Az amerikai válság a „fertőző hatás” miatt Európára is továbbterjedt. Szintén kipukkantak az ingatlanár buborékok Írországtól Spanyolországon át Görögországig. Látni kell, hogy ezeket az eszközár buborékokat a rosszul megalkotott eurózóna okozta. Az eurozóna ugyanis – ahogy a közgazdászok nevezik – nem optimális valutaövezet, azaz igazából nem is szabadott volna ebben a formában létrehozni.

Pogátsa Zoltán

Az Európai Központi Bank korábban kénytelen volt alacsony (nominális, azaz az inflációt még nem figyelembe vevő) kamatlábat megállapítani az euróövezetnek, mert egyébként recesszióba taszította volna a lassabb növekedésű tagországait. Természetesen egy monetáris övezetben csak egyetlen nominális kamatláb lehet, mivel ha több lenne, a spekulánsok ezen nyerészkedhetnének (ismét csak közgazdasági nyelvezetben: learbitrálnák a különbséget, és ennek következtében egy idő után beállna az egyetlen kamatláb). Ez az alacsony kamatláb azonban a gyorsabban növekvő periférián a nagyon olcsó tőkéhez jutást jelentette, és ez mértéktelenül fokozta az ingatlanbefektetéseket. Ráadásul az olcsó pénz mesterségesen intenzív növekedést eredményezett, ami felpörgette az inflációt. Ettől pedig a reál (azaz az inflációt is figyelembe vevő) kamatok még alacsonyabbak lettek, néha effektíve a bankok fizettek azért, hogy a polgárok vegyenek fel hitelt. A bankok féktelen hitelezésbe kezdtek, aminek következtében ingatlanpiaci buborék fújódott. A görög, olasz, spanyol földközi tengeri nyaralóövezetekben, Dublin környékén és máshol az egekbe emelkedtek az nyaralók, házak árai. A buborék kipukkanása azonban hirtelen nagyon kellemetlen helyzetbe hozta nem csak az ingatlantulajdonosokat, hanem a nekik hitelező bankokat is. Hangsúlyoznunk kell, hogy mindez az eurózóna rossz kamatpolitikájának az eredménye.

Válságok 1. – A tulipánbuboréktól a 2008-as globális pénzügyi válságig Válságok 2. – A piacpárti közgazdasági iskolák válságmagyarázatai Válságok 3. – Keynesiánus válságelméletek Válságok 4. – A magánadósság okozta válságok Válságok 5. – A marxiánus válságelméletek Válságok 6. − Korunk Nagy Recessziója − a 2008 utáni globális pénzügyi válság

Ahogy az Egyesült Államokban, úgy az euró periférián is végül az államnak kellett kimentenie a bankokat, amitől az ír, spanyol és szlovén állam alacsony adósságállománya megugrott, az eleve magas adósságot cipelő olasz és görög állam pedig tovább növelte azt. Az ingatlanpiaci és bankválság továbbterjedése immáron az államcsődök veszélyét és az eurózóna szétesését is életszerű forgatókönyvvé tette. A piaci befektetők hirtelen csak nagyon drágán voltak hajlandók újabb hiteleket adni ezeknek az országoknak, mivel egyre inkább lehetőséges szcenárióként kezdték el azt árazni, hogy egyikük-másikuk kilépni kényszerülhet az addig megingathatatlannak tartott eurózónából. Korábban az eurózónába bekerülő görög, olasz állam papírjait nagyon alacsony hozammal is megvették a befektetők, elsősorban nyugati nagy bankok. Ez egy klasszikus piaci kudarc, hiszen az adósságállomány továbbra is nemzeti szintű és nem összeurópai volt, azaz a kockázati szintje mit sem változott. A magas kockázatot pedig magas hozammal illett volna árazniuk, ha azt gondolták volna, hogy Görögország vagy Olaszország államháztartási folyamatai kockázatosak.

A válság 2008-as kirobbanása után egy-egy tagország kilépése a visszavezetett nemzeti valuta (drachma, líra, peseta, stb.) azonnali hatalmas arányú, akár kétharmados leértékelődését hozta volna. Ezt a kockázatot pedig csak az vállalja be, aki az állampapírt magasabb elvárt hozammal vásárolja meg. Ilyen magas kamatok mellett azonban egyes államok adósságállománya ördögi spirálba került, mivel a túl drága új kamatok visszafizetéséhez szükséges összegeket elhúzódó recessziós időszakban képtelenek kitermelni. Az adósságállomány folyton folyvást nő, ami egyre valószínűbbé teszi az államcsőd, a visszafizetés megtagadásának lehetőségét. Ezt elkerülendő ideig óráig kedvezményes kamatozású hitelekhez juthattak a Nemzetközi Valutaalaptól, ám ez a lehetőség is véges.

Különösen veszélyessé vált az nyugat-európai bankok kitettsége a bajba került eurózóna-tagállamok állampapírjai miatt. 2010-ben csak a német és francia bankok saját anyaországuk GDP-jének húsz százalékát meghaladó állampapírt tartottak a bajba jutott államokból. Ráadásul – és ezt kevesen tudják − ezek a nyugat-európai bankok sokkal nagyobbak az anyaországhoz képest, mint a korábban bajba jutott amerikai pénzintézetek az USA GDP-jéhez mérten.

Azonnal szükség volt tehát olyan intézkedésekre, amellyel elkerülhető maradt az érintett bankok stabilitásának akár csak részleges megingása is, mert az magával hozta volna a meghatározó európai gazdaságok és ezen keresztül az egész eurózóna összeomlását. Erre egyrészt a már említett Valutaalap kedvezményes hitelei voltak alkalmasak, másrészt maga az eurózóna is felállított jelentős összegű puffer alapokat a befektetők megnyugtatására. Az eurozóna (és az IMF) szabályai szerint a bajba jutott tagállamokat nem szabadott volna kimenteni. Kezdetben ezt a konzekvens álláspontot képviselte Angela Merkel német kancellár és a többi uniós vezető is, ám a nyugat-európai nagybankok képviselőivel folytatott konzultációk hamar meggyőzték őket, hogy a mentőcsomagra szükség lesz. Ám valójában nem a tagállamokat mentették meg, hanem közvetve az azoknak korábban hitelező német, francia és holland bankokat, és ezen keresztül a saját gazdaságaikat.

A válságállamokban a fizetőképesség fenntartására megszorításokat vezettek be. Olyan államokat tartottak mesterségesen életben, melyeket mind az IMF, mind pedig az Eurozóna szabályai szerint hagyni kellett volna csődbe menni. Ez azonban a fent részletezett áttételen keresztül a teljes Eurozóna összeomlásához vezetett volna.

A megszorítások viszont – ahogy ez lenni szokott – kontraproduktívnak bizonyultak, gazdasági visszaeséshez és hatalmas munkanélküliséghez vezettek. A görög gazdaság például a válság kezdete óta negyedével zsugorodott, és volt hogy három görög fiatalból kettő munka nélkül tengődött. A Görögországnak folyósított hitelek kétharmada soha nem érte el az országot, kamatfizetések formájában a nyugat-európai bankok életben tartására és a hazai bakok konszolidálására fordítódott. A megszorítások elméleti hátterét egy Alberto Alessina nevű olasz-amerikai közgazdász dolgozta ki. Szerinte a „stabilizációval” a kormány visszaállítja az „üzleti közösség” bizalmát. Alessina azonban valószínűleg nem nagyon látott még valódi vállalkozást. Azok tulajdonosai ugyanis egyáltalán nem örülnek, ha a megszorításokkal elbocsájtják a vevőiket, növelik az adóterheiket, vagy éppen csökkentik a nyugdíjasok fizetőképes keresletét. Az sem segít a gazdaságnak, ha kivonják az állami forrásokat az olyan humán tőke és infrastruktúra képző alrendszerekből, mint az oktatás, az egészségügy, a k+f vagy a vasúti-közúti hálózat. Nem véletlen, hogy olasz autópálya-hidak omlanak össze az állagmegóvás hiányában.

Ami tehát 2009 óta Európában történik, az nem a válság megoldásának, hanem elfedésének tekinthető. A magángazdaság adósságát először átpakolták a nemzeti kormányokhoz, majd onnan a Valutaalaphoz és az Európai Központi Bankhoz, ám közben ez a potenciális gyúanyag folyton folyvást nőtt. Így fordulhat elő, hogy miközben a média folyamatosan válságról beszél, a hétköznapi emberek kontinens szerte gyakorlatilag zavartalanul élhették tovább megszokott életüket.

Az eurózóna mint elméleti konstrukció

A szabadkereskedelmi zóna, a vámunió és az egységes belső piac után az európai integráció negyedik lépcsőfoka a gazdasági és monetáris unió. Minden az EU-hoz csatlakozó országnak kötelező törekednie az euró bevezetésére, függetlenül attól, hogy az új tagállam nem a tagság első napjától vesz részt ebben az együttműködésben. Az euróövezeti tagság keretéül szolgáló úgynevezett maastrichti kritériumok olyan kulcsfontosságú makrogazdasági indexeket tartalmaznak, mint a hosszú lejáratú kamatráta, az államháztartási hiány mértéke, a bruttó hazai termékhez viszonyított államadósság, vagy az inflációs ráta. Ezen mutatók betartása és a monetáris unióban való majdani részvétel azt jelenti, hogy az adott ország szinte teljes egészében átadja monetáris szuverenitását a frankfurti székhelyű Európai Központi Banknak.

Az euró bevezetésének fő előnye sokak szerint a tagállam számára a monetáris stabilitás, azaz a mérsékelt kamatszint és infláció, az alacsony kockázati felár, illetve ebből következően a kamattörlesztések jelentős csökkenése. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ez egy téves irányú logikai sorrend. A stabilitás nem az euró tagságból adódik, hanem annak előfeltétele. Az az ország, amelyik megfelel az euró bevezetéséhez szükséges kritériumoknak, már meg kellett hogy teremtse a makrogazdasági stabilitást: az euró bevezetése maximum egy szimbolikus megpecsételése ennek. Az ország azonban elméletileg az euró nélkül is fenntarthatja a makro stabilitását, sőt, ahogy látni fogjuk, kívül maradva esetleg könnyebben. Ennek egyik lehetséges változata a svéd-dán út, amikor is gyakorlatilag rögzítették a nemzeti valuta árfolyamát az euróhoz, de azt ténylegesen nem vezették be. Ezek az országok úgy őrizték meg a potenciális monetáris autonómiájukat, hogy közben importálták az eurozónából származó potenciális előnyöket.

A közös valuta bevezetése esetén a monetáris unión belül a külkereskedő vállalatok számára előnyt jelent az átváltási költségek és az árfolyamkockázat megszűnése. Ebből adódó várakozás a kereskedelmi kapcsolatok élénkülése.

A hátrányok

A legfőbb hátrány az, hogy a kormányzat addigi gazdaságpolitikai eszköztárának felét már nem lesz képes tovább használni. Az árfolyam- és a kamatpolitikát a továbbiakban egy olyan külföldi székhelyű intézmény szabja meg, amelynek döntései fölött nagyon csekély a demokratikus ellenőrzés lehetősége. Míg a leértékelés-leértékelődés természetesen nem lehet a nemzetgazdaság versenyképességének záloga, annak a technológiára, termelékenységre kell épülnie, ám a tapasztalatok szerint nem nagyon volt olyan sikeres világgazdasági felzárkózás, amely ne alkalmazta volna a leértékelést időről időre, átmeneti destabilizáció esetén az árverseny-képesség időszakos visszaállítására.

Természetesen a független nemzeti jegybank felett sincs közvetett demokratikus ellenőrzés. Ám a saját jegybank legalább részese a nemzeti gazdaságpolitikai közvitáknak, és képes a hazai gazdasági folyamatok alapján lépni. Az ingatlanár buborékok kialakulását például egy független olasz, görög, spanyol vagy ír jegybank a kamatráta emelésével állította volna le. Amennyiben viszont az euró bevezetése után a Frankfurtban meghatározott kamatráta a nemzeti gazdaság aktuális állapotának nem felel meg, gyakorlatilag igen kicsi a lehetőség annak befolyásolására, mivel annak emelése az alacsony növekedésű más tagországokat eutanáziába küldte volna.

Márpedig a nem megfelelő frankfurti kamatráta esélye nagy, ahogy számos ország esetében be is következett már Írországtól, Spanyolországon és Portugálián át Görögországig, Szlovénián át Észtországig. Ahogy már hangsúlyoztuk: az eurózóna közgazdasági értelemben nem optimális valutaövezet. Ez azt jelenti, hogy igen eltérő növekedési és recessziós ciklusai vannak a tagállamoknak, amelyek ráadásul nem is harmonizálódnak. Ilyen szerencsétlen helyzetben a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank (EKB) képtelen olyan nominális kamatlábat megállapítani az eurózóna egészének, amely minden tagállam számára megfelelne. Mivel egy magasabb nominális kamatláb gazdasági eutanáziába taszítaná a nem növekedő vagy recesszióban lévő országokat, az EKB kénytelen olyan alacsony kamatlábat megállapítani, ami viszont a magas növekedésű országokban okoz súlyos károkat. Ezek tipikusan a fejletlenebb, felzárkózó országok, melyeknek átlagos növekedése magasabb szokott lenni. (Ha egy fejletlenebb ország növekedése nem magasabb, akkor ez önmagában probléma, hiszen elmarad a polgárai által várt felzárkózás.) A túlságosan alacsony nominális kamatláb pedig eszközár buborékot, mindenekelőtt ingatlanbuborékot gerjeszt. Nagyon olcsón, a gyors növekedésből adódó magasabb infláció miatt nem egyszer negatív reálkamattal lehet kölcsönt felvenni, és a tőkét a gyorsan dráguló ingatlanpiacon villámgyorsan megsokszorozni. Ez a mechanizmus árfelhajtó hatású, buborékot keltő. Szuverén monetáris politika esetén a jegybank ilyenkor beavatkozna, és a kamatszint emelésével csitítaná a folyamatot. A nem optimális valutaövezetben azonban a zóna egészét irányító jegybanknak erre a már ismertetett okokból nincs lehetősége. Ez volt Görögország és sok más eurót bevezető ország válságának előidézője is.

Bérverseny lefelé

De létezik az eurózónának egy másik gyerekbetegsége is, amely a bérszínvonalhoz, a bérversenyképességhez, a határokon átnyúló kereslethez kapcsolódik. A zónának 2% körüli inflációs célkitűzése van. Az inflációval minden másnál jobban korrelál az egyes országok bérszínvonalának alakulása. Az egyes országok bérpolitikáját azonban az eurózóna koordinációs mechanizmusa nem monitorozza.

Ez azért óriási probléma, mert egyes országok megtehetik, hogy termelékenység helyett a bérek visszafogásával versenyeznek. Ezt tette Németország is 1998 után. Gerhard Schröder, a szociáldemokraták neoliberális, „új közepet” hirdető vezére győzelme után ráerőltette a Szövetség a Munkáért elnevezésű megállapodást a szakszervezetekre. A német szociális piacgazdaság hagyományait félretolva innentől fogva a bérek hosszú éveken keresztül nem követték a gazdasági növekedést. Ezen neoliberális stratégia szerint a bérek visszafogásának a munkahelyek számának növekedéséhez kellett volna vezetnie, hiszen ez olcsóbbá tette a német exporttermékeket. A valóságban olyan nagy számú megélhetést nem biztosító munka, egy eurós „mini job” és hasonló kétes munkahely javította a német foglalkoztatási helyzetet, hogy az egykori jóléti mintaállamban létrejött egy széles prekariátus. Az eurózóna válságának kitöréséig a bérek aránya a német nemzeti összterméken belül majd tíz százalékponttal szorult vissza. A csökkenő fizetések következtében a németek kevesebbet importáltak más európai országokból. A német nagyvállalati szektor viszont az csökkenő bérköltségek miatt versenyképesebb áron tudott exportálni, azaz profitált a bérvisszafogásból. Ráadásul a konzervatív költségvetési politikát folytató német állam sem költött, és ez tovább csökkentette az importkeresletet. Az eurózónában a megelőzően relatíve kiegyenlítődött kereskedelmi arányok végletesen eltolódtak. A németek évről évre egyre nagyobb kereskedelmi többletet halmoztak fel, míg a déli államok egyre nagyobb deficitet. Miközben a német cégek termelékenysége szinte alig nőtt, a délieké ennél sokkal meredekebben emelkedett. Azaz ők feleltek meg az Európai Unió úgynevezett lisszaboni stratégiájában kitűzött céloknak, annak, hogy Európa legyen a világ legversenyképesebb nagyrégiója. Az eredeti elképzelések szerint Európa nem bérvisszafogással kívánt versenyezni, hanem a termelékenység növelésével.

Sokan a német gazdaság elképesztő export többletét egyedül annak tudják be, hogy a német cégek versenyképesek. Kétségtelenül azok, ám egy ország kereskedelmi egyenlegére az is hatással van, hogy ha nem importál. Nem lehet tehát ezt mondani, hogy a többi tagállamnak is a német utat kellet volna járnia, hiszen ezen esetben összeomlott volna az eurózóna az exportkereslet hiányában. Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság évről évre a szabályoknak megfelelően figyelmeztette Németországot, hogy növekvő export többlete a többi tagállam növekvő kereskedelmi deficitje árán jön létre.

Az üzleti sajtó általában nem vizsgálja az egyes társadalmakon belüli társadalmi különbségeket, azaz hogy egyes gazdasági fejlemények hogyan hatnak a különböző osztályokra. Ezért az eurózónát neoliberális (a termelékenység növekedéséhez képest bérvisszafogó) eszközökkel lehalászó német nagyvállalatok miatt a Deutschland A.G.-t eurózóna sikerországaként prezentálta. Az eurózóna architektúrájából tehát hiányzik egy kardinális elem, amely nem meglepő módon egyben szociális karakterű is. Szükség lenne szabályt alkotni arra, hogy a tagállamok versenyképességüket ne alapozhassák saját polgáraik fokozott kizsákmányolására.

Szuverén adósságválság: az unió téves hivatalos narratívája

Ismert módon az Angela Merkel személyével fémjelzett főáram magyarázata az eurózóna válságára a déli országok kormányainak túlköltekezése volt. E szerint a tücsök és a hangya meséjére emlékeztető narratíva szerint a felelőtlen mediterrán társadalmak a megtermelt értéknél többet költöttek az eurozóna létrejötte és a válság kitörése közötti évtizedben (1998-2008). Az európai főáramú média addig sulykolta ezt a kultúralista megközelítést, hogy ez vált a domináns magyarázattá. Pedig a bajba jutott országok költekezési hajlandóságáról szőtt narratívák nem állják ki az empíria próbáját. Sem Írországnak, sem Ciprusnak nem volt kiemelkedő államadóssága a válság előtt. A szintén bajba jutott Szlovéniát vagy Észtországot túlköltekezésre hajlamos mediterrán országnak nevezni badarság. Görögországban pedig már gyakorlatilag 1993-ban, azaz jóval az eurózóna időszaka előtt összejött az az adósságtömeg, amely végül is válságba juttatta őket 2008 után. A folyamatos költségvetési hiánynak pedig az uniós átlaghoz mérten alacsony adóbevételi arány, nem pedig az uniós átlaghoz hasonlatos állami kiadási arány volt az oka. Az eurozóna évtizedében a görög adósságállomány gyakorlatilag nem emelkedett.

Megdöbbentő módon ellentmond a főáramú kultúralista narratívának, hogy Németország adósságállomány viszont tényleg emelkedett az eurozóna évtizedében, és hogy a huszadik században magának Németországnak engedték el legtöbbször az adósságállományát A Marshall-terv, mint a német gazdasági csoda pénzügyi forrása valamiért jobban megragadt a németek és tágabban az európaiak kollektív emlékezetében, mint az a tény, hogy a második világháború után a szövetségesek elengedték Németország igen tekintélyes adósságát. (Ráadásul ebben a segítségnyújtásban a nácik által tönkretett Görögország is részt vett.) Napjainkra azonban nemcsak a német államnak van ismét tetemes államadóssága, hanem az eurozóna adatbázisa szerint a válság kitörésének évében, 2007-ben több német családnak volt adóssága, mint görögnek! A kultúralista magyarázatok, bár népszerűek, valójában nem működnek. Elképesztő, hogy mégis milyen erősen tartják magukat a főáramban.

Az európeriféria adósságállománya az eurozóna időszakában nem nőtt, a megszorítások alatt viszont igen

A Merkel-féle diagnózisból azonban az is következett, hogy a válság megoldására tett javaslatok a költségvetési politika közösségiesítése felé mutattak. Ez azonban nemcsak nem képes kezelni a már felgyülemlett adósságot, de mélységesen antidemokratikus is. A költségvetési politika ugyanis nem egyszerűsíthető le szakmai kérdéssé, amelyet technokratákra bízhatnánk. Ahogy azt Hayek és von Mises is bemutatták az államszocializmusról alkotott kritikájukban, a közgazdaságtan nem hasonlítható a mérnök munkájához, ahol adott a cél, csak ki kell számolni az oda vezető utat. A közgazdasági kérdések mélyén mindig attól független értékválasztások adódnak. Kit, mit adóztatunk? Gazdagokat, mindenkit, a környezeti terhelést, az alkoholfogyasztást? Ezért érdemes politikai gazdaságtanról beszélni. Demokráciában a parlamenti választások szólnak arról, hogy ezeket az értékválasztásokkal kapcsolatos döntéseket a társadalom tagjai hozzák meg. Az Európai Bizottság nemzetközi technokráciájának nincs demokratikus mandátuma ezt megtenni a nemzetállamok helyett, és nem is számon kérhető. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján könnyen belátható, hogy az eurózóna neoliberális szabályrendszerében a fiskális politika közösségiesítése a gyakorlatban a „belső leértékelésnek” csúfolt költségvetési megszorítások kikényszerítését fogja jelenteni.

A hivatalos narratíva szerint a 2009 utáni megszorításoknak le kellett volna építenie a válságországok adósságállományát. Az adatokból azonban pont ennek ellentéte látszik: a megszorítások miatt zuhant a GDP és emelkedett az adósságállomány.

A válság görögországi kulminációja, és annak elnyomása

Kitűnő példa erre a görög válság 2015-ös kulminációja. Athénban olyan, nagyrészt professzorokból és establishment ellenes aktivistákból álló kormány került hatalomra, amelyiknél tisztábbat az EU soha nem fog látni Görögországban. Az új kormány választási programja szerint kész volt az oligarchák által foglyul ejtett demokrácia megtisztítására, a korrupciónak a megszüntetésére. Keynesiánus, keresletélénkítő és újraelosztó gazdaságpolitikát kívánt folytatni ahelyett a sok éves megszorítás-sorozat helyett, amely az adatok alapján egyértelműen gazdasági és társadalmi katasztrófába sodorta Görögországot 2009 és 2014 között. Folyamatos vágások helyett befektetni szeretett volna a gazdaság értékteremtő képességébe, az északi modell logikájának megfelelően.

Az európai hitelezőknek érdemes lett volna megtámogatnia egy valóban Görögországnak juttatott hitelcsomagot, ha már 2009 után megtámogattak két olyat, amelynek összegeit több mint 90%-ban a megelőző időszak adósságállományát ostobán megfinanszírozó és ezért összeomlás által fenyegetett nyugat-európai bankok megsegítésére költöttek, nem pedig reformokra Görögországban. Az év elején induló tárgyalásokat az új görög kormány abban a hitben kezdte meg, hogy ott racionális vitákban képesek lesznek bemutatni a másik félnek, hogy Görögországban politikai földcsuszamlás következett be. Joggal gondolhatták, hogy gazdaságpolitikájuk racionalitásáról meggyőzhetik tárgyalópartnereiket, hiszen a közgazdaságtudomány globális elitje támogatta meg az álláspontjukat. Ezért még azt is vállalták februárban, hogy fél éven át nem kormányozhatnak érdemben, minden lépésüket csak a Trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap hármasa) ellenjegyzésével teszik meg. Ezzel kitették magukat annak, hogy az üzleti sajtó mindössze pár hónap megkötött kézzel való kormányzás után a nyakukba varrja az évtizedek alatt felhalmozódott adósságállomány miatt bekövetkező államcsődöt.

Janisz Varufakisz pénzügyminiszter visszaemlékezései szerint azonban egy idő után világossá vált számukra, hogy az európai pénzügyminisztereknek az a politikai célja, hogy a Sziriza nevű kormánypárt humán tőkét visszaépítő keynesiánus gazdaságpolitikája ne teremthessen precedenst, ne hozhassa helyzetbe a saját otthoni politikai küzdelmekben aktív megszorítás ellenes pártjaikat. Az üzleti sajtó minden érv nélkül szélsőbalosnak, euró ellenesnek írta le azt a valójában szocdem Szirizát, amiről később bebizonyosodott: annyira Európa-párti volt, hogy semmiféle B tervet nem készített az eurózóna elhagyására. Sokan kétkedve fogadták Varufakisz állításait, mígnem világossá vált: Schäuble német pénzügyminiszter célja még ennél is ambiciózusabb volt, hiszen nyíltan Athén „ideiglenes kilépésére” szólított fel a valutaövezetből. A cél mindvégig az volt, hogy a görög kormány vagy fogadja el a megszorításokat, vagy vigye Görögországot csődbe, illetve ki az eurózónából. Mindkét esetben évtizedekig lehet mutogatni majd: így jár, aki megszorítás ellenes politikusokra szavaz. Az IMF fél éven át asszisztált Schäublénak, és csak a Guardian brit lap kiszivárogtatásai után kényszerült arra, hogy nyilvánosságra hozza: soha nem gondolta részleges adósságeltörlés nélkül fenntarthatónak Görögország megsegítését.

A szerző Varufakisz volt görög pénzügyminiszterrel

Végül a rendkívüli külső nyomás hatására Ciprasz miniszterelnök annak ellenére behódolt, hogy pár nappal előtte egy népszavazáson a görög szavazók 62%-a, a fiataloknak pedig egyenesen 85%-a mondott nemet a megszorítások folytatására. Ehhez képest Ciprasz napokon belül elfogadott egy olyan újabb „görög hitelcsomagot”, amely ismét csak megszorításokra épült, és szemben állt a Sziriza programjával. Janisz Varufakisz azonnal lemondott.

Az Eurócsoport (az eurózóna pénzügyminiszterekből álló, működési szabályzat nélküli, feljegyzéseket nem készítő, és ezért tulajdonképpen elszámoltathatatlan ad hoc irányító testülete) által támogatott és Ciprasz által végül elfogadott tervezet teljesen szembemegy az unió saját elfogadott (úgynevezett „lisszaboni”) versenyképességi stratégiájával. Annak értelmében ugyanis az Eurócsoportnak és az Európai Bizottságnak a minden más uniós tagállamnál alacsonyabb görög oktatási és kutatás-fejlesztési büdzsé emelését kellett volna szorgalmaznia, a befektetést a tudásalapú versenyképességbe. Ehelyett az EU-ban eleve GDP-arányosan legalacsonyabb görög oktatási költségvetés további csökkentése következett be. Szintén követelnie kellett volna az uniós intézményeknek a költségvetést ellehetetlenítő masszív offshore elszivárgások megszüntetését. Ezek helyett melyek voltak az Eurócsoport fő követelései? A már korábban felére vágott nyugdíjak további csökkentése, a nyomorgó időseket megsegítő transzferek eltörlése, a bevételeket hozó turizmus brutálisan magas adóztatása, az Észak- és Nyugat-Európában általános iparági bérmegállapodások újjáindításának megtiltása. Ténylegesen komolyan gondolhatták, hogy öt év kudarcos megszorításai után ezek a lépések fogják visszaállítani Görögország fizetőképességét? Lehet azt mondani, hogy a pénzügyminiszterek megszorításpártisága felülírja az unió saját hosszú távú versenyképességi stratégiáját, de akkor ki kell mondani, hogy az halott: az eurózóna tagállamaiban tilos a keynesiánus gazdaságpolitika, a befektetés a humán tőkébe.

Miért alkudott meg Ciprasz végül? Nem Schäuble és az Eurócsoport nyomásgyakorlása miatt, hanem mert az Európai Központi Bank (EKB) gyakorlatilag kiszárította a görög bankrendszert. Intellektuálisan nem őszinte az, aki a görög helyzet elemzésénél figyelmen kívül hagyja Charles Wyplosz, Paul de Grauwe és Barry Eichengreen állásfoglalásait, akik az eurózóna politikailag elfogulatlan, vezető akadémiai szakértő közgazdászai. Sziriza-pártisággal nem vádolhatók, ellenben az ő könyveikből tanulják az európai monetáris politikát világszerte. Írásaikban feketén-fehéren leírták, hogy az Európai Központi Bank a Sziriza népszavazási győzelme után politikai okokból ellehetetlenítette azt a görög pénzügyi rendszert, amelyet a megelőző év végének stressztesztjein még rendben lévőnek talált. Sőt, ezen pártatlan monetáris politikai guruk szerint már az is szembement az EKB statútumával, hogy kizárta a görög kormányt a kötvényvásárlási programjából, mellyel Athén olcsó forráshoz jutott volna az értékteremtő képességet visszaállító programja megvalósításához. A görög bankok nem a Sziriza miatt kényszerültek bezárni, hanem az uniós fél politikai nyomásgyakorlása miatt. Ezt világosan látták azok a görögök is, akik nemmel szavaztak a népszavazáson. A referendum után a bankrendszerre nehezedő nyomásgyakorlás fokozódott. Hirtelen világossá vált, hogy az a Sziriza, melyet ellenfelei azzal vádoltak, hogy a drachma visszavezetése a titkos célja, a valóságban olyannyira elkötelezett volt az euró mellett, hogy semmilyen tervet nem készített az övezet elhagyására. Ciprasznak egészen egyszerűen elfogytak a lehetőségei a saját politikája érvényesítésére.

Összességében tehát az történt, hogy a megszorító politika mellett elkötelezett európai politikai elit az unió technokrata intézményrendszerét politikai nyomásgyakorlásra használta fel. Akik keményebben fogalmaznak, azok szerint politikai puccsot hajtott végre Athénban. Ráadásul nem egy szélsőséges párttal szemben, amely mondjuk államosított volna, tervutasítást vezetett volna be, el akarta volna hagyni az uniót, vagy akár csak az eurózónát. Egy olyan demokratikusan megválasztott és népszavazáson megerősített kormányt kényszerítettek térdre, amely elkötelezett európai és európárti volt, mérsékelt szocdem és keynesiánus. Világosan látni kell: a létező EU létező politikai establishmentje még ezeket a mérsékelt politikai alternatívákat sem tűri meg, ha az veszélyeztetné az eurózóna szabályrendszerébe beágyazott neoliberalizmus hegemóniáját.

Elvileg egyetlen uniós szerződés sem tiltja a megszorításoktól eltérő gazdaságpolitikát, vagy szolgáltat jogalapot az ország újrafinanszírozásának, kereskedelmi bankrendszerének rosszhiszemű megfullasztására. Az Európai Unió versenyképességi listáját évek óta az északi modell országai vezetik. A keresletnövelő gazdaságpolitika pedig tetten érhető szinte minden a válságból sikerrel kilábaló gazdaság esetében az USA-tól Észtországon át Lengyelországig és Kínáig, nem is beszélve magának az EKB-nak a mennyiségi könnyítési programjáról. Görögország esetében azonban az eurózóna architektúráját egy pontosan ehhez hasonló próbálkozás elfojtására használták fel.

A technokrata, politikai eunuch Európai Unió fél évszázados története ezzel lezárult. A görög válság összeurópai vitáiban megszületett a régóta várt európai démosz. Zajosabb és kellemetlenebb, mint amilyennek a brüsszeli elit akarta, ám végre a tényleges politikai gazdaságtani kérdések kerültek terítékre. Soha többé nem áll majd az uborka görbületének szabályozása az európai integráció fókuszpontjában. A beágyazott neoliberalizmus kultúralista válságnarratívája azonban olyan mértékben megerősítette az etnikai sztereotipizálásra alapuló nemzetek közötti ellentéteket, hogy nagyon nehéz lesz innen megmenteni az egységes Európa álmát.

Az eurozóna jövője

Az eurozóna válsága mind a mai napig nem oldódott meg. Leginkább annyi történt, hogy a 2009-ben még többségében a nyugat-európai nagybankoknál lévő toxikus államadósság tömeget időközben átpakoltuk az időközben létrehozott uniós puffer alapokba, illetve az Európai Központi Bankhoz. Azaz a magánkézben lévő adósságot államosítottuk, az adófizetők számlájára írtuk. Gyakorlatilag tehát egy nagy szabású bankmentés történt, amelyre úgy nyertek időt az unió vezetői, hogy közben a szuverén adósságállományok törlesztő részleteinek folyamatos fizetését a megszorult tagállamokban folyamatos megszorításokkal biztosították. Ezek a megszorítások azonban már az IMF és az OECD által is elismert módon drámai következményekkel jártak az érintett országok gazdaságára, társadalmára.

Ma azonban ismét bankválsággal állunk szemben. Egyrészt állandó izgalmat jelent az olasz bankrendszer, ahol a nem teljesítő hitelek aránya eléri a 18%-ot, ami drámaian magas arány. Amennyiben az olasz bankrendszer összeomlik, az viszi magával az eurozóna egyik legnagyobb gazdaságát, és ezzel magát az eurozónát is. Az olasz bankrendszer gondjait most kivételesen nem a túlfizetett bankárok felelőtlen hitelnyújtási gyakorlata okozta. A bajok forrása a megszorítások erőltetése, amelyben az elvileg szocdem Renzi miniszterelnök is jeleskedett. Ezeknek következtében ugyanis már lassan hat éve nincs kereslet, és így nincs növekedés sem az olasz gazdaságban. Ha nincs növekedés, és közben gyakorlatilag defláció van, óhatatlanul bajba kerülnek az adósok. Életbe lép az Irving Fisher által leírt deflációs adósságspirál, ahol a defláció jelentősen növeli az adósokra nehezedő terheket.

Ráadásul időközben a monetáris unió a pénzügyi rendszer felelőtlenségét (moral hazard) csökkentendő azt az egyébként helyes döntést hozták, hogy állam immáron nem mentheti ki a kereskedelmi bankokat (nincs több bail out), csakis maguk a tulajdonosok, még rosszabb esetben a betétesek (bail in). Ez azonban ismét csak felveti az olasz bankrendszer láncreakciószerű összeomlását, hiszen mind az Egyesült Államokban, mind pedig az eurozónában csakis az állam volt képtelen a pénzügyi rendszer életben tartására a felelősség, a likviditás, sőt gyakran a szolvencia szinte korlátlan átvállalásával 2008-9-ben.

Mindeközben ott van a Deutsche Bank esete, amely olyan méretű büntetést kapott az amerikai pénzügyi felügyelettől folyamatos és nagyon komoly szabálysértéseiért, hogy ha azt ténylegesen ki kell fizetnie, akkor ez a hatalmas pénzintézet is összeomlik. Ezzel ismét visszaérkezünk 2008−09 legrosszabb napjaiba vagy még annál is rosszabb helyzetbe. Ha pedig Angela Merkel kancellár mégis úgy dönt, hogy az állam fogja megmenteni a német GDP 80 százalékának megfelelő méretű nagybankot, akkor maga is szabályt sért.

Az elmúlt évek csöndje ellenére messze nincs még vége az eurózóna válságának.

Címfotó: Sara Kurfeß. Unplash.com

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.