Az ingyen fodrászon és a „nőké a gyerek, a lakás” szemléleten túl

A női hajléktalansággal azért fontos külön foglalkozni, mert egyszerre mutatja meg a magyar állami újraelosztási politika négy dimenzióját és azok működésképtelenségét: a familializmuson és privatizáción alapuló lakáspolitikáét, a jóléti paternalizmuson alapuló újraelosztási rendszerét és a prekariátuson alapuló gazdasági/jóléti politikáét. Ez a cikk, amely egy 2013-ban, egy budapesti hajléktalanszállón végzett etnográfiai kutatás és hatévnyi, hajléktalan nőkkel közös aktivizmus tapasztalatain alapul, ezt a négy dimenziót járja körbe.

A hajléktalan nők elsősorban érzékenyítő cikkekben jelennek meg, amelyek jellemzően úgy próbálják az emberekhez közelebb hozni a hajléktalan nők problémáit és lerombolni a hajléktalan emberekkel kapcsolatos előítéleteket, hogy a hajléktalan nők nőiségét hangsúlyozzák. Ezek a cikkek sokszor arról szólnak, hogyan lehet nőnek maradni ilyen élethelyzetben, vagy arról, hogyan nyújtanak fodrászok, kozmetikusok ingyen szolgáltatásokat a szállókon.

A női hajléktalanságra azonban nem amiatt érdemes koncentrálni, mert van valamiféle női esszencia a hajléktalan nőkben, ami akkor is megmarad, ha közterületen vagy szállón kényszerülnek élni. A cikkek általában egyéni történetekről szólnak, és az a kevés nagyobb kutatás, amely női hajléktalanságról szól, általában a rendszerszintű okok mellett vagy helyett, a családok szétesésére koncentrál, a családi háló működésképtelenségét jelöli ki a probléma forrásaként.

Ráadásul ezek azok a cikkek, kutatások, amelyeknél egyáltalán felmerül, hogy a női hajléktalanság olyan téma, amivel foglalkozni kellene. A hajléktalanságot a férfiakkal azonosítják, mondván a férfiak kerülnek mindig utcára, míg a nőké marad a lakás, a gyerek. Ezt még olyanok is hajlamosak így gondolni, akik a hajléktalanellátásban dolgoznak. A 24.hu-nak így foglalta össze a hajléktalan férfiak helyzetét egy szociális munkás:

„A válóper után a bíróság a feleségnek ítéli a lakást, az utcára kerülő férfi egy-két hétig vagy pár hónapig haveroknál lakik, aztán azt mondják neki, hogy szevasz. Majd pedig bekerül ide, és csengeti a gyerektartást. Van olyan ügyfelem, okos, rendes ember, aki az átmeneti szállóról öt gyereket tart el, a háromtól a tizenöt évesig; itt él, és folyamatosan dolgozik. Az asszony közben otthon ül, nem csinál semmit.”

A fenti mondatokban, bár értelemszerűen azért születtek, hogy a hajléktalan férfi ügyfelekkel kapcsolatos sztereotípiákat rombolják, közben éppen ugyanannyira káros előítéletek jelennek meg bennük a nőkkel szemben: mindig ők kapják meg válás után a lakást, ők nevelik a gyerekeket, kizárólag ők felelősek azért, hogy hány gyerekük születik. Öt gyerek nevelése nem munka, a tartásdíj fizetése a férfi kizsákmányolása.

Ezekkel az előítéletekkel nem csak az a gond, hogy a nőket lusta, a férfiakat kizsákmányoló emberekként mutatják be, hanem az is, hogy férfiak és nők családon belüli konfliktusaként írnak le egy alapvetően újraelosztási kérdést. Nem egyéni kvalitások – nőiesség, munkaképesség – vagy családi történetek okozzák a hajléktalanságot ugyanis, hanem az, hogy nincsenek olyan érdemi lakhatási támogatások, amelyeket az alacsony jövedelmű emberek, adott esetben válófélben lévő emberek, igénybe tudnának venni.

Felső középosztálybeli familializmus

Amikor hajléktalanságról van szó, akkor általában egyéni problémaként vagy egyéni problémák eredményeként jelenik meg a kérdés a médiában, sőt, sok kutatásban is. Egyéni életutakra, egyéni okokra koncentrálva foglalkoznak a legtöbben a kérdéssel. Ez csak részben kommunikációs kérdés: ahogy fent említettem, a legtöbb hajléktalanságról szóló riport célja az érzékenyítés, amit az egyéni történetekkel, az egyéni sorsokhoz kapcsolódó empátiával lehet elérni. Részben viszont szakpolitikai definíciós probléma is.

Miközben a hangsúly azon van, egyénileg ki miért lesz hajléktalan vagy azon, hogy kevesebb nő él közterületen vagy hajléktalanszállón mint férfi, eltűnik az a szempont, hogy nem csak nehéz sorsú egyének, hanem családok is válnak hajléktalanná. Ők jellemzően ezek a családok átmeneti otthonaiban, anyaotthonokban, munkásszállókon élnek. A Habitat for Humanity Magyarország 2018-as jelentése alapján sok olyan család is él ma ezeken a szálláshelyeken, ahol már a második generáció tölti életét átmeneti szállásokon, mert nem engedheti meg magának, hogy piaci albérletet fizessen.

Ugyanakkor a jelentésből az is kiderül, hogy a lakhatási támogatások túlnyomó többsége a családokat célozza, ráadásul kifejezetten azokat a családokat, akiknek van elég megtakarított pénzük lakásvásárlásra. Eközben azok a családok, akiknek nincs megtakarított pénzük, jellemzően semmilyen lakhatási célú támogatást nem kapnak. Előfordulhat, hogy az önkormányzat, ahol élnek, ad havi pár ezer forint települési támogatást erre a célra. Szociális bérlakáshoz szinte lehetetlen hozzájutni, hiszen az önkormányzati bérlakásállomány folyamatosan csökken.

Nem a családok széthullásáról van itt szó, hanem arról, hogy a lakásvásárláshoz elég tőkével rendelkező családokat hajlandó támogatni az állam, az alacsony jövedelműeket viszont nem.

Ugyanakkor ez a familialista, a családot mindenek fölött álló alapegységként kezelő támogatási rendszer azokat is nehéz helyzetbe hozhatja, akik akár a Családi Otthonteremtési Kedvezményt (CSOK), akár a falusi CSOK-ot igénybe veszi, de közben a partnerek elválnak, vagy kevesebb gyermeket vállalnak a tervezettnél. Ez a fajta familializmus ugyanis nem csak azt jelenti, hogy a tehetősebb rétegek profitálnak a legtöbbet a támogatásokból, hanem, hogy ők is csak addig profitálhatnak, amíg az elvárt családképnek megfelelnek.

Ez a családkép pedig úgy mutatja be a családot, mint ideális közösséget. Csakhogy a nők nagy része számára a család messze van ettől az ideáltól. Számukra a család az érzelmi kötelékek mellett az a közeg, ahol nagy mennyiségű láthatatlan munkát végeznek, ahol szinte kizárólag ők végzik a gondoskodó munkát, ahol a nők 23 százaléka él vagy élt át erőszakot a partnere által.

A familialista lakáspolitika még inkább beágyazza a nőket a családba, és ezzel együtt a kizsákmányolásba és sokszor az erőszakba is. Nem csak azzal, hogy olyan támogatási formákat nyújt, amelyek a családhoz kötik a nőket, hanem azzal is, hogy nem nyújt olyan támogatásokat, amivel egy esetleges válás vagy a bántalmazó előli menekülés ne járna esetlegesen lakásvesztéssel.

Emellett a familialista lakáspolitika egy felső középosztálybeli ideált közvetít: az ideális magyar család lakást vesz, aki pedig erre nem képes, csak magára számíthat. Az állam csak a felső középosztálybeli családokért vállal felelősséget, az albérletről albérletre, szállóról szállóra költözőkért nem. Ezek előtt a családok előtt két út áll: vagy alkalmi munkákból képesek fenntartani a lakhatásukat, vagy pedig elveszítik azt és ezzel gyerekeiket is.

Az Alapvető Jogok Biztosának 2017-es jelentése szerint minden harmadik gyereket anyagi okok miatt emelnek ki a családjukból. Kovács Vera 2014-es kutatása hasonló következtetésekre jutott. A Város Mindenkié csoport Hajléktalan Nők Egymásért alcsoportját sok kilakoltatás előtt álló család kereste meg azzal, hogy gyermekük kiemelésével fenyegetik őket, amennyiben nem találnak maguknak alternatív lakhatási lehetőséget. Volt olyan eset, amelyben a kilakoltatás után automatikusan kiemelték a gyerekeket, és olyan is, amelynél a szülők már a kórházból sem vihették haza a gyereket, mert nem volt biztos lakhatásuk, és nem vették fel őket családok átmeneti otthonába.

Bár a gyermekvédelmi törvény tiltja a gyerekek anyagi okokból történő kiemelését, a valóság az, hogy ezt érdemi lakhatási támogatások hiányában ezt nem képesek kikényszeríteni. Sokszor azonban ez nem is válik céllá: a lakásvesztés, hajléktalanság miatt a szülők gyakran stigmatizálódnak és anyagi gondjaik miatt szülői képességeiket is megkérdőjelezik. Érdemtelen családokká válnak, akik sem a gyerekeik nevelésére, sem a lakástámogatásra nem szolgáltak rá. Ennek gyakran az lesz az eredménye, hogy a gyerekek állami gondozásba, a szülők pedig a hajléktalanellátásba kerülnek.

Amikor hajléktalan nőkről beszélünk, azokról az anyákról, nagykorú testvérekről is szó van, akik ezekben a családokban élnek, vagy akik a gyerekükkel egyedülálló anyaként alkotnak családot. Félrevezető tehát az a diskurzus, amely a nőket általában a lakáspolitika nyerteseiként írja le.

Nem csak ezért félrevezető, hanem azért is, mert láthatatlanná teszi azoknak a nőknek a helyzetét, akik a familializmus ellenére hajléktalanokká váltak. Nemcsak mint anyák, hanem mint egyedülálló nők is. Ezek a nők ugyanis elképesztő mértékű kiszolgáltatottsággal szembesülnek, az otthonuk elvesztése miatt és amiatt, hogy nem családban élnek.

A nőket a mai napig elsősorban a magánszférával, és azon belül is a családdal azonosítják: gyanakvással tekint a társadalom mindenkire, akinek nincs állandó partnere, gyereke. A nők feladata elsősorban a házimunka és ők felelősek a gondoskodó munkáért. A hajléktalan nők helyzete mutat rá legjobban, mennyire mélyen meghatározó a tisztességes, otthonteremtő családanya képe, hiszen az ő marginalizációjuk abszolút következik abból, hogy ennek a képnek nem tudnak megfelelni.

Beszélgetéseink során az derült ki, hogy az otthon elvesztése elsősorban a biztonság elvesztését jelenti, de nem csak anyagi értelemben, hanem testi biztonság tekintetében is. Sok nő számolt be arról, hogy életükben rendszeres volt a fizikai és szexuális erőszak, miután hajléktalanná váltak. Sajnos a nem hajléktalan nők is nagy arányban válnak bántalmazottá, és a hajléktalan nők és partnereik között is ugyanaz a bántalmazás természetrajza. Ami viszont a hajléktalan nők helyzetében más volt, az az, hogy a férfiak tudatosan használták ki a hajléktalansággal járó kiszolgáltatottságot.

Az egyik szállón élő nő felháborodva mesélte el, hogy egyik este egy csapat férfi üvöltözte a szálló ablakai előtt, hogy „Gyertek ki, kurvák!”.Rendszeresen próbáltak meg férfiak kávéért vagy cigarettáért cserébe szexet követelni tőle. Tehát a férfiak számára a hajléktalan női lét egyenlővé vált az olcsó prostitúció lehetőségével. Először mindig kedvességgel, például kávéval indult a beszélgetés, de a férfiak agresszívvá váltak, ha kiderült, hogy a nő nem partner ebben. Egy közterületen élő nőt egy járókelő invitálta fel a lakásába egyik télen, és mivel félt, hogy megfagy az utcán, ha nem megy fel a lakásba, elfogadta a meghívást. A férfi azonnal megerőszakolta. Szerinte az ehhez hasonló történetek mindennaposak a hajléktalan nők körében.

A partnerkapcsolati erőszakról az egyik beszélgetőtársam úgy beszélt, mintha ennek a kiszámíthatatlan kiszolgáltatottságnak lenne alternatívája. Elmondta, hogy van egy partnere, aki rendszeresen bántalmazza, de elsősorban azért van vele, hogy elijessze a többi férfit. Hiszen ha vele van, akkor legalább többiek nem fogják bántani, illetve nem próbálják prostitúcióra kényszeríteni.

Ennek az erőszaknak egy része nem utcán, közterületen, hanem az ellátórendszeren belül történt. A szociális munkások is beszéltek az interjúkban ezekről a helyzetekről, arról, hogy sokszor tapasztalták, hogy általában a nőkkel, de elsősorban a fiatal, állami gondozásból frissen kikerült és az idős, kiszolgáltatott nőkkel gyakran kezdeményeztek érdekkapcsolatokat olyan férfiak, akikről tudták, hogy korábban erőszakot követtek el nők ellen. Az idős nőkkel elsősorban azért kezdtek kapcsolatot, mert már nyugdíjasok voltak, ami gyakran magasabb jövedelmet jelentett, mint a segélyek, alkalmi munkák bérei. Egy egyenlőtlen párkapcsolatban ez a jövedelem értelemszerűen a férfihez került.

Bár látták ezeknek a kapcsolatoknak a kialakulását, a szociális munkások tehetetlennek érezték magukat, hiszen azontúl, hogy a nővel beszélgetést próbáltak kezdeményezni és felhívták a figyelmet az erőszak veszélyére, nem volt más eszközük arra, hogy közbelépjenek. Ennek azonban nem a tudáshiány volt az oka, hiszen pontosan látták a párkapcsolati erőszak kibontakozását, hanem egész egyszerűen az, hogy nem tudtak biztonságos teret létrehozni a nők számára.

A hajléktalan nők kiszolgáltatottsága egyszerre fakadt abból, hogy otthonuk elvesztése miatt nőként is stigmatizálódtak, és abból, hogy nem volt olyan privátszférájuk, ahol biztonságban élhettek volna. Ez pedig utat nyitott a gazdasági, fizikai, szexuális erőszak, kizsákmányolás felé.

A női hajléktalanság tehát nem csak lakhatási és nem csak női kérdés, hanem a kettő speciális összefüggése. A familialista állam azonban mindkét problémát, a lakhatási szegénységet és a nők elleni elnyomást is a szőnyeg alá söpri egyrészt az idealizált családkép mítoszával, másrészt az erre a családképre és a lakástulajdon szentségére épülő újraelosztási politikával.

Jóléti paternalizmus és a női prekariátus

A magyar szociális ellátórendszeren belül a hajléktalan nőket elsősorban a hajléktalanellátó rendszert és a gyermekvédelmi rendszer segíti. Ezek a rendszerek – ha nem is bevallottan – a jóléti paternalizmus elvei alapján működnek. A jóléti paternalizmus fogalmát Lawrence Mead alkotta meg, akinek az elképzelései nagyban befolyásolták az Egyesült Államok 1990-es évekbeli jóléti reformját.

A jóléti paternalizmus azon a szemléleten alapul, hogy az államnak a jóléti juttatásokon, szociális szolgáltatásokon keresztül nem direkt módon segítenie, hanem „nevelnie” kell a rászorulókat. A jóléti paternalista állam nem úgy tekint a szociális segítésre, mint ami alanyi jogon jár, hanem ami olyasmi, amiért „jó magaviselettel”, például közmunkában való részvétellel az ügyfélnek meg kell dolgoznia. Ezt a jóléti szolgáltatók folyamatos felügyelettel, az ügyfél életének – beleértve a magánéletét is – irányításával érik el.

Hasonló szemlélet eluralkodásáról ír Lynne Haney amerikai szociológus Inventing the Needy című könyvében, bár magát a kifejezést nem használja. Haney a gyermekvédelmi rendszer átalakulását kutatta az 1950-es évektől a rendszerváltás utánig Magyarországon, és arra jutott, hogy míg az államszocializmus első időszakában a szegénységben élő szülőket elsősorban direkt anyagi juttatásokkal és munkalehetőségekkel segítették, addig az 1990-es évekre a szülők folyamatos felügyelete terjedt el, miközben az anyagi segítség – például segélyezés, szociális bérlakáshoz juttatás – egyre inkább megszűnt. Ha a szülők nem tudtak megfelelő lakáskörülményeket biztosítani a gyereknek pénzhiány miatt, az ebben a szemléletben azt jelentette, hogy a személyes szülői kompetenciáik nem megfelelőek. A hangsúly tehát a szegénység rendszerszintű okairól átkerült az ügyfél személyes felelősségére.

Kutatásom és aktivista munkám során a legtöbb szállón élő hajléktalan, lakásszegénységben élő nő arra panaszkodott, hogy ezekben az intézményekben folyamatos felügyelet alatt állnak, nem tartják tiszteletben magánéletüket, intimszférájukat. Kérdés nélkül átnézik a holmijaikat, belenéznek a hűtőszekrénybe, mindig meg kell mondaniuk, aznap hova mennek, mit csinálnak, stb.

Néhány évvel ezelőtt egy bántalmazás elől menekülő hajléktalan nőt kísértem el egy vidéki krízisszállásra. A nőnek három gyereke élt nevelőszülőknél. A bántalmazó számtalanszor megerőszakolta, terhesen nehéz fizikai munkára kényszerítette, megverte, azzal fenyegette, hogy megöli. Pár nappal azelőtt menekült el tőle, mielőtt megérkeztünk volna a vidéki szállásra, ahol egy szociális munkás fogadott minket. Néhány tárgyilagos kérdés után – alig öt perccel a beszélgetés kezdetétől – arról kérdezte a nőt, hiányoznak-e neki a gyerekei, szeretne-e velük élni, és hogy használtak-e valamilyen fogamzásgátlást a partnerével.

Hasonló tapasztalatom volt egy többgyermekes hajléktalan anyával, aki négy gyerekét volt kénytelen nevelésbe adni, mert elvesztették a lakhatásukat. A kerületi gyermekjóléti központ családgondozójához éppen azért mentünk be, hogy megkezdje az együttműködést a szolgálattal, hiszen ez fontos lépés ahhoz, hogy ha bérlakásba tud költözni, visszakapja a gyerekeket. A fél órás beszélgetés azzal kezdődött, hogy a családgondozó megszidta, amiért nem jött előbb, és miközben a család történetét mesélte a nő, pár percenként elmondta a férfi, hogy egész biztosan nem csak lakhatási gondjaik vannak, és mondja el, szülőként mit rontott el, miért kerültek állami gondozásba a gyerekek. A beszélgetés azzal ért véget, hogy a nő sírni kezdett.

A jóléti paternalizmus része annak a neoliberális szemléletnek, amely minden társadalmi problémát az egyéni felelősség, egyéni döntések szintjére bont le. Emiatt a rászorultsági elven vagy állampolgársági elven nyújtott juttatásokat károsnak tartja, hiszen ezek mind felelőtlenné, passzívvá és függővé teszik az egyént, aki nem lesz motivált abban, hogy munkába álljon.

A kutatási és aktivista tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek a nők dolgoztak, de olyan munkát végeztek, amelyet a társadalom nem ismer el munkaként, például 4-5 gyerekről gondoskodtak, miközben gyermekgondozási segélyen voltak. Az is jellemző volt, hogy a szolgáltató szektorban végeztek korábban munkát, vagy a hajléktalanságuk idején rosszul fizetett, kiszámíthatatlan munkákat. A lakhatási problémák tehát nagyban összefüggtek a nők által végzett munka el nem ismerésével és a női prekariátus helyzetével.

Mindez több ponton összefügött a jóléti paternalizmussal. Az egyik probléma az volt, hogy a lakhatási gondokkal küzdő többgyerekes nőket folyamatosan felügyelték, és elvárták, hogy dolgozzanak. Erre azonban nem volt a nőknek lehetősége, vagy azért, mert a gondoskodó munka mennyisége nem engedte, vagy azért, mert nem akartak kizsákmányoló munkaviszonyba belépni.

A másik probléma a középkorú nőké volt, akik jellemzően korábban bejelentett munkaviszony nélkül dolgoztak a vendéglátó iparban vagy hasonló területen, emiatt nem gyűjtöttek össze elég évet a nyugdíjminimumig. Illetve azoké nőké, akiket idős koruk miatt nem foglalkoztattak, de még nem érték el a nyugdíjkorhatárt. Ezek a nők hiába akartak dolgozni, vagy nem szereztek munkát, vagy pedig – sokszor éppen hivatalos, kifejezetten hajléktalan embereket célzó munkaközvetítőn keresztül – alkalmazták őket pár napra, de végül nem fizették ki őket.

Minden nőt érintett a nagyfokú kizsákmányolás, egyrészt a partnerek által, akik ritkán vettek részt a gondoskodó munkában, másrészt a potenciális munkaadók által. A legtöbb panasz mégis ahhoz kapcsolódott, hogy valódi segítséget –érdemi lakhatási támogatást, nem kizsákmányoló munka keresésében segítséget vagy gyermekfelügyeletet – sehol nem biztosítottak, viszont ha nem tudtak lakhatást és munkát szerezni, akkor azt a saját hibájukként rótták fel nekik. A jóléti államra tehát nem mint segítő, hanem mint felügyelő intézményre tekintettek.

Az egyik legnagyobb ellentmondás ebben a jóléti politikában az, hogy míg a konzervatív családideálnak megfelelő háztartásokat akkor is támogatja az állam, ha semmi szükségük nincs rá, ezek a családok minimális támogatást kapnak, azt is szigorú felügyelet mellett, átmeneti jelleggel. Ez nemcsak hogy bebetonozza a hajléktalan nőket jelenlegi helyzetükbe, de éppen azt lehetetleníti el számukra, hogy otthonuk legyen, családi életet élhessenek.

Címfotó: Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.