Cikksorozatban tekintjük át a válságok történetét, a különböző közgazdasági iskolák (neoklasszikus, osztrák, keynesiánus, marxiánus stb.) válságelméleteit, a 2008 utáni válságok (USA, eurózóna) természetét. Arra is választ keresünk, hogy honnan jöhet a következő válság? A bevezető rész a válságok történetével foglalkozik.

Pogátsa Zoltán

Technikai értelemben a főáramú közgazdaságtan három negyedévnyi folyamatos gazdasági visszaesést már válságnak hív, de visszatekintve azt látjuk, hogy gyakran ennél elhúzódóbb folyamatról van szó, ami általában drámai visszaesést okoz a kibocsátás visszaesése mellett a munkahelyek számában is. Két amerikai közgazdász, Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff még jóval a 2008-as globális pénzügyi válság előtt kezdte el írni összegző művét a gazdasági krízisek történetéről. Az angol eredetiben Ez most más: Nyolc évszázad pénzügyi ostobasága[1] címet viselő vaskos kötetben igyekeztek feltérképezni az ismertebb összeomlások történetét és tanulságait. Kiindulópontjuk egy nagyon korai esemény, Anglia 1340-es államcsődje volt, amely a Franciaországgal vívott százéves háború következtében állt be. Másik régmúltbéli példájuk szerint a spanyol Habsburgok egyenesen hétszer tagadták meg adósságállományuk visszafizetését. Mondanivalójuk lényege, hogy az emberiség nem képes tanulni a válságokból.

Minden kialakuló buborék, pénzügyi lufi lefolyása alatt azt mondják maguknak: ez most valami egészen más, ebből nem lesz előbb-utóbb összeomlás. Aztán lesz.

Fontos kérdés, hogy a válság a kapitalizmusnak valamifajta hibája, összeomlása, ami elvileg kiküszöbölhető lenne, vagy pedig alapvető és belső logikájából következő inherens jellegzetessége. Amint a későbbi részekben látni fogjuk, csak a főáramú neoklasszikus közgazdaságtan gondolja azt, hogy a válság anomália lenne, a normális állapot a stabilitás.

Minden más közgazdasági iskola szerint bele van kódolva a kapitalizmus működésébe, hogy rendszeresen válságokat produkál.

Reinhart és Rogoff bemutatják: a kapitalizmus gyakorlatilag az egyik válságból a másikba vergődik folyamatosan.

Színes példaként szokás emlegetni az 1637-es holland tulipánmániát, amikor is a tehetős németalföldiek beleszerettek az oszmán szultán kertjéből behozott tulipánvirágba. Nemesítése nemcsak (ismert módon máig tartó) kedvteléssé vált, hanem jól fizető spekulációvá is. Egy idő után a fejlett antwerpeni és amszterdami tőzsdéken már jövőbeli termésre vonatkozó kontraktusokat is lehetett kötni, az árat a túltengő kereslet addig hajtotta fel, mígnem egyszer csak az azt megalapozó reália, a tényleges tulipántermés csalódást keltő mennyisége miatt a buborék ki nem pukkant. Ha a legújabb kutatások szerint nem is feltétlenül ez volt az első pénzügyi lufi, de mindenesetre közkedvelt bevezető példa maradt. A britek a dél-tengeri, a franciák a Mississippi-buborékra emlékeznek első nagy összeomlásként.

A XVIII. és a XIX. század is tele volt mára már elfeledett, de akkoriban drámainak megélt piaci pánikokkal, csődökkel. Az 1825-ös válság például már az egész világot megrázta. A Bank of England pénzmennyiség-növelése nyomán ingatlan-, részvény- és kötvénybuborékok keletkeztek, főleg a korszak „feltörekvő gazdaságához”, Peruhoz kötődően. Sőt már a csalások is megjelentek. Egyesek egy fiktív állam, a Poyais-i Köztársaság nevében adtak el állampapírokat hiszékeny befektetőknek. Több brit bank is összeomlott. A pánik Latin-Amerika minden országát elérte, és Brazília kivételével nemsokára a térség összes országa csődöt jelentett.

Bár volt kisebb válság 1837-ben is, a következő drámai hullám 1857-ben következett be. A buborék ekkor az USA-ból, a vasúti, föld- és rabszolgapiaci spekulációk hazájából eredt. A pánik az összes kontinensre átterjedt. 1866 aztán ismét válságos év volt.

A XIX. század legnagyobb válsága azonban 1873-ban következett el. A szokásos amerikai vasúti spekuláció mellett az európai kontinensen is buborék alakult ki. A francia-porosz háború utáni francia jóvátétel nyomán jelentős tőke áramlott a német és osztrák területekre, ahol ez ingatlanspekulációhoz vezetett. Ennek elkerülhetetlenül bekövetkező kidurranása nyomán beomlott a bécsi, az amszterdami és a zürichi tőzsde is. Az Észak-Amerikára átterjedő válság nyomán kudarcba fulladtak az Észak-Csendes-óceáni Vasút terveihez kötődő spekulációk, ennek nyomán pedig a teljes Wall Street zuhanni kezdett. A vasúti társaságok mintegy negyede csődöt jelentett. Mind Európában, mind pedig az Egyesült Államokban mély recesszió ütötte fel a fejét a reálgazdaságban is.

A huszadik században a sorozat folytatódott. 1907-ben az Egyesült Államok trösztjei ellen fordultak a befektetők. Ekkor történt meg az az elhíresült esemény, hogy J. P. Morgan, a róla elnevezett bankház feje meghívta a nagy pénzügyi társaságok vezetőit, akiket könyvtárába zárt, és addig nem engedte ki őket, amíg meg nem egyeztek egymással a krízis megoldásában. Ráadásul Morgan a saját tőkéjét felhasználva mentett meg pénzügyi cégeket.

Az események világossá tették, hogy szükség van központi bankra, a bankok bankja szerep betöltésére, amely likviditási válság esetén megsegítheti a kereskedelmi bankokat.

Hat évvel később létrejött az amerikai Federal Reserve, a jegybank szerepét betöltő „Fed”.

Így érkezett el a nyugati világ a huszadik századba. Ismert módon az 1929-es nagy gazdasági világválság vált „minden összeomlások anyjává”. Az október 24-én bekövetkezett Fekete Csütörtökkel kezdődött a modern kor leghosszabban tartó és legmélyebb recessziója. Roosevelt elnök az angol közgazdász, John Maynard Keynes ekkor uralkodóvá váló gazdaságfilozófiai stratégiájára alapozva aktív állami szerepvállalással, költekezéssel, keresletélénkítéssel igyekezett a válságot kezelni a híres New Deal (Új Leosztás) program keretében. Ennek sikeréről mind a mai napig vitatkozik a közgazdász szakma. A kérdést azért olyan nehéz eldönteni, mert időközben kitört a második világháború, és a mindenhol bevezetett állami hadigazdasági kereslet megszüntette a munkanélküliséget, és visszahozta a gazdasági növekedést. Ahogy Vernon Ruttan amerikai professzor Szükséges-e a háború a gazdasági növekedéshez?[2] címet viselő könyvében bemutatja, ha egy ország nem a saját területén visel hadat, az rövid távon mindig kedvezően hat a gazdasági növekedésre. Előbb fegyverekre lesz kereslet, később újjáépítésre az ellenfél lerombolt, de immáron uralt területein. Tisztában vannak ezzel a politikusok is, akiket gyakran meg is vádolnak azzal, hogy háborúikkal nem csupán elterelni igyekeznek a figyelmet a hazai problémákról, a népszerűtlenségükről (ez a híres Falkland-effektus, Thatcher brit miniszterelnök politikailag sikeres manővere után), hanem a gazdasági mutatók általános javítása is céljuk. Ma már kevesen maradtak, akik emlékeznek rá, de a nagy gazdasági világválság is csak akkor szűnt meg igazán, amikor az Egyesült Államokban egekbe emelték az adókat, gyakorlatilag katonai tervgazdaságot vezettek be. Sőt az árakat is rögzítették, hogy megakadályozzák a nyerészkedést az állami hadiipari közbeszerzéseken. A teljes foglalkoztatást ezek az állami beszerzések teremtették meg. Hasonlóan csak az állam által finanszírozott felfokozott hadiipari termelés hozta el a válság végét az Egyesült Királyságban, de Hitler fegyverkezését, illetve a magyar harci kapacitás megteremtését megcélzó úgynevezett 1938-as Győri Programot is tekinthetjük ilyenfajta „hadi keynesiánizmusnak”.

A második világháború után pár éves intenzív újjáépítési szakasz  következett (kb. 1945−1953 között). A gazdaságnak szintén kedvező kiterjedt rekonstrukciós állami beruházásokat követő jóléti állam évtizedei (körülbelül 1947−1974) Európában a széles körű gazdagodás kegyelmi időszaka volt, magas növekedéssel és szinte teljes foglalkoztatással. Az állam ebben az időszakban erőteljes szerepet játszott, nemcsak megrendeléseivel, újraelosztásával, az erőforrások terítésével, de sok esetben még tulajdonosként is. Ekkor zajlott le a sokat hivatkozott német gazdasági csoda, illetve a franciák „dicsőséges harminc éve”. A brit jóléti állam is olyan növekedést produkált, hogy Harold MacMillan miniszterelnök 1957-ben kijelenthette: „ilyen jól még sosem éltetek!”. Ennél fényesebben már csak az olasz gazdaság teljesített: évszázados álmuk teljesült, amikor hosszú utolérési periódus után a nyolcvanas évekre bekövetkezett az „il sorpasso”, a hagyományosan etalonnak számító brit gazdaság utolérése.

A hetvenes évek azonban véget vetettek a jóléti állam ragyogó időszakának. Öt különböző válság is megrázta a világgazdaságot.

Az első ezek közül az úgynevezett Nixon-sokk volt. Kiderült, hogy a háború csak rövid távon kedvező a gazdaságnak. Ha adósságból finanszírozzák, könnyen bajba sodorhatja a kormányzatot. A vietnami háború gazdasági következményeképpen 1971-ben Richard Nixon elnök stabilizációs lépésekre kényszerült. Többek között ismét csak befagyasztotta az árakat, sőt a béreket is maximálta. Szintén sokkszerűen hatott immáron a teljes világgazdaságra, amikor tanácsadói nyomására úgy döntött, felmondja a dollár aranyra válthatóságát. Ezen az úgynevezett aranystandardon nyugodott addig a világháború utáni pénzügyi rend. Felmondása után a nemzetközi valutapiacok szétestek, a világgazdaságban pedig a hetvenes években egyszerre jelentkezett a gazdasági stagnálás (sőt egyenesen recesszió), illetve a magas infláció. Ezt a stagflációnak elnevezett együttest addig a közgazdasági elméletek gyakorlatilag kizárták.

Újabb sokkot jelentett a világgazdaságnak 1979 után, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed élére kinevezett Paul Volcker úgy döntött, az inflációt választja elsődleges ellenségének. Ennek leküzdése érdekében az egekbe rántotta az amerikai kamatlábat, ami világszerte több tucat eladósodott országot taszított csődbe vagy csőd közeli helyzetbe. Ha ez az úgynevezett Volcker-sokk nem lett volna elég, ebben az évtizedben ráadásként két olajválság is lezajlott. 1973-ban az arab kőolajtermelő országok vetették be az olajáremelés fegyverét az Izraellel folytatott háborújukban az ellenségüket támogató Nyugattal szemben, 1979-ben pedig az iráni forradalom, majd az irak-iráni háború miatt állt le az érintett két ország olajtermelése. A kőolaj hordónkénti ára négyszeresére emelkedett a világpiacon, ami aztán a gazdasági élet szinte minden területére átgyűrűzött, ugyanis a nyugati országok ekkoriban még nem voltak felkészülve jelentős pufferkapacitásokkal vagy alternatív forrásokkal.

A Ronald Reagan és Margaret Thatcher nevével fémjelzett globális neoliberális forradalom pénzügyi deregulációjának következményeképpen a nyolcvanas évektől a jóléti periódushoz képest hosszú távú átlagban lelassult a növekedés, és megsokasodtak a gazdasági válságok. 1987. október 19. volt az úgynevezett Fekete Hétfő, a tőzsdék történetének legnagyobb egy napon belüli esése. 1989−91-ben következett a deregulált amerikai takarékszövetkezetek krízise, amely 747 amerikai intézményt érintett. Ráadásul ebben a neoliberális korszakban indult meg az a fokozódó eladósodási tendencia mind a magángazdaság, mind az állam tekintetében, amely a jelenkor válságainak is egyik alapvető okozója.

Bill Clinton elnök alatt aztán a kilencvenes években az akkor induló internetes és egyéb technológiai forradalomra épülő boom alakult ki. Mindez később a dotcom-buborék 2001-es kipukkanásához vezetett, habár a technológiai forradalom jótékony hatása azért tovább él hétköznapjainkban. Mindenesetre sikerült ideig-óráig megakadályoznia az amerikai adósságállomány további növekedését. Krízisek azért erre a periódusra is jutottak, mégpedig a deregulált és exponenciálisan növekvő volumenű nemzetközi pénzügyi piacokon, meghatározó méretű országokat sodorva el. 1994-ben Mexikó ellen indult spekulatív támadás, 1997-ben pedig az addig példaszerű növekedést mutató kelet-ázsiai tigrisek (Dél-Korea, Hongkong, Szingapúr) és tigriskölykök (Vietnam, Thaiföld, Malajzia, Indonézia) omlottak össze. 1998-ban az addig olajboomot átélő Oroszország, 2000-ben Törökország, mindezekkel párhuzamosan pedig Argentína is bajba került. Mint ahogy ebből a felsorolásból is látszik, a világgazdaság kritikus méretű gazdaságai éltek át megrázó éveket.

2008-ban pedig a minden korábbinál nagyobb hatású globális pénzügyi válság következett, melyről a következő részekben részletesebben is írunk.

[1] (Reinhart és Rogoff 2009)
[2] (Ruttan 2006)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.