Mikecz Dániel cikke célt téveszt, amikor bár nem egyértelműen az NGO-kat okolja, mégis őket középpontba állítva beszél a baloldal kudarcáról és neoliberalizálódásáról egy MSZP-SZDSZ kormányokat átélt országban, amit nyolc éve egy agresszívan civilellenes kurzus vezet. Közben a „moralizálás” és a „jóemberség” politikája ellen szólal fel, amit cinikusnak és károsnak tartok.

Gyimesi Mihály

Mikecz Dániel cikke, az „NGO-izálódás és életmód-politika: neoliberalizmus a baloldalon” annyiban üdítő szöveg a mai magyar nyilvánosságban, hogy komolyan vehető NGO-kritikát is tartalmaz, ami helyett eddig főleg a kormányzat primitív, hazug, sorosozós támadásaival találkozhattunk. Ugyanakkor Sárosi Péter reakciójával („Nem az NGO-k felelősek a baloldal válságáért”) sok mindenben egyetértek, és a viszontválasz („Még egyszer a NGO-izálódásról”) olvasása után is kiegészíteném az eredeti cikk kritikáját a baloldal, az NGO-k és a neoliberalizmus kapcsolatának további boncolgatásával, illetve

a „moralizáló” politika védelmével.

Az eredeti Mikecz-cikk (és kisebb mértékben a Sárosinak írt viszontválasz is) szinte követhetetlenül sok fogalommal dolgozik (NGO-izálódás, „az Én politikája”, életmód-politika, neoliberalizmus, civilesedés, „jóemberség” stb.), ugyanakkor kevés példát ad. Ebből adódóan sokszor nem feltétlenül arra reagálok, ami az eredeti, szándékolt jelentés lehetett, több helyütt nem a cáfolat, hanem a veszélyesen ködös megfogalmazás kiigazítása a célom. Utóbbit már csak azért is fontos tevékenységnek érzem, mert a hazai kontextusban az utóbbi évek megemelték az NGO-król való közbeszéd tétjeit.

Baloldal, NGO-k, képviselet

Az eredeti írás leadje így végződik: „Az NGO-izálódás és az életmód-politika révén háttérbe szorulnak a gazdasági-elosztási kérdések és a tömeges választói képviselet, ami elmélyíti a baloldal válságát.” Ezzel az állítással egyrészt az a problémám, hogy nem hiszem el, hogy például a magyar baloldal állapotáért döntő részben nem a magukat baloldalinak tartó pártok, például az előző rendszerből óriási vagyont átmentő, abból oligarchakört kiépített MSZP lenne a felelős, akármennyire is megroggyant a párt gazdálkodása az utóbbi években.

Lehet, hogy nem láttam még elég „Stop Soros!”-plakátot, mindenesetre úgy gondolom, hogy

a magyar baloldal állapotát nem az ezerfelé töredezett, és pártpolitikával nem foglalkozó, bár adott esetben baloldali értékeket is megjelenítő projekteket futtató NGO-k tevékenysége határozta és határozza meg.

Egyáltalán nem az NGO-k szereptévesztése az, ha mégis vannak olyan ügyek, amelyeket a baloldali pártoknál jobban tudnak képviselni a nyilvánosságban, sokkal inkább a baloldali pártpolitika kudarca, esetleg választása (utóbbira példa a menekült-kérdés, ahol a balos-emberjogi álláspont mögül kivonultak a pártok). És itt még meg kell jegyeznem, hogy hiába tudom azt, hogy Mikecz Dániel felkészült és autonóm politológus, azt azért külön visszásnak érzem, hogy a ballib pártokkal régóta szoros kapcsolatban álló Republikon Intézet elemzője többek között az NGO-k tevékenységére mutat rá akkor, amikor a baloldal kudarcának felelőseit kutatja. Mindezt akkor, amikor az aktuális kormányzat hosszú évek óta mindent megtesz az autonóm, gyakran kormánykritikus civil-szféra tönkretételéért.

Az nem derült ki a számomra, hogy a szerző szerint pontosan hogyan függ össze az NGO-izálódás az életmód-politika térnyerésével. A nemzetközi zöld-mozgalomra például mindkét jelenség jellemző és gyakran baloldali erőként vagy baloldali erők szövetségeseként jelennek meg a zöld politikai aktorok, úgyhogy ezen a példán lehet szemléltetni, hogy mire gondolhatott Mikecz. Sem az életmód-politika (biciklis kultúra, fair trade termékek vásárlása stb.), sem az NGO-izálódás (olyan óriások felépülése, mint a Greenpeace vagy a World Wildlife Fund) nem vezetett ahhoz, hogy a zöld mozgalom elforduljon a képviseleti politikától. Elég itt csak az Európai Parlament Zöldek/Európai Szabad Szövetség (The Greens–European Free Alliance) frakciójára gondolnunk. Ebből a példából is látszik, hogy

egyáltalán nem szükségszerű, hogy az életmód-politika vagy az NGO-izálódás ártson a képviseleti politikának, sőt hosszú távú pártpolitikai kötődéseket is kialakíthat az állampolgárokban.

Az NGO-izálódás és a neoliberalizmus kapcsolata

Mikecz Dániel viszontválaszában az szerepel, hogy „(a)hogyan azt Sárosi Péter írja, sok NGO valóban olyan társadalmi csoportok mellett állt ki, illetve biztosított számukra szolgáltatást, akik éppen a megszorító politikák áldozatai közé tartoznak. A neoliberalizmus megjelenése itt azonban nem abban érhető tetten, hogy ahhoz kapcsolódó agendát képviselne minden nem kormányzati szervezet.” Rendben, szóval tartalmilag éppen hogy a neoliberalizmus káros következményei ellen küzd sok NGO. Akkor mi a probléma?

Másutt ezt írja Mikecz:

Elsősorban a fejlődő országokból érkező, baloldali aktivisták szerint az NGO-k konformak voltak a neoliberális rendszerrel, a problémát pedig a globális ellenállás NGO-izálódása (NGO-ization) okozta. Arundhati Roy szír-indiai aktivista és író egy biológiai hasonlattal élve egyenesen úgy fogalmazott, hogy az NGO-k, mint ‘indikátor fajok’ ott jelennek meg, ahol a legnagyobb a neoliberális pusztítás.”

Ez teljesen érvényes kritika lehet a nemzetközi nagykép vonatkozásában. Ugyanakkor a magát illiberálisnak mondó Orbáni állam maga is tankönyvekbe illően neoliberális intézkedéseket hozott (pl.: az egykulcsos adó bevezetése még a második Orbán-kormány alatt, a társasági adó csökkentése a harmadik Orbán-kormány alatt, a középosztályra kalibrált családtámogatás, az államilag támogatott helyek folyamatban lévő leépítése a felsőoktatásban stb.), közben pedig háborút hirdetett az NGO-k ellen. És igen, utóbbiak között olyanok is vannak bőven, mint a Romaversitas vagy az A Város Mindenkié (AVM), amelyek kifejezetten a legelesettebbeken próbálnak segíteni, ennyiben a hagyományos balos politikai értékeknek is megfelelnek,

de nem folytatnak pártpolitikai tevékenységet.

Az AVM-re viszont például biztosan nem jellemző a képviseleti rendszertől való elfordulás, hiszen sokszor konkrét várospolitikai intézkedések ellen lépnek fel, választott képviselőkre (polgármesterekre, önkormányzati képviselőkre) próbálnak hatni az akcióikkal, tehát ennyiben a képviseleti rendszeren keresztül is próbálnak változást elérni. Még rengeteg példát lehetne olyan magyar NGO-kra hozni, amelyek többek között a neoliberalizmus kárvallottjain próbálnak segíteni, miközben üldözi őket a sok neoliberális jegyet hordozó kormányzat, tehát rendszer-konformitással nem vádolhatóak. Ha már rendszerkonformitás, akkor a parlamenti ellenzék simulékonysága sokkal inkább problematizálható. Arról nem is beszélve, hogy micsoda aránytévesztés a baloldal neoliberalizálódását az NGO-k felől magyarázni egy olyan országban, ahol három parlamenti ciklus alatt volt kormányon az egykori SZDSZ-szel viharos szerelmi viszonyt folytató, magát jobb híján Magyar Szocialista Pártnak nevező valami.

A „moralizáló politika” védelmében

Amikor Mikecz Dániel „(a)z NGO-izálódás nyomán létrejövő moralizáló politiká”-ról ír, akkor egyrészt ez a „nyomán”-ozás zavar engem. Mit kritizál pontosan? Másrészt milyen lehet még a politika, ha nem „moralizáló”? Maradjon csak a nyers erő és a cinizmus? Kösz, nem! (Ehhez lazán kapcsolódva érdemes lehet újra elővenni Tamás Gáspár Miklós reakcióját Ungár Péter „moralizálás”-ellenes cikkére.)

Vannak nagyon látványosan torz túlfutásai a moralitás-versenynek, annak, amikor a Mikecz által pejoratívan „jó emberség”-nek nevezett pozitív önreprezentáció eltéríti a politikai cselekvést a képmutatás és az ego-trip-ek világa felé. Mark Fisher Vámpírkastély-metaforájával éles kritikáját adta a brit identitáspolitikai küzdelmek tragikomikus túlpörgésének, és más kontextusban is hasznos lehet egy ilyen szemszögű kritika. Pont Mikecz például jó érzékkel mutatott rá egy korábbi, Böcskei Balázzsal közös írásban, a szerintem amúgy rendkívül értékes munkát végző, budapesti aktivistaszcénának a tömegek bevonását célzó akciók felől az egyéni vagy kiscsoportos morális kiállás felé fordulására. Ezt pontos, hasznos kritikának tartom, ami a szektásodás valós veszélyére hívja fel a figyelmet.

Viszont ha elkezdjük magát a „moralizálást”, a „jóemberség”-re törekvést stigmatizálni, azzal a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük.

Rendben, ne menjen a morális pozíció demonstrálása a tágabb politikai projekt rovására, és ne nyomasszuk egymást irreális morális elvárásokkal! Akinek viszont nincs valamilyen morális célja a politikával, az inkább maradjon tőle távol! A morálisnak gondolt célhoz pedig annak nyilvános kinyilatkoztatása és harcostársak toborzása nélkül nem lehet eljutni. Azzal sem látok problémát, hogy ha – mint Mikecz írja – „A ‘jóemberség’ azonban bizonyos mobil társadalmi csoportoknak közvetve kifizetődik, hiszen az jelenti a belépést társadalmi miliőkbe és így konkrét állásokba”.

Az teljesen természetes és hasznos, hogy adott életvitel előnyt jelent bizonyos állások megszerzése szempontjából. Például jogosan várják el bármelyik Greenpeace iroda vezetőjétől a munkatársai, hogy ne katonai terepjáróval járjon dolgozni, és útközben ne dobáljon az ablakon sörösüvegeket a Dunába. Ilyen hitelességi elvárások amúgy nyilván nem csak ebben a szférában vannak jelen, a tanártól is elvárjuk például, hogy az iskola falain kívül is alapvetően szeretettel, türelemmel forduljon a gyerekek felé.

Összegzés: arányok, pozíció, időzítés

A Mikecz Dániel által behozott nézőpontoknak van analitikus haszna a magyarországi civilek és a politika kapcsolatainak elemzésekor, mint azt korábban a mozgalmi stratégiák kapcsán már bizonyította.

A befelé fordulás és az identitáspolitikai túlfutások kritikája üdvözlendő, a „moralizálás” általános elutasítását viszont túlzott ellenreakciónak tartom, ami pont a tartalmat közvetítő politikát stigmatizálja.

Szintén súlyos torzításnak, aránytévesztésnek látom a civil oldal túlhatalmának indirekt állítását azzal, hogy az NGO-kat középpontba helyezve beszél a szerző a baloldal neoliberalizációjáról. Ezt a viszontválaszban némileg korrigálta a szerző azzal az állítással, hogy „(a) normális egyensúly minden bizonnyal akkor áll helyre, ha önmagában képes leküzdeni a hitelességi problémákat a pártpolitikai baloldal”. Ezzel együtt is úgy gondolom, hogy az említett aránytalanságokra a pozíciójából adódóan kiemelten érzékenynek kellene lennie az elemzőnek. A Fidesz által foglyul ejtett magyar állam (state capture) kontextusában ugyancsak nagyon súlyos aránytévesztésnek és politikai felelőtlenségnek látom azt, hogy a képviseleti rendszer működését (ugyan jelen esetben a baloldali pártokra vonatkoztatva) pont az éppen most is támadásoknak kitett civilektől félti írásában a szerző.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.