Olaszország parlamenti képviselőket választ. A polgárok voksukkal nem csak a kormányzati szakpolitikai tevékenységet értékelik, mert az gyakran szinte elválaszthatatlan a pártpolitikai dinamikáktól. Egy kormány megítélésekor gyakran a hatalmon töltött évek önmagukban legalább akkora eredménynek számítanak, mint a véghezvitt konkrét szakpolitikai intézkedések. Ehhez mérik az alternatívákat.

Lafferton Sára

Olaszországban ma (március 4-én vasárnap) parlamenti választásokat tartanak. A sikeres választási részvétel reményében számos párt – részben az arányos választási rendszer sajátosságaitól vezérelve – koalíciós listát állított. A közelmúltban végzett közvélemény-kutatások eredményei alapján a választásokon három formáció tűnik a legesélyesebbnek: egyrészt a balközép koalíció, mely szociáldemokrata, liberális és kereszténydemokrata pártokat tömörít, és melyben egyértelműen a jelenleg is kormányzó Demokratikus Párt (Partito Democratico, PD) dominál a többi regionális, illetve néhány évesnél nem idősebb törpepárt fölött. Másrészt létrejött egy jobbközép koalíció, melyet Silvio Berlusconi megújult konzervatív–liberális Hajrá Olaszország (Forza Italia) pártja vezet, és mások mellett olyan pártokból áll, mint a jellemzően regionalista, etno-nacionalista, konzervatív populista pártként ismert Északi Liga (Lega Nord) jogutódjának számító Liga (Lega), vagy a Berlusconi egyik korábbi pártjából, a Szabadság Népéből (Il Popolo della Libertà) kilépő politikusok által létrehozott nemzeti konzervatív Olaszország Fivérei (Fratelli d’Italia). A jó eséllyel indulók között van továbbá a leggyakrabban euroszkeptikus és populista pártként jellemzett Ötcsillagos Mozgalom (Movimento 5 Stelle, M5S) is, amely önállóan, koalíciós partner nélkül indul a választásokon.

Az ötödik éve kormányzó PD a fősodrú nemzetközi médiában kedvezőbb médiareprezentációnak (például itt, itt és itt) örvend a fent említett pártoknál. Az önmagát baloldaliként meghatározó, EU-párti, szociálliberális és kereszténydemokrata értékeket egyaránt valló párt idén a „Szavazz a munkára – Válaszd a PD-t” (Vota il lavoro – Scegli il PD) szlogennel kampányol. Kormányprogramként hangzatos, száz pontból álló tervet dolgozott ki, melyben egyebek mellett nagyvonalú családi támogatásokat, garantált bérminimumot, munkanélküli segélyt, nyugdíjemelést és az államadósság csökkentését ígéri. Ha azonban azt kell megítélni, hogy a PD számára bizonyos konkrét politikai kérdések végső soron milyen előjellel és milyen súllyal fogalmazódnak meg, a kormányon eltöltött évek alighanem ékesebben vallanak minden nemzetközi reputációnál vagy sokat ígérő kormányprogramnál. A PD-t mint a legnagyobb baloldali és jelenleg kormányzó pártot illető releváns kérdés ezért így hangzik: mit tett le az asztalra a PD az olaszok számára az elmúlt években?

Amikor azonban olaszországi politikáról van szó, sokan tudják, hogy a kormányzati szakpolitikai tevékenység gyakran nehezen elválasztható a pártpolitikai dinamikáktól:

egy kormány megítélésekor a hatalmon töltött évek önmagukban gyakran legalább akkora eredménynek számítanak, mint a véghezvitt konkrét szakpolitikai intézkedések.

Ez Olaszországban nem számít új keletű jelenségnek, ugyanis 1946 óta egyetlen olasz kormány sem töltötte ki négyéves ciklusát. (Hasonló furcsaság, hogy az elmúlt tíz évben Olaszországban egyszer sem az a politikus lett végül a miniszterelnök, aki a választásokkor pártja listájának az élén a kormányzati pozícióba vezette a pártját; ez utoljára Berlusconinak sikerült még 2008-ban.) Ezen olasz sajátosság miatt viszont az adott kormánypárt szakpolitikai eredményeit mindig érdemes a párton belüli hatalmi harcok ismeretében értelmezni. Az alábbiakban e két szempont mentén kísérlem meg értékelni a PD kormányon töltött éveit, csupán a legismertebb kormányzati intézkedéseket kiemelve.

Egy ciklus, három kormány

A PD esetében az elmúlt évek alatt három kormány váltotta egymást, és már az indulás sem volt zökkenőmentes. A legutóbbi, 2013-as választások során, bár a politikai klíma kivételesen kedvezőnek tűnt a baloldali koalíció számára, az M5S-re érkezett a legtöbb belföldi voks – egy olyan pártra, amely akkor indult először a választásokon –, és a PD csak a külföldi honpolgárok szavazatával tudott végül első helyet elérni. A többségi prémium (premio di maggioranza) intézménye viszont – amely a jelenleg is hatályos olasz választójogi törvény értelmében a legtöbb szavazatot szerző pártot vagy koalíciót illeti –a PD teljesen aránytalan felülreprezentációját eredményezte, legalábbis ami a Képviselőházat illeti:

(A többségi prémium szavazatarányokra való érzéketlen alkalmazásának gyakorlatát 2014-ben alkotmányellenesnek ítélte az olasz alkotmánybíróság, de a döntés a már felállt parlament mandátumainak elosztását nem érintette.) A PD a néhány hónappal később esedékes államfő-választáson egyik jelöltjét sem tudta megválasztatni, még fölényes képviselőházi többsége ellenére sem, melynek eredményeként a pártfőtitkár lemondott. A destabilizált PD végül nagykoalíciót kötött a Berlusconi-vezette jobboldali, konzervatív PdL-lel, illetve a válságkezelő technokrata miniszterelnök, Mario Monti pártjával, a liberális Polgári Választással (Scelta Civica). Enrico Letta a PD képviseletében ennek a színes koalíciónak a vezetőjeként lépett miniszterelnöki hivatalba.

Miniszterelnöksége azonban nem tartott még tíz hónapig sem, ugyanis a párton belüli hatalmi harcokban meggyengült helyzete, melyek során a párt többsége Matteo Renzi főtitkárnak szavazott bizalmat, aki 2014 elején lemondásra késztette Lettát. Renzit sokan már hivatalba lépésekor rottamatoreként, azaz selejtezőként ismerték, ami a politikai establishment leváltására vonatkozó ambícióit volt hivatott jelezni. Az új kormányban, mely a PD, egy liberális jobbközép párt, illetve néhány további törpepárt koalíciójából tevődött össze, férfiak és nők egyenlő számban kaptak helyet: a 16 miniszterelnöki székből 8-at férfiak, 8-at nők töltöttek be, ami egyedülálló összetételű kormányzat volt Olaszország történelmében. Milyen politikai tartalommal töltötte meg a mandátumát ez a baloldali nézőpontból ígéretesnek tűnő kormány?

Renzi reformjai és a népszavazási bukás

A kormány keresztülverte a közoktatási rendszer reformját (a Buona Scuola törvényt), illetve a munkaerő-piaci reformot, a Jobs Actet is, a PD erősen kritikus kisebbsége ellenére is.

Az előbbi, céljai szerint, az iskolaigazgatók kompetenciáit növelte, EU-konform tanárértékelő rendszert vezetett be, további 100 000 tanár munkába állását tette lehetővé és anyagi fedezetet biztosított az iskolarendszer működéshez. A Diákszövetség azonban több tízezer diákot (és számos tanárt) vitt utcára a törvénytervezet elleni tiltakozása jeléül, melyet hátsóajtós privatizációnak nevezett, és amelynek tételes kritikáját is kidolgozta. Az utóbbinak, a Jobs Actnek (melyet Renzi bizalmatlansági indítvánnyal vitt keresztül a Szenátuson) a deklarált célja az, hogy a munkaerő-piac rugalmasságának növelésével kimozdítsa az olasz gazdaságot a stagnáló állapotából. Egy Európai Bizottság számára készült 2017-es jelentés alapján ez sikerült is neki. A dokumentum hangsúlyozza, hogy bár az olasz munkaerőpiac rigiditása még mindig OECD átlag alatt van, a Jobs Actnek köszönhetően sokkal rugalmasabbá vált: lazultak a munkavállalókat védő törvények, továbbá egyszerűbb feltételekkel lehet határozott idejű és részmunkaidős szerződéseket kötni. Ugyanezek az érvek természetesen más előjellel fogalmazódtak meg a szakszervezetek – sőt, egyes vállalkozók –, továbbá bizonyos társadalomtudományi kutatóközpontok és a baloldali média részéről. Ezek aláhúzzák, hogy egy új szerződéstípus bevezetése megszüntette a vállalat kötelezettségét arra nézve, hogy visszahelyezze a korábban szabálytalanul elbocsátott alkalmazottat, illetve visszabontotta az alkalmazottak elektronikus eszközökön keresztüli monitorozását tiltó jogszabályokat; ugyanakkor nem eredményezte a várt gazdasági növekedést, viszont lenyomta a béreket és visszafogta a közszolgáltatásokra fordítható költségvetést.

A PD által kínált politikáról alternatíváinak fényében érdemes gondolkodni – Forrás: pdgenova.it

A Renzi-kormány alatt a legnagyobb nemzetközi sajtóvisszhangot a 2016-os alkotmánymódosító referendum váltotta ki, mely elsősorban kormányzati stabilitást ígért Olaszországnak. Amikor előterjesztette, Renzi azt is bejelentette: nemcsak lemond, de a politikától is teljesen visszavonul, ha a népszavazás elbukik. Ha ez utóbbit nem is, előző ígéretét betartotta, hiszen a népszavazás az elutasító voksok érvényes és eredményes többségével zárult. Az alkotmánymódosítás főbb céljai a következők voltak: a törvényhozás intézményét két, egyenrangú kamarából egy erős és egy szimbolikus kamarává formálni; csökkenteni a Szenátus létszámát és költségvetését; kompetenciákat központosítani; illetve megerősíteni a közvetlen demokrácia intézményeit. A kritikák ezzel szemben azzal érveltek, hogy a végrehajtó hatalom kormányzáshoz szükséges parlamentáris erejét a jelenleg hatályos törvények is biztosítják, a módosítások megszüntetnék a parlament és a régiók ellensúlyi szerepét, továbbá a megerősített egykamarás eljárás rendszer elkerülhetetlenül mintegy tízféle törvénykezési eljárástípust léptetne hatályba. A kritikus hangok számos oldalról szólaltak meg: balról a PD balszárnya, a legnagyobb olasz szakszervezet, diákegyletek és alkotmányjogászok ellenezték a referendumot, jobbról pedig a Forza Italia, a Lega Nord, a Fratelli d’Italia, az M5S és a neofasiszták tiltakoztak ellene.

Bankmentés és futás a menekültválság után

Az államelnök a leköszönő Renzi utódjául sietve Paolo Gentilonit, a Renzi-kormány külügyminiszterét nevezte ki miniszterelnöknek, hogy elkerülje egy időközi választások kiírását. A Gentiloni-kormány a beiktatása után egy héttel jóváhagyott egy bankmentő csomagot, amely 20 milliárd eurós alapot hozott létre a csődközelben lévő bankoknak, melynek elsőszámú kedvezményezettje a Banca Monte dei Paschi di Siena, a világ legrégebbi bankja volt (a bank korábban bejelentette, hogy tőkeinjekció nélkül négy hónapon belül becsődöl).

Ezt követően viszont érezhetően beszűkült a kormány mozgástere; az olasz sajtó a PD belső válságától volt hangos, ugyanis a párt számos frakcióra bomlott,

februárban pedig a baloldali frakció vezetésével kivált belőle egy új párt, az Első számú cikkely – Demokratikus és Haladó Mozgalom (Articolo Uno – Movimento Democratico e Progressista). Az eseményre a sajtó jellemzően „a PD szakadása” kifejezéssel utalt.

A Gentiloni-kormány talán legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó intézkedése az úgynevezett Minniti-rendelet (decreto Minniti, néha decreto Minniti–Orlando; a belügyminiszter és az igazságügyi miniszter vezetéknevei után) februári előterjesztése és áprilisi törvénybe iktatása volt. A rendelet „sürgős intézkedések bevezetéséről rendelkezik, hogy felgyorsítsa a nemzetközi oltalomért folyamodók ügyének elbírálását, valamint hogy felvegye a harcot az illegális bevándorlással”. A legfontosabb intézkedései a következők: az első fokon elutasított kérelem elleni fellebbezés felől való másodfokú ítélet eltörlése, a meghallgatás intézményének eltörlése, az irreguláris bevándorlókat fogadó őrzött befogadó központok hálózatának növelése, valamint önkéntes munka bevezetése a bevándorlók számára. Az aktuálisan létező őrzött befogadó központokat átnevezték (Azonosítási és kitoloncolási központokról (Centri di identificazione ed espulsione) Repatriálásra várók átmeneti központjára (Centri di permanenza per il rimpatrio), ilyen komplexumot messze a városoktól mind a 20 régióba telepítettek, és férőhelyüket központonként száz, de összesen ezerhatszáz főben maximálták. A kormány a rendeletet csak bizalmatlansági indítványként tudta elfogadtatni a Szenátussal, és számos olaszországi NGO, humanitárius szervezet és jogászegylet tiltakozott a másodfokú ítélet lehetőségének és a meghallgatás intézményének eltörlése miatt, továbbá aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy az újonnan kialakított őrzött befogadó központok embertelen életkörülményeket teremthetnek a bentlakók számára.

Az olasz „baloldal” az alternatívák fényében…

A fentiekben nagyon röviden csupán a legismertebb kormányzati intézkedéseket és azok recepcióját mutattam be, illetve mindössze a párton belüli legkomolyabb erőharcokra tértem ki. A fenti gondolatmenetet összefoglalva két általános szempontot ajánlok az olvasónak a PD elmúlt években elért eredményeinek értékeléséhez. A PD megítélése egyrészt nagyban függhet attól, hogy milyen más, szintén esélyes jelöltekkel veszi fel a versenyt a választásokon; más szóval, a PD által kínált politikáról érdemes e politika alternatíváinak fényében gondolkodni. A jobbközép koalíció vezetője, Berlusconi többszörös miniszterelnökként maga is az establishment részévé vált, és kormányon töltött éveit nehezen lehet a tágan értelmezett olasz nép érdekében eltöltött szolgálatnak nevezni (további információ, hogy mivel adócsalás miatt jogerős ítélet van érvényben ellene, Berlusconi nem is indulhatna a választásokon, de kormányfő biztosan nem lehet). Az M5S politikájáról a gyakorlatban még keveset tudunk, különösen a 2017. szeptemberi pártelnökválasztás óta, aminek eredményeként az alapító Giuseppe Grillo helyére Luigi Di Maio került. Egyelőre az látszik viszonylagos bizonyossággal, hogy erős EU-ellenesség, migrációellenesség és elitellenesség, továbbá a közvetlen demokrácia szóbeli támogatása jellemző a pártra.

…és önmagában állva

A PD minél teljesebb körű értékelésének érdekében azonban az is fontosnak tűnik, hogy a versenytársaktól függetlenül, abszolút szempontból is mérlegre tegyük a pártot. Ebből a szempontból az, amit a PD letett az asztalra az olaszok számára az elmúlt években, tehát a privatizációs intézkedések (melyeket a közoktatási rendszer mellett az energiaszektor, az olasz posta és a vasutak részleges privatizációja egészít ki), a munkaadókat kedvezményező munkajogi reform, a tervezett központosító intézkedések, melyek a régiók és a parlament szerepének a leértékeléséhez vezettek volna, a bankmentő alap, az emberjogi szempontból kérdéses bevándorlási törvény, továbbá egy „Egyesült Európai Államok” perspektívája a hosszú távú politikában azt valószínűsítik, hogy egy karakteres baloldali politikának jelenleg nincs esélye Olaszországban.

Címfotó: Simone Ramella, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.