A 2014-2018-as ciklusban a mozgalmi kezdeményezések kapcsán a visszatérő kérdés az volt, hogy mit érhetnek el az éppen folyó tiltakozások, majd az adott hullám végén, hogy miért volt sikertelen a tiltakozás. A ciklus végén visszatekintve pedig következhet a vélt sikertelenség okainak számba vétele. Ez azonban tévút, ugyanis a valódi kérdés az, hogy az egyébként túlzott elvárásokhoz képest milyen következményekkel jártak a korszak tüntetései.

Mikecz Dániel

Ebben az írásban a kérdésnek megfelelően először arról lesz szó, hogyan alakultak ki a bizonyos túlzott elvárások, azaz hogyan váltak párt pótlékká a közvélemény számára a mozgalmak, majd a tüntetések következményeit vesszük sorra.

Politizáló civilek

A 2014-2018 közötti ciklus egyik legfontosabb jellemzője volt a tiltakozások, mozgalmak, vagy ahogyan az a közbeszédben elterjed és a szereplők önmeghatározásának is megfelel, a “civilek” önálló politikai tényezőként való megjelenése. 2014-ben rögtön az országgyűlési választások után Lázár János vezetésével a magyar kormány politikai elfogultsággal vádolta a Norvég Civil Támogatási Alap civil szervezeteket érintő támogatási eljárását lebonyolító szervezeteket.

A norvég ügy nem csak a korábban szakmai identitással rendelkező civil szervezeteket emelte politikai szereplőkké, de több figyelmet kaptak a civil szervezetekbe is jól integrált aktivista körök. A norvég programért felelős alapítványoknál végzett házkutatást, a NAV vizsgálódását követte a Humán Platform által szervezett tüntetés szeptember 13-án (Állj! – A civilek védelme a mi dolgunk!), majd október 23-án a Blaha Lujza téren tüntettek (Tedd magad szabaddá!). A 2014-es évben azonban mégsem ezek a megmozdulások, hanem az októberi civil tüntetést öt nappal követő első netadós tüntetés fokozta tovább az aktivisták, civil szervezetek politikai jelentőségét.

Az egyéni autonómiát súlyosan sértő netadó és a három vesztes választás után az ellenzéki pártokkal való elégedetlenség együttesen keltette az év végéig kitartó tüntetési hullámot. Bár a netadós tüntetések főszereplői nem a Humán Platform hálózata vagy a “norvég” civilek voltak, a tiltakozási hullám nagyobb figyelmet kapott minden pártokon kívüli politikai szereplőnél, legyen az mozgalmár, közösségszervező vagy NGO szakértője. Ennek oka persze az is volt, hogy a mozgalmi szektor szűkössége miatt sok átfedés volt a szerepek és szervezetek között, valamint kevés megszólaltatható alanyt talált a sajtó.

A kormány által gerjesztett konfliktusok, a magyarországi viszonylatban óriási tömegeket megmozgató tiltakozások együttesen adtak nagyobb politikai jelentőségét a kormánykritikus civileknek és a tüntetéseket szervezni képes mozgalmároknak 2017 őszéig. Az utóbbi szereplőkön kívüli tényezőként kell még megemlíteni az ellenzéki pártpolitikai paletta töredezettségét és kimerülésüket a 2014-es önkormányzati választások után.

Az ellenzékben való csalódottság, a pártokkal szembeni általános alacsony bizalmi szint, a magyar politikai kultúra politika-ellenessége, a civil szervezetek magasabb presztízse és szakmai hitelességük megőrzésének igénye miatt a civilek politikai jelentőségüket és így mozgósítási potenciáljukat részben az ellenzéki pártokkal szemben védelmezték a későbbiekben.

A nagyobb politikai jelentőség miatt aztán nagyobb elvárásokat is támasztottak a tüntetéseket sikerrel szervezni bíró mozgalmárokkal szemben az újságírók és a közvélemény is. Az elvárások azonban nem álltak meg mozgalmi szinten, hanem alapvetően pártpolitikaiak maradtak. A közvélemény többsége ugyanis a civilekre elsősorban, mint jótékonykodó, szociális, egészségügyi feladatokat ellátó szervezetekre gondol. A mozgalmi szerep, a politizáló civil így egy szűkebb politizáló rétegen kívül ismeretlen. A súlyát veszített ellenzéki pártok mellett a feltűnt mozgalmak, tüntető csoportok, mint pót-pártok, a politikai cselekvés megvalósítói funkcionáltak az ellenzéki közvélemény számára.

A legfontosabb kérdések a netadós, majd a közoktatási és a CEU-s tüntetések kapcsán is az volt, hogy mi lesz a tüntetések választási következménye. A mozgalmakból fognak majd új pártok kinőni? A hirtelen feltűnt mozgalmárok lesznek az új politikusok? Jelentősen csökkenni fog a kormánypártok népszerűsége a tüntetések nyomán? Nem voltak alap nélküliek ezek a kérdések, hiszen a netadós tüntetés után a Fidesz népszerűsége óriásit zuhant és csak a menekültválság nyomán tudott új erőre kapni. A 2010-2014-es ciklusban pedig a Szolidaritás, a Milla és a HaHa is rekrutációs bázisa lett ellenzéki pártoknak (Kónya Péter, Árok Kornél, Juhász Péter, Barabás Richárd).

A túlzott elvárásokat ugyanakkor az is táplálta, hogy mozgalmi körökben egyre gyakrabban hivatkoztak a Milosevics-rendszer bukásában fontos, de korántsem kizárólagos szerepet játszó Otpor mozgalomra. Ahogy azonban az ezredforduló jugoszláv eseményei és a magyar politika történései 2006 és 2010 között mutatták, az utcai megmozdulásokkal akkor lehet nyomást gyakorolni a kormányra, ha létezik választási alternatíva is. A pártpolitikai szövetségesek közvetlen veszélyt jelentenek az adott kormány újraválasztására és segítenek fenntartani a mozgalmi bázist a tiltakozások közötti időszakban is. A korszak tiltakozói ugyanakkor civil hitelességük fenntartása érdekében kerülték a pártok közelségét.

A tüntetések hatásai: szakpolitika, hatalom, kultúra

A média logikáját követve a közvélemény és gyakran maguk a mozgalmárok is sikertelennek tartották tevékenységüket, hiszen – a mozgalmi mozgósítás természetéből fakadóan – mindegyik tüntetési hullám egyszer véget ért, anélkül, hogy megroppantotta volna a kormányzó többséget. Ahhoz, hogy megvonjuk a 2014 és 2018 közötti tiltakozások egyenlegét, érdemes aprólékosabban megvizsgálni a mozgalmak tevékenységét és a siker helyett – ahogyan azt a társadalmi mozgalmak kutatásában szokás – a tiltakozások következményeire fókuszálni. A következőkben ennek megfelelően három, némileg leegyszerűsített mozgalmi típust mutatok be aszerint, hogy milyen célokat fogalmaznak meg, illetve tevékenységük végső soron milyen következményekkel jár. Ezek a szakpolitikai, a politikai és a kulturális változást elérni kívánó mozgalmak.

A klasszikussá nemesedett netadó elleni tüntetés 2014 októberében – Fotó: Tóth Gergő, Népszava

A szakpolitikai jellegű mozgalmak jellemzően elosztási konfliktusok kapcsán jönnek létre. Tipikusan szakszervezeti, érdekképviseleti tüntetésekről, akciókról van szó ebben az esetben. A követelések konkrétak, részletesek és korlátozottak, nem kívánnak túllépni az adott szakpolitikán. A politikai tüntetések nem korlátozódnak egy-egy szakpolitikai területre, hanem hatással kívánnak lenni a politikai, hatalmi viszonyokra, a politikai berendezkedésre. Értelemszerűen így tágabb, a rezsimet érintő követelésekről van szó. Az ilyen tüntetéseket társadalmi mozgalmak, politizáló körök, protopártok szervezik. Kulturális változást olyan mozgalmak céloznak meg, ahol nagyobb a jelentősége a tüntetések és a részvétel expresszív dimenziójának. Ennek a típusnak így művészeti irányzatok, társadalmi mozgalmak a hordozói. Az igényelt változás nem valamilyen szakmai döntésre vagy a hatalmi viszonyokra vonatkozik, hanem a résztvevők identitására, a társadalmon belül a kulturális normákra, hegemóniára. Szimbolikus, kulturális követelések fogalmazódnak meg, amelyek gyakran az adott csoport elismerésére vonatkoznak.

Ez a három típus természetesen nem válik szét élesen egymástól. Ha a 2014-2018-as ciklus tüntetéseit nézzük, a netadós tüntetés és a Tanítanék mozgalom is szakpolitikai követeléseket fogalmazott meg, később azonban az általános kormánykritika terepévé. A Város Mindenkié (AVM) szervezet és a lakhatási mozgalom szintén szakpolitikai, azonban a lakhatási szegénység kapcsán strukturális okokat neveznek meg, továbbá aktivista bázisuk kapcsolódik egy jól azonosítható újbaloldali politikai szubkultúrához. Az egyes tüntetések értékeléséhez azonban mégis érdemes külön-külön szemügyre venni a különböző típusú következményeket.

A ciklus elején a netadós tüntetések rendkívül sikeresek voltak szakpolitikai szempontból, hiszen pár hét alatt visszavonta a kormány az internetforgalom megadóztatásának tervezetét. A szakpolitikai siker után a tüntetések szervezői kibővítették a tematikát és többek között az orosz közeledés, a kitiltási botrány, az oktatás helyzete lett tüntetési téma. 2015-re azonban már nem lehetett továbbvinni a tiltakozási hullámot, az intézményesedési kísérletek (MostMi, Populus.hu, Rendszerbontó Népszavazás) nem bizonyultak maradandónak. Politikai következménye annyiban volt a netadós hullámnak, hogy kb. 1 millió szavazó pártolt el a Fidesztől, amely azonban a menekültválság során újra stabilizálni bírta szavazótáborát.

2016-ban a közoktatás és dolgozóinak helyzete vált széles támogatást bíró mozgalmi üggyé, amelyhez csatlakozott szövetségesként Sándor Mária mozgalma. Mindkét mozgalom alapvetően érdekvédelmi, szakpolitikai indíttatású volt. A pedagógusok el is értek eredményeket, csökkentek a tanárok adminisztratív terhei, nőttek az igazgatók hatáskörei, azonban továbbra is erős a KLIK felügyelete az iskolák felett és a tanszabadság is korlátozott maradt. Nem ért el tehát olyan átütő szakpolitikai sikert a Tanítanék, mint a netadós tüntetések, azonban a közoktatás kapcsán sokkal összetettebbek is voltak a követelések.

A 2014-es hullám után sokan 2016-ban tudták újra átélni a tüntetések felszabadító erejét, akik közül azonban többen érezhették azt, hogy elmaradt újra a katarzis. Politikai értelemben így sikertelennek ítélték meg a Tanítanék mozgalmat, hiszen nem alakított új pártot a karizmatikus vezető (Pukli István), és nem lehetett egy idő után újra mozgósítani a pedagógusokat. A népszerű vélemények ellenére a pedagógus tüntetések és a diákok által véghezvitt kockás inges lázadás nyomán 3-5 százalékot csökkent a Fidesz népszerűsége. További fontos eredmény, hogy Balog Zoltán leváltotta a köznevelésért felelős államtitkárt, Czunyiné Bertalan Juditot. Nagyon ritka, hogy a kormány elleni tüntetéseknek személyi konzekvenciái vannak. Ebben a tekintetben az oktatási mozgalom igen sikeres, hiszen a 2012-2013-as hallgatói tüntetések nyomán veszítette el a felsőoktatási portfóliót Hoffmann Rózsa államtitkár.

A közoktatási és a szűkebb szakmai összefogást felmutató egészségügyi mozgalom esetében fontos politikai következménynek számít a tüntetéseknek a média napirendjét formáló ereje.

Nyilvánvalóan a mindennapi tapasztalatok alakítják benyomásainkat az oktatás vagy az egészségügy működésével kapcsolatban, azonban a társadalmi mozgalmak egyik fontos funkciója éppen a sérelmek láthatóvá tétele, a közös érintettség felmutatása, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy egyéni problémákból politikai ügyek válhassanak. A Tanítanék és Sándor Mária mozgalma nélkül nem érezné olyan kínos témának a kormány a szóban forgó területeket és kevésbé lenne hiteles az ellenzéki pártok oktatást és egészségügyet érintő kampánya.

A ciklus harmadik jelentős tiltakozási hullámát a Közép-Európai Egyetem (CEU) ellehetetlenítése váltotta ki. A CEU végül nem zárt be, bár valószínűleg ez inkább az USA külügyminisztériumának ellenállásán és nem a budapesti tüntetőkön múlott. A szakpolitikán túl a politikai következmény is kézzel fogható. Az egyik CEU-s tüntetésen jelentette be Gulyás Márton aktivista a Közös Ország Mozgalom (KOM) megalapítását. A KOM fontos innovációja volt, hogy – megfogalmazásuk szerint – társadalmasítani kívánták a politikát, azaz közelebb vinni egymáshoz a civil kezdeményezéseket és a politikai pártokat. Ez a cél tulajdonképpen a korábbi civil-párt bizalmatlanságon való túllépést jelentette. A nagyarányú mozgósítás természetesen a CEU-s tüntetések esetében sem volt fenntartható. A KOM azonban felhalmozott egy olyan vállaltan politikai célzatú közösségszervezői tapasztalatot, ami segíthet a későbbiekben kijelölni a mozgalmak intézményesedésének eredményes stratégiáit.

A nagyobb volumenű tiltakozási hullámok mellett a ciklusban több olyan mozgalom is szerveződött, ahol a méreteknél fogva nem jelentek meg túlzott elvárások, noha a hirtelen és teljes kormányzati visszavonulás elmaradása miatt többen nem tudták sikerként értékelni az elérteket. A Római-partra tervezett mobilgát ellen fellépő “Maradjanak a Fák a Rómain” csoport fellépése nyomán végül széles vita kezdődött a gátról, szembe került egymással a főváros és a kerület kormánypárti polgármestere, elhalasztódott a beruházás elkezdése, majd Tarlós István bevonta szakértői csapatába a jelenlegi terv ellenzőit is. A Ligetvédők esetében sem történt teljes szakpolitikai győzelem, azonban már most tudható, hogy a Múzeumi negyed nem úgy fog megvalósulni, ahogyan azt a kormány tervezte, ráadásul sokkal kevésbé vállalható az egész beruházás a döntéshozóknak és szakembereknek.

A Római és a Liget ügye is mutatja, hogy a hazai zöld mozgalmak akkor tudnak sikereket elérni, ha kapcsolódnak helyi, akár lokálpatrióta igényekhez.

Nem Paks2 ellen mozgósíthatóak a magyar emberek, hanem lakóhelyük környezetének védelme érdekében. Ezeknek a (rész)sikereknek az elérésében ugyanakkor fontos szerep jutott az ellenzéki pártoknak is, elsősorban a Római-part kapcsán.

Az eddigiekben nem esett szó a kevésbé megfogható kulturális következményekről. Mozgalmi eredménynek tekinthető, hogy a 2014-2018-as ciklusban megszilárdult a korábban hivatkozott újbaloldali aktivista hálózat. Ez a hálózat olyan mozgalmi infrastruktúrák köré szerveződik, mint az Auróra közösségi tér, a Gólya presszó és a Mérce.hu. Ez a politikai szubkultúra és hálózat egy sajátos aktivista identitás és kultúra hordozója. A szubkultúra és hálózat folytatója a tágabb értelemben vett magyar alternatív mozgalomnak. A 2010-es évek óta ugyanakkor nem a globális igazságtalanság és a politikai ökológia, hanem a lakhatási szegénység az alternatív mozgalmiság legfontosabb témája. A lakhatási mozgalom egyik kiemelkedő mozgalmi szervezete a hajléktalan és középosztályi aktivistákat egyaránt maga között tudó, már említett AVM csoport. Az AVM alapvetően szakpolitikai követeléseket fogalmaz meg, amikor a lakhatási szegénység megoldását sürgeti, és direkt akciókkal akadályozza meg családok kilakoltatását, továbbá hajlandó ügyek szintjén együttműködni politikai pártokkal is. Ezeknek a direkt akcióknak a sikerei az érintettek szempontjából túlmutatnak bármilyen Kossuth téri demonstráción.

Nehéz műfaj

A társadalmi mozgalmak tevékenységét nem érdemes pártpolitikai szinten értékelni.

A kudarc érzése gyakran abból fakadt, hogy irreális elvárások fogalmazódtak meg a sajtó és még a tiltakozók részéről is a tüntetések szervezőivel szemben.

Ennek oka, hogy a közvélemény jobbára csak a mozgalmak felől tapasztalt politikai cselekvést, így tőlük kezdték várni a pártpolitikai innovációt is. Ezek az elvárások leginkább a Tanítanék mozgalmak érintették. A Momentum, mint vállaltan párt 2017-es megjelenése, majd a Közös Ország Mozgalom pártokkal szembeni empátiája nyomán rendeződtek 2017 közepére, végére a mozgalmi és pártos szerepek. A fenti, nem teljes (pl. devizahiteles mozgalom) áttekintő sorra veszi, hogy milyen – korántsem lebecsülendő – szakpolitikai, politikai és kulturális következményei voltak a tüntetéseknek Magyarországon. Nagy különbség van azonban annak tekintetében, hogy mennyien mennek el egy-egy tüntetésre és mennyien hajlandóak részt venni a későbbiekben egy kisebb csoport rendszeres munkájában, noha az AVM, a Ligetvédők és a Maradjanak a Fák a Rómain csoportok állhatatossága és munkája nem maradt eredménytelen. Utóbbi esetek ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy milyen fontos a célok pontos kijelölése és a pártpolitikai – akár hallgatólagos – szövetségek kötése. Ez azért is lényeges szempont, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a magyar emberek továbbra is a pártokon keresztül és nem közvetlenül kívánnak élni demokratikus politikai jogaikkal.

Az eredmények tekintetében a tiltakozás, a mozgalmi részvétel nem könnyű műfaj. Egy kormánynak sokkal több erőforrása van, mint a tüntetőknek, ráadásul a ciklus elején és közepén folyó tüntetéseknek kevésbé van választási következménye. A mozgalmi részvétel azonban a közvetlen, látható sikereken túl is eredményes. A tüntetések ugyanis a tanúságtételről is szólnak, a politikai vélemény, az autonómia, a csoport szolidaritásának és összetartozásának demonstrálásáról.

Magyarországon nem is az a legfontosabb probléma, hogy ne szerveződnének tüntetések, hanem az, hogy a választásokon túl a politikai részvétellel jellemzően az egyébként is jól képzett, jól kereső, magas társadalmi státuszúak élnek.

A valódi kérdés tehát az, hogy mi tart vissza más csoportokat, egyéneket attól, hogy ha önmaguktól nem, de legalább másokkal szövetségben részt vegyenek a politikában. Ehhez a szövetségkötéshez azonban az érdekek egyenlőségi láncolatára is szükség lenne. Míg sokan azért tüntetnek, mert csak két tankönyvből lehet választani, mások örülnek, hogy legalább egy ingyen van.

Címfotó: Molnár Ádám, Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.