Amikor a magyar baloldal politikai útkeresése kerül szóba, szinte automatikusan felbukkan a populizmus fogalma, és az a kérdés, hogy vajon létezhet-e baloldali populizmus, és mi lenne a haszna (ha egyáltalán van). E viták évek óta zajlanak a pártnélküli baloldalon, legutóbb a Mércén alakult ki erről igen tanulságos és konstruktív eszmecsere.

Pap Szilárd István

A baloldali populizmus körül kialakult értelmiségi beszélgetések mögött meghúzódik néhány jól elkülöníthető gondolatmenet, amelyeket most itt nagyon röviden foglalnék csak össze, hogy utána – mintegy szintéziskísérletként – kitérjek pár olyan kérdésre, amelyekre az eddigi viták nem vagy nem kielégítő mértékben reflektáltak.

Az első gondolatmenet alapállítása, hogy a populizmus egy olyan eszköz lehet, amellyel a rettentően marginalizált magyar baloldal képes lehet újraágyazódni, vagyis képes lehet kapcsolatokat építeni a magyar társadalom különböző elnyomásokat és kizsákmányolásokat szenvedő rétegeivel, és egy központi törésvonal mentén politikai cselekvővé próbálhatja szervezni őket. A baloldali populizmus ebben a gondolatmenetben tehát annak a bizonyos „új narratíva” iránti vágynak az artikulációja, amely narratíva szembehelyezhető a populista jobboldal nemzeti szuverenitáson és folytonos fenyegetettségen alapuló narratívájával.

Ez tehát alapvetően egy politikai keretezési munkát feltételez, amelynek segítségével kikezdhető populista jobboldal kizárólagos népképviseletet hirdető narratívája. Magyar kontextusban ez a Fidesz által felépített választói blokk kikezdését és az urbánus középosztályon túli csoportok megszólítását tűzné ki célul, rámutatva azokra az elnyomási és kizsákmányolási mechanizmusokra, amelyek a magyar rezsimet jellemzik.

Bár ennek a keretezési munkának a szavak erején túlmenően szüksége van infrastrukturális feltételekre is, de alapvetően nem tévedünk sokat, ha voluntarista, adott társadalmi kontextusoktól független megközelítésként tekintünk rá. Ebben az értelemben ugyanis a baloldali populizmus bármilyen kontextusba átültethető vándorlogika, melynek persze diskurzív szinten be kell emelnie kontextusspecifikus szavakat, fogalmakat, de végső soron mégiscsak egy one-size-fits-all típusú politikai forma.

A második megközelítés hasonló reményekkel és ambíciókkal tekint a baloldali populizmusra, ám az imént ismertetett felfogással ellentétben történeti jellegű érveken alapszik. Eszerint a populizmus (és annak baloldali lehetősége) nem egy bármikor alkalmazható csodarecept, hanem egy konkrét történeti szituáció által kitermelt lehetőség. A kortárs kontextusban ez az érv rámutat a globálisan és lokálisan is tetten érhető vagyoni koncentrációra, és azt mondja, hogy ez a konkrét állapot önmagában egy „populista pillanatot” eredményez, amelyben a nép és elit szembeállítása (jobb- vagy baloldali formában) logikusan adja magát.

A puszta politikai akaraton túl tehát ebben a megközelítésben már erősebb determinisztikus láncolatok érvényesülnek. A pun háborúk hatására Rómában kialakuló, addig nem tapasztalt mertékű földtulajdon-koncentráció kitermelte Tiberius és Caius Gracchus alakját, az aranystandard miatti hiteléhség kitermelte a 19. századi amerikai populistákat, az elmúlt évtizedek tőkekoncentrációja pedig a kortárs jobboldali populistáinkat. Ebben a szellemben mondja például Kiss Viktor, hogy Magyarországon a baloldal lekéste a „populista pillanatot”, amely a kétezres évek második felében állt fenn. De ebben a szellemben érvelnek ma is sokan amellett, hogy igen, továbbra is egy populista pillanatban élünk.

A harmadik megközelítés, mely rendre visszaköszön a populizmus és a baloldal viszonyát firtató beszélgetésekben, elméleti szinten kérdőjelezi meg a baloldali populizmus lehetőségét. Eszerint a populizmus népkonstrukciója szükségszerűen figyelmen kívül hagyja az elnyomások sokrétűségét, kitüntetett pozícióba emel bizonyos antagonizmusokat, miközben másokat negligál, és – következésképp – helyben hagy.

„Az esetek túlnyomó többségében mindannyian egyszerre vagyunk elnyomók és elnyomottak, az elnyomás bizonyos formáinak kárvallottjai és bizonyos formáinak haszonélvezői” – érvel Kapelner Zsolt, majd hozzáteszi: nem nevezhető baloldali, emancipációs politikának az, amely bizonyos elnyomásformákat másokra cserél fel.

Ez az érvelés sokban hasonlít a multikulturalizmus, az etnikai, vallási, kulturális sokszínűség által felvetett dilemmákra. Előremutató emancipációs cél lehet, hogy a különböző kisebbségek reprodukálhassák és megélhessék saját kultúrájukat, védelmet élvezhessenek a többségi asszimilációs törekvésekkel szemben, de mi történik akkor, ha ezzel egyúttal brutális patriarchális viszonyok fennmaradását segítjük elő bizonyos társadalmi csoportokon belül?

Végül vannak olyan vélemények is, amelyek teljességgel tagadják az olyan fogalmak hasznosságát, mint a populizmus. Helyette a társadalmi elemzés hagyományosabb kategóriáit javasolják használtara. Amit ma jobboldali populizmusnak hívunk, az nem más, mint az autoriter kapitalizmus jól ismert politikai formája, a (poszt)fasizmus, a baloldali populizmus pedig jobb esetben semmivel sem lehet több mint a mozgalmi alapokra támaszkodó szocializmus, rosszabb esetben pedig csupán behódolás a fasiszta korszellemnek.

Jómagam az elmúlt években főként az első és a második koncepciók ötvözeteként érveltem a baloldali populizmus lehetőségei mellett, de a negyedik kategóriába tartozó állításokkal is tudok azonosulni.

Mindenesetre a baloldali populizmussal kapcsolatos diszpozíciók gyors felvázolása után érdemes felvetnünk a kérdést, vajon miért is beszélünk populizmusról egyáltalán.

Ki, hol és mikor?

A populizmus mint címke nagyon ritkán szolgál politikai szereplők öndefiníciójaként, az elmúlt évtizedekben a kifejezés főleg a liberális mainstreamtől eltérő, igen sokszínű politikai projektek legitimációjának aláásására szolgált. És ahogyan a liberális közép pozíciói egyre tarthatatlanabbá váltak, úgy szaporodtak meg az olyan szereplők, akik kiérdemelték maguknak ezt a „megtisztelő” bélyeget.

Bizonyos tekintetben tehát a populizmus pozitív jelentéstartományba való átfordításának kísérletei tekinthetők mentális öngyarmatosításnak is: a megbélyegzésre használt normatív kategória leíró fogalomként való elfogadása, majd másfajta normatív tartalom hozzácsatolása. A probléma ezzel nyilván az, hogy a valóságban létező dolgokat leíró fogalomként fogadunk el valamit, aminek valójában nem ez a funkciója, és így szükségszerűen egy olyan diskurzív játéktérbe kerülünk, amelynek szabályait nemhogy befolyásolni nem tudjuk, de valójában nem is ismerjük, hiszen folyamatosan változnak.

Bernie Sanders. Igény volna rá
Fotó: Gage Skidmore, CC

A fogalom népszerűségéhez, és legfőképp a baloldali populizmusról való beszélgetéshez az is hozzájárult, hogy a gazdasági válság után szerte Euro-Amerikában megjelentek és megerősödtek a baloldalt megújítani vágyó, a neoliberalizmusba belekényelmesedett szociáldemokrata pártokat leváltani akaró politikai szereplők. A Sziriza, a Podemos, Jeremy Corbyn, Bernie Sanders és Jean-Luc Mélenchon megerősödése, a portugál baloldal sikeres kormányzása sok baloldaliban reményt keltettek.

Több olyan elemet is beazonosíthatunk ezeknek a szereplőknek a politikájában, amelyben a baloldal megújításán gondolkodók kiútat láthatnak:

  • a hagyományos szociáldemokrácia árulása után visszahozták a politika középpontjába a termelési viszonyok, a javak elosztásának, a gazdaság demokratizálásának a kérdését;
  • meggyőző alternatívát mutattak a pénzintézetek és nagyvállalatok által okozott károkat az állampolgárok vállára terhelő megszorítópolitikákkal szemben;
  • tömegmozgalmi alapra helyezték a politikát;
  • sikeresen szólították meg a fiatalokat, és ezzel korlátozták a (szélső)jobboldal előretörését;
  • az összemérhetetlenségen (inkommenzurábilitáson) alapuló identitáspolitikákon felülemelkedve koalíciót tudtak létrehozni különböző társadalmi kategóriák között.

Ha ez populizmus – hiszen annak nevezi őket a mainstream sajtó –, hát legyen. Aprócska részlet, aprócska engedmény ez azokhoz a politikai tétekhez képest, amelyek ezeknek az új baloldali szereplőknek a munkásságában tetten érhetők.

Ezen a ponton viszont a szimbolikus, mentális öngyarmatosítás egy másik eleme is tetten érhető. Ha Kelet-Európából lelkesedünk ezekért a „baloldali populistákért”, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon tényleg a legjobb dolog-e simán csak ennek a politikai módszernek a lemásolása, átültetése, mondjuk, a magyar kontextusba.

A régiónk múltja azt mutatja, hogy ez a típusú mintakövetés általában nem jár az előre várt következményekkel. Ha nyugaton a szabad piac, a szabad kezdeményezés együtt jár a demokráciával, akkor nekünk is le kell másolnunk és akkor lesz demokráciánk. A társadalmi megfontolásokat teljesen kiküszöbölő szabadpiaci terápia ehelyett széles körű elnincstelenedést, egész régiók gazdasági és kulturális infrastruktúrájának a leépülését, majd ezek miatti frusztrációt, és a frusztrációt meglovagló autoritárius politikusokat hozott Lengyelországtól Romániáig.

Figyelembe kell tehát vennünk, hogy a globális termelési láncok különböző, hierarchikusan rendezett pontjain ugyanazok a politikai beavatkozások másfajta eredményekkel járnak. Fel kell tennünk a kérdést, hogy a nyugat-európai populistának nevezett baloldali szereplők javaslatai hogyan hatnak a globális termelési lánc különböző pontjaira. Ez különösen felmerül olyan intézkedések esetében, amelyek jóléti hatása egyértelmű, de konfliktusokat, érdekellentéteket kreálhatnak a globális gazdaság különböző lépcsőfokain elhelyezkedő munkások között.

A populizmus fogalmának elfogadása, és a baloldali populistának nevezett politikai példaképek javaslatainak elfogadása esetében is tehát sokkal több reflexióra és önreflexióra van szükségünk, ha el akarjuk kerülni atyáink hibáit.

Bárhogy nevezzük, éppoly illatos

Mindezekből az látszik, hogy a populizmus fogalma nem biztos, hogy a legjobb fogalmi keret, amelyben a magyar baloldal jövőjéről, lehetőségeiről gondolkodhatunk. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a baloldali populizmusról folytatott vitáknak ne lennének olyan következtetései, amelyeket érdemes megfontolnunk.

Ha valami kiviláglik a baloldali populizmusról folytatott hazai vitákból, akkor az a pártnélküli magyar baloldaliak égető vágya egy olyan népi mozgalom megszületésére, amely képes ellentartani mind a NER antiszociális tendenciáinak, mind pedig a hivatásos ellenzék gondolattalan és üres demagógiájának.

Kiolvasható annak felismerése, hogy ma Magyarországon nem létezik szervezett baloldal, illetve az a meggyőződés, hogy a globálisan megerősödő új baloldal rendelkezik a hazai társadalom számára is releváns diagnózisokkal, illetve megoldási javaslatokkal.

És ezekben a szempontokban pedig valószínűleg sokkal nagyobb egyetértés van a magyar baloldaliak között, mint arról, vajon mi is az a populizmus, és mit kezdjen vele a baloldal.

Az elmúlt nyolc évben számtalan példát láthattunk arra, hogyan is működik a NER gazdaság- és társadalompolitikája. A Fidesz 2010 óta nem tesz egyebet, mint az állam erőforrásait használja arra, hogy a társadalom felső egyharmadát előnyös helyzetbe hozza, illetve gazdasági holdudvarát feltőkésítse. Ezzel párhuzamosan pedig leépíti a magyar állam minden olyan funkcióját, amely a társadalom többségét szolgálná. A magyar állam tehát, amelynek eredetileg az állampolgárok közösségének szolgálata lenne a feladata, egy szűk oligarchiát, illetve a társadalom legfelső rétegeit szolgálja.

Ebben a tekintetben a Fidesz politikája tökéletesen illeszkedik abba a neoliberális politikai konszenzusba, amely az elmúlt évtizedek világát jellemezte, és amely többek között a tíz évvel ezelőtti gazdasági világválsághoz vezetett. Bár hangosan hirdeti a liberalizmus meghaladását, a kormányzat gyakran nyúl olyan individualista, gazdasági liberális érvelésekhez, amelyek célja, hogy elfedjék a társadalmi struktúrák szerepét az emberek jólétében, és helyette mindent az egyének vállára terheljenek.

Kiváló példa erre az EMMI államtitkárának, Novák Katalinnak az érvelése, mely szerint mindenki dönthet úgy, hogy magániskolába íratja a gyerekeit. De ugyanez a társadalomfelfogás közönt vissza Kósa Lajos 2015-ös mondataiból, melyek szerint a közterületen történő életvitelszerű tartózkodás büntethetősége egyaránt érvényes a hajléktalan emberekre és milliárdosokra.

Nincs ingyenebéd – hangzik a kormányzati reakció, amikor a szociális védőháló leépítése kerül szóba – a kormány nem segélyeket, hanem munkát ad, hogy mindenki gondoskodhasson saját magáról. Eközben a fideszes holdudvar és a nagy multik milliárdos „ingyenebédeket” kapnak, Orbán Viktor pedig barátjától méregdrága repülőutakat kap, ha épp focimeccsre támad kedve menni. Ami persze szigorúan „magánügy”, és véletlenül sem arról szól, hogyan folyik közös pénzünk az egymással szimbiózisban élő politikusok és üzletemberek amúgy is teli zsebeibe.

Ezekre a jelenségekre nem elegendő azt mondani, hogy korrupció van, és pusztán individualista, liberális világképpel sem lehet megérteni az országban történő jelenségeket.

A baloldali populizmus elképzelésének támogatói jól látják, hogy a magyar társadalom kétharmadának képviselete nélkül, a magyar állam szolgáltató intézményeinek megerősítése nélkül nincs kiút a NER-ből.

Ezzel párhuzamosan persze a kormányzati narratívának része a kollektivista, nacionalista retorika is, amely közösségi pótlékot próbál adni az posztszocialista évtizedeke által gazdasági és kulturális értelemben is kisemmizett emberek számára. Ezzel a retorikával pedig legitimálni lehet olyan intézkedéseket is, amelyek az egyéni szabadság és autonómia szigeteit próbálja felszámolni (ld. civilek elleni támadás, a család fogalmának heteronormatív definíciója, az önkormányzatiság felszámolása). Abban a baloldali populizmus bírálóinak van igazuk, hogy ezeket az egyéni szabadságbeli kérdéseket nem lehet csupán annyival elintézni, hogy a nép érdekeit akarjuk képviselni a társadalmon élősködő oligarchiával szemben.

Fontos azonban szem előtt tartani, hogy a szabadságjogokhoz való hozzáférés erősen függ az egyének osztályhelyzetétől, így nem elegendő azon csoportok védelme, akik a NER fellépése előtt képesek voltak élni szabadságjogaikkal, hanem küzdeni kell egy olyan robusztus szociális állam kiépítéséért, amely garantálja, hogy a túlélésért folytatott küzdelemben ne mehessen a szabadságjogok gyakorlásának rovására.

Túl a populizmusvitán

Ezek a dolgok persze sokunk számára évek óta világosak, a probléma inkább az, hogy ezekből a felismerésekből hogyan lesz politika. És ez az, amire valójában az egész baloldali populizmusos vita csupán válaszlehetőségeket nyit meg, de konkrét kiútat nem ad. Az ugyanis egy érvényes mondás, hogy széles tömegmozgalom nélkül nem újulhat meg a magyar baloldal, de ezzel párhuzamosan nem biztos, hogy a sikeresebb nyugati példák átültethetők lennének a magyar kontextusban.

Először is a közösségi önszerveződés lehetőségei mind a passzivizáláson alapuló Kádár-rendszer idején, mind pedig a posztszocializmus „ember embernek farkasa” versenyhangulatában csak sorvadtak. Ezeket a közösségi cselekvési mintákat pedig nem lehet csak úgy beleálmodni a magyar társadalomba.

Emellett plusz nehézség, hogy a közösségi önszerveződés Magyarországon erősen osztályfüggő. Az világszerte megfigyelhető tendencia, hogy minél lejjebb haladunk a jövedelmi ranglétrán, úgy szűkülnek a közösségi érdekérvényesítés jelentőségei, de ez nálunk sokkal súlyosabb formában jelentkezik, részben az imént vázolt történelmi előzmények miatt is. És miközben a közép-európai félperiféria vagyonos rétegei a nyugati centrumországokban is vagyonos rétegeknek számítanának, az itteni alsóbb osztályok a centrumbéli alsóbb osztályokhoz képest rosszabb, kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Így az önszerveződéshez szükséges szabadidő, anyagi és szimbolikus erőforrások is kevésbé állnak rendelkezésükre.

Így az a mód, ahogyan Bernie Sandersnek, Jeremy Corbynnak vagy Jean-Luc Mélenchonnak tömegmozgalmat sikerült építenie, nem áll a kelet-európai baloldaliak rendelkezésére. Csupán egy jobb világ ígéretével, csupán az ideák harcában folytatott küzdelemmel nem lehet mozgósítani a magyar társadalomnak azt a kétharmadát, amely a NER és az azt megelőző posztszocializmus kárvallottjaiból áll.

A narratívákon túl szükség van valami másra is, például arra, hogy egy esetleg megszülető baloldali mozgalom közvetlen, rövid távon is értelmezhető támogatást nyújtson azokban a materiális küzdelmekben, amelyeket az emberek folytatnak.

Egy jövőbeli magyar baloldalnak tehát olyan mozgalmakból kell kinőnie, amely nem csupán egy jobb Magyarországot ígér, de mikroszinten meg is teremti annak csíráit.

Ilyen csírákra van példa országszerte. A Város Mindenkié csoport úgy harcol a lakhatáshoz való jogért, egy igazságosabb lakáspolitikáért, hogy közben közvetlen védelmet próbál nyújtani kilakoltatás előtt álló embereknek, illetve lakáshoz próbál juttatni hajléktalan embereket. Szociális szövetkezetek működnek, amelyek nem kiszolgáltatott, elidgenítő munkát, hanem valódi önrendelkezést biztosítanak honfitársainknak. A gondoskodási válság enyhítéséért küzdő mozgalmak születnek úgy, hogy közben közvetlen követelésként az otthonápolási díj megemelését is követelik. Közösségi bankok, a bölcsődéhez hozzá nem férő gyerekek felvigyázását megvalósító kezdeményezések, és így tovább.

Ezek egy jelentős része nem fogalmaz meg általános politikai víziót, inkább a túlélés feltételeit próbálják megteremteni, de csírájukban épp azt az alapállítást tartalmazzák, amelyre egy ilyen politikai víziónak alapulnia kell: az emberek nem annyit érnek, amennyiük van! Sokkal többet érdemelnek, és a mindannyiunk munkájából fenntartott állam ebben épp nem segít, hanem közös munkák eredményeiből biztosít „ingyenebédet” Tiborcz Istvánnak, Mészáros Lőrincnek, a Coca Colának és a BMW-nek.

Helyes a „baloldali populisták” azon megérzése, hogy ezeket a különálló és sokszor politikamentes önmeghatározású önszerveződéseket valamilyen közös mederbe kell terelni, de hogy ennek mi lenne a narratív kerete, az nem biztos, hogy a legégetőbb kérdés jelen pillanatban. És az sem biztos, hogy ez a közös identitás a tiszta nép – korrupt elitek antagonizmusában ragadható meg legjobban.

A baloldali populizmus lehetőségeiről folytatott magyar viták tehát – meglátásom szerint – sok hasznos tanulsággal járnak, és kirajzolnak egy olyan irányt, amelyen a pártnélküli magyar baloldalnak érdemes továbbmennie. Eközben azonban a populizmusvita el is tereli a figyelmet saját valós helyzetünk feltérképezésétől, és olyan viszonyítási pontok közé szorítják a közös gondolkodást, amelyek nem életszerűek a magyar kontextusban.

Ezt a vitát ezen a ponton tehát tekinthetjük meghaladottnak is.

Amit tovább kell vinnünk belőle az az elosztásbeli kérdések folyamatos tematizálása, a tömegmozgalmi bázisra helyezkedés vágya, és annak felismerése, hogy a végérvényesen atomizálódott, pozitív identitásoktól megfosztott magyar társadalomnak szüksége van egy új közös identitásra, melynek alapja a szolidaritás és az emberek jólétének piaci megfontolások fölé helyezése.

De nem engedhetjük, hogy saját népi beágyazottság iránti vágyaink, nyugati példák iránti lelkesedésünk bezárjanak saját populista fantáziáink buborékába.

Egy új magyar baloldal megszületése számára rengeteg történelmi feltétel adott: a globális gazdasági rend és annak magyar leágazása is egyre látványosabban támasztja alá a baloldali politikai diagnózis helyességét, és veti fel a baloldali politikai alternatíva szükségét. Sok fontos feltétel – intézményes struktúrák léte, tömegmozgalmi alap – azonban nem adott. A pártnélküli magyar baloldalnak számára tehát elsődleges, hogy ezek megteremtésén munkálkodjon. Gyakran megfogalmazott vágy ezekben a berkekben egy olyan párt létrejötte, amely képes összefogni a társadalom különböző szegmenseinek elégedetlenségeit, képes azokat közös politikai keretben artikulálni. Ez valóban egy fontos intézményi feltétel, de – és ebben a populizmus jó példával, és komoly figyelmeztetéssel is szolgál – ennek megteremtése nem történhet felülről, az eddig ismert pártalapítási minták szerint.

Előbb mindenképp az imént felvázolt jellemzőkkel rendelkező, országos politikai szint alatti mozgalmi kezdeményeknek, kapitalizmuson kívüli közösségi iniciatíváknak az elterjedéséhez, megerősödéséhez kell asszisztenciát nyújtani. A pártnélküli magyar baloldalra rövid távon mindenképp ez a „lakájszerep”, az alulról érkező, igazságosságalapú, a kapitalizmus kereteit feszegető kezdeményezések kiszolgálójának a szerepe vár.

Címfotó: Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.