A hazai kormánypárt és annak 2010 előtt regnáló ellenfelei szinte semmiben nem értenek egyet, ám mindkét tábor előszeretettel nevezi a magyarokat „Kádár birka népének” akkor, amikor az éppen számára kedvezőtlenül szavaz népszavazásokon, parlamenti választásokon.

pogikerek
Pogátsa Zoltán

Általában is elképesztően elterjedt a XIX. századból itt maradt nemzetkarakterológia, amikor komplett népeket, etnikumokat írunk le homogén tulajdonságokkal („hazug” románok, „lusta” cigányok, „korrupt” görögök, „szorgalmas” németek), beleértve magunkat is („tanulatlan”, „széthúzó”, „mindent eltűrő” stb., ámde „vendégszerető”, „kreatív” stb. magyarok). Orbán Viktor kétharmadot eredményező választási győzelmei és a Jobbik megerősödése nyomán meghatározó liberális véleményformálók is beleragadtak abba az állítólagos „magyarázatba”, hogy a magyar társadalom „feudális”, „tanulatlan”, rosszabb esetben „fasiszta”, és ez „soha nem is fog megváltozni”, „ez egy ilyen ország”. Pedig hát a liberálisoknak tényleg nem szabadna nemzetkarakterológiában utazniuk.

Mindez természetesen nem csak hamis, de rendkívül káros is.

Hamis útfüggőség, hamis kulturalista defetizmus

Sokan hajlamosak érvelésüket arra alapozni, hogy valami azért történt így, mert másként nem is történhetett volna. Az eddigiek meghatározzák a jövőt, a mozgástér korlátozott, alternatívák nincsenek. Míg a természettudományban ennek az útfüggőségnek nyilvánvalóan vannak akár matematikailag is igazolható esetei, a társadalomtudományi gondolkodásban ugyanez veszélyes. Könnyebb ugyanis azt kijelenteni, hogy minden ugyanúgy marad, ahogy eddig is volt. Hiszen ami már létezik, arról nem kell bizonygatni, hogy akár lehetne is, szemben a potenciális alternatívákkal. Ismert elemzési hiba, hogy hajlamosak vagyunk úgy gondolni, amennyiben valami megtörtént, annak meg is kellett történnie, azaz elkerülhetetlen volt úgy és abban a formában, ahogy végül is létrejött. Ennek a téves gondolatmenetnek további végletes kifeszítése, hogy pontosan azok az előfeltételek szükségeltetnek hozzá, amelyek egy bizonyos helyen adottak voltak, és ezért ugyanez a fejlemény máshol nem ismételhető meg. Azaz máshol jól működő dolgot mi nem vehetünk át, mert „mi másmilyenek vagyunk”.

posztmodern
Posztmodern…
Forrás: Critical Mass

Ez az ellenvetése sokaknak például a jóléti állami modellel szemben. Ennek elutasítása azért is különösen érdekes, mert empirikus bizonyítékaink vannak arra, hogy a magyar társadalom értékrendszere, beállítódásai is a jóléti kapitalizmushoz álltak a legközelebb a rendszerváltás idején, illetve pontosan az a fajta versenyközpontú individualizmus nem volt rá jellemző, amely az ezt követő években ráerőltetett neoliberális társadalmi berendezkedés alapfeltétele lett volna. Tanúsítja ezt már a Tárki korai, 1996-os felmérése is, amely meglehetősen kommunitárius (közösségcentrikus) értékvilágot tárt fel.1 A survey piacpárti beállítottságú elemzői – ahogy ezt később újra és újra megismétlődött – a magyar társadalomnak ezeket az értékbeállítódásait negatívan, gyakran kifejezetten elítélően értékelték. A mások számára pozitív módon közösségcentrikus attitűdöket egy dogmatikus piacpárti elemző nagyon könnyen látja ugyanis „etatistának”, „paternalistának”. Az ilyen és hasonló címkék később is vissza-visszatérőek voltak azokban az értékkutatásokban, amelyeket piacpárti beállítottságú szociológusok és közgazdászok közreadtak. Mindez pedig nagy hatással volt a közbeszéd formálására. A Nemzetközi Összehasonlító Értékvizsgálat magyar adatait értelmezve Tóth István György még 2009-ben is úgy fogalmaz, hogy „a magyar társadalom rendkívül bizalomhiányos, nagyon kevesen fogadják el a társadalmi egyenlőtlenségeket, igen erős benne a társadalmi rendszer működésével kapcsolatos igazságtalanságérzet, felemás a viszonya a normakövetéshez és a normaszegéshez, és nagyon erős az állami újraelosztás és az állami megoldások iránti elkötelezettsége”.2 Mindezt persze a szövegkontextus egészében negatív éllel, elítélően, esélyt sem adva annak, hogy a társadalom helyesen ítéli meg az igazságtalanságokat, bizalomhiánya a közösségi segítség hiányából fakad, és azzal kapcsolatosan is reális a helyzetfelismerése, hogy a széles anyagi nélkülözés állapotából csakis az állami újraelosztás képes kiemelni milliókat. A „káros” társadalmi értékrendet a politikai problémák eredőjének láttatják a hasonló elemzések, nem pedig az objektív szocioökonómiai feltételrendszer lecsapódásának.

Csepeli György és Prazsák Gergő3 2011-ben is valamifajta különleges magyar átkot sejtető „el nem múló feudalizmusnak” értékeli a magyar társadalomban mérhető passzív értékbeállítódásokat. Hétköznapi beszélgetésekben talán még érthető lenne az ilyesmi, de szociológusoktól meglepő, hogy kísérletet sem tesznek annak végiggondolására, hogy a történelmi visszavetítés helyett esetleg lehetnek-e jelenbéli objektív okok az európai értékkutatási survey-ben 2008-ban mért magyar adatok mögött. Egy olyan országban, ahol ekkor tízből majd négymillióan létminimum alatt éltek, pár millióan pedig alig e szint felett, talán nem annyira értelmetlen az érvényesülési lehetőségek tényleges, objektív hiányában keresni ezen passzivitás okait. Árulkodó Csepeliék fogalomhasználata is. A ténylegesen „egyenlőség elérése érdekében elvárt állami szerepvállalásra” vonatkozó kérdést, ahol a magyarok a háztartások extrém forráshiánya miatt érthető módon magas pontszámot érnek el, elemzésükben minden reflexió nélkül „etatizmusnak” keresztelik el. Ami tehát másnak az esélyteremtő jóléti állam lehetne, az számukra a közismerten negatív konnotációjú etatizmus. Ráadásul feltehetően nem is rosszindulatúan teszik ezt: középosztályi liberális értékvilágukból ki sem látva minden valószínűség szerint objektívnek gondolják nyelvhasználatukat. Helyesen hangsúlyozzák annak jelentőségét, hogy a magyarok körében mért társadalmi bizalom – a hasonlóan szegény és társadalmi egyenlőség tekintetében szétszakadt bolgárokhoz, románokhoz, ukránokhoz és egyéb kelet-európaiakhoz hasonlóan – alacsony szinten van. Ezen a ponton azonban elgondolkodtató lehetne számukra, hogy saját adataik és más felmérések szerint is messze a legmagasabb társadalmi bizalmi szintet az egyenlő és államilag esélyteremtő skandináv társadalmakban, sorrendben Dániában, Norvégiában, Svédországban és Finnországban mérték. Mégsem ösztönzi ez a sajátos mintázat a két szerzőt arra, hogy esetleg a ténylegesen létező állami segítségnyújtás objektív meglétében vagy hiányában keresse az értékrendszer eredőjét a vizsgált országokban.

A társadalmi cselekvők, lázadók és szenvedők aránya egyes európai országokban az európai értékfelvételek alapján
Forrás: Csepeli-Prazsák

Ugyanez a helyzet a passzivitás-aktivitás kérdésében. Feltűnően egyértelmű, hogy a jóléti államokban van a legtöbb önmagát cselekvőként definiáló ember. A piaci liberális elfogultságú elemzők azonban nem nyitottak annak végiggondolására, hogy az általuk etatizmusnak gondolt állami szerepvállalás esetleg felszabadítóan hathat a közösségi szerepvállalásra. Az állami szerepvállalás erősítését igénylőkre az elmúlt évtizedekben bőkezűen szórták az „etatista” mellett a „paternalista”, „demagóg”, „populista”, „államfüggő” és „posztkádárista” jelzőket, és ezzel évtizedeken keresztül hatékonyan diszkreditálták a közbeszédben a nem piacorientált megoldásokat. Nem segített az állam megítélésén a 2010 utáni jobboldali kormányzás sem, amely megcélozta ugyan az „erős állam” eszményképét, ám annak már akkor is csak nyomokban létező jóléti aspektusait leépítve, erőszakos centralizációval hozzá közeli gazdasági érdekcsoportokat favorizált az erőforrások széles terítése helyett. Ezzel tovább gyengítette a korábban a szovjet rendszer által megutáltatott és a neoliberálisok által elutasított állam megítélését.

Visszatérve a kulturális túldetermináltság vezérelvére, Csepeli György, Tóth István György és más liberális szerzők e tekintetben osztoznak Orbán Viktor miniszterelnökkel, annak társadalomstratégájával, Tellér Gyulával, illetve Balog Zoltán „emberi erőforrásokért” felelős csúcsminiszterrel, akik szintén tanulmányokban és beszédekben tettek tanúbizonyságot etnoesszencialista gondolkodásukról. „A magyarok ilyenek.” Feudálisak, kádáristák, félázsiaiak, fasiszták, paternalisták, korruptak, ki tudja még milyenek.

Az időben változatlan, az objektív körülmények motivációs rendszere által nem befolyásolt nemzetkarakterológia ugyanis hamis. Az értékrendszer, a beállítódás a végpont és nem a kiindulópont, a magyarázandó változó és nem a magyarázó változó. A közgazdaságtan és a gazdaságszociológia több évtizedes kutatási eredményeit kitűnően foglalja össze Peter Evans, a Berkeley professzora, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy „a gazdasági növekedés és szerkezeti átalakulás intézményekbe ágyazódik, azokat orientálja a kultúra, támogatja a társadalmi konszenzus, alakítja a társadalmi konfliktus, harcot vív róla a politika, és vezeti azt szakpolitika és a stratégiaalkotás”.4
Ebből az összetett mixből a kulturális meghatározottságot kiragadni defetizmushoz vezet, blokkolja a cselekvést, a kifejletet. A defetizmus kishitűség, eleve vesztésre játszás, ösztönös sodródás a negatív folyamatok felé. Ahogy Bertold Brecht mondja: „aki küzd, az még veszíthet, aki nem is küzd, az máris veszített”.

Az a fajta etnicizáló túldeterminált megközelítés talán legegyértelműbben Orbán Viktor elhíresült „félázsiai” beszédében jelent meg, amelyben elismerte ugyan a skandináv társadalmak kétségtelen sikereit, ám a magyarokat képtelennek tartotta hasonló összefogásra, kiemelvén, hogy az ilyen „veszekedős félázsiai származékok” csak az erőből értenek.5 Ennél a megközelítésnél fel sem merül, hogy éppen a jó kormányzás feladata lenne a képessé tevő intézmények létrehozása, az aktív és együttműködő társadalom elősegítése.

Bár sokan – legalábbis a kezdeti időszakban – értéksemlegesnek, egyfajta általános, „nyugati” modellnek gondolták a rendszerváltás utáni társadalmi berendezkedést, fokozatosan világossá vált, hogy valójában egy olyan neoliberális paradigma átültetése történik, melynek sem előzményei nem voltak a magyar társadalomban, sem pedig annak közösségorientáltabb alapbeállítódásaival nem egyezett. A rendszerváltással kapcsolatos egyik legismertebb közhely Kornai Jánostól, a Harvardon tanító magyar közgazdásztól származik, aki a szovjet rendszer kritikájában legkiemelkedőbbet alkotta a késő kádári magyar közgazdász-társadalomból. Dogmatikusan piacpárti megközelítéséből adódóan azonban hatalmasat tévedett, amikor hírhedt módon „koraszülött jóléti államnak” nevezte az 1990-es Magyarországot. A kádári jóléti állam Kornai széles körben osztott vélekedésével szemben egyáltalán nem volt koraszülött. A rendszerváltás környékén ugyanis Magyarország a nyugati államoknál jóval kevesebbet költött jóléti kiadásokra: 1990-ben, a rendszerváltás évében például csupán a GDP 18,4%-át, míg az NSZK 22,7%-át, Olaszország 23,4%-át, Ausztria 24,8%-át, Hollandia 28,5%-át, Svédország pedig egyenesen 35,9%-át.6 A magyar szociálpolitikai ráfordítási arány tehát ez idő tájt nemzetközi összehasonlításban átlag alattinak, a tényleges magyar társadalmi szükségletekhez, a megugró munkanélküliséghez, az elöregedett és beteg társadalomhoz képest pedig kifejezetten alacsonynak volt mondható. A közkeletű piaci liberális vélekedéssel szemben a magyar társadalom nem azt várta a rendszerváltástól, hogy ne kelljen adót fizetnie, de az állami gyámkodás maradjon fenn. A magyarok többsége a kádári jóléti államot a nyugatihoz hasonlóan civilizációs vívmányként élte meg, és alapnak vette, hogy az a rendszerváltás után is fennmarad majd. Képletesen szólva: lebitumenezett utat csak nem szántunk fel – gondolhatták joggal. Az új politikai elit feladata az lesz, hogy piaci körülmények között kiépítse annak finanszírozhatóságát, az igazságos és fenntartható adórendszert. Még a kelet-európai rendszerváltás közismert neoliberális pápája, Jeffrey Sachs (aki később megbánta ez irányú tevékenységét, és egyenlőtlenségekkel és globális klímaváltozással foglalkozó közgazdásszá avanzsált) is így fogalmazta ezt meg annak idején: „Generally speaking, most East Europeans want both a market economy and the security of an extensive safety net.”7

A rendszerváltó politikai réteg azonban fokozatosan visszatántorodott az elitet és a felső középosztályt sújtó adóktól, és ehelyett a jóléti államot vágta vissza inkább, egészen addig, míg az lényegében elvesztette funkcióját. Sőt az oktatási és a szociálpolitikai rendszer kifejezetten perverzzé vált, tovább mélyítette a piacon amúgy is létező társadalmi különbségeket. A sehol meg nem valósult hayeki utópia befolyása alá kellett kerülnie az egykori demokratikus ellenzéknek ahhoz, hogy közhelyként elfogadja, hogy egy nyomorgó országban a nyugat-európaihoz mérhető szociálpolitika nélkül elképzelhető lesz a politikai átmenet és a középosztályi demokrácia kiépítése, a demokratikus értékrendszer és világértelmezés elterjedése. Hogy tízből nyolcmillió megtakarítások nélkül élő, ebből négymillió nyomorgó majd valami csoda folytán öntudatos „polgár” lesz, „citoyen”, annak kezdeményező és felelősségvállaló értékrendszerével.

modern
… modern…

A rendszerváltás alkotmányában hiába szerepelt a NSZK-eredetű szociális piacgazdaság kifejezés, abból a gyakorlatban aztán nem következett a piaci polarizációt tompítani képes állami alrendszerek tényleges kiépítése. Állami újraelosztás által nem tompított piaci polarizáció, azaz neoliberális társadalmi berendezkedés alakult ki ebben a korszakban. Ez okozta a társadalom nagy részének elszegényedését, leszakadását. Létrejött a durva érzékletességgel „roncstársadalomnak” nevezett jelenség, amikor a társadalom nagy része képtelen volt élni demokratikus jogaival. Nem volt meg ehhez sem a megfelelő tudása, sem pedig anyagi függetlensége. Populizmusnak kiszolgáltatott, klientalizmusba szorított milliókkal lehetetlen a működőképes demokráciát fenntartani. A liberális alapjogok gyakorlásához szociális biztonság szükségeltetik. Ez az a lényegi alapigazság, amelyet a harmadik magyar köztársaság alapítói fukuyamai optimizmusukban nem gondoltak végig. Sokan közülük döbbenten álltak és állnak a többség passzivitása, defetizmusa, rezignáltsága, önfeladása, tanult cselekvésképtelensége előtt. Minden politikai oldal eljutott már oda, hogy „Kádár birkáinak” titulálja a neki nem tetsző népszavazási és választási eredmények után az ellenoldalt. Meglepő, hogy értelmes emberek ezt találják meg gondolkodásuk végpontjának. Valójában ennek kell lennie az elemzés kiindulópontjának. A társadalmi értékbeállítódások, a habitus nem előzmények nélküli, megváltoztathatatlan, isten adta tulajdonságok. Nagyon komoly szociális, intézményi meghatározottságai vannak.

A kapitalizmusmodell, az állam és a közösségek szerepének kultúraalakító hatása

Érdemes ezen a ponton rövid kitérőt tennünk, és a társadalmi értékrend, valamint a gazdasági fejlődés és a politikai demokrácia kapcsolatáról szólnunk. Szemmel láthatóan komoly beakadási pont ez az ezredforduló utáni, elsekélyesedő magyar közgondolkodásban. Végletes félreértések, végiggondolatlanságok keringenek, amelyekre építve defetista forgatókönyvek mentén terjed a kilátástalanság. Alapvető jelentőségű ezért újragondolnunk néhány kérdést.

A közgazdaságtanban az institucionalizmus (avagy az intézményi iskola) képviselői voltak azok, akik felhívták a figyelmet a társadalmi magatartások, intézményesült emberi viselkedések, hagyományok és erkölcsök jelentőségére. A gazdaság szereplőinek és irányítóinak a motivációit, valamint az állam és a politika szerepét állították előtérbe a nemzetek fejlődésének vizsgálatában. Alapítójának az amerikai Thorstein Veblent szokás tartani. Ez az irányzat tulajdonképpen az egyedi történeti fejlődés figyelembevételét kéri számon a klasszikus-neoklasszikus- keynesiánus főáramú közgazdaságtanon. Így tesz a Nobel-díjas Douglas C. North, az új intézményi közgazdaságtan (neoinstitucionalizmus) vezéralakja is, aki szerint a neoklasszikus fejlődési modell nem magyarázza meg kellőképpen a piacok, a gazdaságok sorsának alakulását, nem fektet megfelelő hangsúlyt a változások és bizonytalanságok kérdésére, és ebben az értelemben nem eléggé dinamikus.

North szerint8 az intézmények formális és informális szabályokon és normákon alapuló, kényszerrel érvényesíthető jogok és kötelezettségek halmazát jelentik, amelyek komoly hatással vannak a fejlődés folyamatára, illetve a stagnálásra, esetleg az elért szint destabilizációjára. Az intézmények politikai erők és érdekek befolyása alatt állnak, illetve azokat fejezik ki. Az intézményeket viszont tapasztalatokkal, kultúrával, hittel, tudással, hagyományokkal, meggyőződésekkel rendelkező egyének alkotják. Az intézmények kultúrájának változását, a realitásokhoz való alkalmazkodási képességét ismét csak ugyanezek a tapasztalatok, meggyőződések és tudások határozzák meg. Ezen a ponton merül fel az úgynevezett útfüggőség elmélete, amely szerint a jelen választásait is a múltbeli folyamatok teremtette lehetőségek határozzák meg, a lehetőségek közötti választást pedig szintén a múltbeli tapasztalatok, hitek és tudás irányítják. A hétköznapi és absztrakt kultúrának tehát meghatározó szerepe van.

Mindebből sokan hajlamosak azt a bénító következtetést levonni, hogy egy fejletlen ország képtelen a fejlődés útjára lépni, stagnálásra, sőt visszafejlődésre és destabilizációra van ítélve. Ez könnyen elképzelhetőnek tűnik, hiszen az ilyen országokban a fejletlenségből logikusan következően az össztársadalmi tudásszint gyakran nem megfelelő szintű, a hitek és meggyőződések irreálisak, a bizalmi szint alacsony, a tapasztalatok pedig az együttműködő, lépésről lépésre építkező, konstruktív megoldások helyett inkább a kölcsönös erőszakos kiszorítósdi felé mutatnak. A fejletlen országok kozmopolitább rétegei a gazdag országokban pozitívabb benyomásokat szereznek, majd hazatérve szinte mindig pesszimista kulturális defetizmusba ringatják magukat a hazai társadalom „reménytelenségével” kapcsolatban. Az „elmaradott” „nemzeti értékrendszerre” való hivatkozás tipikus harmadik világbeli önfeladás, amely a fejlettségbeli különbségeket végzetes kulturális determináltságnak érzékeli: az afrikai és indiai elit a volt gyarmattartóihoz képest érzi kevesebbnek népét; a latin-amerikai középosztály a gringókhoz képest; a nyugatosodott görög az ottomán örökséget kárhoztatja, persze önnönmagát soha bele nem értve! A felső középosztály, amikor elmaradott társadalma maradi értékrendszerét szidja, egyben mindig igyekszik is arról leválasztani magát. Valójában azt kívánja felmutatni, hogy ő maga az első világba tartozik, legalább értékrendszere tekintetében, hiszen lám, tisztában van azzal, hogyan illene mindenkinek gondolkodnia körülötte.

Ráadásul ez a kulturális defetizmus alibi arra, hogy ne kelljen proszociális, a szegényebbek számára esélyeket teremtő intézményeket építeni: megállítani az adóforrásokat elvonó offshore elszivárgást, érdemi antikorrupciós intézkedéseket bevezetni, a szegényeknek is esélyteremtő oktatást, magas szintű egészségügyet és életmódkampányokat, valódi segítséget adó szociálpolitikát, az autóval nem rendelkezők számára is megbízható közösségi közlekedést, magasabb bérek és jobb munkakörülmények kiharcolására képes szakszervezeteket biztosítani. Az állam képessé tevő intézményei nem alakulnak ki, miközben a középosztály mindig képes jövedelmére és kapcsolatrendszerére alapozva magánklinikákra, magániskolákba, magán-nyugdíjpénztárakba menekülve kikerülni az ország szegénysége okozta kihívásokat. Az elit változással szembeni pesszimizmusa ugyanakkor szelektív: folyamatosan kiáll olyan liberális reformok mellett, amelyeknek fejletlen társadalmában ugyanúgy nincs meg a történelmi hagyománya. A többpártrendszer, az emberi jogok, a sajtószabadság, a szexuális kisebbségek tisztelete, az alkotmányosság, az Európai Unió joganyaga és közösségi vívmányai átültethetők eltérő kulturális közegbe, a progresszív újraelosztásra alapuló jóléti modell vagy a fejlesztőállam viszont nem?

premodern
… és premodern
Forrás: Wikimedia Commons

A liberális kultúra és gazdaságfelfogás támaszkodhat arra, hogy a nácizmus és kommunizmus által meggyötört társadalmakban természetes ösztönként erőteljes elutasításra talál mindenfajta ideológia. Mivel a liberalizmus képviselői gyakran magukról is őszintén azt gondolják, hogy ők ideológiamentesek, valójában csak „szakértők”, „technokraták”, ezért hitelesen képesek másokat is meggyőzni az „ideologikus gondolkodás”, azaz a liberálistól eltérő nézetek elvetéséről. Ideológiák nélküli demokrácia azonban nem létezhet, hiszen az ideológia nem más, mint koherenciára törekvő, rendszerezett világkép. A nyugati demokráciákban a választók büszkén vállalják azokat. Az elnyomó ideológiákat erőltető diktatúrák által erre sajnálatosan immunissá tett Kelet-Európával szemben az észak-, dél- és nyugat-európai társadalmakban ugyanakkor teljesen világos ideológiai frontvonalak léteznek, hiszen tisztában vannak azzal, hogy elszigetelt tények, szűk területekre fókuszáló szakpolitikai viták alapján nem lehetséges társadalmi stratégiákat megfogalmazni, mobilizálni, csakis az azokat összefogó, koherens narratívák alapján.

Ha Kelet-Európa 1989-ben abból indult volna ki, hogy megfelelő hagyományok hiányában egy társadalom meg se próbálja a demokratikus intézmények és rendszer működtetését, akkor nem történt volna meg a rendszerváltás. Mégis megpróbálták, mert hittek abban, hogy az intézményeknek, a narratíváknak szemlélet- és értékrendszer-formáló erejük van. És bár odáig nem jutottak el ezek a kelet-európai demokráciák, hogy az összes társadalmi osztályt képviseljék, a megelőző diktatúrákhoz képest legalább már kiszálltak az emberek hétköznapi életéből. Ebből a szempontból Magyarország és Lengyelország visszalépett, de csak amolyan tessék-lássék módon.

Egy másik elhíresült példát említve: ha hiszünk abban – helyesen – hogy nincs „cigánybűnözés”, akkor abban is hinnünk kell, hogy „svédmegbízhatóság” és „németszorgalom” (sic!) sincs. Képessé tevő közösségek vannak. Középtávon minden tanult, az értékrendszerek állandóan változásban vannak, mégpedig az intézmények által.

A kultúra vizsgálatának kérdését a közgazdaságtan társtudománya, az értékszociológia végzi, amelynek legfrissebb eredményei témánk szempontjából rendkívül sokatmondóak. Évtizedekkel ezelőtt az értékrendszerek kutatása nemzeti szintet vizsgált. Ennek példája volt a szinte közismert Inglehart- és Weltzel-féle értéktérkép, amely a magyar elit nyugatoskodó felében különösen nagy karriert futott be, mert szemben a várakozásokkal a magyar társadalom értékmintázatát nem az általuk sikeresebbnek vélt közép-európai szomszédok mellé mérte, hanem a sikertelennek ítélt balkáni és posztszovjet államok mellé.9 Ez pedig újabb igazolásául szolgált a kulturális defetizmusnak. A hasonló térképek születése óta az értékszociológia azonban jelentősen meghaladta ezt a homogenizáló nemzetkarakterológiai megközelítést.

A szociológiai értékrendszer-kutatás ma már ugyanis rég nem azokban az egységes „nemzeti kultúrát” tételező klisékben gondolkodik, amelyeket az Inglehartéhoz hasonló térképek sugallnak. Ma már maga Inglehart, illetve vitapartnerei10 is szubtársadalmi értékklaszterekről, a társadalom egészénél kisebb értékközösségekről írnak, amelyeknek Magyarországon is megvan a premodern, a modern, a posztmodern, és még számos más lehetséges bontásban megtapasztalható sokszínűsége.11 A nemzeti keresztény érzelmű vidéki nagymama értékrendszere egész más, mint a természet leigázásában hívő ateista városi mérnök fiáé, biciklivel közlekedő zöld meggyőződésű unokája pedig ismét csak egy újabb értékklaszter tagjaként él társas életet a Facebookon külföldi barátaival. Nincs tehát egységes nemzeti kultúra, a magyarok is sokfélék, és ezen részkultúrák arányának változása a bevezetett intézményrendszer motiváció alapján változik.

Maga az institucionalista iskola is az intézmények társadalmi tudatot fejlesztő hatására helyezi a hangsúlyt. Bár óvnak a választási lehetőségeket korlátozó hatalomkoncentrációtól, mind North, mind pedig a szintén Nobel-díjas egykori világbanki vezető közgazdász Joseph Stiglitz az állam szerepét hangsúlyozzák az intézményépítés folyamatában. A kultúra nem statikus rendszer, hanem intézmények (újraelosztás, média, oktatás, család, adórendszer, érdekharmonizáció stb.) mentén állandóan alakul.

Az intézmények pedig nemcsak a tudatos konstrukciókat jelentik, hanem annak hiányában is léteznek. Az állam „társadalmi mérnökösködésétől” (social engineering) mentesnek, semlegesen piacinak gondolt mechanizmusok a gyakorlatban személyközi hálózatok bonyolult intézményi szövetére hagyatkoznak, abból állnak össze, és korántsem olyan egyenlők és csomópont nélküliek, mint azt a piaci fundamentalisták láttatni szeretnék. Az „ideológiamentes”, egyenlőnek hitt, nem célzott, nem újraelosztó folyamatok valójában a gazdagabb társadalmi csoportokat, földrajzi egységeket segítik.

A társadalmi értékrendet gyökeresen átalakító intézményi változásokban ráadásul kiemelkedő szerepük lehet a markáns személyiségeknek. Néhány egyértelmű példa erre John Maynard Keynes, Friedrich August von Hayek, Margaret Thatcher, Mihail Gorbacsov, Nelson Mandela vagy Orbán Viktor, akiknek óriási személyes befolyása volt a legkülönbözőbb fejlettségi szintű társadalmak alakulására. A hasonló meghatározó személyiségek sora hosszan folytatható lenne.

1 Tárki „Állam és polgárai” kutatás.
2 (Rádai, 2009)
3 (Csepeli & Prazsák, 2011)
4  (Evans, Embedded Autonomy: States and Industrial Transformation, 1995)
5 Orbán Viktor miniszterelnök beszéde a VOSZ 2012 júliusi közgyűlésén.
6 Az adatok forrása az Európai Unió ESSPROSS adatbázisa
7 (Sachs, 1995) „Általában véve a legtöbb kelet-európai egyszerre akarja a piacgazdaságot és egy kiterjedt jóléti háló biztonságát.”
8 (North, 1990)
9  63.oldal (Inglehart and Weltzel 2005)
10 Lásd pl: Haller, Max (2002) ‘Theory and Method in the Comparative Study of Values: Critique and Alternative to Inglehart’, European Sociological Review, 18(2), pp. 139-158.; Inglehart, Ronald (1997) Modernization and Postmodernization. Cultural, Economic and Political Change in 43 Societies, Princeton, New Jersey, Princeton University Press.; Majima, Shinolu and Savage, Mike (2007) ‘Have There Been Culture Shifts in Britain?: A Critical Encounter with Ronald Inglehart’, Cultural Sociology, 1(3), pp. 293-315.; Norris, Pippa and Inglehart, Ronald (2004) Sacred and Secular: Religion and Politics Worldwide, Cambridge, UK-New York, Cambridge University Press
11 Lásd minderről bővebben Lakatos Zoltán publikálatlan PhD szakdolgozatát.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.