A magukat demokráciának nevező társadalmaknak feladatuk lenne, hogy lehetőséget adjanak mindenkinek azoknak az ismereteknek és készségeknek a megszerzésére, amelyek révén aktív szerepet vállalhatnak a közügyek alakításában. Hogyan válhat a tanulás az elnyomott csoportok felszabadulásának zálogává? Erre mutat egy példát a Közélet Iskolája.

Dósa Mariann

Antonio Gramsci a XX. század elejének meghatározó gondolkodója és az Olaszországi Kommunista Párt alapító tagja volt. Mussolini fasiszta rendszere alatt politikai tevékenysége miatt börtönbe zárták, tizenegy évet töltött elzárásban. Itt foglalta írásba legfontosabb elméleti-politikai gondolatait, ez az esszéfüzér később Börtön jegyzetek címmel jelent meg számos nyelven (de a magyar sajnos nincs ezek között).

Gramsci nagyon szerteágazó politikai kérdésekkel foglalkozott, többek között az oktatás felforgató funkciójával és az értelmiség társadalmi szerepével. Pedagógiai programjának kiindulópontja önmagában radikális (vagyis mélyreható, felforgató): minden ember eredendően művelt, csak fegyelmezetlenül. Pedagógiai reform elképzelései megfogalmazásakor ezért elsősorban arra a kérdésre kereste a választ, hogy a munkásosztály hogyan lehet intellektuálisan autonóm, hiszen csak így tudja betölteni történelmi feladatát: csak így tudja megszervezni és vezetni saját mozgalmát, amely révén uralkodó osztállyá válhat.

Gramsci ezekre a kérdésekre fűzi fel programját, ami szerint a pedagógiának mindig a résztvevők saját helyzetének értelmezésén kell alapulnia. Vagyis a tanulás nem elvont eszmékről szól, nem valamiféle eleve meglévő tudást kell elsajátítanunk, nem adatokat és tényeket kell bemagolnunk, hanem a megértés a cél és a tudatossá válás – a megértett elképzelések, társadalmi folyamatok, élethelyzetek tudatosítása. Innen lehet eljutni az autonóm gondolkodásig. Gramsci számára fontos alapvetés volt, hogy a pedagógia semmiképp nem jelenthet leegyszerűsítést, hiszen a lényeg épp a rendszerek összefüggéseiben rejlik és ezek tudatos lecsupaszítása megkérdőjelezné a tanulók képességeibe vetett hitet.

Ehelyett azt vallja, hogy a munkásosztály tagjainak már fiatal koruktól kemény, fegyelmezett intellektuális felkészítésben kell részesülniük, csak ezen az úton lehet elsajátítani a kritikai gondolkodás képességét és azt a képességet, hogy az ember ki tudja szűrni és értelmezni tudja a lényeges összefüggéseket.

Gramsci másik fontos pedagógiai alapvetése abban áll, hogy a tanulás a munkásosztály tagjai számára egy lehetőség is arra, hogy – akár csak időlegesen – kiszabaduljanak a bérmunka szűk kényszervilágából. Vagyis a tanulás egyben kizökkenés is – egy nagyon termékeny, izgalmas folyamat, különösen ahhoz a monotóniához képest, amit egy bérmunkás a mindennapi életében és a munkájában gyakran megtapasztal.

Szorosan kapcsolódnak Gramsci pedagógiai programjához az értelmiség szerepével kapcsolatos kritikus és egyben haladó elképzelései. Az egyik legfontosabb mondanivalója ebben a tekintetben az, hogy a munkásosztálynak ki kell termelnie saját értelmiségét. Ezt nevezi ő szerves értelmiségnek. Ebben pedig fontos szerep jut a pedagógiának.

A néhány éve Budapesten működő Közélet Iskolája ennek a pedagógiai folyamatnak a támogatását tűzte ki céljául.

Szerintünk pontosan ez a pedagógia forradalmi, felforgató feladata: előmozdítani, hogy a kiszolgáltatott helyzetű emberek aktív alakítói legyenek a társadalomnak, ne pusztán az elszenvedői. Hogy képessé váljanak arra, hogy alakítsák a maguk körüli valóságot – így az már nem is „maguk körüli” valóság, hanem egy olyan társadalom, aminek ők is szerves részei.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi más lehetne a pedagógia funkciója, de közben látjuk, hogy ami pedagógia címszó alatt történik például Magyarországon, az egyáltalán nem ebbe az irányba mutat. A Közélet Iskolája ezen szeretne változtatni és ehhez a kritikai pedagógia megközelítésére támaszkodunk. Ez a pedagógiai iskola sokat merít Gramsciból, de sok más gondolkodó/pedagógus munkásságára is támaszkodunk: nagyon fontosak számunkra többek között Paulo Freire, Michel Fine és bell hooks (tudatosan kisbetűvel, a szerk.) tanításai.

A kritikai pedagógia elmélete

Már a kritikai pedagógia megnevezés is utal arra, hogy ez egy marxista pedagógiai megközelítés, amennyiben a követői minden esetben rendszerkritikus társadalmi tudást adnak át, illetve osztanak meg és – ezzel szoros összefüggésben – azok, akik a tanulási folyamat középpontjában állnak, elnyomott helyzetben vannak. A kritikai pedagógia tehát nem egy gyakorlati módszertan, hanem egy nézetrendszer, egy filozófia, amely eszmei és elméleti támpontokat ad azzal kapcsolatban, hogy a pedagógia hogyan lehet a felforgató társadalmi-politikai munka eszköze, illetve terepe. Ezért óhatatlanul kritikai tudást, rendszerkritikus gondolatokat közvetít.

Noha a kritikai pedagógia mint filozófia nem határoz meg egy adott módszertani eszköztárat, amit a követőinek használniuk kellene, elméleti alapvetéseiből világosan következik egyfajta módszertani apparátus is. Először is, ez a fajta pedagógia feltétel nélkül bízik a résztvevők képességeiben – ami összhangban van Gramsci „minden ember művelt” alapvetésével. Ez alapján a pedagógus abból indul ki, hogy a résztvevők képesek a rendszerkritikus gondolatok megértésére és képesek ezeket a saját életükben alkalmazni. Tehát a pedagógus feladata nem az, hogy a résztvevőket fegyelmezze vagy bármit előírjon számukra, hanem az, hogy abban támogassa őket, hogy a maguk módján, a saját műveltségükön keresztül jussanak el az őket körülvevő világ rendszerszintű megértéséhez. A pedagógus ezen a folyamaton kíséri végig a résztvevőket, ezt a folyamatot támogatja.

Foglalkozás a Közélet iskolájában

Ehhez pedig szorosan kapcsolódik az értelmiségi szerep kettőssége, amivel Gramsci szintén sokat foglalkozott. A kritikai pedagógia programjának egyik fő célkitűzése, hogy létrejöhessen a Gramsci által leírt szerves értelmiség. De emellett ahhoz is támpontokat nyújt, hogy a hagyományos értelmiségi réteg (amely a fennálló társadalmi hierarchiában neki leosztott előjogok révén tesz szert befolyásra) felismerje az ezzel a befolyással járó felelősséget és aktív szerepet vállaljon a szerves értelmiség megerősödésében.

A marxi örökség másik megnyilvánulása a kritikai pedagógiában az elkötelezettség. Itt nincs szó  tudományos  objektivitásról  –  nincs  szó  arról,  hogy  a  tudás vagy a tanulás  bármilyen módon semleges lehetne, vagy akarna lenni. Ez egy vállaltan elkötelezett program, amely kimondottan arra törekszik, hogy a munkásosztály és más elnyomott csoportok a politikai közösség aktív alakítóivá váljanak.

A kritikai pedagógiában alkalmazott gyakorlati módszerek pedig ezekből az eszmei és erkölcsi alapvetésekből következnek. Az egyik fontos ilyen gyakorlati következmény például az, hogy ez az iskola többnyire nem-formális módszereket használ, mert ezek alkalmazásával tud leginkább kialakulni az a partneri, segítő viszony, ami megfelel a fenti elméleti alapvetéseknek. Mindez ellentmond a hagyományos pedagógiában gyakran tapasztalható hierarchikus tanár-diák viszony felfogásnak, ami abból indul ki, hogy a pedagógus egyirányú módon átadja a tudását a diáknak, aki nem ért az adott kérdéshez. A kritikai pedagógián alapuló képzések vagy foglalkozások mindig a résztvevők beszélgetésére és vitájára épülnek, hiszen az a kiinduló feltételezés, hogy mindenki eredendően művelt, tehát a tanulási folyamatban résztvevőknek nagyon sok megosztani valójuk van egymással. Egymástól is nagyon sokat tudnak tanulni a résztvevők, és a pedagógus (facilitátor, kísérő) is tud tanulni tőlük, hiszen az ő tudásuk sem kevésbé értékes, csak más a forrása (nem a formális oktatási és tudományos rendszer).

A kritikai pedagógiai programok másik fontos gyakorlati módszertani sajátossága, hogy nemcsak a gondolkodást hozzák mozgásba, hanem mindenféle érzéket. Ez annak az elismerésén alapul, hogy a szellemiség, az intellektus dominanciája a tágabb társadalmi hierarchiák leképeződése, ezért ezt meg kell törni, például azzal, hogy a pedagógia ugyanolyan elismert, legitim eszközének tekintjük a képi vagy a színházi módszereket, mint az íráson- olvasáson alapulókat.

Harmadsorban, a kritikai pedagógia sok esetben épít a résztvevők saját tapasztalataira. Nem abból indul ki, hogy egy adott kérdésben az elismert, a társadalmi hierarchia csúcsán lévő tudósok és szakértők mit írtak le a múltban, hanem abból, hogy aki a tanulási folyamatban részt vesz, annak milyen saját személyes tapasztalata van, és ez hogyan alapozta meg az ő műveltségét, és ezzel mit tudnak a résztvevők közösen kezdeni egy pedagógiai folyamatban.

A kritikai pedagógia céljai

A kritikai pedagógia elsődleges célja – szoros összhangban a Gramsci által felvázoltakkal – nem a tudás egyirányú átadása (pedagógustól diáknak), hanem a megértés, az értelmezés. Emiatt ez a típusú pedagógia csak hosszabb folyamatként értelmezhető. Emellett fontos cél az emberek – és elsősorban az elnyomott helyzetű emberek – közti kapcsolódás lehetőségének megteremtése, ami szintén jól illeszkedik Gramsci társadalomképébe. Ezért a kritikai pedagógia előnyben részesíti a csoportos munkát, hiszen így tudnak egymástól tanulni a résztvevők, legalább annyit,  mint  az  előre megtervezett tanagyagból.

Cél továbbá az a fajta kizökkenés, amiről Gramsci is beszél. Az elnyomott emberek felszabadulásának záloga, hogy időről-időre – akár csak egy-egy óra erejéig – meg tudják tapasztalni azt, hogy milyen lehetne felszabadultan élni. A tanulás adhat ilyen tapasztalatot. A tanulás, a gondolkodás, erkölcsi kérdések megvitatása, társadalmi-politikai összefüggések megértése magasztos dolgok. Ennek során a résztvevők olyan élethelyzeteket vagy akár életminőséget élhetnek meg, amivel sokan korábban egyáltalán nem találkoztak, és ez felemelő élmény számukra. Ezáltal tágul a mozgásterük vagy legalábbis a maguk számára elképzelhető élet és világ képe. De talán ennél is fontosabb, hogy sokan épp ezáltal tudják felismerni az elnyomás belsővé vált megnyilvánulásait és hosszú távon így fogják tudni levetkőzni ezeket, ami a felszabadulás elengedhetetlen lépése.

Végül, amikor ebben a folyamatban hatalmi pozícióban lévő szereplők is részt vesznek, akkor a kritikai pedagógiának az is célja, hogy ők szembesüljenek az előjogaikkal és támpontokat kapjanak ahhoz, hogy hogyan tudják ezeket az előjogokat az elnyomás leépítésére használni.

A kritikai pedagógia alapelvei

A kritikai pedagógia egyik legfontosabb alapelve a tudományos tudás mindenek fölött álló tiszteletének elvetése.

Ez a pedagógiai iskola nem állít fel hierarchiát a különböző típusú vagy forrású tudások között, mindenfajta tudást egyformán értékesnek ismer el.

Ebből következik, hogy nincs éles határvonal tanár, pedagógus, diák vagy tanuló között. Résztvevői vannak a folyamatnak és legfeljebb a facilitátor vagy kísérő szerep az, ami elkülönül, de ebben az esetben sem hierarchikus a viszony.

Szintén fontos alapvetés, és a fent leírt módszertanból is következik, hogy a kritikai pedagógia csak a szereplők aktív részvételével működhet, ehhez pedig elengedhetetlen a pedagógiai folyamat demokratikus kereteinek megteremtése. A hagyományos közoktatási rendszerek számos társadalomban passzív szerepre tanítják a benne résztvevőket – tanárokat és diákokat egyaránt, és ez különösen hátrányosan érinti azokat, akik az elnyomást a saját bőrükön tapasztalják meg, mert ez önmagában komoly sérüléseket okoz, ami még jobban visszafogja az aktivitást. Nagyon tudatos munkát igényel a pedagógus részéről annak a befogadó, demokratikus közegnek a megteremtése, amiben minden résztvevő biztonságban érzi magát és kellő támogatást kap ahhoz, hogy aktív résztvevője lehessen a tanulási folyamatnak.

A Közélet Iskolája

A Közélet Iskolája egy kísérlet arra, hogy a kritikai pedagógia elveit a gyakorlatba átültetve támogassuk az elnyomott társadalmi csoportok önfelszabadító küzdelmét Magyarországon.

Ennek érdekében egyrészt képzéseket szervezünk. Ezzel egy fontos, de kevéssé közismert hagyományt élesztünk újjá: az elnyomott közösségek közös tanulásának hagyományát. Ennek az örökségnek az egyik magyarországi szelete a Kassák Lajos körül szerveződött Munka-kör, de ide sorolható a szakszervezetek politikai nevelő munkája is, ami mára szinte teljesen kikopott ezek működéséből, és a számos munkásmozgalmi szabadegyetem, amelyeknek sok ezer munkás politikai öntudatra ébredése köszönhető. És ennek a hagyománynak természetesen van egy erős nemzetközi szála is, hiszen a munkásmozgalom és az abból kinövő törekvések mindig is tudatosak és elkötelezettek voltak azzal kapcsolatban, hogy az elnyomott csoportok felszabadulása csakis egy határokon átívelő programként lehet sikeres, mert az elnyomás intézményei is keresztülszelik az országhatárokat. Számunkra fontos külföldi minta az egyesült államokbeli Highlander Center és az indiai PUKAR.

Mára ezek a kezdeményezések teljesen eltűntek Magyarországról.

Nincs ma az országban olyan fórum, ahol kifejezetten (és kimondottan) politikai kérdésekről tudnának tanulni alacsonyan iskolázott, elnyomott helyzetben lévő emberek.

Nagyon ellentmondásos az a helyzet, amikor a világ számos országában a börtön az egyik fő terepe ennek a fajta politikai pedagógiai munkának. A gyárak megszűnése, a szakszervezetek leépülése, a munkásszállók bezárása nyomán a börtön lett mára azon kevés helyek egyike, ahol elnyomott helyzetű emberek sok időt töltenek együtt, és tudnak arra energiát szánni, illetve motivációjuk is van arra, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzanak.

Ezért az elmúlt években a saját képzőközpontunkon kívül börtönökben is tartottunk társadalomismereti és állampolgári ismeretek képzéseket. Budapesti képzőközpontunkban elméleti és gyakorlati képzéseket tartunk: előbbiek célja, hogy a résztvevők megértsék azokat a társadalmi rendszereket, amelyekben élnek és amelyek előidézik az elnyomásukat. Gyakorlati képzéseink pedig arról szólnak, hogy milyen mozgalmi, szervező munkával lehet mindezt a visszájára fordítani.

Emellett részvételi akciókutatásokat szervezünk, illetve széles körben terjesztjük a részvételi  kutatásfilozófiát  és  módszertant, ami a „kutatáshoz való jog” elképzelésén alapul. Arjun Appadurai indiai származású társadalomtudóstól származik az elképzelés, hogy társadalmi helyzettől függetlenül mindenkinek joga van a meglévő tudásanyag bővítéséhez, a világ beható megismeréséhez. Vagyis a kutatás nem egy szűk elit kiváltsága, akik a hatalmi helyzetük nyomán jogosultakká válnak arra, hogy mások életét vizsgálják, hanem azoké az embereké is, akik elnyomott helyzetük miatt nem jutottak hozzá az tudományos körök által megkövetelt magas iskolai végzettséghez és státuszhoz. A részvételi akciókutatás a kutatáshoz való jog érvényesítésének egyik módja, amelynek során elnyomott csoportok tagjai együtt vizsgálják az őket körülvevő világot, közösen dolgozzák fel a folyamat során megszerzett tapasztalataikat és lépéseket tesznek a felszabadulásuk érdekében.

Ezen kívül könyveket, szöveggyűjteményeket és politikai témájú cikkeket írunk, amelyek részben saját kritikai pedagógiai munkánkat segítik tananyagként, részben a szélesebb közösség társadalmi-politikai-mozgalmi ismereteinek bővülését szolgálják. Velünk beszélj, ne rólunk! című könyvünk tizenöt hátrányos helyzetű aktivista életét és munkáját mutatja be Magyarországon, Anya kiáll és beszél című kötetünk pedig olyan nőket mutat be, akik valamilyen közéleti, politikai, érdekvédelmi munkát végeznek és közben anyák is. Két évig havonta kiadtuk Feketemosó című politikai folyóiratunkat, amelyet hátrányos helyzetű közösségekben és szociális intézményekben terjesztettünk.

Az értelmiségi szerep kétféle módon jelenik meg a munkánkban. Egyrészt az Iskola működésének egyik kimondott célja a Gramsci-i értelemben vett szerves értelmiség megerősödése Magyarországon, vagyis hogy az elnyomott csoportok tagjai is megszerezzék azt a tudást és felkészültséget, amely révén meg tudják szervezni saját mozgalmukat. Másrészt az Iskola mindkét alapítója a hagyományos értelmiség tagja, mindketten neves nyugati egyetemeken szereztük meg doktori fokozatunkat és ezt a szerepet arra szeretnénk felhasználni, hogy az ez által megszerzett (kritikai) tudást olyanokkal osszuk meg, akik más módon nem férnek hozzá ehhez.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.