Tooze, J. Adam (2018): Crashed: How a Decade of Financial Crises Changed the World. London: Allen Lane

A kollektív emlékezetbe a 2008-as gazdasági válság ezer szállal beépült. Ugyanez elmondható 2015-ben a menekültválságról, 2016-ban a Brexitről vagy az amerikai elnökválasztásról. A világpolitikát követő olvasók valószínűleg emlékeznek, hogy éppen hol voltak és mit csináltak akkor, amikor ezek az események bekövetkeztek. De emlékszik-e bárki is 2012 őszére? Adam Tooze gazdaságtörténész úttörő munkájában, a Crashedben segít visszaemlékezni.

Szabó Imre Gergely

Egy pillanatra – 2012 őszén – úgy tűnt, hogy vége a válságnak. Nem volt róla hangos bejelentés, de Barack Obama újraválasztása és az eurózóna megmentése nyomán a mérsékelt, középutas-neoliberális politikai erők néhány pillanatra hátradőlhettek: a válságkezelés működött, sikerült visszanyomni a fogkrémet a tubusba. Talán az sem véletlen, hogy Magyarországon éppen ekkor bontott zászlót Bajnai Gordon kampánya, és sokan el is hitték, hogy a megszorításokat büszkén vállaló üzletember-exminiszterelnöknek lesz esélye Orbánnal szemben a 2014-es választáson.

Aztán persze kiderült, hogy mindez csak a helyzet meg nem értéséből fakadó önelégültség, vagy a magyar esetben hiú ábránd volt.

Adam Tooze könyve, amelynek alcíme Hogyan változtatta meg a világot a pénzügyi válságok évtizede, 2008-tól egészen 2018-ig követi az eseményeket, és nagyon komolyan veszi ezt a 2012-es szakaszhatárt. Tulajdonképpen két könyvet olvas az ember: az elsőt a 2008-2012 közti gyors lefolyású válságról és válságkezelésről, a másodikat pedig a transzatlanti gazdaságpolitikai rendszer elhúzódó agóniájáról: „az új hidegháborúról”, a Brexitről és Trumpról. Ami a két részt összeköti, az a politika központi szerepe. A 2012-es, „ezt megúsztuk” pillanatra azért fontos visszatekinteni, mert talán ez az utolsó kép, amikor egy magabiztos, középutas neoliberális elitet látunk.

Ez az elit még tele van önbizalommal és hisz abban, hogy a status quo visszaállítható, vagyis a gazdaság újra depolitizálható.

A 2008 előtti világ arra a meggyőződésre épült, hogy a gazdaság és a politika két egymástól elválasztható, elkülönült logikák szerint működtethető rendszer. Ez a valóságban persze sosem volt így – a 2008 előtti deregulációs hullám is politikai döntések eredménye volt –, de a rendszer ebből az illúzióból nyerte dinamizmusát és szakértői legitimációját.

2008 után viszont mindennél világosabban kiderült, hogy ez az elválasztás nem állja meg a helyét: politikai döntések sorozata, a bankrendszer kézivezérlésre állítása, és szabályozói beavatkozások tömkelege volt szükséges ahhoz, hogy a világgazdaságot visszarántsák a szakadékból. 2012-re a piacok megnyugodtak, és a piacpárti elit számára ez arra volt jel, hogy a politika is visszatérhet a normális, 2008 előtti kerékvágásba. A tévedés az volt, hogy ugyan a piacok megnyugodtak, de az emberek egyre elégedetlenebbek és dühösebbek lettek. Ez az elégedetlenség vezetett a 2015-2017-es utórengésekhez: a görög válság végjátékához, Trumphoz, Brexithez, vagy a német szélsőjobb felemelkedéséhez.

Adam Tooze könyve arra az alaptételre emlékeztet minket, hogy a politika elsődleges feladata nem a piacok megnyugtatása, hanem a társadalmi elégedetlenségének menedzselése.

Hogyan írjunk transzatlanti gazdaságtörténelmet?

A Crashed bevezető fejezeteinek legfőbb erénye talán nem is a válsághoz vezető lépések részletes leírása, hanem az alternatív válságmagyarázatok kritikája. A 2000-es évek elején a legelismertebb közgazdászok az Egyesült Államok Kínával szemben fennálló ikerdeficitjét tartották a világgazdaságra leselkedő legnagyobb veszélynek. Európában szintén a költségvetési hiány és a tagállamok közti kereskedelmi egyensúlytalanságok voltak a figyelem középpontjában. Ami ezeket a „válság előtti válság-előrejelzéseket” összeköti, az a nemzetállami fókusz, valamint a pénzügyi rendszer globalizációjából és deregulációjából eredő kockázatok figyelmen kívül hagyása. Tooze könyvének elsődleges üzenete tehát az, hogy

a nemzetállam mint elemzési egység alkalmatlan a válság megértéséhez, és jobban járunk, ha a globális nagybankok mérlegeivel indítjuk a kutatást.

A válságot nem az egyes országok nemzeti sajátosságai (korrupció, kulturális jellemzők) okozták, hanem a nemzetközi gazdasági rend, azon belül is különösen a nemzetközi pénzügyi rendszer szabályozatlansága.

2008 előtt jobb társaságban nem illett kutakodni a nemzetközi bankmérlegekben és megkérdőjelezni az azok expanzióját lehetővé tevő innovációkat: a derivatívákat, a bankközi refinanszírozási ügyleteket, és az árnyékbankrendszert. Egy jellemző eset 2005-ből, Tooze leírásában: az Alan Greenspan FED elnök búcsúztatására rendezett konferencián Raghuram Rajan indiai-amerikai közgazdász felhívta a figyelmet az akkor már csúcsra járatott pénzpiaci folyamatok veszélyeire. Larry Summers, Bill Clinton egykori pénzügyminisztere és Obama későbbi gazdasági főtanácsadója reakciójában nem volt köszönet: Summers szerint rendszerszintű kockázatokról beszélni a pénzügyi innovációk kapcsán legalább annyira indokolatlan, mint a légiközlekedéstől rettegni a 21. században. Az, hogy végül kinek lett igaza, mára nem kérdés: a pénzpiaci buborék kipukkanása nem csak az Egyesült Államok hanem az egész világ gazdaságát magával rántotta.

Visszatérve a nemzetállamok kontra globalizáció kérdésére: Tooze gondolatmenetének erőssége, hogy meghaladja ezt a hamis dilemmát és konzekvensen egy transzatlanti, amerikai-európai tandem perspektívájából mutatja be az eseményeket. Mi több, a kritikus pontokon Kína és Oroszország szerepét is beépíti. A globális (de legalábbis transzatlanti) perspektíva kijózanítóan hathat mindenkire, aki eddig Európára mint egy emberarcú kapitalizmus képviselőjére tekintett. A válság ugyan szűk értelemben véve az Egyesült Államokból indult, de a Crashed nem hagy kétséget afelől, hogy Nyugat-Európa bankjai amerikai társaikkal összefonódva fújták a buborékot, a lufi kipukkanása pedig ugyanolyan súlyosan érintette az Atlanti-óceán mindkét oldalát. Ha pedig a válságkezelést nézzük, az európai politikai elit bizonyítványa katasztrofális az amerikaival összehasonlítva.

Míg az Obama-adminisztráció és az amerikai pénzügyi-politikai elit komolyan vette a tűzoltómunkát, addig Európának évekbe tellett egyáltalán a helyzet felismerése. Azt Tooze sem tagadja, hogy az EU-nak egy komplexebb problémahalmazzal kellett szembenéznie: a válságkezelés Európában egyben intézményépítést is jelentett, míg az egységes intézményi keretet az amerikaiak adottnak vehették. Ugyanakkor a kihívásra Európa vezető politikusai önámítással és szűklátókörű félmegoldásokkal válaszoltak, amelyek nemcsak Görögország tragédiájához, hanem az EU többi részének éveken át tartó stagnálásához is vezettek.

A tagadás fázisában az EU politikai elitje alig leplezett kárörömmel figyelte az amerikai bankrendszer összeomlását, és próbált úgy tenni, mintha a bankválság és az ingatlanpiaci buborék kizárólag amerikai probléma lenne. Tooze a tagadás- önámítás fázisának egyik kirívó példájaként említi azt, ahogyan 2008 őszén az EU intézményei a magyar devizaválságra reagáltak. Az Európai Központi Bank tudomást sem akart venni egy, az euró bevezetésére kötelezett tagállam közelgő összeomlásáról. A magyar mentőcsomagban az EKB nem is vett részt, és az Európai Bizottság is csak másodlagos szerepet töltött be az IMF-hez képest.

A tagadás fázisából Tooze szerint egyenes út vezetett az eurózóna 2010-ben kezdődő válságának hamis diagnózisáig:

az EU fő döntéshozói egyes országok államadósságválságáról beszéltek, ahelyett, hogy elismerték volna az eurózóna pénzügyi rendszerének általános válságát.

Tooze meggyőzően mutatja be, hogy a nemzetközi rendszerek szintjén az államadósságnál a magánadósság sokkal veszélyesebb. Még a valóban kezelhetetlen államadósságot felhalmozó Görögország esetében is a rendszerszintű kockázatot a nyugat-európai bankok görögországi kintlévőségei jelentették. Az ír és a spanyol esetben pedig a problémák gyökere nem is az államadósság, hanem a túlfűtött ingatlanpiac és a rosszul kimentett bankrendszer volt. A görög válság Tooze által színjátszásnak és időhúzásnak (extend and pretend) nevezett szakasza másfél évig tartott. 2010 tavaszától 2011 őszéig sikerült odáig eljutni, hogy a korábbi szépségtapaszok helyett egy, a probléma komplexitását elismerő válságkezelési terv szülessen.

Egyetlen, történetesen európai politikus van, aki a könyv által felölelt tíz évben végig hatalmon maradt: Angela Merkel. Tooze szerint ugyanakkor Merkel világlátása nem volt alkalmas a válság lényegének megértésére, és alapvetően belpolitikai okok miatt Merkelnek sokkal kisebb mozgástere volt, mint ahogy azt sokan feltételezik. Az eurózóna válságának kritikus pontjain mindig az amerikaiaknak volt igazuk, és Európának az amerikai dominanciájú IMF bevonására volt szüksége a túléléshez.

Az intézmények szintjén talán a legnagyobb a kontraszt az Európai Központi Bank és az amerikai jegybank szerepét betöltő FED között. A Ben Bernanke vezette FED nemcsak az amerikai bankrendszert stabilizálta különféle unortodox beavatkozásokkal, hanem a globális pénzügyi rendszer likviditását is fenntartotta, más központi bankokkal folytatott nagyszabású devizacsere ügyleteken keresztül.

Ezzel szemben az EKB Jean-Claude Trichet elnöksége alatt kifejezetten gátolta a hatékony válságkezelést, és ezt Tooze szerint nem lehet kizárólag az EKB és a FED eltérő mandátumával magyarázni (az EKB elsődleges célja az infláció elleni küzdelem, míg a FED statútumában szerepel a teljes foglalkoztatás is). Trichet ultrakonzervativizmusa kizárólag egy szűk pénzügyi körnek kedvezett. Utódja, Mario Draghi megfelelő nyomás alatt az eredeti mandátum mellett is be tudta indítani az eurózónát stabilizáló államkötvényvásárlási programot. Tooze ugyanakkor óva int minket attól, hogy a Draghi-féle EKB-t progresszív intézménynek tekintsük: az EKB eurózóna kötvényvásárlási programja leválasztotta a görög válságkezelést a spanyol-olasz adósságproblémáktól, és ezzel lehetővé tette a görög alternatívával való 2015-ös leszámolást. Végeredményben mind a FED, mind az EKB története jó példája annak, hogyan foszlott szerte a neoliberális gazdaságpolitika egyik sarokkövének tartott jegybanki függetlenség mítosza a válság után.

Összefoglalva, a Crashed élesen rávilágít a jelenkori világgazdasági rendszer egyik legfontosabb ellentmondására: a 2008-as válság Amerika válságaként indult, viszont azóta a világgazdaság Amerika-központúsága mit sem változott. A dollár tartalékvaluta szerepe töretlen, a FED pedig bizonyította, hogy megvannak az eszközei a globális jegybank szerepének a betöltéséhez. Európa ezzel szemben nem képes egyensúlyt jelenteni. Kína gazdasági súlya ugyan gyorsan növekszik, és a kínai gazdaságirányítás kritizálja a dollárközpontú rendszert, de Tooze szerint, amikor lehetőség lett volna változtatásra, a kínaiak visszahőköltek az előre nem látható kockázatok miatt.

Tooze persze azt sem tagadja, hogy a globális pénzügyi hegemón szerepének megtartása mellett az Egyesült Államok belülről egyre labilisabb: elszabaduló társadalmi egyenlőtlenségek, a közszolgáltatások és közösségi infrastruktúra szétmállása, opiátválság – csak néhány az európainál is súlyosabb válságtünetek közül.

És ezek még mind Trump megválasztása előtti problémák.

Válságkezelés, alternatívák nélkül – Harmadik út a történelem szemétdombjára

A bankvezérek bónuszjuttatásait övező közfelháborodás kapcsán Tooze Barack Obamát idézi, aki hivatalba lépése után nem sokkal így figyelmeztette a Wall Street bankárait: „uraim, egyedül az én kormányom választja el Önöket a népharagtól”. Obamának annyiban igaza volt a köztes pozícióról, hogy amikor a népharag megindult, az előbb sodorta el a kormányzó balközép pártokat, mint a pénzügyi elitet. Ugyan Obamát 2012-ben újraválasztották, már akkor világos volt, hogy a Tea Party republikánusoknak komoly tartalékai vannak az elitellenes politikai mozgósításban, ami a 2016-os elnökválasztáson ütközött ki igazán.

Európában a bal- és jobbközép néppártok hanyatlása lépésről lépésre terjedt ki az egész kontinensre. Az európai bankrendszert sikerült elszigetelni a görög válság dominóhatásától, míg ugyanez nem mondható el a balközép politikai pártokról. Néhány kivételtől eltekintve 2018-ra a görög szocialista párthoz, a PASOK-hoz hasonló sorsra jutottak, amely két választás közt elvesztette szavazóinak háromnegyedét.

A gazdasági-politikai rendszerek szintjén a válság legkomolyabb áldozatai tehát nem a bankok, hanem a centrista politikai erők (néppártok) voltak. Közülük is elsősorban

a harmadik utas (egykor szociáldemokrata vagy Amerikában demokrata) pártok szenvedik el a legnagyobb veszteségeket.

Bár Tooze nem zárja ki az alternatív magyarázatokat, a balközép hanyatlását a pénzügyi szektor és a pártelitek összefonódására vezeti vissza. Az 1990-es években a pénzügyi liberalizáció élharcosai a harmadik utas pártok voltak (a Blair-féle Labour és a Clinton-féle demokraták), és egy forgóajtó rendszer alakult ki a névlegesen baloldali pénzügyminisztériumok, a bankok igazgatótanácsai és a pénzügyi tanácsadócégek közt.

Ez az összefonódás a harmadik utas pártok válságkezelési lépéseit is meghatározta: jobbközép társaikhoz hasonlóan legfontosabb céljuk a pénzügyi rendszer stabilitásának helyreállítása volt. Első közelítésben ez a reakció teljesen érthető: 2008 őszén a bankmentő csomagokkal szembeni alternatíva a szakadékba ugrás lett volna. Az viszont már sokkal meglepőbb, hogy mennyire keveset kértek a korányok a bankmentésért cserébe. A bankoknak ugyan a válság előttinél egy hajszálnyival erősebb (úgynevezett makroprudenciális) szabályozási rendszert kellett elfogadniuk, de néhány kivételtől eltekintve elmaradt az elszámoltatás és a rendszer komolyabb reformja.

Hogy a bankok feletti kontrollt egy igazságosabb és hatékonyabban működő gazdasági rendszer alapjainak lerakására használják, egyik harmadik utas vezető sem tartotta alternatívának. Később pedig a harmadik utas pártok a megszorítások mögé is teljes mellszélességgel beálltak.

A harmadik út e kritikákra válaszul legtöbbször a felelősségteljes politizálás mantráját húzza elő: a gazdaságpolitika kiszolgáltatott helyzetben van a pénzpiacokkal szemben, ezért a felelősségteljes politizálás nem akar velük ujjat húzni és inkább tartalékokat képez. Ez a védekezés egyre kevésbé állja meg a helyét: ahogy baloldalról a portugál, jobboldalról pedig a magyar példa mutatja, igen rugalmasak annak a határai, hogy mit enged meg a piac és mit nem. Ráadásul megfelelő méret és megfelelő politikai akarat esetén a pénzpiacok maguk is megszelídíthetők, ahogy ezt az EKB beavatkozása mutatja.

Mit üzen Tooze egy valóban progresszív baloldali alternatíva számára?

Először is, egy alternatíva attól alternatíva, hogy radikális. Radikálisan szakít egy olyan rendszerrel, ahol a magánkézben lévő, szabályozatlan pénzügyi rendszer a gazdasági növekedés motorja, mert egy ilyen rendszer instabil és további egyenlőtlenségekhez vezet.

Tooze szerint elkerülhetetlen az erősebb állami beavatkozás a gazdaság működésébe, de ehhez szükség van megfelelő pénzügytechnikai tudásra is. Végül, a megoldásnak nemzetközinek kell lennie, vagy legalábbis egy új nemzetközi keretrendszerre van hozzá szükség. Tooze kritizálja azokat a nézeteket, amely szerint a baloldalnak a nemzetállami szuverenitás védelmébe kell visszavonulnia. Ezek a próbálkozások nem csak vészesen összemossák a bal- és a jobboldal határait, hanem végeredményben kudarcra is vannak ítélve.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.