Ha van könyv, amelynek elolvasása után olyan érzése támad az embernek, hogy a benne lévőket mindenkinek ismernie kellene, akkor ez az a könyv. Mindenkinek el kellene olvasnia, aki akár szülőként, akár pedagógusként gyerekekért vállal felelősséget. A vancouveri pszichológus-orvos páros művét valójában még azelőtt kellene elolvasnunk, hogy ez a felelősség megjelenne az életünkben. Könnyebb a bajt megelőzni, mint orvosolni… de szerencsére sohasem késő!

somai_miklos
Somai Miklós

A könyv1 azt próbálja megértetni az olvasóval, hogy a nevelés sikere alapvetően nem attól függ, mit teszünk – hogyan „nevelünk” –, hanem hogy milyen kapcsolatot tudunk kiépíteni és fenntartani a gyerekekkel. A kulcsszó itt a KÖTŐDÉS. Ennek megértése nélkül esélyünk sincs a sikerre. A kötődés akkor alakul ki, ha viszonylag hosszú időt töltünk el valakivel, aki szeret bennünket, akire számíthatunk, akire felnézhetünk, akire hasonlítani szeretnénk. Ha a gyermek nem kötődik (eléggé) hozzánk (szülőkhöz, tanárokhoz), akkor nem fog ránk hallgatni, ránk figyelni. Akkor csak falra hányt borsó marad az útmutatásunk.

1A család ereje: ragaszkodj a gyermekeidhez! / Gordon Neufeld, Máté Gábor; [ford. Leyrer Ginda]. Libri, Budapest 2014.

Ráadásul, korunk nem kedvez a fiatalok szülői/tanári kötődéseinek. A gyerekek egyre kevesebb időt töltenek az értük valódi felelősséget vállaló felnőttek társaságában és egyre többet a kortársaikéban. A modern nyugati társadalmakban a gyerekek már egészen kis korukban kikerülnek a szerető szülői környezetből, s a nap nagy részét számukra idegen emberek felügyelete alatt töltik. A bölcsődei, óvodai, iskolai létszámok túlterhelik a pedagógusokat, akik nincsenek felkészülve rá, hogy a „tananyag” átadásán túl a rájuk bízott fiatalok érzelmi fejlődésével is foglalkozzanak. Magyarán, általában nem marad elég idő a nevelők és a gyerekek közötti kötődés kialakulására.

konyvEbből a kötődési űrből születik, illetve erősödik meg azután a kortárs-orientáció, amikor is a kortársak (barátok vagy inkább csak haverok) a felnőttek helyére lépnek a gyerekek elsődleges kötődéseiben: véleményük fontosabbá válik a gyermek számára a szüleiénél, és rájuk hallgat annak megítélésénél, mit tart jónak, és mit rossznak. S mivel a tudományt is gyarló emberek űzik, és közülük is azok tudnak a legfényesebb karriert befutni, akik a fennálló társadalmi-gazdasági rend szolgálatába állnak, a „kabátot a gombhoz varrva” alapon kialakult és uralkodóvá vált egy olyan felfogás, amely a kortárs-orientációt egyenesen kívánatosnak tartja. Holott a gyerekek hosszú távú fejlődése érdekében az lenne a célravezető, ha – legalábbis a lelki érettség eléréséig – minél több időt töltenének törődő felnőttek társaságában, vagy, ne adj Isten, megtanulnának egyedül játszani, hogy a fantáziájuk is fejlődhessen.

A könyv hat fő fejezetre tagolódik. Az elsőből megtudjuk, mi a kortárs-orientáció, mi a kötödés, és miként „váltja le” a kortárs-orientált gyerek a szüleit, ha nem kötődik hozzájuk elég erősen. Fontos megértenünk a kötődés bipoláris jellegét: minél inkább a kortársaikhoz kötődnek a mai gyerekek, annál inkább hátat fordítanak a szüleiknek. Korunk társadalmi-gazdasági fejlődése és igényei ezt a tendenciát csak tovább gyorsítják: a kisközösségek felbomlásával, a kultúra és a hagyományok elszegényedésével, a szülői/nevelői hatalom és tekintély kiüresedésével minden jelentős eszköz, ami a gyerekek felnőttekhez való kötődését elősegítette, elvész. A mai felnőttek nagyon magukra maradtak a problémáikkal.

A második fejezet azt mutatja meg, hogyan ássa alá a kortárs-orientáció a szülői nevelést, miért válnak engedetlenné a gyerekek. Fontos megérteni ezt a mechanizmust, pontosan azért, mert a szülők a modern társadalomban hirtelen vákuumba kerültek. Régen a szülők gyermekek fölötti hatalma – a gyermekekre való ráhatás képessége – magától értetődő volt, a családi életből, a hagyományokon alapuló kultúrából következett. Mára ez a hatalom a töredékére olvadt. Amikor a kis- és nagykamaszok egyszer csak szófogadatlanná válnak, a szülők rendszerint megijednek; hirtelen nem tudják, mit tegyenek, szakkönyveket vásárolnak, hogy elsajátítsák a „trükköket”, holott szülőnek lenni elsősorban kapcsolat, és nem szakértelem kérdése. A gyermeket először „magunkhoz kell vonzanunk” – meg kell erősítenünk a közöttünk lévő kötődést –, hogy újra hatni tudjunk rájuk.

A harmadik fejezetből megtudhatjuk, miként akadályozza a kortárs-orientáció a fiatalok egészséges fejődését. Olyan fogalmakat ismerhetünk meg, mint például az „ellenakarat”, ami általában abból születik, ha egy hozzánk nem elég erősen kötődő személyre próbálunk meg hatni. Ebben az összefüggésben a büntetés, illetve a jutalmazás mint nevelési eszközök is megkérdőjeleződnek, hiszen nem idomítani, hanem nevelni akarunk, s az utóbbihoz, mint már szó volt róla, megértés és feltétlen szeretet, más szóval igazi kötődés szükségeltetik.

Máté Gábor, magyar származású kanadai pszichológus - Forrás: Wikimedia Commons
Máté Gábor, magyar származású kanadai pszichológus – Forrás: Wikimedia Commons

A könyv eme leghosszabb és legszerteágazóbb részében szó esik még a fiatalok agresszív viselkedésének a mozgatórugóiról, arról, kiből és miért lesz áldozat, illetve agresszor, valamint a „szexuális fordulatról” – vagyis arról, hogy az első szexuális együttlétre egyre fiatalabb korban kerül sor – és annak következményeiről. A lényeg úgy foglalható össze, hogy a magukra maradó éretlen fiatalok körében hamar kialakulnak a dominancia-viszonyok, ahol valaki vagy alkalmazkodik, vagy kívül reked. Mivel ez utóbbi esetet sajnos ő maga és a társadalom is csalódásként éli meg, a fiatalok úgy alkalmazkodnak, hogy (a „vezérkoshoz” hasonlóan) ők is „lazának” és „sebezhetetlennek” mutatkoznak, és elnyomják érzelmeiket. Azon túl, hogy az érzelmi bezárkózással megrekesztik saját személyiségfejlődésüket, az ilyen fiatalok azután éretlenül szédülnek bele a szexualitásba, gyorsan kiégnek, kielégületlenségüket pedig gyakran alkoholba és drogokba fojtják. Szüleik kétségbe esnek, mert látják, gyermekeik nem élnek teljes életet, érzelmi fejlődésük megreked, nem élik át az örök emberi érzelmeket…

Közel háromszáz oldal után jut el az olvasó odáig, hogy a negyedik és ötödik fejezetben végre válaszokat találjon az őt leginkább foglalkoztató kérdésekre: hogyan tartsa maga mellett, illetve hódítsa vissza a „haveroktól” a gyermekeit; magyarán, mit tehet a kortárs-orientáció megakadályozásáért? A szerzők nem szolgálnak szenzációval, nem kínálnak kész recepteket. Javaslataik többnyire az általánosságok szintjén mozognak, de már ezen általános tanácsok megfogadása és gyakorlatba történő átültetése is igen jelentős kihívást jelent a legtöbb szülő és nevelő számára. Életmódot, életvitelt váltani, felhagyni a hiedelmeinkkel, máshogy közelíteni a gyermekneveléshez, több időt tölteni lányainkkal és fiainkkal, türelmesebbnek lenni konfliktusok esetén – bizony ez nem megy egyik napról a másikra.

Gordon Neufeld
Gordon Neufeld – Forrás: TedX Vancouver, Youtube

Ugyanakkor, ha van a könyvben néhány kézzelfogható, konkrét jó tanács, akkor ezekben a fejezetekben ilyenre is akad példa, elsősorban a gyermekekhez való kötődés megerősítése, illetve a fegyelmezés célravezető módszereinek elsajátítása és alkalmazása témakörében. A legérdekesebb javaslat az ún. „kötődő falu” újjáteremtésére vonatkozik. Természetesen nem egy régimódi kisközösség újraalkotásáról van szó, hanem arról, hogy próbáljunk meg a gyermekek körül olyan rokoni/ismerősi/baráti hálózatot létrehozni, melynek tagjaiban megbízunk, és akik iránt gyermekeink is bizalommal lehetnek. A hagyományos kultúrákban a „kötődő falut” maga a fizikai falu jelentette, napjainkban azonban a mi felelősségünk, hogy valami hasonlót tudjunk biztosítani gyermekeink zavartalan fejlődéséhez. Ez nem azt jelenti, hogy neveljük burokban, szakítsuk el a valóságtól a gyermekeket, hanem hogy az (értelmi-érzelmi) érettség eléréséig, személyiségük valódi kibontakozásáig akkor is legyen felelős és megbízható felnőtt a közelükben, amikor nincsenek velünk. Ne kelljen az élet fontos kérdéseiben a hozzájuk hasonlóan éretlen barátaik tanácsára hagyatkozniuk. Ha már megtalálták önmagukban az erőt, akkor majd úgyis hátrébb kell lépnünk, úgyis el kell engednünk a kezüket. Addig azonban olyan kötődő falut kell létrehoznunk, amelybe a kortársaik is beletartoznak ugyan, de anélkül, hogy a helyünkbe lépnének.

Az utolsó, hatodik fejezet a könyv első 2004-es kiadásában még nem volt olvasható. A digitális forradalom azonban felgyorsította azokat a folyamatokat, amelyekről a szerzők már a mű eredeti verziójában is aggodalommal szóltak: a szülőktől/nevelőktől való elidegenedés és a kortárs-orientáció megerősödését. Ezért a 2013-as második kiadásban már 50 oldalas fejezet foglalkozik az újabb kihívással. A szerzők elszörnyedve szembesítenek bennünket a ténnyel, miszerint a jelenkori nemzedékek „óriási részének társadalmi és érzelmi fejlődése úgy megy végbe, hogy közben fenn van az interneten és mobiltelefonál”. A szerzők bemutatják az internetes kapcsolatok, közösségi portálok (Twitter, Facebook), általában a digitális intimitás ürességét. Azt, hogy „aggasztó módon a digitálisan közvetített közösségi kapcsolat szembemegy a gyerekek valódi szükségleteivel”, és hogy „az internetfüggők agyában a kutatók olyan biokémiai változásokat találtak, amelyek hasonlóak voltak azokhoz, amelyeket a drogfüggők és az alkoholisták agyában észleltek.”

Sajnos a probléma megoldására itt sincs csodarecept, a felnőttek legfeljebb annyit tehetnek, hogy ideig-óráig megtagadják vagy korlátozzák a gyerekek hozzáférését a digitális eszközökhöz. A kortársfüggés kialakulásával pedig tovább szűkülnek a lehetőségeink. Marad az általános recept: sok szeretettel és türelemmel magunkhoz kötni a gyermekeket, és más irányba terelni a figyelmüket.

„A család ereje” tabukat döntöget, féligazságokat leplez le, de valami olyan tudományos módszerességgel, hogy a (kicsit is idősebb) olvasó a végére csak azt sajnálja, hogy mindezt a sok bölcsességet nem szívhatta már jóval korábban magába. A könyv legfőképpen azért értékes, mert szemléletváltást indít el az arra fogékonyaknál, így megteremtődik az esélye annak, hogy a globalizációban felgyorsult világunkban is eséllyel vegyük fel a harcot a kisközösségeinket és családjainkat érő támadásokkal. Pedig nincsenek megfogalmazva konkrét forgatókönyvek arra nézve, mit tegyünk gyermekeink magunk mellett tartásáért vagy a kortárs-orientációból való „visszahódításukért”. Az olvasás végén már csak a lényegre emlékezünk: a feltétel nélküli szeretetet létkörét kell kialakítanunk körülöttük, hogy biztonságban érezhessék magukat, kötődhessenek hozzánk, és folyamatosan, a saját természetes ritmusuknak megfelelően fejlődhessenek.

 

 

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.