Kiss Ambrus: Rossz kormányzás Fidesz-módra. Budapest: Noran Libro, 2018.

Kiss Ambrus politológus, a Policy Agenda vezetője 2018 tavaszán megjelent könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak a politikai kommunikációból hiányoztak a közpolitikai szempontok, de az utóbbi négy évben egyáltalán nem látszott olyan közpolitikai vezérfonal sem, amely vezette volna a kormányzati működést.

Bíró-Nagy András

A 2018-as országgyűlési választáson a Fidesz újabb nagyarányú győzelmet aratott, és a sorozatban harmadik győzelemhez vezető ciklusra visszatekintve nyilvánvaló, mindezt úgy érte el, hogy a kormányzás közpolitikai eredményeiről szó sem volt. A Fidesz nem azzal erősítette meg a támogatottságát, hogy jól kormányzott volna, hanem a mindent betakaró migrációs tematika miatt annak ellenére is sikerült ez neki, hogy egy „kétharmados minimálkormányzást” folytatva valójában semmivel sem javította az ország társadalmi versenyképességét. Nem volt ugyan azonnali reformkényszer 2014-ben, nem volt olyan akut válsághelyzet, amelyet azonnal kezelni kellett volna a kormányzatnak, de a mának való gondolkozás uralma egyben az érdemi cselekvés hiányához is vezetett több kiemelt fontosságú szakpolitikai területen.

Nem volt ez mindig így. Nem állítható az, hogy 2010 után végig ez lett volna az Orbán-kormány normál működési mechanizmusa. Az első kétharmados győzelem után a különböző szakpolitikai területeken jól kivehető volt a Fidesz konzervatív társadalomképe, a fiskális megtakarításokra, a nyomott bérekre és a munkavállalói kiszolgáltatottságra alapuló alapvetően neoliberális gazdaságpolitikai vízió, amelyet ügyesen takargattak, hol nacionalizmussal, hol multiellenes retorikával, hol rezsicsökkentéssel. Közpolitikai szempontból azonban a lényeg, hogy ebben az időszakban még létezett tényleges átalakítási igény a Fidesz kormányzásában. Az önmagában bizonyosan nem volt igaz, hogy minden csak a politikai és anyagi zsákmányszerzésről szólt volna – miközben persze utóbbi kettő is meghatározó eleme a 2010 utáni éveknek. A 2010-2014-es ciklusban még beszélt a Fidesz a Jó Állam koncepciójáról, ambicionálta, hogy tartalmi értelemben és ne csak kommunikációs kampányok által kormányozzon. Kiss Ambrus szerint az utóbbi négy évben az derült ki, hogy a Fidesz szerint már nincs szükség jó kormányzásra, a 3. Orbán-kormány kormányzásának eredménye pedig egyenesen a jó kormányzás halála.

A „Rossz kormányzás Fidesz-módra” műfaját tekintve egy közpolitikai elemzés, az Orbán-kormány teljesítményének értékelése a 2014-2018-as ciklusban, három közpolitikai területen (egészségügy, oktatás, szociális rendszer). Kiss Ambrus e három terület helyzetét és főbb trendjeit végig közérthetően és a tényekre, számokra támaszkodva mutatja be, nem titkolva ugyanakkor azt sem, hogy szociáldemokrata alapállásból tekint rá a folyamatokra, és ez is indokolja e három, a baloldali politika számára kulcsfontosságú terület (melyek egyike sem bír önálló minisztériummal az Orbán-kormányban) kiemelését.

Politikai válságmenedzsment az egészségügyben

Az egészségügyet Kiss Ambrus „mozdulatlanságra kárhoztatott rendszernek” tekinti, amellyel kapcsolatban reformértékű változtatási igény a 2008-as szociális népszavazás óta nem történt. Egyértelmű volt a tanulság az akkori történésekből a politikai elitnek: menedzselni kell a szektort, nem reformálni, mivel azzal csak bukni lehet. A 2014-2018-as ciklusban ezt megerősítő, rossz tapasztalat volt a Fidesz számára az, ami Tapolcán történt: 2015 áprilisában a fideszes jelölt vereségéhez és a kétharmados parlamenti többség elvesztéséhez vezetett, hogy a helyiek a kórházátalakítást követően azt tapasztalták, hogy a spórolás miatt kevesebb szolgáltatáshoz férnek hozzá helyben és messzebb kell járni. A 2018-ban zárult ciklust alapvetően a válságmenedzselés jellemezte, a pillanatnyi tűzoltás, annak a reménye és ígérete nélkül, hogy a szektor súlyos problémái megoldódnának bármikor is a belátható jövőben. A bérek elkerülhetetlen emelése (melyek így is a nemzetgazdasági átlag alatt maradtak) volt a fő válságkezelési eszköz, amivel a kormány annyit elért, hogy a tiltakozások (a „fekete ruhás nővér”, Sándor Mária mozgalma volt a legjelentősebb) nem húzódtak végig a teljes cikluson és nem kapcsolódtak össze érdemben más elégedetlen társadalmi csoportokkal. A közvélemény felé való politizálás volt a cél, politikai értelemben kezelhető szinten tartani a helyzetet, miközben – mint a szerző kimutatja – 300 körül van az országban a betöltetlen házi orvosi helyek száma, és tudható, hogy ahol ez a pozíció nincs betöltve, ott dupla akkora a korai halálozás aránya. Kiss Ambrusnak az egészségügyben történtek az egyik legfőbb bizonyíték a „közpolitika-csinálás mímelésére”, annak az elvnek az érvényesülésére, hogy „ne csinálj semmit, abból nem lesz baj”.

Oktatás: védeni a múltat mindenáron

Az oktatás terén a 2010-2014-es ciklus nagy változásokat hozott, a rendszerszintű átalakítások ekkor megtörténtek, azonban a végrehajtási anomáliák áthúzódtak a következő ciklusra. Az önkormányzatok kezéből átkerültek az iskolák az államhoz, változott a tanterv és a tankönyvpiac is. Az állampolgárokhoz azonban a legtöbbször olyan hírek jutottak el, hogy nincs kréta, kevés a tanár és rosszak a könyvek. A kormány azt a stratégiát választotta, hogy védte a múltat mindenáron, nem akarta beismerni, hogy milyen pontokon hibázott, miközben a rendszerben évről évre nőtt a feszültség. Az intézményes érdekképviselet gyengeségét jelzi, hogy az ellenállás és az elégedetlenség nem formális szervezeti irányból érkezett, hanem egy miskolci középiskolában született levél lobbantotta lángra a szikrát egy időre.

Kiss Ambrus rámutat, hogy 2016 februárjában állt a legközelebb a magyar társadalom ahhoz, hogy a különböző szakterületeken levő elégedetlenségek egymásra találjanak. Ekkoriban minden korábbinál jobban keveredett a szakpolitikai és az általános kormányellenes elégedetlenség, de a társadalmi mozgalmak dinamizmusa néhány hónap alatt alábbhagyott. A komoly figyelmeztetésnek beillő 2016 tavaszi tüntetések és akciók után (melyek középpontja a Tanítanék mozgalom volt) az Orbán-kormány megfagyott ezen a területen is, és kisebb kockázatokat sem vállalt fel. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kényelmes helyzetet is teremtett a migrációs kampányok mindent vivő ereje. A szerző szavaival: „közpolitikai értelemben önfelmentést adott, hogy védeni kell a keresztény Magyarországot a déli határoknál”. A 2014-2018-es időszak egyetlen érdemi oktatási szakpolitikai akciójának Kiss a szakiskolai rendszert tekinti, a duális szakképzés kormányzati promócióját, amiről lesújtó véleménnyel van („a piac napi igényeinek ráeresztése az oktatási rendszerre”).

Elapadó szociális kassza, növekvő egyenlőtlenségek

Ami a szociális rendszer átalakítását illeti, a legszembetűnőbb a szociális kassza apadása, az Orbán-kormány 2010-es megalakulása óta folyamatosan, de 2014-2018 között gyorsuló mértékben. A Fidesz egyéb politikai céljai megvalósításához a szociális kiadásokból csoportosított át, aminek az lett az eredménye, hogy míg 2009-ben még a GDP 19,7%-a volt a szociális kasszában, addig ez az arány 2014-ben már csak 17,3%, 2018-ban pedig 13,5% volt. Mindezt olyan helyzetben lépte meg a kormány, amikor a társadalom nagyjából harmada teljes kiszolgáltatottságban él, nincs megtakarítása és a létminimumot sem éri el a jövedelem szintje. Különösen jól érzékelteti a kormányzat hozzáállását a szociális ügyekhez, hogy lényegében áthelyezte a segélyezés felelősségét az önkormányzatokhoz. Míg tehát a közoktatást az egyenlőség jegyében államosították, a szociális rendszer egy részét decentralizálták – és mivel az önkormányzatok anyagi lehetőségeiben jelentős különbségek vannak, a szegényebb települések vállára ezzel egy szinte lehetetlen feladatot helyeztek.

A szociális területen az Orbán-kormány egyik legismertebb intézkedése a közmunkarendszer kibővítése volt. A kibővítés szó fontos, mivel a rendszer alapjait még a korábbi szocialista kormány rakta le 2008-ban, az „Út a munkához” program elindításával. A közmunkaprogram 2016-ban érte el a csúcspontját, ekkor több mint 200 ezren vettek részt benne. A közmunka úgy vált az elmúlt években a politikai befolyás szerzésének, a függőségi viszonyok erősítésének igen hatékony eszközévé, hogy közben a közfoglalkoztatotti bér és a minimálbér távolra került egymástól. A közmunkáért kapott bér 2011-ben még a minimálbér 78%-át tette ki, 2018-ban ez már csak 59% volt, tehát kijelenthető, hogy a közmunkában ragadás az egyenlőtlenségek növekedésének biztos útja a program által súlyosabban érintett térségekben. A Fidesz szociálpolitikájának amúgy is egyértelmű következménye az egyenlőtlenségek további erősödése: míg a munkaviszonyból származó jövedelmek 2010-2016 között 45%-kal nőttek Magyarországon, addig a legalsó tíz százalékban ez az arány csak 13% volt.

Közpolitikai kritika, határozott értékválasztások, baloldali jövőkép

Miért lehet leszámolni egy demokráciában a közpolitika alkotásának rendjével? – teszi fel a kérdést a szerző, és válaszában az ellenzék felelőssége is terítékre kerül. A politika tartalma akkor válik ugyanis megkerülhetővé, ha az feleslegessé válik a pályán lévő összes fél számára. Kiss Ambrus a könyv folyamán visszatérően hangot ad azon véleményének, hogy az ellenzéki pártok lényegében elfogadták a Fidesz értelmezését a politikáról, miszerint a választások megnyeréséhez mindenekelőtt a politikai kommunikációra kell figyelni, a szakpolitikai kérdéseknél pedig fontosabbak az elvont, szimbolikus kérdések. A Fidesz kiszervezte a politikai versenyt a közpolitika világából, az ellenzék pedig hagyta ezt. Így úszhatta meg Kiss szerint a Fidesz, hogy a gyenge közpolitikai teljesítménynek érdemi következménye legyen a párt támogatottságában.

Az eddigiekből logikusan következően Kiss Ambrus egyik fő javaslata az ellenzéknek az, hogy ne fogadják el a politikai kommunikáció teljhatalmát. Nem lehet megspórolni a kormányzás szakpolitikai kritikáját, főleg azokon a területeken, amelyeket saját identitása szempontjából is kiemelt ügyeknek tartanak a különböző pártok. Tűz alatt kell tartani azokat a területeket, amelyek a Fidesz kormányzásának egyértelmű vesztesei, és amelyek nem mellékesen a magyar választók problématérképén is előkelő helyen állnak. Hiszen mint más kutatások is alátámasztják, a magyar választóknak nemcsak az álmaik, de a félelmeik is elsősorban a baloldali értékeknek jelentős mozgásteret biztosító ügyekhez, témákhoz kötődnek.

A közpolitikai kritika mellett hasonlóan fontos szerepet tulajdonít a szerző az értékalapú közpolitika-alkotásnak. Ennek alapfeltétele a leszámolás azzal a közhiedelemmel, miszerint az értékalapú politizálás kora lejárt volna, merni kell karakteres értékválasztásokat tenni. Ehhez kapcsolódóan érdemes elengedni az olyan értéksemlegességből kiinduló politikai konstrukciós elképzeléseket, mint a szakértői kormány vagy a „nemzeti minimum” – utóbbiról Kiss külön könyvet is írt korábban. Míg a Fidesz minden cselekedetével határozottan értékeket választ, nem fog úgy menni az ellene folytatott küzdelem, hogy az ellenzéki pártok java része tart attól, hogy hasonlóan karakteresen vázolja fel saját politikájának kontúrjait. A határozott értékválasztásokból és a színvonalas közpolitikai munkából pedig ki kell nőnie egy olyan jövőképnek, amely versenytársa lehet a Fidesz világának. Ezek a tényezők mind elengedhetetlenek az ellenzéki pártok hitelességi válságának legyőzéséhez – ehhez ugyanis arra is szükség van, hogy a választók elhiggyék, kormányváltás esetén képesek is lennének kormányozni, jó kezekben lenne az ország. A rossz hír az ellenzéki pártoknak az, hogy a magyar választók meggyőzéséhez már nem elegendő az a szintű érvelés, hogy „mi többet költenénk rá és jobban csinálnánk”. Ezt már nem hiszik el, amiből szintén látszik, hogy közpolitikai munka nélkül a politikai építkezés nem nagyon elképzelhető a jövőben sem.

Kiss Ambrus helyzetelemzéséből összességében az rajzolódik ki, hogy míg a migrációs tematikára mindent feltevő Fidesz megengedhette magának a közpolitika és általában véve a jó kormányzás háttérbe szorítását, addig az ellenzéki pártok talpraállása nem képzelhető el a fáradtságos közpolitikai munka nélkül. A kiinduló problémák feltárása és a megoldási javaslatok kidolgozása nemcsak a Fidesz gyenge pontjainak megtalálásához és támadásához nélkülözhetetlen, hanem ahhoz is, hogy ezzel szemben vonzó saját világot tudjon ajánlani az ellenzék. A Fidesz talán lemondott 2014-2018 között arról, hogy a politika a tartalomról szóljon, de az ország jövője szempontjából fontos, hogy folyjon érdemi gondolkozás a kormányzás alternatív útjairól. Az Orbán-kormány szakpolitikai kritikája mellett ez a gondolat is végigvonul a köteten. Ezért mondhatjuk, hogy Kiss Ambrus könyve szerencsére nemcsak rekviem a jó kormányzásért, hanem egyben kiáltvány is a színvonalas magyar közpolitikáért.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.