Az az igazi kérdés, hogy mit akarunk kezdeni az idősekkel, milyen életszínvonalat, jövedelmet gondolunk méltányosnak a számukra? Hogyan lehet az önálló, s relatíve biztosítási alapú nyugdíjrendszer problémáit megoldani, közben pedig felépíteni egy kezelhető szociális rendszert is?

Várkonyi Julianna

Kiss Ambrus vitacikke valóban vitára késztet. Kétségtelenül aktuális, tele érvekkel, gondolatokkal. Ámbár felfogása szimpatikus, amennyiben a szegénység, elesettség szociális problémáit a megoldás szemszögéből közelíti, de – véleményem szerint – abból a naiv feltételezésből indul ki, mely szerint az állam, felfogva szerepe lényegét, gondoskodik a társadalom rászoruló tagjairól. Sajnos a jelenlegi tapasztalatok minden téren ennek az ellenkezőjét bizonyítják.

Szerintem a szerző gondolatmenete fordított irányú. Azt mondja ugyanis, hogy a nyugdíj a munkával töltött aktív évek után járó állami juttatás. Nézetem szerint azonban nem az állam „gondoskodik” rólam, hanem én az államról. Ugyanis az állam, az általam (azaz a társadalom egésze által) megtermelt jövedelem tetemes részéből teljesíti (elvileg) a rá bízott feladatokat. Az e célra átengedett összegek fejében – természetesen más egyéb feladatok mellett – az idős, lényegében már munkaképtelen állampolgárok joggal várják el, hogy

  1. ha nem is egészében, de nagyjából a társadalmi egészhez való hozzájárulás (és nem kis részben a befizetett, tehát megelőlegezett járulékok) arányában részesedjenek az általuk megtermelt javakból, (e célt szolgálja a nyugdíjrendszer)
  2. a befizetett adókból az állam megfelelő szinten segítse az arra rászorulókat. E mellett jogos a nyugdíjrendszerrel szemben az az elvárás is, hogy a rendelkezésre álló nyugdíjalapból bizonyos mértékig érvényesüljön a szolidaritás.
Az elmúlt hetekben négy írást közöltünk a nyugdíjrendszerről szóló vitában. Kiss Ambrus szerkesztőnk cikke azt vetette fel, hogyan lehet az igazságosságot a rendszer részévé tenni. Ennek kapcsán a fenntarthatóságot és a szolidaritást állította egymással szembe.

Barát Gábor írásában érvel amellett, hogy a nyugdíjrendszer biztosításalapú, és vannak fenntarthatósági korlátai.

A vitasorozat harmadik cikkében Simonovits András a fenntarthatóságot és a méltányosságot egyszerre tartja szem előtt. Amellett érvel, hogy a jelenlegi rendszer egyelőre fenntartható, de a 2010 utáni változások aláásták a nyugdíjrendszerbe vetett hitet.

Talyigás Katalin véleménye szerint pedig a megoldás az alapjövedelem (alapnyugdíj) bevezetése lenne.

A történelmi tapasztalatok azt bizonyítják azonban, hogy az állam – függetlenül a színezetétől – nem mindig megbízható partner, így egyáltalán nem véletlen, hogy a világ civilizáltabb részének nagyobb hányadában létrejött és működik a társadalombiztosítás.

Messzemenően egyetértek Kiss Ambrussal, amikor azt fejtegeti, hogy a nyugdíjrendszerben a nyugdíjas jelenleg nincs „biztosítva”, hiszen a mindenkori állam bármikor változtathat a szabályokon. Ezt alátámasztani látszik az a tény, hogy ma már a régi Alkotmánnyal szemben az Alaptörvény nem tartalmazza a társadalombiztosítás kategóriáját. Ám a magam részéről ebből nem azt a következtetést vonom le, hogy tévhit lenne a nyugdíjrendszert „bármilyen biztosítotti viszonynak” felfogni. Elfogadom, hogy a mai nyugdíjfinanszírozás és ezen keresztül a nyugdíjrendszer a költségvetés, azaz a kormány „játékszere”, bár a szabadságfoka korlátos. Ha fogalmazhatunk is úgy, hogy „…ne biztosításként tekintsünk a nyugdíjra, mivel annak számtalan feltétele hiányzik”, vagyis „a nyugdíjrendszer nem válhat klasszikus biztosítási formává” – az állítás ellenkezője – hogy ti. a nyugdíj nem biztosítás alapú – szerintem nem igaz. Inkább állítanám, hogy a nyugdíjrendszer ugyan nem felel meg a biztosítás klasszikus formáinak, de egy biztosítás jellegű megtakarítási forma, hiszen a befizetett járulék és a nyugdíj összege között létezik kapcsolat, csak nem függvényszerű, hanem sztochasztikus.

Az persze világos, hogy az állam törekszik a nyugdíjbiztosítás relatív önállóságának megszüntetésére. Ennek jelei megmutatkoztak már a nyugdíjbiztosítási önkormányzat megszüntetésével, a magán-nyugdíjpénztári befizetések államosításával, a TB Alaptörvényből történő eltávolításával, és nem utolsó sorban a Nyugdíjbiztosítási Alapnak a központi költségvetésbe történő gyakorlati beolvasztásával.

E törekvés és a nyugdíjban részesülők körének drasztikus csökkentése „eredményezte”, hogy – mint a cikkből is kiderül – 2010 óta a központi költségvetés 384 milliárd forintot „keresett” a Nyugdíjbiztosítási Alapon, amellett, hogy a magánnyugdíjpénztári rendszerből „kinyert” 3000 milliárd forint látható nyomai is meglehetősen hiányosak.

Tette ezt az állam olyankor, amikor a szegénység, benne az időskori szegénység elképesztő méreteket öltött,

s nemhogy annak mérsékléséhez, de az egyes korosztályok helyzete közötti olló minden eddiginél szélesebb nyitásához vezetett. Mindebből azt a következtetést levonni, hogy vessük el a biztosítás minden formáját, legalábbis alapos kétségeket vet fel.

Ezt – gondolom, szándékával ellentétes módon – Kiss Ambrus is alátámasztja, mégpedig akkor, amikor felteszi a kérdést, hogy „…a társadalomnak kell-e felelősséget vállalnia, s ha igen, akkor milyen mértékig, az arra rászorulókért. Hogyan gondolkodjunk az aktív kor utáni társadalom juttatásairól? Kell-e társadalmi szolidaritási elvet érvényesíteni ebben a kérdésben? Azaz van-e a közösségnek abban felelőssége, hogy az egyik legkiszolgáltatottabb életszakaszában az embernek biztosított-e a megélhetése? Vagy ezt a felelősséget társadalmi szintről a család szintjére kell lelökni? És ha van felelősség, akkor ez mire terjedjen ki? Az életben tartásra, a létminimum biztosítására, vagy valamilyen társadalmi minimum biztosítására?”

Igen, ez a releváns kérdés, melynek szemlélete kétségkívül holisztikus. Ám az erre adott válaszának érvrendszere is pontosan azt bizonyítja, hogy miért nem szabad a biztosítási elvet feladni, kiszolgáltatni a nyugdíjasokat az állami önkénynek.

Egyetértünk abban, hogy „a társadalmi szolidaritásnak ki kell terjednie egy időskori létminimumra”. De ez nem jelenti az időskori kiszolgáltatott helyzet keletkezési októl független összemosását. A társadalom, benne a fiatalok számára nem mindegy, hogy létezik-e az a hajtóerő, amelynek a „többet dolgozom, többet keresek, több lesz a nyugdíjam” gondolatkör eredményeképpen fenn kellene állnia. Ezt viszont az egyenlősdi nem biztosítja. Nem vitatom, hogy a nyugdíjas létminimumhoz igazodó nyugdíjminimum, vagy az alapnyugdíj elengedhetetlen, de messzemenően vitatom, hogy a kettő közötti különbség ne lenne áthidalható. Azt ugyanis ki lehet mondani, hogy

ha a nyugdíjminimum nem elegendő a nyugdíjas létminimum biztosítására, abban az esetben az államnak, teherbíró képessége függvényében, kutya kötelessége – és igenis a szociális rendszer keretei között – azt a létminimum mértékéig kiegészíteni. Függetlenül a nyugdíjkasszától.

Az igazi kérdés tehát az, mit akarunk kezdeni az idősekkel, milyen életszínvonalat, jövedelmet gondolunk méltányosnak számukra. Ez valóban érték-kérdés, szolidaritási kérdés, de olyat sose írnék le, hogy „a kisnyugdíjak megszüntetése is társadalmi akarat kérdése”. Ez egyfelől mindig adu a voluntaristák kezében, másfelől kiszakítja a kérdést a mindenkori költségvetésből. Mert nem csak a nyugdíjrendszerre, hanem a költségvetési rendszerre is igaz a holisztikus megközelítés. Azaz jó gazda módjára csak meg kell nézni, hogy mire mennyit költünk, mire mennyi jut. Természetesen lehet – s bizonyára kell is – emelni az alacsony nyugdíjakat, de ne hunyjuk be a szemünket: ez a pénz valahonnan hiányozni fog. Biztos lehet találni erősen feleslegesnek ítélt kiadásokat (ez persze megint értékkérdés), de valószínűsíthetően számos olyan terület is kimutatható, ahol szintén hatékonyan, a közjó érdekében lehetne felhasználni forrásokat. És ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy minden változtatás a nyugdíjrendszerben új valós vagy vélt igazságtalanságokat szül. (Például változnak a most és a korábban nyugdíjba vonultak nyugdíja közötti arányok, azaz megjelenik a régi nyugdíjak elértéktelenedésének problémája.)

Összefoglalva: szerintem Kiss Ambrus megközelítése az időskori szegénység megoldásához tiszteletreméltó, de nem biztos, hogy célravezető. Az általa felvázolt módszer inkább arra vezethet, hogy a kisnyugdíjasok életszínvonala – kitéve a politika kénye-kedvének – akár tovább is süllyedhet, míg az egyéb ellátatlanok problémája nem oldódik meg. Koncentráljunk inkább arra, hogy hogyan lehet az önálló, ha relatíve is, de azért biztosítási alapú nyugdíjrendszer nem kevés problémáját megoldani, és felépíteni egy kezelhető szociális rendszert is.

Címfotó: Molnár Ádám, Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.