Amerikai elnökválasztási kampány régóta nem hozott akkora fordulatokat, mint Hillary Clinton és Donald Trump megmérkőzése. Ebben pedig azok a társadalmi mozgások játszották a főszerepet, amelyeket, ha csak egy hajszállal is, de a republikánusok jobban követtek és használtak ki. Clinton kapta a több szavazatot, de Trump lett az elnök. A tanulságok elemzése még sokáig el fog tartani.

unger-anna
Unger Anna

Néhány héttel az amerikai választások után még mindig nem tudunk sokkal többet az Egyesült Államok következő négy évéről és a leendő elnök, Donald Trump programjáról. Nem tudjuk azt sem, hogy mi vezetett Hillary Clinton vereségéhez. (Tényszerűen: noha közel 3 millió szavazat előnnyel végzett a választásokon, három kulcsfontosságú államban nagyon kis különbséggel kikapott, s ez végül az elnöki tisztségbe került). A kérdések egy részére idővel választ kapunk, ám lesz, ahol nem jutunk majd tovább a feltételezéseknél és a lehetséges forgatókönyveknél. Egyelőre rejtély, s jó darabig teóriák forrása lesz például, hogy Wisconsinban, ahol az 1988 óta mindig demokrata jelölt nyert és az 1992 óta ugyancsak demokrata elnökjelölteket támogató Michigan és Pennsylvania államokban összesen mintegy 88-90 ezer potenciális demokrata szavazó miért maradt otthon, átengedve ezeket az addig szilárd demokrata territóriumnak számító államokat Trumpnak. Az instant, sokszor egy okra visszavezetett magyarázatok (például hogy Clintont mindenki utálta, de Sanders nyert volna, vagy hogy Trump sikeresen szólította meg a fehér középosztályt, illetve hogy a liberálisok „túltolták” a PC-t és az identitáspolitikát) mindegyikében lehet némi igazság, de a magyarázat ennél alighanem jóval komplexebb.

Harc a republikánusokkal

A végeredmény – miszerint Donald Trump lesz az USA 45. elnöke – ismert. Azonban november 8-án nemcsak az elnököt választották meg, hanem szövetségi törvényhozókat is. A Republikánus Pártnak sikerült megőriznie a többségét a Képviselőházban és a Szenátusban is, ám mindkét házban csökkent az előnye. A Képviselőházban hat helyet vesztettek (241-194 lett az új megoszlás), a 100 fős Szenátusban pedig kettőt, és ez utóbbinak nagyobb is a jelentősége, ezzel ugyanis 52 fősre apadt a republikánus többség, ami még komoly gondokat okozhat a leendő elnöknek.

Ugyanakkor, miközben a demokraták, ha lassan is, de közelítenek a republikánusokhoz, és a 2018-as félidős választásokon akár többségi párttá is válhatnak mindkét házban, ennek az enyhén javuló teljesítménynek szinte semmi nyoma a tagállamok szintjén. Kifejezetten rosszul szerepeltek ugyanis a 12 kormányzóválasztáson: noha a végeredmény hat-hat kormányzó lett mindkét párt számára, a demokratáktól három államban is (Missouri, New Hampshire és Vermont) átvette a hatalmat a GOP, míg fordított cserére, tehát republikánus kormányzói szék demokrata elhódítására csak egy államban (North Carolina) került sor. Márpedig hatékony és sikeres helyi politikusok nélkül nem lesz képes a Demokrata Párt kikerülni abból a gödörből, amelybe az elmúlt években vitathatatlanul belecsúszott.

clinton_trump
Clinton és Trump. Szöges ellentétek

A kikecmergésben alighanem segítségükre lesz maga Trump is. Lassan, de biztosan közeleg 2017. január 20. déli 12 óra, amikor is az Egyesült Államok új elnöke leteszi a hivatali esküt, és ezzel a két hónapos hatalmi átmenet véget ér. Attól a pillanattól kezdve – amint azt a korábbi elnökök sorsa is bizonyít –, az ígéretek helyett a teljesítményre kerül a hangsúly.

rasterapostropheA kampányban minduntalan azt hallhattuk, hogy Donald Trump szavait nem úgy kell érteni, ahogy mondja, a sok offenzív, vállalhatatlan mondat csak kampányeszköz, nem szabad azt hinni, hogy mindezt komolyan gondolja.

A másfél éven át tartó kampányban minduntalan azt hallhattuk, hogy Donald Trump szavait nem úgy kell érteni, ahogy mondja, a sok offenzív, vállalhatatlan mondat csak kampányeszköz, nem szabad azt hinni, hogy mindezt komolyan gondolja. Ha néhány államban nyerni tud az előválasztáson, akkor komoly üzemmódba vált. Amikor ez nem történt meg, azt várták, hogy ha megnyeri az elnökjelöltséget, kiderül, tud ő felelős politikusként is viselkedni. És ha ez sem történne meg, figyeljük meg, hogy a kampány végeztével rájön majd, hogy nem eszik olyan forrón a kását, s visszatér a józan politika korszaka. A választás óta pedig az a lemez forog, hogy ha beiktatják és tényleg ő lesz az elnök, akkor biztosan véget ér ez az amerikai politikában még sosem tapasztalt őrültekháza, nem lesz több offenzív és félrevezető, hamis információkra alapozott, esetenként a tőzsdét is befolyásoló elnöki Twitter-üzenet, nem lesz több lemondott sajtóértekezlet, lesz viszont mindennap elolvasott és meghallgatott nemzetbiztonsági tájékoztatás, családi és üzleti érdekek leválasztása a közhivatalról, és lesz egy legalább egy hétig érvényes közpolitikai elképzelés arról, hogyan is történik majd a „Make America Great Again”.

Noha a keddi választásokat követő csütörtökön Donald és Melania Trump már Barack és Michelle Obama vendégei voltak a Fehér Házban, kevesen gondolták, hogy az átmenet gördülékeny lesz. Most, a vége felé még kevesebben látják így. A leendő elnök megkezdte a kormányzati castingot, ami a kezdetektől igazolni látszik ellenfelei vádját: szó nincs itt a demokrácia megerősítéséről vagy a lusta és korrupt elit kisöpréséről. A Wall Street befektetési bankárjaival és a legnagyobb amerikai cégek vezető tisztségviselőivel lesz tele a kormány, akiket a Bush-kormányzat és a Republikánus Párt néhány helyi ultrakonzervatív és esetenként rasszista nézeteket valló alakja fog kiegészíteni az adminisztrációban. Az emberi beavatkozás miatti klímaváltozást tagadó politikus a környezetvédelmet, a közoktatást gyengíteni szándékozó cégvezér az oktatást, a rasszista nézeteiről hírhedt jogász az igazságügyet, a Goldman Sachs egykori bankára a pénzügyminisztériumot veszi át – és mindezek tetejébe Putyin személyes jó ismerőse lesz a külügyminiszter, aki az Exxon dirigálása mellett nem mellesleg egy, a Bahamákon bejegyzett, orosz-amerikai tulajdonban lévő olajcéget is igazgatott.

Ezalatt a törvényhozás két házában is alakulnak a republikánus frontvonalak: a Képviselőház jelenlegi (és várhatóan leendő) elnöke, Paul Ryan és Mitch McConnell, a szenátusi többség vezetője egyaránt jelezték Trumpnak, hogy az adócsökkentés, az Obamacare-nek nevezett egészségbiztosítási rendszer eltörlése, a szintén millióknak egészségügyi ellátást nyújtó Medicare és Medicaid programok visszavágása (hovatovább esetleges felszámolása vagy privatizációja), valamint a bevándorlási törvények szigorítása terén számíthat a jobboldal támogatására. Ugyanakkor aligha képzelhető el, hogy a kampány során elhangzott, nem egy esetben egymásnak ellentmondó ígéretek közül megszavazzák Trump azon ötleteit, amelyek nem, vagy csak kevéssé illeszkednek a republikánusok egyre konzervatívabb és egyre kisebb államot vizionáló programjába. A választások utáni héten ez a konfliktus rögtön nyilvánvaló is lett: az Obamacare-t a republikánusok teljes egészében visszavonnák, míg az új elnök néhány fontos fogyasztóvédelmi elemét megtartaná. Nehezen képzelhető el az is, hogy a jobboldal megszavazza majd az egészségügyi szolgáltatókat érintő, az áraik összehasonlítását lehetővé tevő szabályozást vagy azt a trumpi ígéretet, amely megakadályozná, hogy az egyetemek a bevételeiket az oktatási tevékenységhez nem kapcsolódó tevékenységekbe fektessék. Végül, ahhoz az alkotmánykiegészítéshez sem lesz egyszerű kétharmados többséget összekalapálni mindkét házban, amely a kongresszusi képviselők és szenátorok hivatalviselési idejét korlátozná (a képviselőknek ez három ciklust, vagyis hat évet, a szenátoroknak két ciklust, tehát 12 évet engedne maximum).

Harc önmagukkal

Az persze aligha menti meg a demokratákat, ha csak a kormányzati hibákra várnak. Ennek a választásnak ugyanis súlyos tanulságai vannak rájuk nézve – és ezen nem változtatna az sem, ha kiderülne, hogy maga Vladimir Putyin hekkelte meg a szavazógépeket a fent említett, meglepetésszerűen elvesztett államokban, vagy hogy Trump és a republikánusok instruálták az FBI vezetőjét, mikor mit mondjon Clinton e-mailjeiről. A Demokrata Párt ugyanis szervezeti és ideológiai kihívásokkal küzd, amelyeket – hacsak nem akarja tartósan elveszíteni a győzelem esélyét – kénytelen lesz kezelni.

Hogy Sanders képes lett volna-e megverni Trumpot, vagy sem, nem tudjuk, így ezt a kérdést már nem érdemes feltenni. Az előválasztási küzdelem komoly sebeket ejtett mind a Clinton-, mind a Sanders-csapaton, ami megnehezítette a későbbi együttműködést. A Sanders-hívek körében máig közkedvelt az a tézis, miszerint Clinton hatalmas médiatámogatással bírt – ám a Harvard kutatása ennek ellenkezőjét bizonyítja. Eszerint ugyanis az összes előválasztási jelölt közül Bernie Sanders kapta a legpozitívabb média visszhangot, ellentétben például Clinton ábrázolásával. Az sem megalapozott felvetés, hogy a demokrata pártelit „ellopta” a jelöltséget Sanderstől. A konvencióra küldött delegációk összetételét ugyanis nem kizárólag az előválasztások döntötték el, sem most, sem korábban, hiszen ez eddig is a szabály része volt. A demokraták 1968 óta több alkalommal is megreformálták az elnökjelölési szabályzatukat. Miközben az amerikai választójogi szabályok csak részben felelnek meg a nemzetközi emberi jogi sztenderdeknek, addig a demokraták előválasztási szabályozása meglehetősen progresszív az arányos választási rendszerével, kisebbségi és gender-kvótájával.

rasterapostropheAz amerikai választójogi szabályok csak részben felelnek meg a nemzetközi emberi jogi sztenderdeknek, de a demokraták előválasztási szabályozása elég progresszív az arányos választási rendszerével, kisebbségi és gender-kvótájával.

Ugyanakkor sokan jogosan kritizálják a Clinton-stábot és magát a jelöltet is amiatt, hogy a Stronger together (Együtt erősebbek vagyunk) üzenete akkor lett volna igazán hiteles, ha Clinton nemcsak Sanders programját illesztette volna nagyrészt a sajátjába, hanem ha a sandersisták közül választ alelnökjelöltet. Tim Kaine virginiai szenátor a klasszikus tankönyvi megoldás példája: mindenképp kell egy hatvanas, ősz fehér férfi (= a klasszikus politikus) a szavazólapra. Ha az elnök nem ilyen, akkor az alelnök legyen az, aki az elképzelt átlagválasztó számára megtestesíti ezt a klasszikus politikustípust. Persze az is lehetséges, hogy Clinton a lecke mellett azt is fontosnak tartotta, hogy alelnökjelöltjével konfliktusmentes együttélésre legyen mód, amit egy elszántabb Sanders-párti politikussal talán nem tudott elképzelni. Ugyancsak lehetséges, hogy nem akart meghatározó, karakteres figurát maga mellé, nehogy idő előtt a fejére nőjön az esetleg népszerűbb alelnök. De hogy miért lett Kaine, és nem például a sokak által javasolt Warren, arról alighanem már csak találgatásokat fogunk olvasni a közeljövőben megjelenő, 2016-os történelmi választást elemző könyvekből.

Clinton
Hillary Clinton: a legtöbben rá szavaztak, de nem nyert

Fontos azonban jelezni azt is, hogy mindebben nemcsak Clintonnak, a Demokrata Párt országos vezetésének és a pártelitnek van felelőssége: legalább ekkora felelősség terheli Barack Obamát is abban, hogy az elmúlt 8 évben minimális energiát sem fektetett az „utánpótlás-nevelésbe”. Ez hagyományosan az alelnöki pozícióval történik, de ebben az esetben Joe Biden – aki 1972-től szenátor és 8 éve alelnök – nem éppen ideális „junior”. Részben menti Obamát, hogy a demokrata elnökök nemigen mutattak erre példát: talán csak a Clinton-Gore párosnál volt ez fellelhető, ám a szexbotrányok Gore támogatottságára is rosszul hatottak, ennyiben tehát Clinton sem volt különösebben tekintettel utódjának esélyeire. A mai politikai-társadalmi formáját 1932-ben elnyerő modern elnökség kezdete óta nem találni példát arra, hogy egy elnök legalább törekedett volna az utódját kinevelni, helyzetbe hozni – ez alól csak republikánus elnökök kivételek, és ők sincsenek sokan (Eisenhower és Reagan). A demokrata pártnak jelenleg vezetője sem igen van: a neoliberális clintoni politika ellensúlyozására létrejött sandersi-warreni mozgalom megkapta az őt megillető hatalmi súlyt a kongresszusi és pártvezetésben, és ahogy közeledik történelmi elnöksége vége, úgy válik nyilatkozataiban egyre inkább pártpolitikussá maga Obama is – ám ahhoz, hogy a párt a 2018-as választásokra megerősödjön, türelem és kooperáció kell.

A társadalmi trendek a demokraták pártján vannak – ráadásul a mostani elnökválasztáson, ellentétben azzal, amit sokan állítanak, hogy a fehér középosztály átszavazott Trumpra, nem annyira az átszavazás, hanem az otthon maradás döntött. A fehér középosztály bizonyos csoportjai mindig is inkább republikánus szavazók voltak (így például a nagyvárosok körül az 1950-es évektől gombamód szaporodó kertvárosok lakói, a mezőgazdasági térségekben élők), csakúgy, mint a munkásság egy része, főképp a szakszervezeti tagságot nem vállaló, szakképzett kékgalléros réteg is. Nekik két jellegzetes csoportjuk a Fuck You Boys és a Fuck You Old Men – előbbiek az 1960-70, utóbbiak az 1940-50-es években született, öbölháborút/Vietnamot megjárt fehér munkásférfiak, akiket nem a vallásosság, hanem a kétkezi munkából és magukra utaltságukból eredő „self made man”-érzet, a „hagyjon békén az állam”, a fegyvertartás szabadsága melletti elkötelezettség és a patriotizmus visz a a republikánusokhoz – nem 2016 óta, hanem immár legalább 30-35 éve, amint az Stan Greenbergnek az amerikai választói csoportok történeti alakulásáról írott remek könyvéből kiderül. A Trumpra szavazó demokraták-tézis ellen érvel Vanessa Williamson is, aki az amerikai társadalomtudomány egyik legjelentősebb alakjával, Theda Skockpollal írt néhány éve egy izgalmas könyvet a Tea Party-mozgalmak felemelkedéséről és működéséről; Williamson szerint nem történt más most novemberben, mint hogy a hagyományos republikánus és TP-szavazók szorgalmasan elmentek Trumpra szavazni, míg Clinton néhány kulcsállamban még a sandersista demokratákat sem tudta elvinni a szavazóhelyiségekbe. Trumpra nem a demokratáktól átszavazó munkások, hanem a Tea Party-mozgalom hívei szavaztak.

Ugyanakkor tény az is, nem engedheti meg magának a demokrata elit, hogy annyira magára hagyja a választóit és jelöltjeit, amennyire ez a mostani választáson történt. Beszámolók sora szól arról, hogy a DNC és a demokraták kongresszusi kampányszervezete milyen csekély mértékben (esetenként egyáltalán nem) segítette a képviselőházi és szenátusi jelölteket. Márpedig kongresszusi háttér nélkül nincs sikeres elnökség. Az amerikai elnök ugyanis jobban rá van utalva a törvényhozásra, mint egy csenevész parlamentáris köztársaság miniszterelnöke a parlamentjére. És bármennyire is nem igaz, hogy Obama elnöksége csupa kudarc, illetve hogy nem csinált semmit (a két állítás közötti ellentmondás persze sokakat nem zavar abban, hogy egyszerre hangoztassa őket), törvényhozási támogatás nélkül nagyon nehéz eredményeket elérni: az egyre brutálisabb társadalmi egyenlőtlenségeket az elnök egyedül nem képes orvosolni.

Tagállami játszmák

Legalább ennyire fontos lenne, hogy a párt újraépítse magát tagállami szinten: a képviselőházi választókerületeket a tagállami törvényhozások alakítják ki, és a híresen gerrymandelt (vagyis politikai érdekek mentén, egy pártnak kedvezően meghúzott) választókerületeket könnyebb törvényhozási, mint bírósági úton kiigazítani (ráadásul a bírósági gyakorlat sem egységes, van, hogy két választókerület regisztrált választói között akár 40 százalékos eltérést is elfogadhatónak tart). Ugyancsak a tagállami törvényhozások és kormányzók kezében van a választási eljárásjog és választójog szabályozása: a déli és középső államok demokraták lakta térségeiben nem véletlenül zártak be közel 900 szavazóhelyiséget, tízezrek választójog-gyakorlását megnehezítve ezzel.

rasterapostropheA demokraták jó ideje nem képesek egy sikeres kormányzóból elnököt csinálni, miközben a modern elnöki időszak egyik jellemzője, hogy kormányzóként már bizonyított jelöltre szívesebben szavaznak a választók.

A kampányfinanszírozás szigorítására is lehetőség van tagállami szinten, ami szintén az esélyegyenlőséget szavatolná a demokratáknak (ellentétben az elnökválasztással, a demokrata jelöltek rendre kevesebb pénzből kénytelenek a tagállami és kongresszusi választási kampányukat kihozni). Arról nem is beszélve, hogy egy igazán sikeres kormányzó még akkor is jól jöhet a pártnak, ha esetleg nem nyeri meg az előválasztásokat – a kormányzati tapasztalat hiánya ugyanis minden választáson érv a demokraták ellen, akik jó ideje nem képesek már egy sikeres kormányzóból elnököt csinálni, most már szinte rendszeresen szenátorok versengenek a jelöltségért, miközben a modern elnöki időszak egyik jellemzője, hogy kormányzóként (esetleg alelnökként) már bizonyított elnökjelöltre szívesebben szavaznak a választók, mint valakire, aki csak a törvényhozási munkát ismeri (ezt az egykori szupersztár Chris Christie, New Jersey kormányzója nem is győzte elégszer Marco Rubio fejére olvasni az előválasztások során). Ez persze nem az egyetlen járható út, de jelzi azt, hogy a Demokrata Párt valahol elveszítette a kapcsolatát a tagállami politikával – miközben semmi sem mutatta meg annyira, hogy az elnökválasztás nem országos, hanem tagállamokban folyó verseny, mint a mostani küzdelem.

whitehouse
A washingtoni Fehér Ház. Mi költözik be?

Ugyanakkor a most nagyon divatos figyelmeztetésekkel ellentétben, a demokraták egy valamit nem tehetnek meg, nem mondhatnak le arról, hogy a hátrányos helyzetű csoportok és társadalmi osztályok érdekében politizáljanak. Mind az amerikai, mind az európai sajtóban gyakran olvasható mostanában – hol kárörömből, hol az autoriter jobboldali demagógia előretörése miatti félelemből megfogalmazott kritika –, miszerint az elhanyagolt fehér középosztály Trump győzelmével torolta meg a „liberális elnyomást”, a politikai korrektség „túlhangsúlyozását” és az „identitáspolitikát”. Ez azonban nem ok arra, hogy az amerikai baloldal lemondjon a feketék, a latinók, a bevándorlók, a nők, a szexuális kisebbségek védelméről, jogaik érvényesítésének elősegítéséről. Abban az országban, ahol évszázados rabszolgatartás után, amit a 19. század – és Amerika történetének máig – legvéresebb és legtöbb áldozattal járó háborúja zárt le, még 150 évvel később is mindössze egyetlen egy (és szakértő történészek által részben vitatható minőségű) múzeum működik csupán, ami a rabszolgaságot mutatja be. Az egykor volt rabszolgatartó államokban máig él a hétköznapi rasszizmus, ahol a fehér felsőbbrendűség hívei felvonulásokon ünneplik a fekete elnök távozását, ahol fehér rendőrök skrupulusok nélkül lőnek le ártatlan feketéket, ahol a volt konföderációs államokban a rabszolgatartás-párti politikusokról máig elneveznek középületeket és köztereket, szobraik százszámra állnak mindenfelé, de a rabszolgaságra emlékeztető emlékművek állításában egyáltalán nem voltak ilyen serények. Nos, egy ilyen országban nem gondolhatjuk, hogy az első afroamerikai elnök megválasztása egycsapásra megoldja ezeket az évszázados problémákat, és eltörli az évszázados kulturális mintákat. Az egyenlőtlenségek felsorolását folytathatnánk  a latinókkal, a szexuális kisebbségekkel, a nőkkel. A demokraták választási veresége ugyanis nem indokolhatja e csoportok védelmének és érdekképviseletének feladását. Erre a bizonyítékot és a tanulságot éppen a demokraták évtizedes harca adja a saját déli párttársaik ellenében a fehér felsőbbrendűséget és szegregációt védelmező törvények eltörléséért. Fél évszázadba került, de 1964-65-ben végül sikerült. Igaz, azon az áron, hogy a Dél demokrata szavazói egycsapásra lettek republikánussá, és szavaztak át a nekik tetsző konzervatív politikát kínáló, délen csak ekkor megjelenő pártra.

És ez olyan tanulság, amit az európai baloldali, liberális, humanista értékeket valló politikusok sem hagyhatnak figyelmen kívül: a kisebbség nem áldozható fel a többségi szavazatok megszerzése érdekében. Az identitáspolitika ugyanis ebben az esetben nem más, mint a sérülékeny társadalmi csoportok védelme melletti elkötelezettség, ami akkor is feladata ezeknek a pártoknak, ha ez rövid távon nem hoz, csak visz.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.