Spanyolországban a szocialistákat nem a választói akarat, hanem a Néppárt korrupciója miatti közfelháborodás és ügyes parlamenti taktikázás juttatta hatalomra. De az egységes spanyol állam és a piacgazdaság hívei a parlamentben egyszerre szorulnak rá az elszakadáspárti, regionális pártok és a radikális baloldali Podemos támogatására.

Hegyi Gyula

Gyermekkori beidegződésből rendszerint keresztet vetek, ha egy katolikus templomban vagyok. A spanyol polgárháború után létrehozott Elesettek Völgye bazilikájában azonban nem éreztem késztetést erre. Ez a hideg-rideg, neoklasszicista építmény inkább tűnt fasiszta emlékhelynek, mint templomnak. Az oltár előtti díszhelyen fekszik Francisco Franco diktátor sírja. S bár ott jártamkor nem tapasztaltam ilyet, az interneten látható képek tanúsága szerint vannak, akik még ma is náci karlendítéssel tisztelegnek előtte. Az elfogott köztársaságiak kényszermunkájával építették meg, borzalmas körülmények között, és az egész mauzóleum félelmetes, borzongató érzést kelt az emberben. A templomot néha szeretik a polgárháborút lezáró „megbékélés” emlékhelyeként bemutatni, de ez mindaddig hazugság, amíg egyoldalúan a katonai puccsal hatalomra jutó, és több százezer honfitársát lemészároló Franco emlékét dicsőíti. A köztársasági oldalon elesettek holttesteit – családjuk értesítése nélkül – csak akkor szállították ide, amikor kiderült, hogy az óriási kripta túl nagynak bizonyult a francóista áldozatok számára.

Ezért érthető, ha Pedro Sánchez, a június elején tisztségébe beiktatott szocialista miniszterelnök egyik első bejelentése az volt, hogy eltávolítják Franco tetemét és síremlékét a templomból, s az Elesettek Völgyét valóban a polgárháború áldozatainak emlékhelyévé alakítják át. Cinikus kritikusai megjegyezhetnék, hogy Spanyolországnak a katalán válságtól a súlyos munkanélküliségen át a migrációs kihívásig égetőbb gondjai is vannak, mint a negyvenhárom esztendeje elhunyt diktátor exhumálása.

Ez esetben azonban a szimbolikus politizálásnak nagyon is van értelme. Egyrészt a történelmi igazság szempontjából, hiszen Franco egy demokratikusan választott kormányzatot döntött meg, és az Elesettek Völgyének a polgárháború valamennyi halottjára egyforma méltósággal kellene emlékeztetnie az utókort.

Ez persze a spanyol társadalom történelmét és jelenlegi megosztottságát ismerve még néhány gazdasági mutató javításánál is nehezebb feladat.

Koalícióépítés emlékezetpolitikával

De a döntésnek gyakorlatiasabb okai is lehetnek. A miniszterelnök pártjának, a Spanyol Szocialista Munkáspártnak (PSOE) a 350 tagú parlamentben csak 84 képviselője van, ami még kisebbségi kormányok esetében is feltűnően kevés a kormányzáshoz. Ráadásul a szocialista miniszterelnök úgy vette át a kormányzást, hogy egyik külső támogatójának meg kellett ígérnie a jövő évi költségvetés változatlanul hagyását. Az öt képviselővel rendelkező Baszk Nacionalista Párt ugyanis májusban még megszavazta a jobboldali kisebbségi kormány költségvetési tervezetét, majd gyors fordulattal átsorolt az ellenzékhez, és segített megbuktatni a néppárti Mariano Rajoy kabinetjét. De mivel a költségvetésbe sikerült belealkudnia Baszkföld kiemelt támogatását, csak ennek tiszteletben tartása mellett volt hajlandó támogatni a szocialisták kormánybuktató kezdeményezését.

A bazilika bejárata az Elesettek Völgyében. Spanyolországban sokat nyom a latban az emlékezetpolitika
Fotó: Contando Estrelas, CC

Spanyolországnak négy nagy politikai pártja van. A baloldali, részben kommunista eredetű Podemos, a balközép szocialista párt, a liberális-konzervatív Ciudadanos és a francóista gyökerű Néppárt. De az elmúlt választásokon sem a baloldali, sem a jobboldali páros nem tud abszolút többséget szerezni a parlamentben, s ezért a kormányt alakító erő mindig rászorul a regionális pártok támogatására. Amelyek közül a Baszk Nacionalista Párt nem is a legkisebb, a Kanári-szigetek baloldali pártjának például csak egy képviselője van a Cortesben. Rajoy leváltását bonyolult, szinte krimibe illő szervezkedés előzte meg, amelyben a kis regionális pártok becserkészése döntő fontosságú volt. Mivel a bizalmatlansági indítványhoz szükséges többség a jobboldali baszk nacionalisták nélkül nem állt volna össze, a legfontosabb feladat az ő megnyerésük volt. Ezért Sánchez és a Podemos vezetői azt a látszatot keltették, mintha a baszkok nélkül is összejönne a kormányváltó többség. Ez a trükk bejött. A baszkokat megrémítette annak a lehetősége, hogy a katalán pártok benne lesznek az új többségben, ők viszont kimaradnak belőle, s ezért a költségvetés változatlanul hagyásának feltételével átálltak a szocialistákhoz.

Az emlékezetpolitika Spanyolországban ugyanakkor nem csak ideológiai, hanem egyben etnikai kérdés is. Franco csak a spanyol jobboldal számára pozitív személyiség, a baloldaliak mellett a katalán és baszk jobboldali pártok szemében is nemzetük egykori megalázásának a jelképe.

Hiszen a fasizmus különösen kegyetlenül nyomta el a katalán és baszk autonómia törekvéseket, gyakorlatilag az anyanyelvük használatát is. Ezért kapott többséget a parlamentben, még a néppárti kormány alatt és annak ellenében, a Franco-sír eltávolítása az Elesettek Völgye bazilikájából. De akkor a Rajoy-kabinet nem hajtotta végre ezt a döntést, Pedro Sánchez kormányára hagyva ezt a kényes, de szerencsés esetben méltósággal végrehajtható feladatot.

Kormányváltás választások nélkül – kisebbségi szocialista kormány Madridban

Európa legújabb szocialista kormánya egy sajátos alkotmányos passzusnak köszönheti a létrejöttét. Ha egy párt bizalmatlansági indítványt nyújt be a spanyol parlamentben, s azt a többség megszavazza, akkor a párt vezetője automatikusan az ország miniszterelnöke lesz. Pedro Sánchez így vált kormányfővé. Esete azt példázza, hogy a politikában forgandó a szerencse. Nem érdemes könnyen feladni a küzdelmet, és a kitartás sokszor váratlan sikert hozhat. Sánchez 2011-ben egy időre a parlamenti mandátumát is elvesztette, pár év múlva pedig hiába kapott a szocialisták vezetőjeként kormányzati megbízást, nem tudott hozzá többséget szerezni. A megismételt választások után pedig úgy döntött, hogy a politikai patthelyzetet látva a PSOE passzívan támogassa a Néppárt kisebbségi kormányának megalakulását. Ezért pártja balszárnya árulónak tartotta, és a pártfőtitkári tisztségéről is le kellett mondania. Ekkor sokan gondolták úgy, hogy Pedro Sánchez és vele a szocialista pártelit örökre elbukik, s az „öreg, megfáradt” szocialistákat elsöpri a fiatalos, szélsőbalos Podemos. De a PSOE nemsokára újra főtitkárrá választotta Sánchezt, aki alig egy évvel később, negyvenhat éves korára Spanyolország miniszterelnöke lett.

A Podemos a szocialisták mélyrepülése idején igyekezett minél jobban elhatárolódni a szocialistáktól. Karizmatikus vezetőjük, Pablo Iglesias inkább a PSOE meggyengülésével és szélsőbal megerősítésével képzelte el a jövőt. (Igaz, a Podemoson belül mindig voltak, akik megengedőbben viszonyultak a szocialistákhoz.) Mostanára annyira megfordult a kocka, hogy a Podemos szeretett volna koalíciós partnerként belépni a szocialista kormányba, de Pedro Sánchez nem kért belőlük. Mivel a Podemos-szal együtt is csak kisebbségi kabinetre futotta volna, nyilván úgy gondolta, hogy ha már kisebbségi kormánya van, akkor legalább a koalíciós vitákra ne legyen gondja. Ezért kizárólag szocialista és a PSOE-hoz mindig közel álló politikusokból állította össze a kormányát.

Szimbolikus üzenetek a spanyol társadalomnak és Európának

A szimbolikus politizálás jegyében az új kormány beiktatásakor mellőzték a keresztet és a Bibliát, amit eddig a korábbi szocialista kormányfők sem tettek meg. Pedro Sanchéz deklaráltan ateista ember, s ezzel a gesztussal tovább akarta erősíteni az egykor mélyen katolikus országa laikus, világi állammá válását. Spanyolországban 2005-ben legalizálták a melegházasságot, és az abortusz is lényegében megkötések nélkül szabad a terhesség első tizenkét hetében. De a kulturált fogamzásgátlásnak és a jó egészségügyi rendszernek köszönhetően az ezer nőre jutó abortuszok száma csak egyharmada a magyarországinak (2016-ban10,3 versus 32,7).

Egyszerű szimbólumnál jelentősebb az is, hogy Pedro Sanchéz a kormányába tizenegy nőt és csak hat férfit hívott meg. Ez az arány is azt jelzi, hogy határozottan szakítani akar a hagyományos konzervatív modellel.

A miniszterelnök-helyettesi és egyben az egyenlőségi tárcát Carmen Calvo Poyato tölti be. A tapasztalt politikus asszony hosszú ideig az andalúz regionális kormányzatban szolgált, így ennek a spanyolul beszélő, de Kasztíliától olyannyira különböző régiónak az érdekeit is megjeleníti a kabinetben.

A szocialisták egy kérdésben azonban folytatni látszanak a Rajoy-kormány politikáját. A PSOE is egyértelműen elutasítja a katalán függetlenségi törekvéseket, és az új kormány még a letartóztatott katalán politikusok szabadon engedését sem ígérte meg (csak azt, hogy otthonukhoz közelebbi börtönökbe kerülnek). Ehhez tudni kell, hogy a PSOE katalóniai „fiókpártja” mindig is a függetlenség ellen volt. Hagyományos bázisát azok a spanyol munkások alkották, akik az ország szegényebb régióiból költöztek a prosperáló Katalóniába. Az új kormány külügyminisztere Josep Borrell lett. Ő az egyik legismertebb, a katalán függetlenséget elutasító katalán nemzetiségű politikus, tavaly még függetlenség-ellenes tüntetést is rendezett Barcelonában. A hetvenegy esztendős Josep Borrell a szocialista frakció bizalmából éveken át az Európai Parlament elnöke is volt. Kinevezése így határozott jelzés a spanyol állam egységének megőrzésére és e szándék erős nemzetközi megjelenítésére.

Alig néhány nappal Pedro Sánchez beiktatása után tagadta meg az új római kormány az afrikai menekülteket szállító Aquarius hajó kikötését Olaszországban. Mivel ugyanezt tette a máltai kormány is, a hajó és a rajta levő menekültek sorsa bizonytalanná vált. Sánchez ebben a lélektani pillanatban jelentette be, hogy az Aquarius kiköthet a spanyolországi Valenciában. Ezzel a humánus döntésével egy kiélezett helyzetben jelezte, hogy az egész EU-t megosztó kérdésben a Macron-Merkel vonal mellé áll. Válaszul a francia kormány gyorsan be is jelentette, hogy átveszi a spanyoloktól az Aquarius-menekültek felét.

Párizsi találkozójukon pedig még nyilvánvalóbbá vált, hogy Emmanuel Macron fontos szerepet szán Európa-politikájában a Sánchez vezette spanyol kormánynak. Azóta a spanyol kormány egyébként bejelentette, hogy az Aquarius kikötését egyszeri kivételnek tekinti, más menekült-hajóknak nem feltétlenül ad hasonló engedélyt. De az egyszeri gesztus is elérte célját, Sanchéz hamar a progresszív európai elit kedvence lett.

A szimbólumok és jelképek természetesen csak egy ideig számítanak, hosszabb távon mégis a társadalmi és gazdasági realitások határozzák meg egy kormány megítélését. Spanyolországban a gazdaság lassan, de növekszik, a munkanélküliség viszont továbbra is nagyon magas, az EU-n belül Görögország után itt a legnagyobb. A fiatalok körében 35%-os, ami tragikusan magas arány. A munkanélküliséget a korábbi szocialista kormányok sem tudták érdemben csökkenteni, a foglalkoztatási válság Spanyolország talán legsúlyosabb gondja. Ezért a spanyolok, együtt más dél-európai tagállamokkal, nyilván keményen lobbizni fognak azért, hogy az új uniós költségvetésből az eddiginél jóval több támogatást kapjanak a súlyos munkanélküliséggel küzdő régióik számára. Mivel a büdzsé amúgy szűkülni fog, ezt csak a kelet-európai tagállamok rovására érhetik el.

Verseny a mainstream és a radikális baloldal között

Dél-Európában a baloldal a fasiszta diktatúrák bukása után sokáig erős és kettős osztatú volt. A kapitalizmust és a NATO-tagságot fenntartásokkal, de elfogadó szocialisták és a szocializmusért küzdő, NATO-ellenes kommunisták mereven szemben álltak egymással. Az elmúlt években előbb a kommunisták gyengültek meg vagy tűntek el szinte teljesen, majd a reformista szocialisták is veszteni kezdtek befolyásukból, jórészt a neoliberális politikájuk miatt. A négy országban (Málta más eset) a két baloldali blokk sorsa különbözőképp alakult. Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában egykori kommunistákból, trockistákból, zöldekből, lázadó fiatalokból létrejött egy újbalos párt. A görög Sziriza gyakorlatilag eltüntette a színről a szocialistákat, viszont kritikusai szerint a kormányon mégis az ő politikájukat folytatja. A portugál Baloldali Blokk (Bloco de Esquerda) tíz százalék körül végzett a legutóbbi választáson, és a hasonlóképp szereplő kommunistákkal együtt a sikeres szocialista kormánypárt junior szövetségese. Spanyolországban a Szirizához nagyon hasonló merítéssel jött létre a Podemos. Főtitkára, Pablo Iglesias ifjúkommunistaként kezdte politikai pályáját, és érdekes módon mindmáig közreműködik az iráni kormánytévé spanyol nyelvű adásában, amely elsősorban Irán és Latin-Amerika USA-ellenes összefogásának szellemét sugározza. Olaszországban az egykori kommunistákból és szocialistákból összetoborzott balközép erő kormánypártként nem tudott megszabadulni attól a gyanútól, hogy a német és az európai nagytőke kijárója. A hagyományos olasz szélsőbal viszont jelentéktelenné vált, a balos szavazatok jó részét az Öt Csillag Mozgalom szívta fel. Az Öt Csillagot a liberális média egyszerűen populistának nevezi, de hiteles megítéléséhez nyilván látni kell majd a kormányzati teljesítményét is.

Spanyolországban most nem történt valódi baloldali fordulat, a szocialistákat nem a választói akarat, hanem a Néppárt korrupciója miatti közfelháborodás és ügyes parlamenti taktikázás juttatta hatalomra. Miközben az egységes spanyol állam és a piacgazdaság hívei, a parlamentben egyszerre szorulnak rá az elszakadáspárti, regionális pártok és a radikális baloldali Podemos támogatására. A PSOE hivatalos gazdaságpolitikája szerint egyesíteni kell a kemény gazdasági versenyt és a bőkezű társadalmi újraelosztást. A válság nehezén valóban túljutott az ország, de erősen neoliberális recepttel. Kérdéses, hogy most milyen korrekciókat enged meg a piac és a Cortes erős jobboldali tömbje. Az előrejelzések már a kormányváltás előtt is arról szóltak, hogy valamelyest lassulni fog a gazdasági növekedés. A spanyol szocialisták az egykor mélyen konzervatív ország szellemi és életformabeli modernizálásában, a szimbolikus politizálásban mindig kitűnőek voltak. De társadalom- és gazdaságpolitikájuk a nyugati szociáldemokrácián belül is erősen liberális, piacpárti volt. Részben éppen ennek köszönhette megerősödését a Podemos.

A két baloldali párt közti versengést nyilván az dönti el, hogy kormányzati szerepében képes lesz-e a PSOE érdemben javítani a dolgozók, a fiatalok, a szegényebb régiók lakóinak a helyzetén, túllépve a korábbi szocialista kormányok hibáin.

A következő választásokra 2020-ban kerülne sor, de erősen kétséges, hogy 24%-os parlamenti háttérrel ki lehet-e tartaniuk addig a szocialistáknak. A szállongó hírek szerint Pedro Sánchez a jövő tavasszal esedékes, európai parlamenti választásokkal egy időben rendezné meg őket. Abszolút többséget aligha szerezhet akkor sem, de ha a PSOE újra az ország legnagyobb pártja lesz, akkor feltehetően válogathat majd a koalíciós partnerek között. Eddig sem a balos Podemos, sem a jobbközép Ciudadanos nem volt még kormányon, ami fiatal, dinamikus politikusaik (és szavazóik) számára egy idő után nehezen elviselhető állapot. Sánchezt egyszer már „hírbe hozták” a liberális Ciudadanos potenciális koalíciós partnereként. A piac és a Macron-Merkel féle centrum nyilván ezt preferálná. Pablo Iglesias a Podemos elvhű radikális vezetőjeként nehezebb partner lenne. A spanyol politikát negyven éve jellemző balközép-jobbközép váltógazdaságot azonban csak ez utóbbi koalíció tudná érdemben megtörni, és a szimbolikus gesztusok után így lehetne egy valóban baloldali társadalom- és gazdaságpolitikát is érvényesíteni.

Címképünkön a spanyol parlament alsóházának épülete. Fotó: közdomén.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.