A nyugdíjrendszer-összeomlást sulykoló propaganda szorongásokat kelt az emberekben. Újra kell definiálni a munka fogalmát, hogy az a fennálló helyzetnek és a változó körülményeknek is megfeleljen. A nyugdíj egy részét társadalmi örökségnek kell tekinteni. A nyugdíjasok fogyasztóként rengeteg adót fizetnek, hamis, hogy csak kiadást jelentenének a társadalomnak – állítja többek között az alábbi írás.

Karácsony Mihály

Furcsa kettősségnek lehetünk tanúi az elmúlt évtizedekben a nyugdíjakkal kapcsolatban. Egyrészt erős hiányérzetünk lehet, mert hosszú ideje nincs az idősek sajátos helyzetével kapcsolatos szakmai alapon folyó vita. Nincsenek világos fogalmakkal, kategóriákkal kifejtett álláspontok, hiteles adatokkal alátámasztott állítások, szakmai igényességgel lefolytatott diskurzusok. Azaz a témával kapcsolatos igaz-hamis álláspontok melletti érvek és ellenérvek eltűntek a nyilvánosság fórumairól.

Másrészt szinte naponta találkozhatunk az idősekkel kapcsolatos írásokkal, hiszen minden média rendszeresen jelentet meg a legnépesebb homogén csoportnak szánt olvasni és látni való üzeneteket. Ha a megjelent produktumokat alaposabban megvizsgáljuk, sajátos kép tárul elénk. A sajtóban tapasztalható megnyilvánulások közel felében a pénzintézetek alig leplezett lobbizását lehet tetten érni, míg a másik részében jórészt csak tartalmatlan frázisokat, kliséket, sztereotípiákát, közhelyeket, sablonokat és dogmákat olvashatunk. Alig találkozunk olyan üdvözlendő törekvéssel, mely alapkövetelménynek tartaná azt a közismert igazságot, melyet Joanne Kathleen Rowling fogalmazott meg, és amely így szól: „A dolgokat mindig nevükön kell nevezni. Ha félsz a névtől akkor félni fogsz magától a dologtól is.”

Nagyon támogatom a vitaindító cikk szerzőjénak bátorságát, amellyel a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos alapvető fogalmak tisztázásának igényét felveti.

Fontos az olyan fogalmak pontosítása, melyek tartalma mára már kiürült, vagy eredetileg is csak az érintettek tisztánlátásának megzavarását célozta, illetve a változtatásért fellépők eszköztelenítését szolgálta.

Az elmúlt hetekben négy írást közöltünk a nyugdíjrendszerről szóló vitában.

Kiss Ambrus szerkesztőnk cikke azt vetette fel, hogyan lehet az igazságosságot a rendszer részévé tenni. Ennek kapcsán a fenntarthatóságot és a szolidaritást állította egymással szembe.

Barát Gáboírásában amellett érvel, hogy a nyugdíjrendszer biztosításalapú, és vannak fenntarthatósági korlátai.

A vitasorozat harmadik cikkében Simonovits András a fenntarthatóságot és a méltányosságot egyszerre tartja szem előtt. Rávilágít, hogy a jelenlegi rendszer egyelőre fenntartható, de a 2010 utáni változások aláásták a nyugdíjrendszerbe vetett hitet.

Talyigás Katalin véleménye szerint pedig a megoldás az alapjövedelem (alapnyugdíj) bevezetése lenne.

Várkonyi Julianna hozzászólásában kifejti, hogy az állam nem megbízható, ezért kell társadalombiztosításnak lennie.

Utalnék itt a „munka” fogalmának történelmi időszakonként szükséges újraértelmezésére, a nyugdíjrendszerhez kötődő „biztosítási jogviszony” ürességére, a „felosztó-kirovó” rendszer fikció jellegére és a „Nyugdíjbiztosítási Alap” paravánfunkciójára. Természetesen egy úttörő munkától nem lehet a teljességet elvárni, így remélem más beidegződések is hamarosan a szakmai kritika asztalára kerülnek. Örömmel olvastam volna további tabuk megkérdőjelezéséről is, melyek még ma is akadályozzák a jelenlegi rendszer korrekt leírását. Értem azalatt a járuléknak nevezett (tartalmát tekintve adó) fizetéshez tapadó illúziókat vagy a jogosultsági idő, a szolgálati idő és a biztosítási idő közötti bűvészkedéseket.

Az írás legfőbb erénye a kérdések felvetése, de hiányossága is az említett előnyéből fakad. A megfogalmazott harminc kérdés nagy része megválaszolatlanul maradt, és ez akkor is hiányérzetet okoz, ha a felvetett kérdések jó része csupán „költői kérdés”. Mindezek mellett megértő vagyok, hiszen tudom, hogy egy vitairatnak arra kell ösztönöznie az olvasót, hogy ő is keresse a választ, egészítse ki ő is a javaslatokat.

A vitairat legértékesebb részének a szerző által felvázolt új nyugdíjrendszer elvi alapjait tartom. Ha a számomra nem túl egyértelmű javaslatcsomag lényegét jól értem, akkor egyetértek a szerző ajánlatával, mely szerint három lépcsőfokból álljon a jövőbeli nyugdíjrendszer.

Lenne egy állampolgári alapon járó alapnyugdíj, majd ezt egészítené ki a szolgálati idővel és az életkeresettel arányos munkanyugdíj és végül a megtakarítás lehetőségével rendelkezők részére az öngondoskodást szolgáló önkéntes nyugdíjmegtakarítás.

Megítélésem szerint a szerző meggyőző érvekkel támasztja alá javaslatainak szükségességét és elvi alapjait. A javaslatcsomag melletti érvelés nagyon plasztikus, erős tények támasztják alá jogosultságát és a vállalt értékek érvényesülésének esélyét.

A következőkben az alapjavaslat melletti további három gondolatmenetet szeretnék az olvasók figyelmébe ajánlani, mellyel megerősítem a szerző által is felvetetteket.

Először vizsgáljuk meg a szerző által is elsőnek említett közhangulat alakulásának körülményeit. Miből is táplálkoznak a nyugdíjas évekhez kapcsolódó félelmek?

A vitacikkben is említett kutatások visszaigazolták az évek óta folyó – a pénzügyi szervek érdekében álló – lobbimunka eredményességét. A pénzügyi szolgáltatók megbízottjai évek óta nagy intenzitással sulykoljak a laikus korosztálynak az eljövendő katasztrófa vízióját. A marketingeszközök minden formáját felhasználva a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban „nyugdíjkatasztrófával”, „látható összeomlással”, „félelmetes jövővel”, „közeli nyomorral”, „totális elszegényedéssel”, „folyamatos nyugdíjválsággal” riogatják az érintetteket. A nyugdíjasokkal kapcsolatban hetente átlagosan 25-30 írás jelenik meg, melyek közel fele pénzügyi profilú médiumban kerül nyilvánosságra, a fent említett félelemkeltő tartalmakkal. A komor képet legtöbbször valamely pénzintézet szakértőjének titulált egyén megállapítására alapozzák, általában egy-egy nyilvánosság által nem hozzáférhető tanulmányra hivatkozva. Az ilyen totális lobbimunka mellett alig csodálkozhatunk azon, hogy szinte mindegyik korosztály szorong a jövendő nyugdíjas éveitől.

Másodszor kiegészítő érveket szeretnék adni a szerző által felvetett azon a kérdésre, amely a munka fogalmának tisztázására, történelmileg változó jellegére irányul. Bontsuk ki azt az egyszerűnek tartott és sok esetben sztereotípiaként használt „munka” kifejezéstartalmat, melyet a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban használnak. Általános rendezőelvként tekintsük munkának az értékteremtést, és ne szűkítsük le csupán a megélhetés érdekében végzett biztosítási jogviszonyt eredményező tevékenységre. (A munka szláv eredetű szó, eredeti jelentése kín, szenvedés – myka.) Ha a fenti gondolatot – értékteremtés – tovább fűzzük, akkor megtaláljuk a helyét az egyre nagyobb mértéket elérő fizetetlen háztartási és önkéntes munkának, a biztosítási jogviszonyt nem keletkeztető vállalkozási aktivitásoknak is. Utalnék itt a KSH azon adataira, melyek azt mutatják, hogy jelenleg a hatvanöt éven felüli nők naponta 283 perc, a férfiak 166 perc fizetetlen háztartási és önkéntes munkát végeznek, és ezzel is jelentősen hozzájárulnak a GDP alakulásához. Itt említeném meg azt is, hogy hazánkban jelenleg közel 1,7 millió vállalkozás működik (529.608 társas és 1.189.993 egyéni vállalkozás), melyekben az aktívan tevékenykedők nagy része nem keletkeztet biztosítási jogviszonyt. És végül jelzésértékűen utalnék a 15-20 százalékos feketegazdaság produktumára is.  Ez utóbbiak közös jellemzője, hogy közvetett (pl. családot érintő terhek szétosztásával történő) vagy közvetlen (pl. szívességi cselekvések általi) értékteremtésükkel jelentősen hozzájárulnak a felosztható nemzeti össztermékhez. A munka tartalmának pontosítását azért is szükséges napirendre tűzni, mert a mesterséges intelligencia rohamos térnyerésével a jövőbeni döntéshozóknak újra kell definiálniuk a munkát. Se szeri, se száma azon írásoknak, melyekben azt olvashatjuk, hogy a jövőben a robotok szinte teljesen kiszorítják „az emberi energiakifejtés révén ellenszolgáltatásért végzett tevékenységet”, azaz a hagyományos értelembe vett munkát.

Harmadszor néhány gondolat arról, hogy milyen alapból táplálkozik a központi költségvetés, azaz melyek a fundamentumai a felosztható javaknak. Ha tisztázzuk az alapokat, akkor könnyebben tudunk viszonyulni a költségvetésből történő kifizetésekhez is.

Arra irányítanám most rá a figyelmet, hogy a mai aktív korosztály nem légüres térben – úgynevezett zöldmezős beruházás után – kezdett el gazdálkodni, hanem a természetes életfolyamatokat hűen követve az előtte járó nemzedékek során felhalmozott és az utódoknak örökül hagyott nemzeti vagyonnal. 

Ebbe a hagyatékba sok mindent bele kell érteni. Gondolok itt a természeti adottságaink állami hasznosítására, benne a „föld méhének kincsei”, a légtér, a mezők, az erdők kiaknázására. De a nemzedéki örökségbe beletartozik a kilenc „világörökségi helyszín”, a tizenhárom egységként regisztrált „nemzeti szellemi kulturális örökség” tételei, illetve a hatvanhét „hungarikum”.

Az európai kultúrkörben a családoknál érvényesül egy társadalmi norma. A gyermekeknek kötelességük a szülőktől örökölt vagyont tovább működtetni, illetve hasznosítani. A családi vagyont megteremtők számára az azt működtető ifjabb nemzedék a vagyonhozamból az életük végéig köteles ellátást biztosítani. Nem kegyet gyakorolva, nem alamizsnát adva, hanem a családi örökség hozamának arányos részét kell ellátmányként biztosítaniuk. Meglátásom szerint hasonlóan kell a makroszintű vagyonhasznosításkor is eljárni, és a nyugdíj egy részét a társadalmi örökségnek tekinteni.

Végezetül arra irányítanám rá a figyelmet, hogy a központi költségvetés (mely persze nem azonos a nemzeti össztermékkel) bevételi oldalának legjelentősebb tétele a fogyasztáshoz kapcsolódó adóbefizetések. Csak ezt követik a lakossági befizetések tételei. Témánk szempontjából nem mellékes megjegyzés az, hogy az idősek is fizetik mindazokat az adókat, járulékokat, illetékeket, melyeket az érintett magánszemélyeknek kötelességük leróni. Ez utóbbi megállapítás azért is lényeges, mert így a nyugdíjas társadalmat negatívan csupán „kiadási tételként” kezelő közvélekedés megváltozhat. A jövőben a nyugdíjasok is átkerülhetnek a költségvetés bevételi oldalát növelő szereplői közé.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.