A világhírű közgazdász új könyvében azt mutatja be, hogy a közgazdaságtan nem menthetetlen. A közgazdászoknak azonban el kellene engedniük a homogén szakmai indoktrináció miatt erős konszenzust élvező piacpárti előítéleteiket, és az esetek többségében használhatatlan tökéletes piaci modell helyett használniuk kellene a számos más közgazdasági iskola által kidolgozott többi modellt is.

Veres Máté

Aki aktívan követi a 2008-as válság óta a közgazdaságtudományon belüli fejleményeket, láthatja, hogy komoly viták folynak a főáramú (neoklasszikus, ortodox) és a heterodox (developmentalista, intézményi, viselkedés, keynesiánus, marxiánus) irányzatok között a diszciplínán belül. A nézetkülönbségek a két tábor között nem újak, hiszen az utóbbi már nagyon régóta számon kéri az előbbi, a főáramban sokkal jobban teljesítő, túl absztraktnak és leegyszerűsítettnek titulált világképét, amelyre aztán gazdasági modelljeit alapozza. Ugyanakkor amíg a válságnak ezt a vitát sikerült felhangosítania és egy szélesebb tömeghez eljuttatnia, az igazság az, hogy az emberek többségét a recesszió, a stagnáló reáljövedelmek, az egyre növekvő egyenlőtlenségek inkább arra ösztökélte, hogy a közgazdaság egészének a legitimitását kérdőjelezzék meg. A világ egyik legismertebb politikai közgazdásza, Dani Rodrik legújabb könyvében nemcsak a megannyi szembenálló makrogazdasági irányzat között próbál egy fajta békét teremteni, hanem azokra is reagál, akik elvesztették a bizalmukat a tudományág iránt.

A könyv rövid összefoglalója előtt a szerzőt, Dani Rodriket nem ismerők számára érdemes röviden annyit elmondani róla, hogy a developmentalista (fejlődésgazdaságtani) iskola és a nemzetközi politikai gazdaságtan egyik legismertebb alakja, aki eddigi munkája során elsősorban a globalizáció és a nemzetek fejlődése – avagy annak hiánya – közötti kapcsolatokat kutatta és tanította a Harvardon. A globalizáció paradoxonáról alkotott elmélete mára kötelező eleme minden politikai közgazdaságtannal foglalkozó oktatási anyagnak.

A globalizáció paradoxona

„Ez a háromszög azon az elképzelésen alapul, hogy a nemzetállami rendszer, a mély gazdasági integráció és a demokrácia kölcsönösen inkompatibilisek. Ahogy Rodrik magyarázza:

“Ebből a háromból legfeljebb kettőt választhatunk. Ha még sokkal tovább szeretnénk hajtani a globális gazdasági integrációt, akkor fel kell adnunk vagy a nemzetállamot, vagy a demokratikus politikát. Ha a demokráciát szeretnénk fenntartani és elmélyíteni; a nemzetállam és a nemzetközi gazdasági integráció között kell választanunk. És amennyiben a nemzetállamot szeretnénk megtartani, annyiban a demokrácia és a nemzetközi gazdasági integráció közül kell választanunk.”

 

„Attól függ”

A fenti alcím lehetne akár az egész könyv mondanivalójának a rövid összefoglalója, ugyanis Rodrik szerint a közgazdaságtan külsősök (és néha bennfentesek) által egyik rákfenéjének tartott modellek hasznossága azon múlik, hogy milyen helyzetben használjuk azokat.

Ami működik egy fejlett ország piaci körülményei között, az egyáltalán nem biztos, hogy hasonlóan pozitív eredményeket fog szülni egy fejlődő ország kialakulóban lévő gazdasági, társadalmi és intézményi keretei között.

Ezen az elven alapul egyébként Rodrik egy valamivel kevésbé ismert, de a könyvben is megoldásként előkerülő, a problémákhoz heterogén megközelítést ösztönző „növekedés diagnosztika” nevű dinamikus modell keresési módszere. A folyamat lényege, hogy a piaci (de közel sem feltétlen neoklasszikus) modellek mindegyikét egyformán legitimnek tekintve, alkalmazásuk előtt a növekedést gátló tényezőeket igyekszik többek közt empirikus módszerekkel feltárni és az alapján javasol megoldási lehetőségeket. Ezzel elkerülve az adott gazdasági tanácsadó esetleges ideológiai elfogultságából fakadó helytelen, a problémát adott esetben csak még jobban elmélyítő közgazdasági modell alkalmazását.

Mielőtt azonban rögtön a megoldási lehetőségek felé vennénk az irányt, érdemes tisztázni: mik azok a közgazdasági modellek, és mire jók? Rodrik ennek a két kérdésnek a megválaszolására szenteli könyve első felét. Nem véletlen, hisz véleménye szerint a társadalomtudományok egyéb ágainak képviselői a közgazdaságtant leggyakrabban pont a leegyszerűsített, világunk és a társadalmak komplexitását leképezni képtelen makrogazdasági modelleket miatt kritizálják. Rodrik nem tagadja, hogy bőven van igazságtartalmuk e kritikáknak, de véleménye szerint sokszor a kritikusok nem értik a gazdasági modellek lényegét. Azok ugyanis nem hívatottak teljes képet nyújtani, hanem csupán a valóság egyes elemeinek egyszerűsített és mesterségesen létrehozott másai. Ahogy egyéb tudományágakban, úgy a közgazdaságban sincs egy mindent lefedő modell, ami általánosan alkalmazható lenne. Ezt Rodrik a tudományág legismertebb és legtöbbet alkalmazott modelljén, a Marshall-kereszt kritikáján keresztül mutatja be.

A mikroökonómiai alapokon nyugvó Marshall-kereszt lényegében azt mutatja meg, hogy egy adott gazdaságban, adott termékek és szolgáltatások összessége – vagy egy adott termék/szolgáltatás összessége – milyen ár mellett lenne egyensúlyban, azaz lenne a kínálat egyenlő a kereslettel. Minden közgazdasági alapképzésen résztvevő diák megismerkedik ezzel, és sokan azt gondolhatják, hogy egy általánosan érvényesíthető modellel lettek gazdagabbak. Azonban ezekkel a diákokkal sajnos elfelejtik közölni, hogy csakúgy mint a közgazdaság összes többi modellje, úgy ez is feltételezéseken alapul. A Marshall-kereszt ahhoz, hogy alkalmazható legyen, fontos előfeltételeket támaszt, amit röviden csak „tökéletes versenypiacnak” hívnak, ahol (1) minden résztvevő kizárólag a saját gazdasági érdekét követi, (2) jelentős számú fogyasztó áll rendelkezésre és (3) önmagában senki nem tudja befolyásolni a piaci árakat. Ezzel szemben az is kérdéses, hogy akár csak egy olyan ország is van ahol, ezek a feltételek mind egyidejűleg léteznének, hisz a fogyasztókat sokszor egyéb szempontok is motiválják mint pusztán a materiálisak, a racionalitásukat többször beárnyékolják az érzelmeik és a 2008 válság óta – is – többször bebizonyosodott, hogy még a fejlettnek tekintett nyugati piacokon is monopóliumokat tudnak létrehozni egyes termelők és szolgáltatók. A fejlődő piacokon pedig pláne. Rodrik véleménye szerint a Marshall-kereszt remekül bemutatja, hogy például a termelési költségek növekedésével hogyan nőnek elvben a piaci árak, ennek hatására csökkentve mind a keresletet, mind pedig a kínálatot az adott termék iránt. Ugyanakkor semmit nem mond például arról, hogy ki fizeti meg ezt az árat elsősorban.

Például az olajra kivetett adót lehet, hogy a fogyasztók kénytelenek megfizetni a kutaknál, de az is lehet, hogy egy megemelkedett ÁFA-t maguk a szolgáltatók kénytelenek lenyelni, és lejjebb vinni az áraikat a versenyképességük, profitabilitásuk megőrzése érdekében.

Minden az árurugalmasságon múlik tehát. Végső soron a Marshall-kereszt alapú szakpolitikai intézkedések lényegében azt feltételezik, hogy nem lehet egy adott embercsoport jólétét javítani anélkül, hogy egy másikén ne rontanánk.

A Marshall-kereszt egypólusú egyensúlyi eredményével szemben Rodrik bemutatja, hogy könnyen elképzelhető egy olyan piaci szituáció, ahol „többszörös egyensúly” jön létre. Ezt hívja koordinációs modellnek. Vegyünk például egy hajóépítő vállalkozást, amely a megfelelő mértékű kibocsájtás mellett biztos benne, hogy profitot fog termelni, de csak akkor, ha van a közelében gyártott olcsó elérhető acél is. Ha ezt valahol biztosítani tudják számára, akkor befektet, ha nem akkor nem. A másik oldalon meg van egy potenciális acéltermelői befektetőcsoport, amelynek az egyetlen vásárlója a hajógyártó, így csak akkor fektet be, ha közelben megtelepszik legalább egy hajógyártó is. Többszörös egyensúlyi helyzet jött létre, hiszen van egy pozitív kimenetelű lehetőség, ahol a hajógyártól kereslet megtalálja a maga acéltermelői kínálatát. Van egy negatív kimenetelű lehetőség, ahol a másik hiányában egyik típusú befektetés sem jön létre, ez az egyensúlyi állapot azonban független a résztvevők számától. A Marshall-kereszt esetében elvárt feltételek helyett három egészen más feltételnek kell teljesülnie: (1) méretgazdaság megléte (2) hajógyártók és acéltermelők egyidejű működése, közel egymáshoz (3) alternatív piacok és nyersanyagforrások (például kereskedelmen keresztül) hiánya.

Ez csak kettő a megannyi a létező és egymásnak ellentmondó modell közül (harmadikként a jól ismert fogolydilemmát hozza fel, amely szemben az eddigiekkel, mindig összesen két szereplővel dolgozik). Rodrik ezért arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a modellek hasznosságát ne önmagukban keresse, hanem hogy a helyzetből fakadóan milyen feltételezhető eredmény várható azok alkalmazásával. A jó gazdasági modellek mind egyfajta használati utasítással érkeznek, más szóval a már említett mögöttes feltételezésekkel, amelyek mentén az ígért eredményt kaphatjuk. Ugyanakkor kiemeli, hogy különbség van feltételezés és feltételezés között amennyiben egy modell nem úgymond „kritikus alapfeltételezéseken” alapul, úgy nagyon távol kerül a valóság leírásától, és mint ilyen valószínűleg nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket. (Mindezzel élesen szembemegy Milton Friedmannal, aki szerint a modell mögötti feltételezés nem kell, hogy realista alapokon alapuljon, az egytelen dolog ami számít az-az, hogy az korrekt előrejelzést adjon…)

Mit jelent mindez a gyakorlatban? Rodrik leírása szerint kritikus feltételezéseken alapuló modell akkor jön létre, ha bármilyen módosítás a feltételezésekben egy minden bizonnyal valósághűbb irányba jelentős változást hozna létre a modell által előre jelzett eredményben is.

Pont ezért a már fent említett okok miatt azok a modellek, melyek a tökéletes versenyt feltételezik, az esetek többségében valószínűleg távol állnak a valóság leírásától.

Mint az a következő alfejezetből is kiderül azonban ez nem azt jelenti, hogy a Marshall-keresztnek ne lenne ma relevanciája. Csupán azt, hogy hasonlóan az összes többi modellhez, az nem általános.

Nem egzakt tudomány

Dani Rodrik és e cikk szerzője.
Becsben tartani a közgazdasági modellek
sokszínűségét

Rodrik véleménye szerint, ami a közgazdaságtant tudománnyá teszi, azok maguk a modellek. Nekik köszönhető, hogy a diszciplína művelőinek kijelentései tesztelhetőek és kérdőre vonhatóak abban az esetben, ha az általuk jósolt eredmények elmaradnának. Azonban a közgazdaságtan minden próbálkozása és matematikai képletek széleskörű használta ellenére nem tekinthető olyan egzakt tudománynak, mint a természet törvényein alapulók. (Önmagában vitás az is, hogy ott mennyire léteznek széles körben elfogadott alapigazságok..). A közgazdaság a társadalomtudományok közé tartozik, és a társadalmaknak nincsenek alapvető szabályai. Szemben a kőzetekkel vagy a bolygóval, az emberek szabad akarattal rendelkeznek és sokféle befolyás ellenére is ők a cselekedeteik végső döntéshozói. Ennek a felismerése a közgazdaságban Rodrik szerint azonban közel sem volt olyan egyértelmű, mint az kívülről tűnhet egy átlag megfigyelőnek. Mint azt fentebb láthattuk, a legelső főáramú modellek egyetlen uniformizált fogyasztót típust feltételeztek számításaik alapjául. Ez igaz volt a később tökéletes piac elvét meghaladó, előbb a tökéletlen versenyen alapuló modellekre, majd az hetvenes években elterjedő és Spence, Stiglitz és Akerlof által bizonyítottan aszimmetrikus információval rendelkező fogyasztókon alapulókra is. Csak az elmúlt egy-két évtizedben terjedt el a tudományágon belül, hogy a pszichológia tapasztalatait is felhasználva az embereket komplex entitásként kezelje, és mint ilyeneket, sokszor irracionálisnak. A legújabb modellek, amelyek ezen a megközelítéseken alapulnak, ma a viselkedés-közgazdaságtan kategóriájába tartoznak. Rodrik azonban felhívja a figyelmet, hogy bármennyire is lineáris történelmileg a leírt kép, ez közel sem egyenes vonalú evolúciót jelent a diszciplínán belül.  Ugyanis az nem vertikálisan fejlődik, hanem horizontálisan. A sok modell – melyek néhol egymásnak is ellentmondanak – továbbra is szituációtól függően alkalmazhatóak, legyenek bármilyen régiek is. Például ismételten vásárolt, egyszerű fogyasztói termékek esetében szinte biztosak lehetünk benne, hogy a fogyasztók az idő múlásával minden szükséges információval rendelkeznek a termékkel kapcsolatban, és a lehető legracionálisabb döntést hozzák azok megvásárlásakor. Ilyen igen ritka esetekben akár a tökéletesen kompetitív piacok feltételezésén alapuló modellnek is van helye a mai napig a közgazdasági elemzésekben.

Rodrik ezért nem az egyes modellek elvetésére törekszik, hanem azt hangsúlyozza, hogy helyzettől függően, a megfelelő modell kiválasztását a kritikus feltételezésekkel való legtökéletesebb egyezés kell, hogy elsősorban befolyásolja.

Ennek elmaradása miatt végbemenő káros következményeként pont a Szovjetunió felbomlását követő, kelet európai tömeges privatizációt hozza fel példának. Véleménye szerint a piacok és az árak egyidejű felszabadítása vezethettek volna akár hatékonyságnövekedéshez is, ugyanakkor az ezt alátámasztó modellek mind fejlett szociális, jogi és politikai intézmények meglétét feltételezték. Nélkülük az emberek jogai nem kerülnek érvényesítésre, a fair verseny elmarad, és a gazdasági és politikai hatalommal való visszaélések elszaporodnak. Ezek egyáltalán nem voltak adottak Kelet Európában és ezért történhetett az, hogy a széleskörű privatizáció eredményeként nem több verseny és hatékonyan működő piacok (amilyenek nagyrészt a modellek megalkotóinak származási helyén léteztek), hanem klientúra alapú rendszerek épültek ki.

Ahogy a közgazdaság nem egzakt tudomány, úgy az adott helyzetben megfelelő modellt sem lehet pusztán számítások útján megtalálni. Rodrik szerint ez inkább „fortély” mint tudomány, de annak érdekében, hogy a jövőben a közgazdászok elkerülhessék a többek közt Kelet Európában tapasztalt leégést, négy lépésből álló útmutatással szolgál a lehető legjobb döntés meghozatala érdekében:

  1. Először is meg kell győződni arról, hogy mennyire tükrözik a modell mögött meghúzódó kritikus feltételezések az adott szituációt;
  2. Majd arról, hogy a modellben szereplő mechanizmusok valóban működőképesek;
  3. Továbbá arról, hogy a modellből egyenesen fakadó következtetések megfelelően megalapozottak;
  4. Végül arról, hogy a modell melléktermékeként generált véletlenszerű következmények nagyjából konzisztensek a megfigyelt eredményekkel.

A közgazdaság szociológiája

Annak ellenére, hogy mára tényleg nagyon sokfélék a modellek, a legtöbbet használtak még mindig a homogén, uniformizált fogyasztót és a tökéletes piacot feltételezőket alkalmazzák a szakpolitikák készítésekor. Rodrik ezt a könyv harmadik legfontosabb mondanivalója segítségével igyekszik magyarázni.

Állítása itt az, hogy a közgazdász szakmán belül is jellemző egyfajta csordamentalitás.

Rodrik, a világhírű konzervatív közgazdász George Mankiw felmérésének az eredményét idézi, amely szerint legalább tizennégy olyan terület van, ahol az amerikai közgazdászok nyolcvan vagy még ennél is nagyobb százaléka egyetért. Ilyenek az olyan kijelentések, hogy a „vám és import kvóták általában csökkentik az általános jólétet” vagy „egy magas költségvetési hiány kedvezőtlen hatással van a gazdaságra”. Rodrik kiemeli, hogy a listán szereplő 14 felvetés közül összesen egynek van inkább állami mintsem piaci irányultsága (a kivétel: „fiskális eszközök bevetésére van szükség egy recesszióban lévő gazdaságban”).

Véleménye szerint azonban ennek a szinte egységes piacpártiságnak a szakmán belül inkább szociológiai, mintsem empirikusan alátámasztott okai vannak. Az hogy a piacokat ma a többség a hatékonysággal azonosítja, több mint 200 év ez irányú indoktrinációjának köszönhető.

Rodrik szerint semmi bizonyíték nincs arra, hogy ha milliónyi fogyasztó, dolgozó, befektető, bankok és spekulánsok mind egyszerre kizárólag saját gazdasági érdekeit tekintve hoznának döntéseket – ahogy azt a főáramú modellek feltételezik – annak együtt nem kizárólag egyszerű káosz lenne a következménye. Mégis visszamenve a közgazdaság klasszikusaiig, mint Adam Smith, máig erre alapozza a piaci hatékonyság iránti elkötelezettségét a szakma jelentős része. A közgazdászok szinte ugyanolyan képzéseken tanulnak, hasonló analitikai módszereket sajátítanak el, és nagyrészt egymással beszélik az adott szakmai kérdéseket. Ezek együtt túlburjánzó önbizalmat szülnek bennük az általánosan elfogadott nézetek vagy az aktuálisan többség által preferált modell iránt.  Jelentős részük elutasítja a kívülállók aggodalmait, mert úgy gondolják (gyakran joggal teszi hozzá), hogy azok nem értik a piacok működését, és úgy tekintenek rájuk, mint akiktől meg kell védeniük a szakma „koronaékszereit”. Mindezek miatt Rodrik azt mondja, hogy amikor nyíltan választaniuk kell állam vagy piac között, nagyobb részük a piac-orientáltabb megoldásra adja a voksát.

A sokak számára esetleg lehangoló fenti kép azonban Rodrik szerint nem jelenti azt, hogy a közgazdaság betokosodott volna, vagy kezdené értelmét veszíteni. Mint, láthattuk, teljesen új ágai jönnek létre folyamatosan, merítve más tudományokból. Például a pszichológia mellett kezd legalább annyira fontossá válni a történelem szerepe például egy másik egyre meghatározóbb iskola, az intézményi gazdaságtan fejlődésében. Rodrik szerint egyáltalán nem valószínű, hogy más társadalomtudományok pozitívabb mérleget tudnának felmutatni a társadalmi problémák megoldása területén. A szociológia vagy az antropológia képviselői – mind amellett, hogy kevesebbet is kérdezik őket – pontosan a modellek hiánya tekintetében (bár mára, kiváltképpen a szociológiában ez is változik) nehezebben számon kérhetőek. Az általuk felvázolt teóriák sokszor még a gazdasági modelleknél is absztraktabbak, és számítások nélkül nem igazán lehet rájuk pontos szakpolitikát alapozni. A közgazdászok véleményét – egyértelműbb üzeneteik és megoldási javaslataiknak köszönhetően – gyakrabban kérik ki és mint ilyen, egyszerűen jobban ki vannak téve a nyilvánosság kritikájának is.

Húsz parancs

Rodrik könyvét 10-10 parancsolattal zárja a szakma gyakorlóinak és az azon kívül állóknak, a diszciplína jobb megértése és alkalmazása reményében:

Tíz Parancs Közgazdászoknak Tíz Parancs Nem Közgazdászoknak
A közgazdaság a modellek gyűjteménye, tartsd becsben a sokféleségüket! A közgazdaság modellek gyűjteménye, mindenféle előre meghatározott konklúzió nélkül; ne higgy el bármilyen egyéb állítást.
Egy modell és nem a modell! Ne kritizálj egy gazdasági modellt a mögöttes feltételezései miatt; tedd fel a kérdést, hogy hogyan változnának az eredményei, ha annak néhány az általad problémásnak vélt feltételezéseit valósághűbbé alakítanád!
Legyen elég egyszerű a modelled ahhoz, hogy el tudd választani specifikus okozóktól, de ne annyira egyszerű, hogy, hogy az elhanyagoljon kulcsfontosságú kölcsönhatásokat köztük! Az analízis egyszerűséget követel; figyelj oda az olyan inkoherenciákra, amik elbújnak a komplexitás árnyékában!
Nem baj ha irreálisak a feltételezések; nagy baj viszont, ha a kritikus feltételezések irreálisak. Ne ijedj meg a matektól! A közgazdászok nem azért használnak matekot, mert annyira okosok, hanem pont azért mert nem eléggé azok.
A világ (szinte) mindig a második legjobb elmélete szerint működik. Azaz ha egy piaci torzítást nem lehet megszüntetni, sokszor egy másik piaci torzítással lehet csak ellensúlyozni. (Ez akár az állam által tudatosan, szükségesen létrehozott is lehet!) Amikor egy közgazdász valamilyen tanácsot ad, kérdezd meg, hogy mitől biztos benne, hogy az ahhoz felhasznált modell alkalmazható az adott problémára!
Hogy megtaláld a valóságban is alkalmazható modellt, egyértelmű, empirikus elemzést kell, hogy elvégezz! Amikor egy közgazdász a (gazdasági) “jólét” szót használja, kérdezd meg, hogy mit ért alatta!
Ne keverd össze a közgazdászok között kialakult konszenzust a világ működését megértőnek látszó bizonyossággal! Jobb ha tudod: egy közgazdász egész másképpen beszél nyilvánosan, mint az osztályteremben az adott témáról.
Teljesen normális, ha azt mondod, hogy “nem tudom”, amikor gazdasági vagy szakpolitikai kérdésről kérdeznek. A közgazdászok többsége nem imádja rajongásig a piacokat, de jobban tudják, hogy hogyan működnek, mint te.
A hatékonyság nem minden! Ha azt gondolod, hogy minden közgazdász egyformán gondolkodik, vegyél részt a szemináriumaikon.
Összekeverni az értékeidet a közvélemény által elfogadottakkal egyenlő a (szak)tudásoddal való visszaéléssel! Ha azt gondolod, hogy a közgazdászok elsősorban a nem közgazdászokkal udvariatlanok, vegyél részt a szemináriumaikon

 

Címfotó: Andrzej Barabasz, CC Wikimedia

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.