Előfordult már a történelemben, hogy valaki Indiába indult, de Amerikába jutott. Ez történt Kiss Ambrussal is, aki valakikkel szemben egy vitaanyagot akart írni, és eközben – a Nem kell nemzeti minimum című könyvében – sikerült példát mutatnia arra, hogy miként kellene közéletünket kulturáltabbá tenni. Innen a vitairat célja már nem is fontos. Fontos az a példa és tartalom, ami a vállalkozásból kikerekedett.

boda_gyorgy
Boda György

A tudományos gondolkodásban nem egyszer előfordult, hogy valamilyen gondolatot vitairat formájában fejtettek ki. Gondoljunk csak Galilei híres Dialógusára, a Malthus népesedési elméletét támadó tanulmányokra vagy a protestáns-katolikus replikákra. Ezek esetében gyakran érdektelen már, hogy a szerzők kikkel vitatkoznak. A Dialogus például az akkori pápát vette célba. Csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő. Malthus szerencsésebb. Az ő nevét már rég elfelejtettük volna, ha jelentős gondolkodók nem támadták volna. A lényeg azonban egy: ha a vitairat szerzőjének a kifejtett gondolatai jók, akkor azok hatnak és nem azoké, akikkel vitatkozik.

Kiss Ambrus esetében egyszerűbb a helyzet. Vannak valakik, akikkel vitatkozik (erre egyértelmű utalást tesz a könyve 207. oldalán), de nem nevezi meg őket. Megtámadja állítólagos alaptételüket, miszerint van nemzeti minimum, és megpróbálja bebizonyítani, hogy nincs. Hogy ezt megtehesse, néhány fontos dologra vállalkozik:

1. Számba veszi, hogy mik lehetnek egy nemzeti minimum elemei.
2. Felderíti, hogy legitim vitapartnerként ezekről kik mit mondtak.
3. Végül megállapítja, hogy ezek az álláspontok kibékíthetetlenek és ezért nincs nemzeti minimum.

A tény azonban az, hogy nemzeti minimum mindig van: az, ami a társadalmi béke fenntartása mellett megvalósul. Valójában nem azt bizonyítja, hogy nincs nemzeti minimum, hanem azt, hogy ez többnyire csak a társadalmi szereplők harcának eredőjeként tud kialakulni és nem egy előzetes megállapodás útján. Ő valójában nem a nemzeti minimum tényét tagadja, hanem annak konszenzusos, idillikusan békés kialakításának lehetőségét.

Eközben nekem feltűnt, hogy egy olyan könyvet olvasok, amelyik mondanivalójának kifejtéséhez legitim vitapartnereket keres, az álláspontjukat egyenként érdemben megvizsgálja, kialakítja a vizsgált jelenségről a maga álláspontját, és csak utána tér vissza a felek vitájából kialakult megoldáshoz. Én erre haraptam, mert nekem ez nagyon hiányzott, és ezt tekintem a könyv legfontosabb értékének, mert ez az a módszer, ahogy közéletünket kulturáltabbá tehetnénk.

A nemzeti minimum elemeit egy nagy klasszikusunk már meghatározta:

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog be minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”

Kiss Ambrus is ezeket az elemeket veszi sorra, igaz nem pont ebben a csoportosításban, de helyesen, a kor követelményeinek megfelelően.

Bőség: Munkához való viszony, a közmunkáról, Alapjövedelem, egészségügy, Egykulcsos-többkulcsos adó, nyugdíj, a gazdaság,
Jog: Demokrácia, munkavállalói jogok, EU és egyéb partnerek, menekülők, rettegők, bevándorlók,
Szellem napvilága: oktatást mindenkinek egyenlő feltételekkel.

nem_kell_nemzeti_minimumBármiről van is szó ebben a könyvben, az az említett három csoport valamelyikébe besorolható. Persze ahogy Petőfi sem határozta meg a minimumok szintjét abszolút értelemben, úgy azt Kis Ambrus sem tudja, de ami fontos, hogy ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban felderíti, hogy legitim vitapartnerként ezekről kik mit mondtak és azt közzéteszi. Eközben megalapozottan kifejti a saját álláspontját, ami a kérdésről tudományosan gondolkodó emberek számára nagy érték. Mind a saját álláspont, mind az arról mások által mondottak.

Legszebb példának a nyugdíjpénztárak megszüntetésével kapcsolatban írottakat tartom (132–141. oldal). Felsorolja, hogy ezzel kapcsolatban kik mit mondtak, illetve rögzíti, hogy szerinte mi volt az alapprobléma. Ezek után elemezi, hogy a vitákban mennyire fogták a résztvevők az alapproblémát, mennyire csak az önös érdekeiket követték, mennyire a politikai célok megvalósítása volt a mozgató ok, de a legnagyobb érték, hogy a gondolkodásra vágyó olvasó tisztábban fog látni a nyugdíjpénztárak körüli vitában, mert az alkalmazott módszer lehetővé teszi, hogy az ilyenkor mindig jelen lévő szubjektív elemeket, érzéseket háttérbe szorítsa. Ez a segítség a tisztán látásban a könyv legnagyobb érdeme, mely minden fentebb kérdés átgondolásánál hat.

Kár, hogy a kérdések megvilágításánál a szerző döntően csak a hazai álláspontokra koncentrál. Azok közül is többnyire csak a pártpolitikához közelebb álló publicisztikai megnyilvánulásokat elemzi. Például Kornai János állásfoglalása a magyar demokrácia természetéről elkerüli a figyelmét, holott az a saját álláspontjának kialakításában nagy segítség lehetett volna a pártok állásfoglalásainak elemzésnél. Ugyanígy nem ismeri Solow-nak az egyenlőségről kialakított gondolatait, stb. A politikai publicisztika, ha jó, olyan, mint egy fényes égitest. Van fénye, de nem biztos, hogy saját. A hold igen fényes, de a nap az igazi csillag. A szerzőnek következetesen keresnie kellene a fényes szateliták helyett a csillagokat, és azok sokszor nem idehaza vannak. Ezt a szerző további, jövőbeli kutatásai szempontjából tartom fontosnak.

Egy ponton szeretnék a szerzővel vitába szállni, nevezetesen az ember által hordozott immateriális tőke fejlesztésének kérdésében. A 147−149. oldalakon ezt írja: „Ha vannak felosztható pénzek egy ország költségvetésében, akkor az pontosan úgy működik, mint egy vállalkozásnál az év végi nyereség. Dönthet úgy a tőkés, hogy a nyereséget visszaforgatja a vállalkozásba, új gépeket vesz, megpróbál piacokat találni. A vállalkozó másik lehetősége, hogy költ a munkaerőre, képzi őket, költ rekreációra, életpályamodellre. A vállalkozó növelheti a béreket is, és ezzel teszi magát vonzóbbá és védettebbé a legjobb embereinek elvándorlásától. Egy ország vezetése is követheti ezt az analógiát, és a pluszforrásokat odaadhatja a gazdaságnak, az embereknek, vagy költheti olyan rendszerekre, amelyek által élhetőbb és – csúnya szóval – produktívabb lehet a társadalom. Ilyen a képzés, oktatás és az egészségügy”. A probléma ezzel az okfejtéssel az, hogy a nyereség felosztása a vállalkozó számára kapitalista viszonyok között nem önkényes választás. Ő nem dönthet így, vagy úgy. Neki ahhoz a termelési tényezőhöz kell áramoltatni a nyereségből képződő forrásokat, amelyik nagyobb hasznot hajt. Ha ez a gép, akkor a géphez, ha ez az ember, akkor az emberhez. Ellenkező esetben tönkremegy. Ettől a törvénytől egy kapitalista ország vezetése nem függetlenítheti magát. Az a tőke érdekeit fogja képviselni és oda áramoltatja a fejlesztési forrásokat, ahol nagyobb hasznot hajt a vállalkozók, ez esetben a tőkések számára. Ezen csak egy módon változtathatunk: ha elismerjük, hogy a tőke a leghatékonyabb gazdaságszervező erő, de ha nem kontrolálják, pusztítani képes. Erről szól Piketty könyve például. Ha a tőkés viszonyok szélsőséges fejlődését korrigálni akarjuk, akkor azt tudatosan kell szabályozni. Ezt sokan mondják bal és jobb oldalon egyaránt. Egy ország vezetésének tehát nem a vállalkozó viselkedési analógiáját kell követni, hanem saját értékrenden alapuló stratégiát kell kialakítania a társadalmi szétszakadás és robbanás megelőzése érdekében. Jó hír, hogy a jövő sok szempontból a munkát preferálja, mint fontos termelési tényezőt, de csak egy olyan társadalomban, amely nem önző elitek uralmát szolgálja. Ezt tanítja Robert Solow.

Nem feladatom azonban a könyv minden megállapításának boncolgatása. A többi nagyon hasznos volt számomra, és arra buzdítanám az olvasót, hogy forgassa a könyvet. Nagyos sok hasznot fog találni benne magának.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.