A félelemfaktorokat a mindennapi, a jövőtől és a kiszolgáltatottságtól való félelmek szerint csoportosítottuk. A kutatás a dolgozók szélesen értelmezett körét érintette. Aki úgy tartotta magáról, hogy dolgozik, és ezért fizetést kap, még ha ez valójában valamilyen kényszervállalkozó lét is, akkor is bevontuk a vizsgált célcsoportba. Az is kiderült, hogy melyik a legerősebb félelem.
„Tényleg majdnem mindenki dolgozik”, „Már kis híján mindenki dolgozik az országban”- ilyen és hasonló címekkel számol be az online sajtó a hazai munkanélküliségi és foglalkoztatottsági adatokról. Valóban dolgozik már szinte mindenki? Mit jelentenek ezek az adatok, ha a mélyükre nézünk? Hová vezet, ha a foglalkoztatottsági ráta emelése a legfőbb politikai célkitűzés?
Szinte az összes EU tagállamnak a pályakezdők munkanélkülisége az egyik fő problémája. Csak tagállami szinten nem sikerült megoldást találni erre, ezért jött az Európai Unió. Szakszervezeti vezető szemszögéből nézzük meg, hogy mire jutott az EU ezzel a kérdéssel, és legfőképpen hogyan tudott a magyar állam megvalósítani egy „Brüsszelben íródott” cselekvési tervet.
A közmunkáról mindenkinek van véleménye, de még a pártok sem mernek határozott alternatívát mondani helyette. Az olyan politikai mondások, hogy „a nem értékteremtő közmunka helyett majd a szociális szövetkezetek fogják megsegíteni”, nem túl erősek és hihetőek. De miért ilyen a rendszer, és mi mást kellene tenni ezzel szemben?
A második Orbán-kormány eredményeit elemezve hét év szabadság- és egyéb típusú harc, illetve több száz millió eurónyi uniós pénz elköltése után ideje képet kapnunk róla, hogyan áll a magyar gazdaság és társadalom a legfrissebb számok tükrében 2010-hez képest. Hogyan is néz ki az „elmúlthétév”.