Marta Breen – Jenny Jordahl: Nagyszerű nők: A feminizmus rövid története. (Ford.: Molnár Kata.) Budapest: Cser Kiadó, 2019.

Hogyan beszélhető el a női emancipáció története kiskamaszoknak? Marta Breen és Jenny Jordahl: Nagyszerű nők – A feminizmus rövid története című képregényes formájú, nagy sikerű kötete mind a célközönség, mind a témaválasztás tekintetében figyelemre méltó vállalkozás, megvalósítása azonban több szempontból is bírálható.

Bozsoki Petra

Önmagában minden munka üdvözlendő, amely valamilyen formában a nők, a női emancipáció vagy a feminizmus történetével foglalkozik. Az ilyen témájú szépirodalmi írások, blogok, ismeretterjesztő cikkek, kutatások, filmek, képregények stb. egyrészt azt teszik lehetővé, hogy újraírják, méghozzá a nemek közötti hatalmi viszonyok szerint írják újra a történelmet, az irodalom-, eszme- és kultúrtörténetet. Másrészt az ilyen típusú vállalkozások abban segítenek, hogy bizonyos egyáltalán nem vagy pedig halványabban látszódó társadalmi csoportok (jelen esetben a nők csoportja) láthatóvá, ezáltal kikerülhetetlenné váljanak mind jelenünkben, mind jövőnkben.

E vállalkozás jegyében született Marta Breen Nagyszerű nők – A feminizmus rövid története című könyve Jenny Jordahl illusztrációival. A korábbi munkáikért díjnyertes norvég szerzőpáros kötete 2018-ban jelent meg, azóta lefordították angolra, németre, lengyelre, olaszra, spanyolra, izlandira, hollandra, franciára, portugálra, oroszra; magyarul 2019-ben adta ki a Cser Kiadó Molnár Kata fordításában. A könyv a nemek közötti esélyegyenlőségért folytatott küzdelmeket mutatja be képregényes formában; elsősorban kiskamaszoknak szól. Érinti a nőmozgalmak történetének első találkozóját az Egyesült Államokban, a rabszolgaság elleni harc nőjogi résztvevőit (Harriet Tubman, Sojourner Truth), Olympe de Gouges és Mary Wollstonecraft tevékenységét, a brit szüfrazsett mozgalmakat (különös tekintettel Emmeline Pankhurst tevékenységére), Ad Táhirih iráni költő és mártír életét, a szocialista nőmozgalmakat (különösen Rosa Luxemburg és Clara Zetkin alakját), Margaret Sanger, a New York-i ápoló és szexuális felvilágosító aktivista munkásságát, az abortuszküzdelmeket, az 1960-as évektől megszaporodó női vezetőket és minisztereket, a homoszexuálisok küzdelmeinek rövid történetét, Malala Yousafzai pakisztáni Nobel-békedíjas aktivistát, aki a lányok tanuláshoz való jogát propagálta, végezetül pedig azokat a jelenkori problémákat, amelyekkel még meg kellene küzdenie a feminista mozgalmaknak.

A képek forrása: Cser Kiadó

„Szabadság – egyenlőség – nővériség” – áll a kötet hátoldalán, frappánsan összejátszatva a francia forradalom jelszavait a nőmozgalmak eszméivel. (Az eredeti kiadásban és több fordításban is a három jelszó az alcímben szerepel: „150 éves küzdelem a szabadságért, egyenlőségért, nővériségért”.) A Nagyszerű nők (ki nem mondott) programja is felfűzhető e három jelszóra. A kötet a női emancipáció történetét bemutatva a szabadság kérdését tematizálja, ezáltal arra ösztönzi az olvasót, hogy átgondolja, jelenkori lehetőségeink és korlátaink nem eleve adottak: nem öröktől fogva léteznek, hanem történetileg és kulturálisan is meghatározottak. Ez nem csak azt jelenti, hogy női olvasóként rácsodálkozhatok: ha 150 évvel ezelőtt születek, más jogok illetnének, mint most. E belátás ahhoz is vezet, hogy jelenbeli lehetőségeim és korlátaim sem természetüktől fogva léteznek, vagyis nagyonis megváltoztathatók. Nem szükséges hangsúlyozni, mekkora jelentősége lehet, ha e gondolattal már a tizenévesek is találkoznak. A nőtörténeti munkák, köztük e kiadvány is eszköze lehet a társadalom ilyen típusú szemléletformálásának.

A könyv emellett az egyenlőség kérdését is érinti, hiszen arra készteti az olvasókat (leányokat, nőket, fiúkat és férfiakat egyaránt), hogy képessé váljanak észlelni a nemek közötti egyenlőtlenség szempontját, vagyis azt, hogy a hatalom kérdése a társadalom egyéb területei mellett a nemek viszonyát is érinti. A kiadvány tematizálja továbbá a nővériséget, a feminista mozgalmak és elméletek egyik fontos fogalmát: a nők közötti testvérközösség és csoporttudat létrehozásának eszméjét. A nővériség nemcsak a kötet cselekményének szintjén jelenik meg (Christable Pankhurst és Lilian Lenton szüfrazsetteket például „Jól mondod, nővérem!” felkiáltással ábrázolja a képregény [42.o.]), hanem kimondatlanul, már tematikájával is nyit az olvasó felé is. A feminista mesék[1] vagy a kifejezetten fiataloknak szóló, akár oktatójellegű nőtörténeti kiadványok például fontos eszközei lehetnek egy kamasz- vagy kislány szemléletformálásának. Az ilyen típusú kiadványokból megérthetik, hogy nemcsak a szövegek női hősei, de az ő életük sem független a nemi szerepektől; és nincs ez másként padtársnőjükkel sem.

A Nagyszerű nők tehát mind a célközönség, mind a témaválasztás tekintetében figyelemre méltó vállalkozás; megvalósítása azonban több szempontból is problémás. Események, eszmék vagy jelenségek (egyetlen) történetté alakítása eleve kihívással teli, rengeteg buktatóval járó feladat; a norvég szerzőpáros pedig úgy tűnik, nem sok erőfeszítést tett a narratívába rendezéskor felmerülő szokásos hibák elkerüléséhez. Nem mindegy ugyanis, hogyan beszéljük el – mind magunknak, mind gyermekeinknek – „a feminizmus rövid történetét” (a kötet, legalábbis a magyar fordítás alcíme szerint, erre vállalkozik).

A könyv szerint „a feminizmus rövid története” fehér, felső-középosztálybeli nézőpontból megírt, lineáris történet, amely tudatos egyéni tettek egymásutánjára épül.

Osztályvakság

A Nagyszerű nők egyik nagy hibája, hogy nem számol érdemben a társadalmi különbségekkel. Az első oldal kiválóan illusztrálja a kötet egész működését. A nyitómondat szerint „[a]z 1800-as években a nők és a férfiak nagyon különböző életet éltek.” (3.o.) A mondat egyfelől magában hordozza a nőtörténeti kutatások fő törekvését: amit eddig „az emberiség” történeteként beszéltünk el, hiába értettük nemsemlegesen, az kizárólag a férfiak történetét jelentette; beszéljük hát el a nők történetét is, ez az újraírt történet pedig legyen a nemek viszonyának és hatalmi struktúrájának története is. Másfelől azonban beszédes, hogy amikor a könyv (nyilvánvalóan a célzott olvasóközönség miatt az egyszerűsítésre törekedve) nagyvonalúan csak „a nők” és „a férfiak” különböző életét említi, akkor a képen kizárólag egyetlen családot, méghozzá egy arisztokrata családot látunk. Az elbeszélés e felütéssel azonnal megalapozza: a nők és a férfiak társadalmi csoportjának említéséhez kizárólag egyetlen – méghozzá éppen a jómódú – társadalmi státusz párosul.

Hasonló a helyzet akkor is, amikor a szövegből megtudjuk: „[a]z 1800-as évek végétől a nőszervezetek az egész világon azért dolgoztak, hogy a nőknek elérhetővé tegyék az oktatást és a munkavállalást.” (33.o.) A kijelentés nem számol azzal, hogy a 18. századi női cselédek vagy dajkák köszönik, de ha valamit nem kellett számukra kiharcolni, az épphogy a munkához való jog. Ezen eljárások a könyv egészére jellemzők: amikor az elbeszélésben nincs kiemelt szerepe a társadalmi különbségeknek (például természetszerűleg hangsúlyos szerepe van e szempontnak a rabszolganők ábrázolásánál), akkor mind az elbeszélés, mind az illusztráció szintjén a nők csoportjának csupán egyik részéről, kizárólag a felsőbb társadalmi státuszú nők csoportjáról van szó.

A norvég szerzőpáros tehát a nőtörténeti munkák típushibáját követi el azzal, hogy míg a társadalmi nemi szempontot igyekszik bevezetni a történelemről való gondolkodásba, addig az osztálykülönbségeket elfedi.

Még zavaróbb, amikor a képregény e különbségeket szándéka szerint nem teszi zárójelbe, hanem inkább témává teszi őket. Ezekben az esetekben a szövegben más típusú osztályvakság érvényesül: a könyv a történetietlenség hibájába esik. Amikor például arról beszél, hogy „az 1800-as évek végéig a legtöbb képzés és foglalkozás elérhetetlen volt a nők számára. A nő helye otthon volt – anyaként és feleségként.” (24–25.o.), akkor illusztrációnak négy típusú képet látunk egyetlen oldalon. A képek előterében álló nő főzés közben csecsemőt tart a kezében, a háttérben pedig dolgozni vagy háborúba induló férfi tűnik fel. A kockák abban különböznek egymástól, hogy négyféle társadalmi réteg otthonának terét ábrázolják. A montázs arra akarja felhívni a figyelmet, hogy az otthon és a munka világa társadalmi hovatartozástól függetlenül éles különbséget jelentett a nők és a férfiak között. Azzal azonban nem számol, hogy az éppen csirkecombokat tálcára rendező arisztokrata nő „otthon” töltött tevékenysége korántsem ugyanazt jelentette, mint a kunyhóban kását kevergető parasztasszonyé.

Nyoma sincs például a szakácsnak, a cselédnek vagy a dajkának: mintha az emlegetett anyai és otthoni feladatok társadalmi státusztól függetlenül bármilyen szinten is hasonlóságot mutattak volna egymással bármikor is.

Ha van olyan blokk, ahol a szerzőknek tényleg lehetőségük lett volna árnyaltan kezelni a társadalom vertikális tagolódását, az a szocialista nőmozgalmak bemutatása. A szöveg e fejezetben kitér rá, hogy míg a 19. századi nőmozgalmakban főként középosztálybeli nők vettek részt, addig az 1900-as évek elején már a gyárakban dolgozó nők is szerveződni kezdtek. Idézi Clara Zetkin német szocialista politikus és nőjogi aktivista gondolatát, miszerint a női munkásokat kétszeresen is elnyomják: mind a kapitalista munkáltatók, mind a férfiak. Az illusztrációkon azonban mindeközben továbbra is kontyos, kalapos, fodros ruhás, jómódú középkorú nőket látunk.

A szöveg sokkal inkább koncentrál a kultúrák, semmint az osztályok különbségére. Bár meg kell jegyezni, e szempont is inkább csupán kitekintésként jelenik meg, ahol a beszélő bemutat néhány, a női emancipáció szempontjából a saját közegében kiemelkedő „nagyszerű nőt” az afrikai gyapotültevényekről, Iránból vagy Afganisztánból. A könyvet tehát e tekintetben is, az osztályhelyzet kérdésével kapcsolatban pedig végképp leereszkedő attitűd jellemzi: az elbeszélés az alapvetőnek tekintett európai vagy amerikai felső-középosztálybeli pozícióból (talán a politikai korrektség nevében?) betekintést nyújt „más” élethelyzetekbe is.

Individualista megközelítés

A Nagyszerű nők másik hibája, hogy a női emancipációs küzdelmek történetét úgy beszéli el, mint amely tudatos egyéni tettek egymásutánjára épül. A három kiemelt kifejezés közül együtt és egyenként is mindegyik vitatható megoldás.

A Nagyszerű nők mellőzi az egyes nőalakok családi és társadalmi hovatartozásának vagy az őket körülvevő (diszkurzív) közegnek a bemutatását. Az elhagyás oka minden bizonnyal az egyszerűségre törekvés. De megéri-e ily mértékben lecsupaszítani a történet szereplőit? Ebben az elbeszélésben úgy tűnik, mintha mindegyik nőalak semmiből előbukkanó géniuszi akaraterővel, ésszel és kitartással, tudatosan formálta volna a történelmet – eltekintve attól, hogy szerepükhöz és eredményeikhez mennyiben járult hozzá társadalmi hovatartozásuk, lakóhelyük, családi és baráti kapcsolataik, iskolázottságuk, mozgalmi közegük, szerencséjük stb.

Minden jel arra mutat, hogy a könyv a reprezentált nőalakokkal a példaképformálásra is törekszik. Egy feminista elköteleződésű gyerekkönyv esetében ez persze érthető: a női hősök felmutatásának politikai jelentősége van; a különböző női szerepminták segítséget nyújthatnak saját női szerepeink minél tudatosabb kimunkálásához és szabadabb megéléséhez. (E célkitűzés nem egyedülálló a gyermekkönyvek között; elég csupán a magyar fordításban tavaly megjelent, nagy sikerű Esti mesék lázadó lányoknak 1–2. 100 különleges nő története című könyvekre[2] gondolnunk, amelyek egyoldalas életrajzokat kínálnak a lehető legkülönfélébb szakmák ismert vagy szinte láthatatlan női szereplőiről.)

A női mintákból következő „ha ő meg tudta csinálni, akkor én is meg tudom” szlogen azonban nem csak erőmerítésre alkalmas.

A Nagyszerű nők koncepciója azt is tükrözi, ezek szerint minden nőnek csupán a saját erejére, akaratára és kitartására van bízva, hogyan él és cselekszik a patriarchális hatalmi rend által (is) meghatározott világban; és nem számít, hogy a társadalmi körülmények mekkora cselekvési teret tesznek számára lehetővé.

„Ragaszkodj világmegváltó terveidhez. Ne érdekeljen, ha kinevetnek. Lehetsz akár Magyarország miniszterelnöke is.” – írja Szederekényi Olga, a kötet magyar kiadásának szerkesztője lányolvasóknak címzett előszavában. Innen már csak egy lépésre van a „minden fejben dől el” vagy a „mindenki a maga szerencséjének kovácsa” hamis kliséje, amely az egyénre nem mint a társadalom bonyolult struktúrájának tagjára, hanem mint abból kiszakított individuumra tekint.

Ha a könyvre nem a példaképformálás szempontjából tekintünk, akkor nemcsak gyerekkönyvként, hanem nőtörténeti elbeszélési kísérletként is problémás. A Nagyszerű nők ugyanis nem montázs, hanem narratíva; egyszerre, sőt elsősorban feminizmus- és nőtörténeti elbeszélés fiataloknak. Ha e műfaji kereten belül értelmezzük, akkor a kiemelkedő női hősök mint tudatos egyének felmutatása történeti és történetelméleti szempontból is bírálható.

Az elbeszélés egésze azt a benyomást kelti, mintha a női emancipációs mozgalmakban a közösségi jelleg csupán hátterét, díszletét adta volna néhány nagyszerű nő működésének.

Csupán elvétve olvashatunk arról, hogy a feministák mikor kapcsolódtak össze más mozgalmakkal. Ugyan értesülünk a szocialisták, valamint a fekete rabszolgafelszabadításért küzdő mozgalmak és a nőjogi, illetve feminista csoportosulások kapcsolatáról, de szó sincs például a keresztény feminista mozgalmakról, a nőmozgalmak szerepéről a párizsi kommün idején vagy az anarchista és a feminista csoportok egymást erősítő, egyesülő jellegéről. Ha szó is esik a közösségi jellegről, akkor sem több, együttműködő közösség szerepén van a hangsúly, és akkor sem a közösség a cselekvések alanya, hanem a mozgalmak élére álló női figurák. A női emancipáció története a Nagyszerű nők elbeszéléséből úgy tűnik, mintha azt kiemelkedő női figurák mozdították volna előre, a háttérben némi társadalmi támogatottsággal. E narratíva szerint a változások előidézése kevéssé közösségi teljesítmény, sokkal inkább individuális vonásaik (elsősorban vagányságuk) miatt kiemelkedő egyének cselekedeteinek eredménye.

Nem e nők nagyszerűségét szeretném kétségbe vonni. A kivetnivaló sokkal inkább abban áll, hogy a könyv felnagyítja kiválóságukat; a hősnők a képregény megformálásában túlzóan nagy cselekvési térrel bíró figurák. Ez egyrészt azért probléma, mert egy olyan (oktató jellegű) könyv esetében, amely elvileg a társadalmi egyenlőtlenségekre igyekszik felhívni a figyelmet, ellentmondásos az „amit el akarsz, el is tudod érni” típusú individualista megközelítés sugallata. A technika másrészt a karakterformálás szempontjából bírálható. Ha a Nagyszerű nők célja részben a példaképállítás, akkor, megkockáztatom, éppen ellenkező hatást is elérhet: a felmutatott példaképek sokkal inkább tűnnek elérhetetlennek, mintsem életszerűnek vagy szerethetőnek. Ezt erősíti az illusztráció is: az ábrázolt női alakok legmeghatározóbb jegye a magabiztosság, az elszántság és a belevalóság. Szó sincs esendőségről, gyengeségről vagy félelemről; semmi olyan tulajdonságról, amely kicsit is közelebbiként, életszerűbben reprezentálná őket.

Az illusztrációval kapcsolatban azonban annak erényeit is meg kell jegyezni. A képek között szerepelnek igen frappánsak is: a női választójogot tárgyaló résznél például kifejezetten informatív megoldás, hogy a kétoldalas panelen sűrítve látható, tizenkilenc országban mely években kapták meg a nők először a szavazati jogot. De hasonlóan meghökkentők a „Szabad szerelem” fejezetben az olyan, pusztán fekete téglalapba fehér betűkkel írt kommentárok, mint „[a] homoszexualitás továbbra is több mint 70 országban tiltott. Hét országban egyenesen halállal büntetik.” (103.o.) megjegyzések.

A narratívaalkotás tekintetében módszertani szempontból üdvözlendő, hogy az elbeszélés nem ér véget: nincs happy end, amely szerint a nemek közötti egyenlőség mára megvalósult volna. A befejezés említi például a prostitúciót, a #meeto-kampányt vagy egyes országokban a női szeméremtest-csonkítást. Természetesen égetően fontos felhívni a figyelmet ezekre a problémákra, mégis még előremutatóbb lenne, ha a befejezés nem csupán a látványosan körülhatárolható témákra fókuszálna, hanem azokat a területeket is megnevezné, amelyek nehezebben megragadhatók és kevésbé láthatók. Érdemes lett volna néhány oldalt szentelni annak, hogy szinte észrevétlenül, mégis milyen jelentősen felelnek a nemek közötti egyenlőtlenségért a szexista viccek és plakátok, a kapitalista szépségipar női testet kizsákmányoló jellege, a kulturális produktumok nemi sztereotípiái, a nők láthatatlan és fizetetlen munkája, a szegényebb nők gazdagabbak általi gazdasági és testi kizsákmányolása, a férfiak és nők közötti bérkülönbségek, a szülői szerepeket meghatározó merev elvárások és í. t.

Nem mindegy ugyanis, mit közvetítünk gyerekeinknek és magunknak: azt, hogy a nemek egyenlőtlenségének „csupán” könnyebben megragadható komponensei vannak, vagy pedig azt, hogy alattomosan a mélystruktúrákban húzódó, más típusú hatalmi viszonyokkal is összekapcsolódó, éppen ezért még nagyobb nehézségi erővel bíró problémáról van-e szó.

Végezetül, a Nagyszerű nők-féle elbeszélés azért bírálható, mert narratívájából úgy tűnik, mintha a női emancipáció története kizárólag aktivizmushoz, mozgalmisághoz kapcsolódott volna. Hiányzik, hogy a feminizmus nemcsak politikai mozgalom (volt), hanem eszme és kritikai elmélet is; vagyis, hogy a nőemancipációs és feminista törekvések elválaszthatatlanul, egymást erősítve évtizedek óta összefonódtak a feminista elméletek alakulásának történetével. A munka-család-karrier témájánál vagy a női vezetők létének és hiányának kérdésénél például kár figyelmen kívül hagyni a Virginia Woolf-i saját szoba gondolatát („[a]z intellektuális szabadság anyagi tényezőkön múlik. […] És a nők mindig szegények voltak, nemcsak az elmúlt kétszáz évben, hanem az idők kezdete óta. A nőknek tehát kevesebb intellektuális szabadság adatott, mint egy athéni rabszolgának. […] Ezért hangsúlyoztam annyiszor a pénzt meg a saját szobát.”[3]). Woolf elmélete rámutathatna e tényezők viszonyának komplexitására; ráadásul teoretikus munkássága legalább annyira jelentős és ismert a „feminizmus rövid történetében”, mint a szüfrazsett-mozgalmak.

Hasonlóképpen figyelemre méltó az az önmagában is meghökkentő – és egyébként szintén eurocentrikus színezetű – információ, hogy „Oroszországban 400 foglalkozást nem űzhetnek nők” (117.o.). Ha azonban ezt a részt együtt tárgyaljuk bizonyos szakmák kifejezetten feminin és maszkulin jellegével, máris láthatóvá válik, hogy a probléma nemcsak bizonyos országokat érint és nem is csak jogi kérdés. Ehelyett sokkal inkább mélyebb, rendszerszintű probléma, amely többek közt már azon a szinten is elkezdődik, hogy különböző szempontok miatt dicsérjük-e kisfiunkat vagy kislányunkat. A feminizmusok eszmei és elméleti irányzatainak tárgyalása nélkül elbeszélni a női emancipáció vagy a feminista mozgalmak történetét olyan, mintha a történelmet kizárólag események történeteként mutatnánk fel, teljességgel kihagyva belőle az eszmetörténetet és a kettő folyamatos kölcsönhatását. A társadalmi nem fogalma nélkül nőtörténetet írni pedig olyan, mintha a nők története független lenne a férfiak, a nőiesség és a férfiasság történetétől. Ahogy a társadalmi nem fogalmának a nőtörténet-írásban való használata mellett elkötelezett Gender and History című folyóirat bevezetője fogalmaz igen találóan: „a nőtörténet-írás nem a népesség felét, hanem egészét érinti.”[4] (Bár egyébként lehet, hogy jobban jártunk az eszmei irányzatok elhagyásával; a szöveg ugyanis tárgyalja Rousseau nőképét, mely részt úgy vezet be, mint egy időjárásjelentő: „Az 1600-as évek végén elérkezett Európába a felvilágosodás kora.” [26.])

Mondhatnánk, hogy a Nagyszerű nők gyerekeknek és kamaszoknak szóló könyv, ne kérjünk hát számon rajta akadémiai diskurzusra jellemző komplexitást. Nem részletes társadalomtörténeti fejtegetést vagy a gender-fogalom kimerítő elemzését várom el, pusztán a kérdések és jelenségek összetettségének jelzését és rövidebb, ismeretterjesztő jellegű tolmácsolását. Számos remek példát találunk az ilyen típusú megközelítésekre a gyerekkönyv-piacon. Bini Adamczak (a magyart leszámítva) több nyelvre lefordított Kleine Geschichte, wie endlich alles anders wird[5] című, kifejezetten gyerekeknek szóló könyve például a kapitalizmus és a kommunizmus történetét, illetve a kapitalizmus kritikájának legfontosabb érveit mutatja be rendkívül szellemesen és logikusan. Az oktató mesekönyv azért nagyszerű munka, mert éppen arra vállalkozik, hogyan lehet egy olyan bonyolult politikafilozófiai irányzatot, mint a kommunizmus problémacentrikusan megismertetni: a kiadvány minden igyekezetével (példáival, logikájával, illusztrációival) azt tükrözi, a tárgyalandó eszmék mindannyiunk (köztük a gyerekek) hétköznapjaival kapcsolatosak. Említhetjük továbbá Ronan de Calan és Donatien Mary Karl Marx kísértete című gyerekkönyvét[6] is, amely a Bini Adamczak-kötetre jellemző erények mellett azért figyelemre méltó, mert megmutatja, hogyan lehet nem héroszt formálni egy gondolkodóból. Marx sokféleképpen jelenik meg a szövegben a hétköznapi, szatirikus figurától a szenvedélyes politikuson át a radikális filozófusig. A megoldás nemcsak azért ötletes, mert az elbeszélés árnyalt mesealakot teremt, hanem azért is, mert ezáltal – sajátos módon – reflektál a Marx tevékenységéhez való viszony ambivalens jellegére is.

Az említett példák abban persze különböznek a Nagyszerű nőktől, hogy elsősorban filozófiai, nem pedig (mozgalom)történeti kérdésekre épülnek. De éppen ezért ragyogóan mutatják, hogyan lehet oly módon valóban igen összetett (és akár megosztó) témákat közvetíteni ismeretterjesztő és játékos jelleggel, hogy az egyszerűsítés ne túlzó sematizálást jelentsen. Ahogyan tehát a kommunizmus, úgy a nemi szerepekről folyó diskurzus alakulásának bonyolult története is tárgyalható lenne a női emancipációs mozgalmak történetének elbeszélésekor.

Ha a múltunkat lecsupaszítva, tudatos egyéni tettek egymásutánjaként beszéljük el, negligálva mind a társadalom- és eszmetörténeti szempontokat, mind a közösségek történelemformáló erejére fókuszáló megközelítést, akkor nincs túl sok esély arra, hogy e struktúrák figyelembevételével írjuk le jelenünket és képzeljük el jövőnket.

Egy feminizmus- és nőtörténeti elbeszélésnek nem pusztán az eddig uralkodó perspektíva egyszerű eltolását kellene jelentenie, hanem a szemlélődési módunk radikális átalakítását. Hol máshol lehetne e célkitűzés fontosabb, mint egy gyerekkönyvnél.

Címfotó: Bruce Mars – Pexels.com

[1] Lásd például Zalka Csenge Virág gazdag gyűjtését kiváló elemzéseivel, valamint idén megjelent könyvét: Zalka Csenge Virág: Ribizli a világ végén. Régi magyar népmesék mai gyerekeknek. Herbszt László illusztrációival, Móra Könyvkiadó, Budapest, 2019.

[2] Francesca Cavallo, Elena Favilli: Esti mesék lázadó lányoknak. 100 különleges nő története. ford. Todero Anna, Bp., Móra Könyvkiadó, 2018; Francesca Cavallo, Elena Favilli: Esti mesék lázadó lányoknak 2. ford. Nagy Andrea, Bp., Móra Könyvkiadó, 2018. (Eredeti cím: Good Night Stories for Rebel Girls 1–2. [2016, 2017].)

[3] Virginia Woolf: Saját szoba. ford. Bécsy Ágnes. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017. 191–192.

[4] Why Gender and History?, Gender and History, 1989/1, 1–6, 6.

[5] Bini Adamczak: Kleine Geschichte, wie endlich alles anders wird. UNRAST-Verlag, Münster, 2014.

[6] Ronan de Calan, Donatien Mary: Karl Marx kísértete. ford. Kocsubej Alexander, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2018. (Eredetiben: Ronan de Calan, Donatien Mary: La fantôme de Karl Marx. Les petits Platons, Paris, 2012.)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.