A pszichológia kognitív idegtudománnyá redukálása hatalmas károkat okoz(na) a pszichológiának. Egy tágabb társadalmi összefüggésekre reflexív pszichológia lehetőségét pedig kifejezetten ellehetetlenítené. Válasz Kurdi Benedek „Tudományos pszichológiát!” című írására.

Csányi Gergely

A Máriási Dóra és Vida Katalin kiáltványa nyomán kialakult diskurzushoz mások mellett Kőváry Zoltán is hozzászólt az Új Egyenlőségen, és írt egy remek cikket a szcientifista-pozitivista pszichológia korlátairól, Humán tudományos pszichológiát! címen. Ezt követően cikkében Kurdi Benedek érvelt a szcientifista-pozitivista pszichológia mellet úgy, hogy Kőváry cikkére nem reflektált, azt, vagy annak érveit meg sem említette, hacsak címében nem: Tudományos pszichológiát! Cikkében természetesen a természettudományos (szcientifista-pozitivista) pszichológia mellett érvel, ugyanakkor (némi arroganciával) a címválasztással kifejezi, hogy a hosszabb cím redundáns lenne, hiszen a tudományosság számára a természettudományosságot jelenti. Ami tudományos, az nem humán, ami humán, az nem tudományos. Ha Kurdi reagálna Kőváry érveire, ezek a gondolatok talán szükségtelenek lennének, hiszen e sorok írója nem tud sokkal többet hozzátenni ahhoz, amit Kőváry már megírt. Így viszont, hogy Kurdi nem reflektált Kőváry érveire, három széljegyzetet ajánlok Kurdi cikkének margójára, mielőtt még teljesen elvesznénk az „R-négyzetek” és a képalkotó eljárások erdejében: 1.) A kísérleti szociálpszichológia határairól. 2.) Álljon meg a gyászmenet! Ne temessük Freudot! 3.) Ki a tudós? Mi a tudomány?

A kísérleti szociálpszichológia határairól

Talán már az is hallott Milgram áramütéses kísérletéről, vagy Zimbardo stanfordi börtönkísérletéről, aki egyébként semmit sem tud a kognitív szociálpszichológiáról. Milgram kísérletében azt vizsgálta, hogy egy kísérleti alany egy beépített színészt, akit az alany egy másik alanynak hitt, milyen erős áramütéseknek hajlandó kitenni „pedagógiai” célzattal folyamatos unszolásra. Zimbardo 24 önkéntest választott két csoportra egy börtönszimulációs kísérletben. 12 rab és 12 fogvatartott vett részt a szimulációban, melyet félbe kellett szakítani az őrt játszó kísérleti alanyok egyre szadistább magatartása és a rabot játszó kísérleti alanyok egyre súlyosabb traumatizáltsága miatt.

Hasonló kísérletekre utalva írja Kurdi, hogy Máriási és Vida tévednek, mikor azt írják, hogy a mainstream pszichológia „tagadná az egyén társadalmi beágyazottságát”. Sajnos Kurdi ez esetben sem reagál Kőváry gondolataira a kognitív pszichológia redukcionalizmusáról, sem egy általam írt előző hozzászólásra a társas és a társadalmi különbségéről.

Ha eltekintünk attól a módszertani problémától, hogy a kísérleti szituációban nemigen tudjuk, hogy mi az, amit az alany a kísérleti szituáció miatt tesz meg, és mi az, amit egyébként is úgy csinálna – és amiért például a Kurdi és az általam is hivatkozott Milgram-féle kísérletet már a kognitív szociálpszichológusok is erős fenntartásokkal kezelik –, akkor is fel kell tennünk a kérdést, hogy mit tudunk meg ezekből a kísérletekből és mit nem. De mindenekelőtt azt a kérdést kell feltennünk, mit tud ezekkel kezdeni egy kritikai pszichológia.

E kísérletekből a társasság kérdéseire tudunk választ kapni. A társas manipuláció kérdéseire, a személyközi kommunikáció kérdéseire, vagyis arra, hogy hogyan reagálunk a másik individuumra egy neutrális, kísérleti szituációban. Az, hogy ezen kívül vannak társadalmi kérdések is, valószínűleg annak, aki kognitív pszichológiai keretben gondolkodik, érthetetlen.

Hiába vannak a kísérleti szociálpszichológia fókuszában a társas egymásra hatás kérdései. Azt, hogy hogyan termel ki bizonyos társadalmi karaktereket a többgenerációs társadalmi függőség; hogy hogyan válik erénnyé a kiszolgáltatottságot kompenzáló ideológiákban a különböző csoportokkal szembeni gyűlölet; hogy hogyan alakul ki a kelet-európiai társadalmakban egy állandó szégyenérzet a nyugathoz képest való elmaradottság okán; hogy az olajválságot követő új munkaszervezési technikák hatására hogyan alakul ki a középosztályban egy kollektív narcizmus – nos, e kérdések a kísérleti szociálpszichológia számára megválaszolhatatlanok. Ezek mind-mind társadalmi-történeti kérdések, melyek kísérleti-természettudományos módon nem érthetőek meg. Egy kritikai pszichológia számára viszont létfontosságúak. Valószínűleg fontosabbak is, mint a társasság kérdései.

Amikor a kritikai pszichológia diskurzusban az egyes hozzászólók az elszigetelt vagy izolált emberképet vetik a mainstream pszichológia szemére, akkor nem arról van szó, hogy bárki is azt gondolná, hogy a kognitív pszichológusok szerint az ember nem társas lény. De bizonyosan nem tudják megragadni, hogy a munkások függőségi viszonyban élnek generációkon keresztül a tőkésektől, hogy egyes társadalmi csoportok éppen prosperáló vagy lejtmeneti gazdasági környezetbe ágyazódnak. Mert az ember nemcsak társas, hanem társadalmi lény is, és a kettő nem összekeverendő.

Álljon meg a gyászmenet! Ne temessük Freudot!

Igaz, hogy a pszichoanalízis sokáig a pszichológia mellett és attól nagyrészt függetlenül fejlődött. Ugyanakkor számos más, tág értelemben vett lélektani irányzat alakult ki a századforduló óta, melyek nem kísérleti pszichológiák voltak. Még Amerikában is, mint például a szimbolikus interakcionalizmus. Az, hogy a kísérleti pszichológusok szerint csak a kísérleti pszichológia a pszichológia, elég gyengécske érv az ellen, hogy a pszichológia mindig is „kétarcú tudomány” volt. Még ha a mainstreamet is vesszük, akkor is ott van a Kurdi által hivatkozott Wundt Néplélektan című írása, mely a kognitív folyamatok nem kísérleti tanulmányozásának egy korai kísérlete.

De mindegy is! Fontosabb, hogy miért rossz az, ha eltemetjük Freudot, ahogy az amerikai mainstream teszi.

Freud, a századfordulón élt orvos sok tételét ma már a legtöbb pszichoanalitikus sem fogadja el. A pszichoanalízis is sokat fejlődött az elmúlt száz évben. Pont a társasság és a szeretet kérdései voltak – többek között – azok, amikben sok kritika érte a freudi pszichoanalízis elméletét az elmúlt években. A freudi pszichoanalízis praxisát kritikák érték a terapeuta és az analizált egymásra hatásainak alulreflektáltsága miatt, illetve amiatt is, hogy terapeuta szerepe nem kellően rögzített az analízisben. De ha ez így van, miért fontos Freud 2018-ban?

Freud az úgynevezett filozófiai antropológiában alkotott olyan maradandót, ami a mai napig megkerülhetetlenné teszi. A filozófiai antropológia az arról szóló filozófia, hogy mit gondolunk arról, milyen is az ember. Freud jelentősége abban ál, hogy rámutatott az általa vizsgált tudattalan jelenségekkel, hogy az ember nem végtelenül racionális lény. Még csak önmaga számára sem végtelenül hozzáférhető. Ha egy kritikai pszichológiáról gondolkodunk, akkor megkerülhetetlen kérdés, hogy az elnyomás és a kizsákmányolás személyes tapasztalatokként hogyan nyilvánulnak meg, hogyan férhető hozzá az egyén számára.

Freud tanítása számunkra az, hogy az elnyomott és a kizsákmányolt nem feltétlenül fogja a saját elnyomást és kizsákmányolását annak megélni, ami. A freudi filozófiai antropológia egy késői átirata Pierre Bourdieu (az Új Egyenlőségen például itt) amor fati-ja, a sors szeretete. Bourdieu amellett érvel, hogy az egyén társadalmi helyzete akármennyire is objektíve rossz, szimbolikus kifejeződéseiben erényként tud feltűnni számára. Máshogy fogalmazva: a rossz helyzet eredői is pszichológiai nyereséget tudnak hozni az individuum számára.

Hiába van a reproduktív munka formájában a globális felhalmozás súlya nagyobb részt a nőkre terhelve, ha az a „jó háziasszony vagyok” érzéseként jelenik meg. Hiába él valaki egy szegénynegyedben, ha „a gógyis önfeltalálás” válik erénnyé számára. Hiába él valaki a periférián, ha a nacionalista önkompenzációban talál pszichológiai nyereséget. Ez esetekben a saját elnyomottság és kiszolgáltatottság tapasztalata (legalább részben) hozzáférhetetlen lesz az egyének számára.

Freud jelentősége ebben áll, hogy rámutatott a liberális emberkép illuzórikus jellegére, ami a Wundt-i kísérleti pszichológiából például sosem következett volna.

Ki a tudós? Mi a tudomány?

Karl Popper értelmezésében tudós az, aki cáfolható (falszifikálható) kijelentéseket tesz. Tehát csak olyan állításokat tesz, melyekről bebizonyítható, hogy nem igaz. Ebben az értelmezésben valóban a kísérleti pszichológia az egyetlen valóban tudományos pszichológia.

Ha viszont megint csak Bourdieu-t követve abból indulunk ki, hogy a tudományos mezőben harc folyik a tudományosság elismerésének monopóliumáért, vagyis azért, hogy ki nevezhesse magát legitim módon tudósnak, akkor arra jutunk, hogy a tudományosság popperiánus korlátozása a kísérleti tudományokra inkább egy stratégia, mely arra irányul, hogy kiszorítsa a tudományos mezőből a más elméleti és módszertani irányokhoz kötődőket.

Ebben az értelmezésben tudós az, akinek sikerül magát tudósnak elfogadtatni és tudomány az, amit ezek az emberek csinálnak akkor, amikor azt mondják, épp tudományt csinálnak.

Ebben az értelmezésben, nagy hangsúlyt kap a performancia, a tudós imázsának kialakítása. A szóhasználat, melyet nem érthet meg, aki nem beavatott. Az önbemutatás, az önpozícionálás. Vagy például, ha valaki egy újságcikkben indokolatlanul sok hivatkozást használ.

Természetes, hogy a tudományos diszciplínákban versengés van a tudósok, a különböző iskolák és a különböző tudományok között. Ebből következik, hogy az „én iskolám az igazi pszichológia” (a pszichológia behelyettesíthető más tudományokkal) vagy „csak az én iskolám az igazi tudomány” jellegű állítások nem új keletűek. Ugyanakkor a pszichológia kognitív idegtudománnyá redukálása hatalmas károkat okoz(na) a pszichológiának. Egy tágabb társadalmi összefüggésekre reflexív pszichológia lehetőségét pedig kifejezetten ellehetetlenítené.

Címfotó: Johannes Plenio, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.