Jelentős változásokon megy keresztül az amerikai pártpolitika. Mind a két meghatározó tömörülésben – a Demokrata Pártban és a Republikánus Pártban is – jelentős hangsúlyeltolódást indított el a populizmus térnyerése. Ma ugyanis nem csak a centrum, hanem mindinkább a szélek szavazataiért folyik a verseny, olykor az alternatív valóságban.

Kaló Máté

Győri Gábor januárban, az Új Egyenlőségen megjelent írása a hazai sajtóban ritkán tapasztalható alapossággal foglalkozott az amerikai Demokrata Párt centrista-liberális status quóhoz képest populista-progresszív irányba történő elmozdulásával. Ezt állította kontrasztba a párt konzervatív államokban és körzetekben a balratolódás miatt tapasztalható versenyhátrányával. Az elemzés mértéktartó a következtetéseiben, ugyanakkor a progresszív szárny előretörésében kissé túlzó a demokratikus szocialisták szerepének hangsúlyozása. Ezt az írásban ismertetett többi jelenséggel együtt, republikánus fókusszal kiegészítve igyekszem némileg árnyalni a még teljesebb kép érdekében, azzal a kifejezett szándékkal, hogy vélt trendeket megkérdőjelezzek.

Honnan hová tart az amerikai pártrendszer?

A tágabb keretek ismeretéhez érdemes legalább felületesen áttekinteni az elmúlt félévszázad mozgásait az amerikai kétpártrendszerben. A demokraták a hatvanas évek emberi jogi mozgalmainak nagy fordulata előtt napjainknál sokkal szélesebb spektrumú „big tent” gyűjtőpártként egyszerre szolgáltak otthonként az urbánus liberális és a déli, szegregációpárti konzervatív, lényegében szélsőjobbos politikusoknak. Ezen utóbbi tábor a Civil Rights Act elfogadása után nagyobb részt átpártolt a republikánusokhoz, kisebb részük pedig a mérsékeltebb vonulathoz hozzácsiszolódva alakult át az új demokrata jobbszárnnyá, amelynek egy modern vonulata a Győri Gábor által is említett, egyre marginálisabb Blue Dog Coalition vagy a New Democrats.

Ezzel párhuzamosan a republikánusok elkezdték integrálni a demokraták által „cserben hagyott” konzervatív, a szegregáció kora iránt még nosztalgikus fehér szavazókat a Goldwater- és Nixon-éra alatt. Ez a déli stratégia néven vált közismertté, mivel a korábbi konföderációs államokban hoztak leginkább érdemi változást az új törvényi keretek. Maradtak ugyanakkor demokraták, akik nem pártoltak át a republikánusokhoz, még ha politikájuk és értékrendjük sokkal közelebb is állt a jobboldali párthoz, mint a liberális demokraták mainstreamjéhez. Választóik azonban részben megszokásból, részben a már megválasztott politikusok iránti hűségből továbbra rájuk szavaztak. Mára ennek jelentősége jelentősen mérséklődött, és bár a déli demokraták próbálnak újra versenyképessé válni, stratégiájuk középpontjában már ezen államok átalakuló demográfiája és a változó társadalmi preferenciák állnak.

A nyolcvanas évek reagani fordulata az egész amerikai pártrendszert erőteljesen jobbra tolta, 1992-ben Bill Clinton is egy kemény rendpárti köntösbe öltöztette a mérsékelt jóléti, de alapjaiban piacpárti politikáját, amely Európában jobbközép platformnak számított volna. A kontextusfüggőség tünete, hogy míg Barack Obama a clintoni centrista demokrata mainstreamet balra (vissza)lendítette – ez 2008-ban még a liberálisok szerint is a szocializmus irányába tett kalandozásnak volt tekinthető –, addig 2016-ban a Bernie Sanders által mobilizált progresszív tábor az elnökre mint a centrista status quo emberére tekintett.

Ez nem is lehet különösképpen meglepő egy a politikai elitet tradicionálisan megvető társadalomban, amelynek pártrendszere ráadásul a korábbiaknál is erősebb polarizációt produkál. Kiváltképp 2016-ban, amely az első olyan választási év volt, melynek egyik legfontosabb kampánytémája a minden korábbinál szélesebbre nyíló vagyoni és jövedelmi olló volt. Az erre adott reflexió, nyakon öntve egy nagy adag bevándorló-ellenességgel volt Donald Trump 2016-os választási sikerének egyik titka, és ez magyarázza görcsös ragaszkodását a nemzetközi kereskedelempolitika protekcionista indíttatású felrúgásához, még ha vajmi kevés siker koronázta is eddig ezen irányú erőfeszítéseit.

Polarizáció, kiüresedő közép, belső feszültségek

A rohamosan erősödő polarizációnak a jelenlegi politikai intézményrendszer jól megágyaz, ezért fontos egyszerre említenünk mindkét párt bázisának és elitjének a szélek irányába való eltolódását. Ha csak egyik pártot tekintjük, azt gondolnánk, a választói igények és értékválasztások szignifikánsan egyik vagy másik irányba indultak meg, miközben a megfigyelhető társadalmi változások sokrétűek és nem feltétlenül következetesek. Húsba vágó politikai ellentmondások korát éljük: egyszerre távozott hivatalából Barack Obama még Ronald Reagannél is népszerűbb elnökként, de került mégis megválasztásra az ő antitéziseként Donald Trump; egyszerre lett fekete elnöke az USA-nak vagy legális az azonos neműek házassága, de erősödtek meg a rasszista, xenofób érzelmek az amerikai társadalomban. Szegmenseiben vizsgálva természetesen figyelhető meg balratolódás az amerikai választók körében, de fontos megjegyezni, hogy a világnézeti felmérésekben még mindig toronymagasan a konzervatív önmeghatározás a legjellemzőbb össztársadalmi szinten. A párton belüli balratolódás pedig inkább a politikai piacon tapasztalt polarizációnak köszönhető, mint egy organikus párton belüli evolúciónak.

Amíg a politikai versengés a centrum szavazatainak megszerzéséért folyt, egy sokkal kiszámíthatóbb és mérsékeltebb belpolitikai atmoszféra volt jellemző Washingtonra, mára azonban a szélek irányába mutató, már-már alternatív valóságokban folyó kampányok és retorika jellemzi a két nagy párt tusáját. Ezt a már így is nagyon groteszk képet tovább bonyolítja a klasszikus bal-jobb tagolódás törésvonalainak átalakulása és dinamikus mozgása.

Amíg az ennyire eltérő alternatívák közül valamelyik nem tud dominánssá, azaz a pártrendszert meghatározó narratívaképzővé válni, addig trendszerűség helyett inkább politikai értelemben vett hullámokról és ellenhullámokról beszélhetünk.

A versengő körzetek és államok megtizedelődése valamint a mérsékelt és középre húzó politikusok fokozatos eltűnése ezen jelenség tünete. A növekvő polarizáció azonban kódolva magában hordozza a párton belüli konfrontációt is, ami bár kevésbé exponált jelenség volt, a republikánusoknál talán még súlyosabb volt az előző évtizedben a Tea Party, Freedom Caucus és egyéb radikális frakciók formájában. Ezek ugyanis több képviselőházi többséget is lényegében kisebbséggé redukáltak, a házelnökök és republikánus vezetők pedig sokszor csak demokrata segítséggel tudtak törvényhozási eredményeket felmutatni.

Ezzel ellentétben, bár a demokrata belső torzsalkodások a széles nyilvánosság előtt zajlanak, a törvényhozási kohéziójuk sokkal erőteljesebb republikánus kollégáikénál. A párt establishmentjéhez tartozó Nancy Pelosi Tip O’Neill óta a legeredményesebb demokrata házelnök, a közelmúlt legjelentősebb progresszív törvényei mind az ő vezetése alatt kerültek elfogadásra a képviselőházban, újraválasztása után egy hónappal pedig rögtön visszhangzó pofonnal sújtotta a maratoni kormányzati leállás során nagy mellénnyel manőverező Donald Trumpot. Pelosi személye kulcsfontosságú lesz a következő két év során, és utódjának alaposan fel lesz adva a lecke házelnöki hatékonyságból.

Túl az ideológián: a politikai rendszer vastörvényei

Ezen a ponton pedig el is érkezünk a progresszív „forradalom” legnagyobb kihívásához, amely a szövetségi politikai intézményrendszer inkrementális, lassú változásokat segítő realitásaihoz. Progresszív politika nem tud érvényesülni törvényhozási többség nélkül. Ez pragmatizmust igényel, ami szemmel láthatóan megvan a jelenlegi demokrata frakcióban, még ha nem is teljesen zökkenőmentesen. A Győri Gábor által felvetett másik neuralgikus pont az USA területi nagyságából adódó kulturális és politikai diverzitás is, amely lehetetlenné teszi egy szigorúan meghatározott platform melletti lecövekelést a párt összes tagja számára.

A progresszív trendek hipotézisét más irányból gyengíti az a tény, hogy míg a demokraták közelebb állnak a társadalom jelenlegi politikai preferenciáihoz, a billegő vagy „ellenséges” terepen a republikánusok messze jobban teljesítenek egyelőre a liberálisoknál.

A mérsékelt, vagy akár liberális republikánusok tradicionálisan demokrata államokban tudnak nagyon jól teljesíteni. Elég csak Massachusetts vagy Maryland kimagaslóan népszerű, mérsékelt jobboldali kormányzóira gondolni, de a legmeglepőbb példa talán pont Bernie Sanders államában adódik. Sanders 2018-as újraválasztásával egyidőben a kormányzóválasztáson a vermonti szavazók a progresszív ikonhoz hasonló arányú győzelemhez segítették az állam republikánus kormányzóját. Ez azt jelenti, hogy Sanders számos szavazója voksát megosztva szavazott egy demokratikus szocialista és egy liberális piacpárti konzervatív politikusra. Ez lenne a karakteres baloldali fordulat?

2016-ban Hillary Clinton számos szakpolitikai kérdésben tett magáévá Sanders platformjához közelebb álló programpontokat, mégsem tudta megnyerni az elnökválasztást. Túl a harmatgyenge kampányteljesítményen sejthető az is, hogy az ideológiai és szakpolitikai kérdéseknél jobban befolyásolta a szavazói hajlandóságot az elitellenesség. Ebben a közegben az amerikai gazdasági és politikai elithez egyébként ezer szállal kötődő Trump el tudta adni magát renegát lázadóként, aki lecsapolja majd Washington mocsarát, miközben leszámol az illegális bevándorlás démonjával. Nem a progresszív üzenet, hanem a populizmus számított tehát. A választói igények skálájának lenyűgöző tágasságát jelzi, hogy a Trump és Sanders által hirdetett, egymással szöges ellentétben álló populista üzenetek párhuzamosan voltak képesek a legnépszerűbb áramlatokká válni a szövetségi politikában. Míg Trump alkotott megoldandó problémákat, Sanders és a progresszívok a létező, és nagyon nehezen megoldható problémákkal kapcsolatban fogalmaztak meg népszerű ígéreteket. A megoldások életképessége, különösképpen az elszaladó költségvetés melletti hatalmas kiadási csomagok tükrében, ugyanakkor erősen kérdéses.

A politikai pragmatizmus szükségessége, lehetséges fejlődési pályák

Végül érdemes szót ejteni a demokraták expanziójáról. A déli államok változó demográfiai jellemzőkkel rendelkező népessége a centrista és progresszív demokraták számára is okozhattak idén sikerélményt. Igaz, nyerni inkább a mérsékeltebb jelöltek tudtak, jelesül Kyrsten Sinema, aki Arizonában diadalmaskodott. Sinema lényegében Alexandria Ocasio Cortez inverze, érdemes kettejük karrierjét párhuzamosan követni majd. A Ted Cruz texasi szenátort rég nem látott szoros versenyre kényszerítő Beto O’Rourke sem a progresszívok üdvöskéje, főleg, amiért olajcégektől is fogadott el kampánytámogatásokat. A kritikusai azonban aligha hagyhatják figyelmen kívül azt a tényt, hogy az USA egyik legnagyobb gazdasággal rendelkező állama – amely az ország energiaellátásának oroszlánrészéért is felel – nem képviselhető úgy a törvényhozásban, hogy a legnagyobb ipari stakeholdereket egyszerűen kizárják a fontos érdekképviseleti fórumokról.

A déli demokrata terjeszkedés Sandersista irányvonalának megtestesítője a tavalyi georgiai demokrata kormányzójelölt, Stacey Abrams. Ő a republikánus államban vitatott körülmények között, nagyon szoros versenyben vesztett az állam konzervatív kormányzatának egyik kulcsfigurájával szemben. A fekete politikusnő sikeresen mozgósította a korábban passzív kisebbségi (főleg fekete) szavazókat, üzenete pedig déliesre hangolt, de egyértelműen progresszív platform volt, amely versenyképesnek bizonyult alternatívaként a Trumpista republikánus üzenetekkel szemben. Abrams jelentőségét veresége ellenére is jól mutatja, hogy idén ő mondta el az elnök éves évértékelőjére adott ellenzéki választ. Érdekes hibrid modellt testesít meg továbbá az erősen republikánus irányba húzó Montana hamarosan távozó, újraválasztott demokrata kormányzója, Steve Bullock, aki progresszív politikusként tud kiemelkedően népszerű kormányzó lenni, de mégis mérsékelt imázzsal rendelkezik, és üde színfoltja lehet a 2020-as elnökjelölti előválasztásoknak.

Mindezeket összefoglalva, ha trendeket keresünk, érdemes a fókuszunkat kiszélesíteni mindkét nagy pártra, és párhuzamosan figyelni őket. A Bernie Sanders és AOC által képviselt progresszív szárny növelte befolyását a Demokrata Pártban, de annak integritását nem veszélyezteti.

Jelentős segítség ebben a párt számára Trump, mint a közös nemezis, aki képes kihozni a demokrata belső frakciók közötti együttműködés szinergiáit.

A demokraták kis túlzással hálát is adhatnak, hiszen messze nem kerültek annyira skizofrén állapotba, mint a republikánusok a politikailag csapongó Trump vezetése alatt, akik permanens önellentmondásban kénytelenek következetesnek tűnni hétről hétre. A demokraták azonban mesterei az önsorsrontásnak, és a túlzásba vitt identitáspolitika valamint a saját soraikat is vasszigorral tizedelő etikai inkvizíció így is kellemetlen problémák elé állíthatja a Donald Trump leváltásáért versengő balközép erőket.

Hillary Clinton 2016-ban egy alaposan kidolgozott, önmagához képest kifejezetten baloldali programmal bukott el a személyét érintő ügyek, karizmátlansága és gyenge kampánya miatt. De főleg azért, mert még az ízig-vérig elithez tartozó Trump mellett is őt gondolta mindenki a belterjes establishment megtestesítőjének. A republikánusok, akik jelenleg képtelenek szabadulni Trumptól, találnak pozitívumot elnökük teljesítményében még akkor is, ha ő kifejezetten népszerűtlen, esélyeit pedig a jól bevált filozófiai síkra terelt üzenetekkel próbálják majd növelni, melyekben kontrasztba igyekeznek állítani a szocializmust a szabadsággal, előbbit a különböző kommunista diktatúrák előszobájaként lefestve. A demokraták legjobb ellenszere erre az emberek elégedetlenségét leginkább kiváltó témákra koncentráló politizálás lenne, nem pedig az ideológiai definíciók felett vívott belháborúk.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.