A magyar munkavállalók kiszolgáltatottak, de talán nem annyira, mint száznegyven évvel ezelőtt. Az akkori elégedetlenség hozta létre a szakszervezeteket. Az összefogást és a szolidaritást akkor megtanulták az emberek, és ezt kell tenni most is. Erős szakszervezet csak tudatos és aktív tagságtól várható. Azaz ne „vitaminkúrát” kapjanak a szakszervezetek, hanem egy új modellt. Karácsony Szilárd reagálása Kiss Ambrus szerkesztőnk cikkére.

karacsony_szilard
Karácsony Szilárd

Mostanában több cikk is napvilágot látott, amelyek szerzői a magyar szakszervezetek megerősödését tartják szükségesnek ahhoz, hogy végre a bérek közelítsenek a nyugat-európai szinthez. Ezekben közös, hogy bár a szakszervezeteink jelenlegi állapotát jól írják le, de véleményem szerint a szakszervezetek befolyásának növeléséhez adott javaslataik csak tüneti kezelésül szolgálnak, ami ugyan a „beteg” állapotát átmenetileg javíthatják, de a valódi „gyógyulást” ténylegesen hátráltatják.

Kiss Ambrus Népszavában megjelent „Erős szakszervezet – magas bér” című cikke például „vitaminkúrát” ajánl. Nem kizárt, hogy az öt javaslat hatására javulhatnának a szakszervezeti központok működési feltételei, de véleményem szerint pont a lényegről vonják el a motivációt, a tudatos és aktív tagság megteremtéséről. Ugyanis nem elég a „beteg” kondícióit javítani, ha a valódi problémákat nem tárjuk fel, nem fog „meggyógyulni”. Az érdemi megoldásért sokkal mélyebbre kell ásni: a szakszervezetekkel kapcsolatos jelenleg általánosan elterjedt szemléletet kell megváltoztatni.

De nem csak a szakszervezetek miatt kell ezzel a témával foglalkozni, mert a szakszervezeti tagok tudatosságának növelése kihat a társadalom tagjainak politikai aktivitására is, a demokrácia minőségére, és általában a társadalmi fejlődésünkre.

Jászai Samu az 1909-ben megjelent „A szakmozgalom útmutatója” című könyvet a következő gondolatokkal kezdte: „Aki valaha Magyarország kultúrájának történetét megírja, annak szükségképp tanulmányoznia kell a szakszervezetek alakulását, működését és küzdelmeit. Kultúra és a szakszervezetek elválaszthatatlanok egymástól. A néptömegek nevelése, szellemi és anyagi igényeinek fejlesztése a szakszervezetek feladatává vált. Az iskola a polgári társadalom érdekeit: a maradiságot, a szakszervezetek pedig a munkásosztály szellemi és anyagi érdekeit: a haladást szolgálja.

A probléma gyökere a rendszerváltásig nyúlik vissza

A rendszerváltás óta rengeteg dolog történt a szakszervezetek háza táján, azonban a Jászai Samu által megfogalmazott küldetésből — véleményem szerint kisebb részben kényszerűségből, nagyobb részben a mesterségesen generált verseny okozta túlélésért folytatott küzdelemben a kihívásokra adott rossz válaszok miatt — csak kevés valósult meg.

traktoros

Ennek egyik legfőbb oka, hogy a szakszervezetekre ma a tagok többsége egyfajta szolgáltatóként tekint: „Befizetem a tagdíjat, gondoskodjon a szakszervezet a magasabb béremről és a jobb munkakörülményeimről” – mondják. Amíg ezen a szemléleten maguk a szakszervezetek nem igyekeznek változtatni, addig hiába javulnának a külső körülmények, mint ahogy azt a jelenlegi ellenzéki pártok ígérik hatalomra jutásuk esetén, nem fog javulni a szakszervezetek valódi befolyása és nem valósulhat meg társadalmi küldetésük sem.

Ahhoz azonban, hogy tisztán lássuk min és miért kell változtatni, ismernünk kell, hogy hogyan jutottunk el idáig. Jómagam, aki belülről láthattam és tisztségviselőként időszakonként részben felelős is voltam a szakszervezeti mozgalom működésének egyes részleteiért úgy érzem, jogom van feltenni és a magam módján megválaszolni, hogy „mit is tehetnének másként a szakszervezetek?” Több mindent, de három dolgot mindenképpen érdemes ezek közül kiemelni: a mesterségesen gerjesztett pluralizmus okozta versenyt, a verseny miatt elsődlegessé vált szolgáltató modellt és a képzés hiányát.

A rendszerváltozás után a „régi” szakszervezetek mellett megjelentek az „újak”, amelyek azt hirdették, hogy ők a független és a munkavállalók valódi érdekképviseletét ellátó szervezetek. (Némelyik függetlenségét is megkérdőjelezném, mert bár a legelső kezdeményezések valóban függetlenek voltak, de aztán hamarosan valamelyik rendszerváltó párt érdekkörében találták magukat.) A munkavállalók többsége azonban a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) tagszervezeteiből kivált szakszervezetekben maradt tag. Az így kialakult sokféleségnek a pluralizmusnak nevet adták, amihez tartalomként hozzátették, hogy ez milyen jó a munkavállalóknak, mert abba a szakszervezetbe lépnek majd be, amelyik jobb szolgáltatásokat nyújt részükre. Ezzel beindult a szakszervezetek közötti verseny a tagokért, amit a mindenkori hatalom gyakorlói, nem hogy nem néztek rossz szemmel, de ösztönöztek is. Elég csak a vagyonmegosztást megalapozó társadalombiztosítási választásokra, vagy A munka törvénykönyvében szabályozott rendszeresen visszatérő és a reprezentativitást megalapozó üzemi tanácsi választásokra gondolni.

A tagokért folytatott verseny során a meggyőzés fókuszába a szolgáltatások kerültek.

Pont akkor, amikor a szolgáltatások a korábban megszokottakhoz képest jelentősen lecsökkentek, hiszen a rendszerváltás előtt a szakszervezetek nem a saját szolgáltatásaikat juttatták a dolgozóknak, hanem többségében az állami szociális ellátórendszert működtették, Üdültettek, segélyeket osztottak és még sok más, köztük komoly értékeket is, mint például könyvtárak, sport és kulturális intézmények működtetését. A rendszerváltáskor ezek többségétől, illetve a működtetésükhöz szükséges forrásoktól megfosztották őket.

A tagok fejében ennek megfelelően a szakszervezet tőlük függetlenül létező, székházakban működő apparátusként rögzültek, és maguk a szakszervezeti vezetők és a szakszervezetek által foglalkoztatottak sem akartak ezen változtatni, mert ez adott identitást és a képviseleti demokráciának mondott működési forma alapján némi hatalmat a kezükbe. A hatalmat ebben az esetben a szakszervezeti vagyon és tagdíjfelhasználás feletti döntésekre vonatkoztatom. Hiszen például a tagok ugyan hozzájárultak a vagyon felhalmozásához, de bárkit meg lehet kérdezni, hogy fontos döntések esetén volt-e valakinek tagként ráhatása például egy-egy ingatlan eladására? Miért nem szólaltak fel ez ellen a tagok? Mert friss kutatások is bizonyítják, hogy az emberek szívesen lemondanak a döntések felelősségéről, csak hagyják őket békén.

Ezt a kényelmes, de hibás szemléletet a szakszervezetek versengése elmélyítette, mert bárhol megjelentek a tisztségviselők, a szolgáltató szemléletet erősítették az általuk hangoztatott ígéretekkel: „Gyertek hozzánk, mi majd gyorsan megoldjuk a munkahelyi problémáitokat”. Az ilyen ígéreteket persze nem lehetett betartani, mert pont az hiányzott hozzájuk, ami a szakszervezetek létrehozásához és az eredményességükhöz is nélkülözhetetlen volt, a tagok aktivitása. Ez pedig csak a szakszervezetek szervező modelljében valósulhat meg[1].

Szervező modell vs. szolgáltató modell

A szervező modell sokkal nehezebb út, mint az ígéretekkel (és jó szándékkal) kirakott szolgáltató szemlélet, mert erőfeszítést és hozzáértést igényel. A közhiedelemmel szemben ma is sokan szeretnének tisztséget vállalni, tehát az erőfeszítéshez szükséges elszántság rendelkezésre áll. Viszont a szakértelemmel hadilábon állunk, hiszen a pluralizmus okozta megosztottság miatt a szakszervezeti mozgalom a rendszerváltás első éveiben kénytelen volt lemondani a szervezett tagsághoz elvezető legfontosabb összetevőkről: a képzési, a kutatási és a hatékony kommunikációt biztosító intézményekről. A SZOT iskola a kilencvenes évek elején megszűnt, a Szakszervezeti Elméleti Kutató Intézet még néhány évig tartotta magát, a Népszava eladásából származó bevételt pedig a társadalombiztosítási választások kampányköltségei emésztették fel. A vagyonmegosztás és az addigra már jelentős taglétszám csökkenés miatt egyik szakszervezeti konföderáció sem rendelkezett annyi forrással és például az iskolaszerű és többszintű képzési rendszert hallgatókkal ellátni képes „belső piaccal”, amely annak működését fenntarthatóan biztosította volna. Jelenleg a tisztségviselők és a tagok képzésére lenne a legnagyobb szükség, mert csak ez jelentheti az egyedüli kiutat.

tuc
TUC szervezésű szakszervezeti tömegtüntetés a megszorítások ellen Londonban. Vannak Európában megkerülhetetlen szakszervezetek
Forrás: Clem Rutter, CC

A Vasutasok Szakszervezete elődszervezetének 1900-as évek eleji kimutatásaiból[2] kiderül, hogy képzésre és kommunikációra fordították a tagdíjak nyolcvan százalékát. Ma pedig a befolyt tagdíjak többségét a szakszervezetek különböző szolgáltatások címén visszaosztják a tagoknak. Kinek az érdekét szolgálja mindez? Tisztelet a kivételnek, de többnyire a helyben megválasztott tisztségviselőkét. Többségük őrzi a státuszát azzal, hogy fenntartja a megszokott tradíciókat.

Nem merik felvállalni, hogy a beiskolázási, vagy temetési segély helyett többet juttassanak a szakszervezeti konföderációnak például képzési intézmény fenntartására.

Pedig, szerintem, ha megkérdeznénk a tagokat, hogy segélyre vagy tisztességes bérre tartanak igényt, a magasabb bér nyerne. De ennek feltételét pont a rossz tagdíjmegosztás miatt nem lehet megteremteni. A jelenlegi szemlélet emellett a szolidaritás hiányára is rámutat. Általában egy még jelentős taglétszámmal rendelkező helyi szakszervezet vezetése nem mond le az őt megillető tagdíjhányadról, még akkor sem, ha ezzel a saját szakmájában lévő kisebb szervezeteknél lévő tagokon segítene. Különböző szakmák közötti szolidaritásról nem is beszélve. Elég megnézni, hogy egy-egy szakmai szakszervezet erőfeszítéseit mennyien támogatják tevőlegesen a meghirdetett demonstrációk alkalmával.

A szolgáltató modell tehát nem arról szól, hogy a szakszervezetek szolgáltatásokat nyújtanak, hanem arról, hogy a jelenlegi működés nem igényli a tagok aktivitását és kontrollját. A szervező modell sem zárja ki a szolgáltatásokat, sőt, ha a szervezésnek köszönhetően több tudatos tag fog össze, akkor az még jobb szolgáltatások nyújtását alapozza meg. Norvégiában például a szakszervezet nem csak a „tisztségviselő szakma” elsajátításához tart fenn egy kisebb falut kitevő intézményt, hanem 1995-ben, amikor ott járhattam, a nyomdász szakszervezet vezetője számolt be arról, hogy a nyomdai tördelő szoftverek használatát szolgáltatásként oktatja az átképzendő nyomdászoknak, hogy megtarthassák a munkájukat.

Sokan félreértik az skandináv szakszervezeti modellt is, mert valóban komoly eredmény, hogy például a munkanélküli segély kasszáját a szakszervezetek kezelik, ami a taggá válás egyik fő motivációjaként is felfogható, de ha már tag valaki, akkor például Norvégiában a szavazatával dönthet a kollektív szerződés elfogadásáról. Azaz nem csak a munkanélküli segély miatt marad tag, hanem mert bevonják a döntésekbe. Nálunk ennek sem alakult ki a kultúrája, hiszen elég megnézni a szakszervezetek működési szabályait. Nagyon kevésben lelhető fel, hogy miről dönthet egy tag. Legtöbbször ténylegesen csak a helyi tisztségviselő megválasztásáról, Angliában például a legnagyobb szakszervezeti konföderáció elnökét több millió tag választja meg közvetlenül. Ilyen legitimációval kikerülhetetlen tényező a szakszervezet, amit az is bizonyít, hogy a TUC[3] elnökét rendszeresen fogadja a brit miniszterelnök. Szomorú tény, de nálunk a szakszervezeti tagok nagyon kis hányada tudja csak megnevezni saját konföderációját és annak vezetőjét.

A vitaminkúra csak álmegoldás

Kiss Ambrus „vitaminkúrájával” azért sem értek egyet, mert, ha például az állam átadna valamilyen szolgáltatást a szakszervezeteknek, akkor abban a pillanatban beindulna a verseny. Így volt ez az ingyenes munkaügyi jogsegély szolgáltatás terén is. 2010 előtt a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) nyerte meg pályázaton a működtetéshez szükséges forrásokat, 2011 után pedig a LIGA. Ez pedig tovább élezte és fenntartja a versenyt. Rossz belegondolni, hogy mi lenne a „jobban fizető” állami szolgáltatások felajánlása esetén? Ki mondaná meg, hogy melyik konföderáció mennyit „szakíthat” a tevékenységből? Emlékezzünk csak az üdülési vagyon hasznosítását övező vitákra.

Egyetértek minden elemzővel és jobbító szándékú cikk írójával abban, hogy a magyar munkavállalók kiszolgáltatottak, de talán nem annyira, mint száznegyven évvel ezelőtt. Az akkori elégedetlenség hozta létre a szakszervezeteket. Az összefogásra és a szolidaritásra viszont akkor megtanították az embereket és ezt kell tenni most is. Az összefogáshoz szükséges bizalmi légkört pedig a közösségek szervezésével lehet megteremteni. Ez viszont sokkal nehezebb, mint kiállni az emberek elé és gyors ígéretekkel elcsábítani. Azt is meg kell tanítani, hogy az érdekvédelmi munka mindig időigényes. Aki gyors megoldásokat ígér, becsapja az embereket. A ma már kormánykörökben is nagyon népszerű szakmunkás minimálbér ötlete és annak bevezetése között majd tizenöt év telt el. Ott voltam a kilencvenes évek elején, amikor Nagy Sándor az MSZOSZ Szövetségi Tanács ülésén először felvetette követelésként a témát, ami végül a kétezres évek közepén került be a jogszabályokba.

A verseny szellemében egy csomó ígéretet hallottak a munkavállalók, aminek többsége nem valósulhatott meg. A csalódás pedig tovább rontotta a szakszervezetek bizalmi indexét. Az ígéretek beteljesítésének útjába pont az állt, ami a versenyt gerjesztette, a megosztottság és az a miatt kialakult forráshiány. Csak kevés szó esett arról, hogy a szakszervezetek versenye önmagában mennyit árt a munkavállalóknak. Sőt, aki a pluralizmus ellen emelt szót annak hívei kikiáltották demokráciaellenesnek, arra utalva, hogy a szakszervezeti pluralizmus a rendszerváltással jöhetett el. A hamis próféták ezzel az összefogás ellen szónokoltak, pedig a szakszervezet lényege, hogy megszűntesse a versenyt a munkavállalók között, így javulnak az alkupozícióik. Az egymással versengő munkavállalókat ugyanis a legalacsonyabb bérért lehet foglalkoztatni.

A szolgáltató modellt erősítették a nyugat-európai szakszervezetektől kapott információk is. A nyugati szolgáltató modell azért működik hatékonyan, mert a szakszervezetek partnerei tudják, hogy a háttérben szervezett és akcióképes tagok állnak. (A norvég példára visszatérve, ha kétszer nem szavazzák meg a kollektív szerződést a tagok, akkor azt is jelzik, hogy hajlandók akár sztrájkolni is.) Azok, akik úgy gondolják, hogy követnünk kellene a nyugat-európai szakszervezetek működési modelljét, mert ott valódi érdekvédelmi szolgáltatásokat nyújtanak a szakszervezetek a tagjaiknak, nem látják a részletekben megbúvó különbséget. Nálunk ugyanis kimaradt egy fejlődési szakasz: nem alakult ki a tudatos és aktív tagságra épülő szakszervezeti mozgalom, illetve volt korábban, de az azt létrehozó szociáldemokrata eszmeiség a képviselőivel együtt a második világháború után évek martalékává vált. A rendszerváltáskor pedig nem alakult ki ismét. Az új szakszervezetek ugyanis nem a szociáldemokrata értékekre alapozták az identitásukat, hanem a fennen hirdetett függetlenségükre, és arra, hogy a régi szakszervezetek rosszak. Ennek eredményeként nálunk a szolgáltató szemlélet gyökeresedett meg, amelyet részben megörököltünk a rendszerváltás előtti időkből. A „régi” szakszervezeteket pedig kommunistának bélyegezték, ezért mindennemű baloldali értékrend háttérbe szorult.

Képzés, képzés, képzés…

A szolgáltató modellben a tag azt kérdezi „Mit ad a szakszervezet a tagdíjamért cserébe?”, a szervező modellben pedig arra kérdésre keresi a választ, hogy „Mit tudunk közösen elérni?”.

A szakszervezetek versenyében mindig az első kérdésre igyekeztek megadni a választ, mert az gyors eredményt ígér, míg a második, egy nehezebben járható és sokkal hosszabb időtávban képes eredményt elérni. Az emberek pedig szeretnének gyors megoldást találni a problémáikra. A tagok aktivitásán alapuló érdekvédelem ezzel szemben időrabló és nehézkes, de bizonyítottan hatékony. A plurális versenyben ennek hangsúlyozását senki sem vállalta fel, mert szemben állt vele egy gyors és a felelősség terhét a tagoktól nem igénylő ígéret.

A „vitaminkúrák” és más jobbító szándékú javaslatok helyett a szakszervezeti képzést helyezném előtérbe, mert meggyőződésem, hogy a jelenlegi megosztottságon csak a tagok felelős döntése tud változtatni.

Ha felismerik alapvető érdekeiket, akkor rájönnek, hogy az egymással versengő és rosszul finanszírozott szakszervezetek nem a javukat szolgáltatják, de mint azok tulajdonosait képessé kell tenni őket arra, hogy ki tudják követelni maguknak a döntés jogát és ki tudják kényszeríteni a jelenlegi állapotok megváltoztatását. Ez egy sokkal hosszabb út, de nem látok rá más megoldást. Mert csak így erősödhet meg annyira a szakszervezeti mozgalom, hogy képes legyen a mindenkori hatalom gyakorlóival és a munkáltatókkal egyenrangú partnerként tárgyalni és eredményeket elérni.

A képzés szükségességére jó példaként szolgál Dávid Ferenc, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének főtitkára a magyar bérek emelése kapcsán az ATV-ben elhangzott mondata, miszerint Ausztriában három és félszeresen a gazdaság teljesítőképességének hatékonysága, mint nálunk, ezért magasabbak a bérek. Erre riporter rávágta, hogy „erről a munkavállalók nem tehetnek”. Ez az egyik legnagyobb tévedés, amit az emberek szívesen elhisznek, mert ez leveszi róluk a terhet. „Mi tehetnék én, ezt oldják meg az ország és a cégek vezetői” – mondják a munkavállalók. Arról viszont soha senkit nem hallottam nyilatkozni, hogy például Ausztriában a szakszervezetek nem csak a bérek növekedéséhez, hanem a gazdasági hatékonyság javulásához is hozzájárultak. Ugyanis amikor egy szakszervezeti követelés alapján megszülető bérmegállapodás nagyobb terhet ró a munkáltatóra, akkor azon kell törnie a fejét, hogy miként tudja hatékonyabban elvégeztetni a munkát, ahhoz, hogy a magasabb bért és a profitot is ki tudja termelni a cége. Tehát a szakszervezet a termelési hatékonyságot növelő gazdasági tényező. Erről sem beszél manapság senki a keveset kereső munkavállalóknak.

[1] Bill Barry: Megválasztottak – Mi lesz most?
[2] Dr. Gadanecz Béla: A vasutas munkásmozgalom története
[3] Trade Union Congress, a legnagyobb brit szakszervezeti szövetség

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.