Az Új Egyenlőség és a Friedrich Ebert Stiftung „Köbeszélgetések” sorozatában Ferge Zsuzsa professzor és munkatársai könyvbemutató konferenciájára került sor. Az Új Egyenlőség honlapján és YouTube csatornáján elérhető Ferge Zsuzsa nyitó előadása és az első panel beszélgetés, amelyet az alábbi vita követett. A moderátor Lakner Zoltán és a részvevő szerzők – Darvas Ágnes egyetemi docens, szociológus, Szikra Dorottya adjunktus, szociálpolitikus és Velkey Gábor adjunktus szociológus – foglalták össze az elmúlt 25 évet a családi ellátások, a nyugdíjrendszer és az önkormányzatok szempontjából.

• A családi ellátás és támogatási rendszer mindig nagyon ideológiailag terhelt és a politika élvonalában helyet foglaló terület. Az 1990 és 2015 közti időszak ugyan messziről egy nagyon stabil történetnek tűnhet, de rengeteg lényegi változást rejt magában. Míg a rendszerváltáskor a nyugat-európai és amerikai kutatásokban úgy jelent meg Magyarország, mint a kelet-európai országok közül kiemelkedő grandiózus, nagyvonalú és sok eszközt ismerő családi támogatási rendszer, később – részben a Világbank és a Nemzeti Valutaalap nyomására – ebből rengeteget visszavágtak. Mára a GDP 4%-a helyett, csupán felét, 2%-ot, költünk családi támogatásokra, melyeknek jelentős része a középosztályt vagy az annál is jobb helyzetben lévőket támogatja és nem törődik a társadalmi helyzetüket tekintve lemaradottabb tömegekkel.

• Az is megfigyelhető, hogy minden kormányzat a nagycsaládosokat is és az egy szülős családokat is kijátszható kártyaként kezeli; sem azt nem vállalja fel, hogy a három és több gyerekeseknek többet adjon (mert akkor rögtön belefut a roma kérdésbe), sem azt, hogy az egyszülősöknek adjon többet, mert akkor a család szentségének eszméje ellen lépne fel.

• Nehéz feladat az elmúlt 25 év nyugdíjrendszerét összefoglalni, mert egyrészről van egyfajta kontinuitása, kormányokon átívelő jellege a rendszernek, de közben vannak elképesztően nagy változások is. 1928 óta egy bismarcki típusú nyugdíjrendszerünk volt, majd az 1989-90-es rendszerváltás során egy átgondolt, ésszerű rendszert próbáltak kiépíteni, aminek többek között az alapnyugdíj gondolata is része volt.

• Azonban ezt az átgondoltságot nagyon gyorsan felváltotta a politikai szándékok térnyerése a szakmai szempontokkal szemben (pl. 1996-97-es kötelező magánnyugdíj pénztáraknak a bevezetésére, ahol már teljesen hiányzott a demokratikus konszenzusra való törekvés szándéka). Ha keresnénk az okait a 2011-12-ben megtörtént visszaállamosításnak – ami egy még sokkal durvább és statáriális módszereket használó lépés volt – akkor megtalálnánk az azelőtti nagy átfogó reformnál, ahol már elmaradt a konszenzus-keresés és megállapodásra való törekvés.

• Jelenleg a nyugdíjrendszer stabilitását az adja, hogy a megváltozott munkaképességűek nyugdíját (a rokkantnyugdíjat) kisöpörték a rendszerből, pedig ez 1928 óta része volt a magyar nyugdíjrendszernek. Ilyen áron fenntarthatóvá tenni az időskori nyugdíjrendszert, egyfelől kegyetlenség, másfelől pedig nagyon jól mutatja a mostani rendszernek azt az arcát, amely a keményen dolgozó nem-is-annyira-kisembereket támogatja, míg azokat, akik bármilyen oknál fogva (pl. baleset) nem tudják ezt a funkciójukat betölteni ebben a munka alapú társadalomban, egyszerűen lelkiismeret furdalás nélkül maga mögött hagyja.

• Azonban pusztán az időskori nyugdíjrendszert vizsgálva sem lehetünk annyira felhőtlenül optimisták, mert bár korábban ez nem volt jellemző, mostanában egyre inkább gyakori az időskori szegénység. Eközben a nyugdíjak közötti különbségek egyre növekednek; egyre több nagyon magas (akár milliós) nyugdíjat lehet látni miközben a skála másik végén a nyugdíjminimum 28 500 forint.

• Az önkormányzati rendszer szempontjából is 1990 fordulópont volt. Noha a ’90-es évek közepétől a diszfunkciók széles körben egyértelművé váltak, viszont onnantól kezdve már nem volt meg a minősített többséget igénylő döntések miatt az új konszenzus létrehozásának lehetősége. Vagyis beleragadtunk abba a modellbe, amibe beleugrottunk a rendszerváltás során és aminek a megváltoztatására hatalmas nagy szükség lett volna.

• Alapvetően ez a modell szabályozta azt, hogy az állam és az önkormányzatok közti feladatmegosztás hogy történik; innentől kezdve lényegében az zajlik, hogy a szétaprózódott önkormányzati rendszer és a nagyon széles helyi autonómia hogyan üríti ki költségvetési eszközöket. Továbbá az is érdekes a 2010-es változásokban, hogy minden korábbi modell sokkal radikálisabban és átfogóbban íródik át mint eddig korábban bármikor. Tehát van egy folyamatos lecsúszás 1990-től 2010-ig, amit 2010-től pedig felvált egy tudatos kifosztás, ami a helyi autonómiát megszünteti, a helyi döntéshozatal lehetőségeit szűkíti, a helyi közösségek szétverését pedig véglegesíti.

• Ez a negatív folyamat széleskörű konszenzussal lett volna megváltoztatható; érdemi önkormányzati reformra lenne szükség, amelyik a szétaprózódott struktúrát nagyobb egységekbe szervezi.

• Ezen kívül civil aktivitásra, helyi közösségi kezdeményezésekre, a társadalom érdekérvényesítő képességének és aktivitásának növelésére lenne szükség. Az önkormányzatiság azért is érdekes, mert 1990-ben kaptunk egy jó esélyt arra, hogy lokális szinten megtanuljuk a demokráciát, de azzal, hogy kiüresítettük a helyi demokráciát és megfosztottuk a valódi döntési jogköreitől a településeket, lényegében mérhetetlen mód elitistává vált a helyi társadalom működése.

• Csak közösségfejlesztéssel lehet a társadalmat újra aktivitásra és érdekérvényesítésre bírni, ennek a legjobb terepe pedig a közvetlen környezetünk.

 

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.