Az Új Egyenlőség és a Friedrich Ebert Stiftung „Köbeszélgetések” sorozatában Ferge Zsuzsa professzor és munkatársainak könyvbemutató konferenciájára került sor. Az Új Egyenlőség honlapján és YouTube csatornáján elérhető Ferge Zsuzsa nyitó előadása, amelyet az alábbi panelbeszélgetés követett. A moderátor Lakner Zoltán és a részvevő szerzők – Farkas Zsombor, Misetics Bálint, Nagy Ádám és Tausz Katalin – azt járták körbe, hogy milyen változásokat hozott a 2010-es kormányváltás a szociális jogokhoz való hozzáférés tekintetében és hogyan lehetne javítani a különböző társadalmi alrendszereken.

• A 2010-es cezúra a lakásügyben, a hajléktalanság kriminalizálásán és a lakástámogatási rendszer meggyengítésén keresztül, jól mutatja a 2010 utáni társadalmi berendezkedés negatív irányultságát.

• A lakástámogatás 2010 előtt egy normatív rendszer volt, a lakásfenntartási támogatást rászorultsági alapon állapították meg. Ugyan ezt a rendszert akkor a szakma sokat kritizálta a támogatás alacsony szintje miatt, ellenben az új rendszer – ahol az önkormányzatokra van bízva a lakástámogatás meghatározása – még sokkal rosszabb helyzetet teremtett: mind a színvonal, mind a hozzáférés lecsökkent, míg a korlátozó, büntető lehetőségek látványosan megnőttek (pl. csak annak jár lakástámogatás, aki már 3 éve ugyanabban a lakásban lakik, ami a szegények egy jelentős részét gyakorlatilag kizárja a jogosultak köréből).

• Van egy általános íve a lakáspolitika igazságtalanságának a rendszerváltás óta, de azért ezen belül is jól látható az, hogy 2010 óta egy rossz lakáspolitikából egy még sokkal rosszabb lakáspolitikába sikerült lecsúszni.

• Ezen leginkább az önkormányzatok szándék- és kompetencianövelésén keresztül lehetne segíteni. Azzal, ha olyan – egyébként csupán alapszintű emberséget igénylő – döntéseket hozhatnának és hoznának, hogy az önkormányzat például nem lakoltat ki kisgyermekes családokat legalább a saját önkormányzati lakásaiból elhelyezés nélkül. Emellett rendkívül szükség lenne egy nyitott és széleskörű társadalmi párbeszédre és nyomásgyakorlásra a lakástámogatási és adósságcsökkentési szabályok felülbírálásához.

• A segélyezés tekintetében a jogszabályokat végig nézve az látható, hogy a szegénység kártyát minden cikluson és kormányon átívelően fel lehetett használni és a költségvetésben – az egyébként elhanyagolható mértékű – segélyezési tétel felnagyításával kiválóan lehetett használni különböző politikai érdekek eléréséhez.

• A 2010 után hozott törvény, amelynek az lett volna a célja, hogy egyszerűsítse az addigi átláthatatlan segélyezési rendszert, az önkormányzati autonómia csökkentése miatt nem hogy enyhíttette volna, de inkább növelte az egyén kiszolgáltatottságát.

• Mivel a kormányok mindig mindenhol addig mennek el, ameddig a társadalom megengedi, a megoldás a civil társadalom kezében van. Áldozatos, kitartó munkával azt kell elérni, hogy olyan generációk nőjenek fel, akiknek már nem lehet bármikor kijátszani a szegény-, a migráns-, a cigány vagy a meleg kártyát, mert az már a tájékozottság, kritikai gondolkodás és szolidaritás miatt már nem találna befogadó közegre.

• A roma felzárkóztatás terén a szegénységi mutatókat nézve az látható, hogy kormányokon átívelően nem nagyon történt előrelépés (kivétel a 2002-2003-ban indult közoktatási törekvések). Ezt a helyzetet tovább rontotta az, hogy 2010 után kerültek először túlsúlyba a jogszűkítések a jogbővítésekkel szemben és a szegény ellenes jogszabályok a szegényeket támogatókéval. Például a 2010/2011-es köznevelési törvény elvágta a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek, köztük nagyon sok roma gyereknek, az útját az oktatás felé.

• Noha voltak mozaik-szerű pozitív példák, az eddigi elég hiányos roma integrációs kezdeményezések 2010 óta látványosan negatív irányba mozdultak el.

• Ezt ellensúlyozandó, a roma felzárkóztatást leghatékonyabban a nagy rendszerek (oktatás, egészségügy stb.) javításával és hozzáférhetővé tételével lehetne elősegíteni. Illetve az „elismerés politikájával” azaz ha lenne egy jól működő kisebbségi érdekvédelemre és politikai érdekképviseletre épülő intézményrendszer.

• 2010 az ifjúsági közpolitikában is egy cezúra; részben az oktatás kapcsán, de a részvétel lehetősége tekintetében is. Gyakorlatilag csak a Horn kormány vette komolyan és működtetett valamilyen demokratikus rendszert (pl. Gyermek és Ifjúsági Érdekegyeztető Tanács), azonban ezt az első Orbán kormány rögtön megszüntette.

• Több mint 10 éve követeli a szakma az Ifjúsági törvényt; eddig háromszor futottak neki a jobb és bal oldali kormányok és háromszor vallottak kudarcot. Beszédes adat, hogy a fiatalok legfontosabb problémáit feltáró kutatásban 2012 volt az első év, ahol a kilátástalanság vette át a vezető szerepet a családalapítás, munkahely és minden más előtt – ugyanez a kutatás összefüggést talált a kilátástalanság és a migrációs szándék között is.

• Azaz bár a fiatalokban hatalmas potenciál van, de a felszín alatt lappangó problémák miatt egyáltalán nem biztos, hogy ezt a magyar társadalom épülésébe tudják és fogják fektetni.

• A megoldás legalapvetőbb kiinduló pontja az, hogy komolyan kellene venni a véleményüket, a róluk szóló kutatásokat, a velük való foglalatosságot. A fiatalok társadalmi edukációja nem csak egy kirakat kellene, hogy legyen, hanem tényleg nagyon fiatal kortól be kellene őket vonni a döntéshozásba, megtanítani nekik a demokratikus folyamatok működését, az értékek és érdekek hatékony és korrekt képviseletét.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.