélküliségnek van hatása a jegybank pénzmennyiség politikájára. A Fed nem nagyon figyelt a munkanélküliségi mutatóra, amikor az alacsony volt, ám amikor az megugrott a Nagy Világválság alatt, hirtelen pánik üzemmódba kapcsolt, és megemelte a pénzmennyiséget amikor a munkanélküliség nőtt, és csökkentette azt amikor a munkanélküliség csökkeni látszott. Az oksági kapcsolat a két változó között tehát fordított, mint amit Friedman, illetve később az ő nyomán Ben Bernanke jegybankelnök feltételeztek.

Még érdekesebb, hogy van egy változó, amely még egyértelműbb trendeket mutat. A Nagy Világválság alatt az M1, azaz a készpénz (a jegybanki tartalékok nélkül) körülbelül tizenöt hónappal folyamatosan megelőzi az M0, azaz a jegybank által ellenőrizni kívánt pénzmennyiség alakulását.

Mindez csak akkor meglepő, ha a banki működést úgy képzeljük el, ahogy azt mind a mai napig a kezdő közgáz könyvekben bemutatják. E szerint a logika szerint a bankok először betéteket szednek, és ezt fedezetként felhasználva ennél többet kihitelezhetnek. Ez az úgynevezett exogén pénzelmélet, amikor a jegybank mintegy kívülről képes kontrollálni a forgásban lévő pénz mennyiségét.

Ezzel szemben áll az úgynevezett endogén pénzelmélet,[16] amely a bankrendszer működésének tényleges megfigyelésére épít. E szerint a bankoknak ténylegesen nincs szükségük betétekre a hitelezéshez. Előbb hiteleznek, majd utána annak finanszírozására betéteket gyűjtenek. A jegybank pedig kénytelen kielégíteni a bankok pénzigényét, mert ha nem ezt tenné, akkor leállna a hitelezés. Ahogy azt Keen fent említett adatai is mutatják, a valóságban az endogén pénzelmélet működik. Ebből pedig  többek között az is következik, hogy a jegybank nem mindig képes a pénz kínálatát alakítani, követnie kell a bankrendszer működését. És ez csak a jéghegy csúcsa, ezen kívül még számos más oka is van, amiért a jegybank képtelen kontrollálni a pénzkínálatot.[17]

Mindezen kritikáknak köszönhetően ma már igen kevesen hívei a monetarizmus elméletének, a jegybankok pedig nagyon régen letetettek arról, hogy a forgásban lévő pénz mennyiségén keresztül igyekezzenek hatással lenni a gazdasági növekedésre vagy a válságok elkerülésére. Be kellett látniuk, hogy erre egész egyszerűen képtelenek.

A piacpárti iskolák válságelméleteinek áttekintése során láttuk, hogy azoknak nincs kielégítő elméletük a válságok létrejöttére. A következő részekben a piaci mechanizmusokkal kapcsolatban kritikus közgazdasági iskolák válságelméleteit tárgyaljuk majd.

Címfotó: Wollex, CC

[1] (A. Smith 1776)
[2] (Marshall 1890)
[3] (Walras 1954 [1874])
[4] (Fox 2009)
[5] (E. F. Fama 1970)(Fama és French 2004)
[6] (Shiller, The Subprime Solution: How Today’s Global Financial Crisis Happened and What to Do about It 2008)(Shiller, Irrational Exuberance 2000)(Shiller, Irrational Exuberance 2000)(Shiller, From efficient markets theory to behavioral finance 2003)
[7] (Mises von 1981 [1912])
[8] (Hayek von 2008 [1931])
[9] (Schumpeter 1942)
[10] (Friedman, The Monetary Studies of the National Bureau, 44th Annual Report – The Optimal Quantity of Money and Other Essays. dátum nélk.)
[11] (Kaldor, Professor Hayek and the Concertina Effect 1942)
[12] (Sraffa, Dr. Hayek on money and capital 1932)
[13] (Friedman, The Monetary Studies of the National Bureau, 44th Annual Report – The Optimal Quantity of Money and Other Essays. dátum nélk.)
[14] (Temin 1976)
[15] 303-304 . old(Keen 2011)
[16] (Kydland és Prescott 1990)(Moore , Reconciliation of the Supply and Demand for Endogenous Money 1997)(Moore , Horizontalists and Verticalists: The Macroeconomics of Credit Money 1988)(Moore, The Endogenous Money Supply 10)(Moore, Unpacking the Post Keynesian Black Box: bank lending and the money supply 1983)(Moore 1979)
[17] (Carpenter és Demiralp 2010)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.