A kritikai pszichológiával kapcsolatos, mostanában zajló viták kapcsán felmerül a kérdés: mi is tulajdonképpen a kritikai pszichológia? Mit jelent a „kritikai” jelző? Kit és mit kritizálunk? Ki vagy mi az ellenfél? A kritikai pszichológia hogyan viszonyul más pszichológiai ágakhoz, irányzatokhoz vagy szemléletmódokhoz, pl. a „mainstream”-nek nevezett pszichológiához?

Erős Ferenc

Manapság divatos minden tudományágban „mainstream”-ről, az egyszerűség kedvéért főáramról beszélni, de nem mindig világos, merre halad és mik a határai a főáramnak. Hogyan viszonyul a „kritikai” a pozitív pszichológiához? Annak tagadása lenne, egy „negatív” pszichológia? Hiszen a pozitív pszichológia is úgy határozza meg magát, mint ami szemben áll a pozitivista, empiricista főárammal, látásmódja holisztikus és hermeneutikus.

Tág értelemben maga a pszichológia mint tudomány is „kritikaként” született a XIX. században, a metafizikai lélekfogalom kritikájaként. „Pszichológia lélek nélkül!” – hirdették Wilhelm Wundt és kortársai. A kritika minden gondolkodás alapja: Kant kritikai filozófiaként határozta meg filozófiáját, amelynek legfőbb feladata saját lehetőség-feltételeinek, az ész természetének vizsgálata.

A pszichológia egymást váltó elméleti paradigmáinak története nem más, mint folytonos kritika és felülvizsgálat, kiegészítés vagy radikális tagadás.

Például, a pszichoanalízis vagy a Gestalt-pszichológia radikális tagadása volt a behaviourizmusnak; a humanista pszichológia alapjaiban kérdőjelezte meg a természettudományos alapokon álló empirikus, kísérleti pszichológiát.

A pszichológia mint tudomány – más társadalomtudományokhoz, mint például a szociológiához vagy a közgazdaságtudományhoz, vagy a filozófiához hasonlóan – újra és újra saját előfeltevéseinek kritikai felülvizsgálatára szorul. Csak utalok Sigmund Koch amerikai pszichológus híres tanulmányára, amely arra a következtetésre jut, hogy az egymást kizáró elméleti modellek és paradigmák következtében „a pszichológia nem lehet koherens tudomány”. Vagy Kenneth Gergen amerikai szociálpszichológus írásaira, aki azt hangsúlyozza, hogy a szociálpszichológia nem nyújthat számunka megkérdőjelezhetetlen pozitív törvényeket, miként a természettudományok, hanem alapjában véve nem más, mint történelmi vizsgálódás, mivel az emberi viselkedésről alkotott fogalmaink mélyen be vannak ágyazva egy adott társadalom domináns kultúrájába.

A „kritikai pszichológia” mint fogalom, ahogy ma használatos, ennél persze sokkal szűkebb terjedelmű. Szigorú történelmi értelemben nem más, mint egy konkrét kutatási irányzat és iskola, amelyet Klaus Holzkamp és tanítványai hozták létre az egykori Nyugat-Berlinben, az amerikai alapítású Freie Universitäten. Holzkamp eredetileg az észleléssel, a szociális kognícióval és a tanuláselmélettel foglalkozó kísérleti pszichológus volt, aki tudományelméleti munkásságában bírálta az akkori „mainstream” kísérleti, pozitivista pszichológia elméleti és módszertani előfeltevéseit. Hangsúlyozta a tudomány önreflexiójának szükségességét, és bírálatában erőteljesen támaszkodott a marxista elméletre. Különösen is a szovjet pszichológia, L. Sz. Vigotszkij, A. N Leontyjev és mások munkásságára, amely szerint

az ember történelmi és társadalmi lény, pszichikus funkciói nem természettől adottak, hanem csak a külvilággal és a másik emberrel folytatott interakciók, a munka, az emberiség kultúráját hordozó tárgyakkal, eszközökkel és jelekkel folytatott tevékenység révén alakulnak ki.

Holzkampékat tovább radikalizálta az 1960-as évek második felében magasra csapó diákmozgalom, amely különösen hevessé vált a „frontváros” Nyugat-Berlinben, azután, hogy 1967-ben a rendőrség belelőtt az iráni sah látogatása miatt tüntető diákokba, és megölte az egyik tüntető diákot, Benno Ohnesorgot. Holzkamp és néhány tanítványa a lázadó diákok mellé állt, 1970-ben kivált a Freie Universität Pszichológiai Intézetéből (Psychologisches Institut), és külön intézetet hoztak Institut für Psychologie néven, amely a radikális politizálást és a kapitalista társadalmi és termelési viszonyok kritikáját, a vietnami háború elleni tiltakozást összekötötte a domináns individualista és pozitivista pszichológia rendszerlegitimáló funkciójának elemzésével.

Holzkampék azonban nem csak ideológiailag támadták a fő áramú pszichológiát, amely ebben az időben Nyugat-Németországban is az amerikai típusú behaviorizmus volt. A hetvenes és nyolcvanas években Holzkampék műhelyében számos igen színvonalas tudományelméleti és pszichológiatörténeti munka is született – a kritikai pszichológia jegyében. A kritikai pszichológiát a gyakorlatban is, például a szociális munkában és a pedagógiában is megpróbálták alkalmazni, módszerük az úgynevezett „szubjektum-tudományos tanuláselméleten” (subjektwissenschaftliche Lerntheorie) alapul. Az 1989-es berlini falbontás után a Freie Universität pszichológiai intézetei újra egyesültek, Holzkamp 1995-ben meghalt, a kritikai pszichológia mint mozgalom visszaszorult, követőinek egy része betagozódott a főáramba. A kritikai pszichológia berlini iskolája azonban mind a mai napig létezik, bár nem egyetemi keretek között.

A kritikai pszichológia hamar szétterjedt más német egyetemekre is, ahol kritikai csoportok jöttek létre. 1969-ben Marburgban, 1977-ben Hannoverben rendeztek kritikai pszichológiai kongresszust. Míg Holzkamp és követői elsősorban a Marxból és Vigotszkijból kiinduló tevékenység-elméletre, illetve Louis Althusser francia filozófus marxizmus-felfogására támaszkodtak, a kritikai pszichológia mozgalma új irányokat vett azáltal, hogy összekapcsolódott a frankfurti iskola kritikai elméletével (Fromm, Adorno, Horkheimer Marcuse) és a pszichoanalitikus orientációjú társadalomkritikával, illetve szociálpszichológiával. Ezt akkoriban Jürgen Habermas, Axel Honneth, Alexander Mitscherlich, Alfred Lorenzer, Bernard Görlich és mások képviselték. A kritikai pszichológia sokat merített a pszichoanalízisből, amely – Jürgen Habermas felfogásában – a szubjektum kritikai-emancipatórikus elméletének alapját képezi. Különösen jelentős volt a szexuális felszabadítás élharcosának tekintett, és a diákmozgalmak által újra felfedezett Wilhelm Reich hatása, aki az 1920-as ’30-as években Freud és Marx szintézisét javasolta. Egy magyarországi hívének, József Attilának a szavai szerint „a marxizmus (…) az elnyomott proletariátus felszabadításának, a pszichoanalízis az elfojtással teli lélek gyógyításának a tudománya” lenne. Ideológiailag nagy nézetkülönbségek maradtak azonban a frankfurtiánus „freudomarxisták” és a „kemény” marxisták, a szovjet pszichológiát és Althussert követő Holzkamp-hívek között.

A kritikai pszichológia külön mozgalomként tehát német talajon született, a diákmozgalmakhoz kapcsolódva, ami talán nem véletlen, mert ebben is kifejeződött a generációs lázadás a náci múltat képviselő szülők és intézmények ellen.

Ugyanakkor a diákmozgalmak és a vietnami háború elleni tiltakozó mozgalmak hatására Amerikában, Franciaországban és másutt is heves támadások érték a domináns pszichológiai irányzatokat és kutatásokat. Például, a New York államban lévő Stony Brook Egyetemen „PsychAgitator” címmel radikális pszichológiaszakos diákok külön újságot adtak ki. Franciaországban az 1968-as nanterre-i egyetemfoglalási akciókban fontos szerepe volt a pszichológiát tanuló diákoknak, akik közül sokat Jacques Lacan hívei lettek. Számos helyen létrejöttek olyan független csoportok, mozgalmak, irányzatok, amelyek ugyancsak radikális kritikáját képviselték – különböző szempontokból – a fennálló, elidegenedett társadalmi viszonyoknak és intézményrendszereknek, a szubjektum hatalmi kiszolgáltatottságát és elnyomását legitimáló pszichológiának, illetve általában a pszicho-tudományoknak.

Ilyen irányzat volt az antipszichiátria, amely megkérdőjelezte az elmegyógyászat biológiai szemléletét, elítélte a megalázó, a pácienst autonómiájától megfosztó kezelési módokat (pl. az elektrosokk-terépiát) és gyógyszeres kezeléseket, leleplezte a pszichiátriai intézményrendszer tekintélyelvű viszonyait, és azt a szelekciós folyamatot, a megbélyegzést stigmatizációt, amelynek során egyesek „deviánsnak” vagy „pszichotikusnak” minősülnek. Az antipszichiátriának több irányzata volt. A legnagyobb hatást Amerikában Thomas Szasz Az elmebetegség mítosza (The Myth of Mental Illness) című könyve váltotta ki, Nagy-Britanniában Ronald Laing és David Cooper nevéhez fűződik az antipszichiátriai mozgalom, Franciaországban Gilles Deleuze és Félix Guattari Anti-Ödipusz-a volt az antipszichiátria gyújtópontja. Az antipszichiátriai mozgalmak keretében több helyen páciens-kollektívák jöttek létre, amelyek egyben életforma-kísérletek is voltak. (Ilyen volt a Laing által létrehozott csoport a londoni Kingsley Hall-ban, a heidelbergi páciens-kollekíva, Franco Bassaglia radikális kísérlete az olaszországi Goriziában létrehozott terápiás közösségben.)[1]

Wilhelm Reich vagy Ronald Laing emblematikus alakjai lettek a kritikai pszichológia történetének. Ilyen emblematikus figura a francia Michel Foucault is, aki eredetileg pszichológiát tanult a Sorbonne-on, és már első műveiben is a pszichiátriai diskurzus elemzésével foglalkozott. Foucault munkássága a kritikai pszichológia szempontjából azért különösen fontos, mert megmutatta, hogy a pszichológiai tudás elválaszthatatlanul összefügg a hatalommal és a szubjektum „kormányzásának” szükségességével. Vagyis azokkal az intézményes gyakorlatokkal és kényszerekkel, fegyelmezéssel és büntetéssel, amelyeknek célja a test és lélek feletti uralomgyakorlás a csecsemőkortól a halálig, a „normálisoknál” éppúgy, mint a deviánsoknál. A foucault-i koncepció továbbgondolására épült Nicolas Rose brit szociológus Governing the Soul című könyve, amely azt a folyamatot vizsgálja, ahogyan a „lélek kormányzása”, a szubjektum formálása a nyugati világban egyre inkább a hatalomgyakorlás eszközévé válik.

Foto: seymourjohnson.af.mil

***

E rövid hozzászólásban nem célom a kritikai pszichológia történetének áttekintése, csupán néhány fontos előzményre szeretném felhívni a figyelmet. Az előzmények között nem feledkezhetünk meg arról a kritikáról sem, amelyet a feminizmus különböző irányai gyakoroltak a főáramú pszichológia és különösen a pszichoanalízis gender-felfogására, és ezen keresztül kimutatták a férfiuralom rejtett vagy nyílt megnyilvánulásait a tudományos diskurzusban.

A diákmozgalmak erjesztő hatása nem hagyta érintetlenül a szociálpszichológiát sem. 1968 után a szociálpszichológiát is nagy válságok rengették meg. A hetvenes évek elején léptek fel azok a nyugat-európai szociálpszichológusok, akik az akkori főáramú amerikai szociálpszichológia „objektívnek” és „értékmentesnek” hirdetett empirizmusával és pozitivizmusával szemben határozták meg tudományukat. E lázadók (Henri Tajfel, Serge Moscovici és munkatársaik, tanítványaik) azt hirdették, hogy a szociálpszichológiának ki kell lépnie abból a vákuumból, amelybe steril laboratóriumi módszerei révén önmagát zárta be.

Az elszigetelt egyén elvont tudománya helyett a szociálpszichológiának igazi, releváns társadalmi kérdésekkel foglalkozó társadalomtudománnyá kell válnia. Fel kell tehát hagynia az „establishment” szolgálatával, a fennálló hatalmi és politikai viszonyok apológiájával: a „rend” tudománya helyett a „mozgalom” tudományává, emancipatórikus tudománnyá kell válnia.

Az elmúlt évtizedekben a kritikai pszichológia akadémiailag is elfogadást nyert Nyugaton, monográfiák és kézikönyvek jelentek meg róla.[2] A kritikai pszichológiáról szóló gondolkodás és dialógus csak az utóbbi években indult meg Magyarországon, persze nem minden előzmény nélkül. Fontos előzmény volt 1945 és 1948 között Mérei Ferenc munkássága, amely egy, új, demokratikus, az egyének és közösségek szabadságát, egyenlőségét előmozdító pszichológia ígéretét hordozta. Ezt azonban a Rákosi-rendszer elsöpörte, és a pszichológiát gyakorlatilag kiiktatta a szellemi és tudományos életből.

Magyarországon a pszichológia rehabilitálása 1956 után, fokozatosan ment végbe. A hatvanas és hetvenes években sajátos kompromisszum jött létre a pszichológia művelői és az ideológiai monopóliummal rendelkező hatalom között: amennyiben a pszichológusok nem tesznek fel kényelmetlen, a társadalmi rendszert vagy annak ideológiáját veszélyeztető kérdéseket, és kizárólag saját, szigorú értelemben vett szakmai tevékenységükre korlátozódnak, a hatalom is békén hagyja őket laboratóriumaikban vagy rendelőikben. A magyar pszichológia történetének ezzel a korszakával, a pszi-tudományoknak a korai Kádár-rendszerben játszott szerepével kapcsolatos újabb kutatásokból – így Pléh Csaba, Kovai Melinda, Tuomas
Laine-Frigren és Máriási Dóra munkáiból[3] – tudjuk, ez igen változó és törékeny kompromisszum volt, amelynek keretein belül mégis fokozatosan tágult az a szféra, amelyben a pszichológusok a pártállam által felügyelt tudomány- és kultúrpolitika szélárnyékában végezhették szakmai munkájukat. A pártállam ugyanakkor azonban nemcsak eltűrte, hanem támogatta és fel is használta a pszichológusok munkáját olyan területeken, mint például a pálya- és munkaalkalmasság vizsgálata, a termelés és a munkaerő-gazdálkodás igazgatásának racionalizálása, a munkahelyi, iskolai közösségek megerősítése, a különféle devianciák (fiatalkori bűnözés, alkoholizmus, öngyilkosság) megelőzése. A pszichológiai módszerek technokrata jellegű alkalmazása ily módon jelentős helyet kapott a modernizációs törekvésekben és ideológiákban, amelyek Magyarországon különösen az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetésével lendültek fel. A nyugati kritikai pszichológiai törekvésekről és vitákról néhány folyóiratcikk kivételével szinte semmi sem jutott el Magyarországra.[4]

***

A jelenlegi kritikai pszichológiai törekvések története visszanyúlik 2008-ra, amikor Vida Katalin, akkor még pszichológia szakos ELTE hallgató kezdeményezésére „Kritikai pszichológia” címmel kurzust indítottam a Corvinus Egyetem Társadalomelméleti Kollégiumában (TEK). Ennek folytatásaként hasonló kurzusok szerveződtek a TEK keretében, és kritikai pszichológiai körök, laza hálózatok jötték létre, amelyekhez egyetemi hallgatók, doktoranduszok, fiatal kutatók, szakemberek csatlakoztak különböző egyetemekről (ELTE, Corvinus, BMGE, PTE, Mérei Ferenc Szakkollégium, Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium).

A pszichológusok mellett szociológusok, filozófusok, jogászok és más szakmák fiatal képviselői kezdtek intenzíven érdeklődni a kritikai pszichológia iránt.

2011-ben alakult meg a Társadalomelméleti Kollégium keretén belül a Kritikai Pszichológia Műhely, amely eddig két alkalommal rendezett kritikai pszichológia konferenciát: 2013-ban a Corvinus Egyetemen, 2014-ben pedig az ELTE PPK-n. A 2014-es konferencia célját így határoztuk meg: „A konferencia célja, hogy fórumot biztosítson a Magyarországon is megújuló, és egyre fontosabb szerepet betöltő kritikai gondolkodásnak a pszichológián belül is, és hogy dialógusokat kezdeményezzen olyan alapvető kérdésekben, mint a hátrányos helyzet, az egyenlőtlenség, az előítélet és a diszkrimináció megmutatkozása a pszichológiai praxis terepein; a pszichológus társadalomismerete és társadalmi tudatossága; a pszichológiai intézményrendszer struktúrája, az oktatási, képzési és továbbképzési rendszerek jellegzetességei; a civil mozgalmak szerepe és lehetőségei a pszichológiában; a rendszerváltás utáni társadalomlélektani folyamatok és attitűdök kritikai vizsgálata.”

Mindkét konferencia jól sikerült, nagy érdeklődés övezte. Ennek ellenére újabb konferenciára egyelőre nem került sor, más fórumok viszont megnyíltak a kritikai pszichológia számára. 2015-ben jelent meg az Imágó Budapest című folyóirat Egyéni szociális probléma című száma, Kovai Melinda szerkesztésében. Ebben a számban jelent meg először Máriási Dóra és Vida Katalin „Kritikai pszichológiát! A pszichológia intézményrendszere a kritikai pszichológia perspektívájából” című kiáltványa, amely nagy visszhangot kapott, különösen azután, hogy a Kettős Mérce és az Új Egyenlőség is újraközölte szerkesztett változatát. Az Új Egyenlőség fórumán sorra jelennek meg a kritikai pszichológiával kapcsolatos cikkek és hozzászólások. A hozzászólások közül kiemelném Szalai Erzsébetét, amely a kritikai pszichológiának egy általános társadalomelméleti perspektíváját nyújtja, és Kőváry Zoltánét, amely kritika tárgyává teszi a természettudományos paradigma eluralkodását a pszichológiai képzési és kutatási rendszerekben. Fontos szempontokat vet fel a kritikai pszichológiához Székely Zsófia írása, amely a szülő nők helyzetét tárgyalja és Pogátsa Zoltán interjúja Tisza Katával az öregedés kutatásáról.

Mindez igen fontos és figyelemre méltó jelenség, mivel azt bizonyítja, hogy pszichológusokat, vagy azoknak egy jelentős részét, különösen a fiatalabb nemzedéket, egyre inkább foglalkoztatja az a társadalom, amelyben élünk. Nem csupán magánemberként, hanem szakemberként is meg akarja érteni azokat a társadalmi helyzeteket, konfliktusokat, hatalmi és uralmi viszonyokat, egyenlőtlenségeket és kiszolgáltatottságokat, amelyeknek lecsapódásait közvetlen vagy közvetett módon érzékelik munkájuk során, a rendelőkben, a tanácsadókban, a szervezetekben és a munkahelyeken, interjús vagy kérdőíves kutatásaikban. Örvendetes, hogy a kritikai pszichológia iránti érdeklődés egyre növekszik az egyetemi hallgatók, fiatal pszichológusok és más társadalomtudományi kutatók körében, és egyre inkább érvényesülnek kritikai pszichológiai szempontok és megközelítések a legkülönfélébb területeken, például a pszichoterápiában, az elméleti és a klinikai pszichoanalízisben, a tanácsadásban, a gender-kutatásokban és a szociálpszichológiában, így elsősorban a rasszizmus és az előítéletek kutatásában.

Ugyanakkor a kritikai pszichológia nem „csodafegyver”, hanem szemléletmód, amely egyrészt széles elméleti és történeti megalapozást kíván, másrészt emancipatorikus küldetését akkor tudja teljesíteni, ha – egy utópikus társadalomban – maga válik „fő árammá”.

 

[1] Az antipszichiátriáról lásd részletesebben: Erős Ferenc: Antipszichiátria. In: A válság szociálpszichológiája, T-Twins, Bp. 2014, 72-90. old.

[2] Lásd pl. Fox, D., Prilleltensky, I., & Austin, S (eds.) (1997). Critical Psychology: An Introduction. London: SAGE; Parker, I. (2015). Handbook of Critical Psychology. London: Taylor and Francis; Teo, T. (Ed.) (2014). Encyclopedia of critical psychology. New York: Springer.

[3] Kovai Melinda (2016): Lélektan és politika. Budapest: Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan. Pléh Csaba (1998): A pszichológia szimbolikája egy slampos totalitárius rendszerben. A magyar pszichológia a hatvanas években. In uő.: Hagyomány és újítás a pszichológiában. Budapest: Balassi, 91–111. old.; Máriási Dóra (2016): Amikor a pszichológia a „kommunizmus általánosan kibontakozó építésének nagyszerű programjához” csatlakozott. Alkalmazott Pszichológia, 16 (1): 63–79.; Tuomas
Laine-Frigren (2016): Searching for the Human Factor. University of Jyväskylä.

[4] Lásd erről: Erős Ferenc (2014): A szociálpszichológia válsága: krízis kritika nélkül. In uő.: A válság szociálpszichológiája. Budapest: T-Twins, 54–71.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.