Hogyan jön létre egy sportnemzet? Azzá formálhatják-e magukat egy ország polgárai a világversenyeken nyert (arany)érmek száma vagy az állampolgárok rendszeres testmozgása által? Mit tehet és mit tesz az állam? A világversenyeket és az élsportot vagy inkább a szabadidős sportot támogassa? Olimpiát rendezzen (a stadionépítések után) az elitek zsebét megtömve vagy állampolgárai egészségébe és jövőjébe fektessen?

Nemhogy a skandináv jóléti államokban, de még a szabadversenyes kapitalizmus ikonikus országában, az Egyesült Államokban is úgy van, hogy az élsportot csakis magánalapon finanszírozzák a nézők. Az állam nem fizet magánklubok stadionjaiért. Ezzel szemben az állami tömegsport intézmények ingyenesek: az uszodákba, teniszpályákra, baseball- és kosárpályákra díj nélkül mehetnek be a sportolni vágyó idősebbek, középkorúak, fiatalok, gyerekek. Miért ne lehetne nálunk is így?

Éber Márk Áron
Éber Márk Áron

A labdarúgó-Európa-bajnokságot a riói olimpia követte 2016 nyarán. A magyar focisikerek nagy tömegeket lelkesítettek és vittek az utcára ünnepelni, miközben fellángolt a vita: lehet-e, szabad-e örülni a magyar sportsikereknek anélkül, hogy ezzel a profi labdarúgásba (stadionokba, fociakadémiákba, hazai klubcsapatokba) öntött milliárdokat is helyeselnénk? Aki szurkol és örül, vajon Orbán rendszerének szurkol és örül-e? (Nem és nem.) Ám alighogy a magyar csapat elbúcsúzott az Eb-től (Magyarország–Belgium 0:4, hogy mi is megértsük – ennek ellenére a helytállást még ekkor is kitörő ünneplés fogadta), máris következett az olimpia, számolgathattuk a magyar érmeket. A végeredmény: 8 arany, 3 ezüst, 4 bronz. „Kis ország vagyunk, de a sportban nagyhatalom!” – szól a büszke nemzet szava. És valóban: a 2012-es londoni olimpia utáni statisztika kimutatta: az egy állampolgárra eső összesített olimpiai érmek száma tekintetében a világranglista harmadik helyén állunk (Finn- és Svédország után). Az egy főre eső aranyérmek tekintetében pedig már csak Finnország jár előttünk. (Számításaim szerint e sorrenden a Rio de Janeiró-i nyári olimpiai játékok eredménye nem változtatott: a második és a harmadik helyen vagyunk.) „Nemzeti nagylétünk” illúziójának alappillérei ezek. Olyan adatok, amelyek az egy főre eső Nobel-díjasok számához hasonlóan feketén-fehéren kimutatják: a magyar bizony sportnemzet.

A sportsiker alkímiája

A nemzetek versengését sportversenyeken elért helyezésekké szelídítő újkori olimpiák mindazonáltal óhatatlanul eltakarnak fontos összefüggéseket. Az olimpiákon ténylegesen nem nemzetek versengenek, a versengés nem nemes, a látvány- és élsportok egyre inkább a technikai sportokhoz válnak hasonlatossá. Játékról és egészségről itt már szó sincs. Valahányszor lehetőségünk adódik bepillantást nyerni, mondjuk, az atlétika vagy a kerékpársport sikerének boszorkánykonyhájába, annyiszor merülhet fel bennünk a kérdés: mi múlik a versenyzőn, és mi a végsőkig hajtott teljesítményfokozás orvosi és edzői stábjain? A technikai sportokhoz való hasonlítás nem véletlen. A Forma 1-es sikerek esetében régóta kérdés: meddig számít a pilóta rátermettsége, és honnantól köszönhető ez „az autónak” (és a tág értelemben vett technikai stábnak)? Meddig ér a súlyemelő, a nehézatléta vagy az úszó tehetsége, és hol kezdődik a személyére fejlesztett biotechnológiai támogatás többletteljesítménye?

Tüntetők a 2006-os Tour de France-on a doppingolás ellen. A győztes mindent visz
Forrás: Wikimedia Commons

Doppingról is szó van itt – mint mindig –, de nem csak a doppingról. A teljesítményfokozó szerek és eljárások azon széles szürke zónájáról is, amelyek még nincsenek rajta a doppinglistán (vagy nem mutathatók ki), de már olyan pluszt jelentenek, amelyek nélkül a versenyzőknek esélyük sincs az élbolyba kerülni. A dilemma egyszerű: vagy győzni akarsz, és vállalod, vagy eleve lemondasz a győzelemről – és sokszor a részvételről is.

Mit ér a nemzeti sportsiker, ha doppinggal vagy doppingnak nem minősülő extra biotechnológiai segítséggel érték el? Mit ér az élsportokban elért siker, ha maradandó egészségkárosodást okoz? Mit jelent sportnemzetnek lenni, ha professzionális sportolóinak kiemelkedő élsportja mellett a szabadidős sporttevékenység mutatói már távolról sem ilyen kecsegtetőek? Mit számítanak az olimpiai érmek, ha az állampolgárok kétharmada semmit, a maradék egyharmad zöme pedig csak keveset és rendszertelenül mozog? (Ugyanígy: mit számítanak a Nobel-díjak, ha a közoktatást a rendszerváltás utáni oktatási kormányzatok egyre szelektívebbé teszik? Mit ér, ha az állampolgárok nem jelentéktelen hányada funkcionális analfabétaként hagyja el az iskolapadot?) Miért a kimagasló csúcsteljesítményekkel (olimpiai érmekkel és Nobel-díjakkal) mérjük magunkat ahelyett, hogy az állampolgárok rendszeres testmozgásának és szisztematikus tanulásának köszönhetően egészségük és tudásuk lenne a mérce? Mit számít, hány aranyat szereztünk Rióban, ha nemzetközi összehasonlításban is túl magas nálunk a szív- és érrendszeri megbetegedések aránya? Ha túl sokan küszködnek túlsúllyal? (Európában nálunk a legtöbben!) Ha mozgásszegény életmódjuk miatt az állampolgárok döntő többsége egészségügyi kockázatok tucatjainak teszi ki magát?

Mit tehetne az állam a valódi sportnemzetté válásért?

A rendszeres testmozgás egy sor megbetegedés kockázatát csökkenti. Kutatások hosszú sora bizonyítja, hogy a szabadidős sport, a rendszeres testmozgás előnyösen hat az egészségünkre, javítja közérzetünket, fokozza aktivitásunkat, megőrzi szellemi frissességünket. Haszna nemcsak individuális, hanem társadalmi és gazdasági is. A rendszeresen mozgók tovább élnek, fittebbek, többet és jobban dolgoznak, több adót fizetnek, ritkábban betegszenek meg, és megrendült egészségük is könnyebben, gyorsabban helyreállítható. Ha sorra kellene venni, milyen előnyök származnak a szabadidős, rekreációs célú sportból, hosszú listát kapnánk. Hogyan segítheti elő polgárai intenzívebb és rendszeresebb testmozgását az állam?

rasterapostropheA legkézenfekvőbb befektetés talán éppen az, ha az állam teljes erővel támogatja a kerékpáros közlekedést s egyben a rekreációs célú testmozgást, fejleszti a kerékpáros infrastruktúrát.

Számos módja van rá. „Itt az idő! Nemzeti sportstratégiát!” című rövid írásomban sorra is vettem közülük néhányat (Kettős Mérce blog, 2016. június 27.). Belátva, hogy polgárainak egészségébe befektetni a jövőbe történő befektetéssel azonos, az állam ösztönözhetné grundok, gumitalajú futókörök, sportparkok, street workout állomások, közhasználatú sportuszodák építését, s ezzel segítené egyenlőtlen társadalmi-gazdasági helyzetben lévő állampolgárait, hogy hozzáférhessenek a rendszeres és egészséges testmozgáshoz szükséges infrastruktúrához. Az állam így nemcsak a piacra (a rekreációiparra, vállalkozásként működtetett szabadidő- és sportszolgáltatókra) bízná állampolgárai testmozgás iránti igényének kielégítését, hanem olcsón vagy kifejezetten ingyen elérhetővé tenné állampolgárai minél szélesebb csoportjai számára, hogy e szolgáltatásokat közszolgáltatásokként vegyék igénybe. A legkézenfekvőbb befektetés talán éppen az, ha az állam teljes erővel támogatja a kerékpáros közlekedést s egyben a rekreációs célú testmozgást, fejleszti a kerékpáros infrastruktúrát.

kondi
Kondipark Szegeden. A tömegsportnak aprópénzek jutnak a versenysport kiadásaihoz viszonyítva
Forrás: Szeged.hu

Az élsport mellett a rekreációs célú szabadidős népsportot is fejlesztheti tehát az állam, mert bölcsen belátja, hogy a sportnemzethez nem egyedül a professzionális sportolók élsportjának támogatásán keresztül vezet az út. Focistadion éppen elég épült és épül még ebben az országban, ennyi bőven elegendő lesz (kihasználtságuk úgyis felettébb kérdéses). De elegendő lesz már csak azért is, mert kéttucat professzionális labdarúgó összecsapásának megtekintése a lelátóról nem sport és nem is testmozgás. A meccsnézés lehetőségének előzékeny megteremtése mellett (vagy helyett) az állam arra is fordíthatna érdemi erőforrásokat, hogy polgárai maguk is mozogjanak (elvégre nemcsak a lelátókra valók).

rasterapostropheA meccsnézés lehetőségének előzékeny megteremtése mellett (vagy helyett) az állam arra is fordíthatna érdemi erőforrásokat, hogy polgárai maguk is mozogjanak (elvégre nemcsak a lelátókra valók).

Nem igényel részletes bizonyítást, hogy a rendszeres testmozgás nemcsak a naphosszat ülő diákoknak, a számítógép elé szögezett fehérgallérosoknak, az irodai munkát végzőknek és szellemi dolgozóknak hasznos. Nyilvánvaló, hogy a jelentős fáradtsággal járó, de szisztematikus fizikai igénybevételt nem jelentő rutinmunkát végzőknek is fontos. E „nemzeti sportstratégiát” ráadásul természetesen nem az oktatási, a szociális vagy az egészségügyi kiadások további kurtításával volna célszerű támogatni, hanem az amúgy is sportra (különösen az élsportra és a labdarúgásra) elköltött százmilliók átcsoportosításával.

Biztató jelek – kis lépések a népsport irányába

Nagy meglepetést okozott, amikor néhány nappal a fenti blogbejegyzés megjelenése után a kormány megbízásából a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium meghirdette „Nemzeti Szabadidős Egészség Sportpark Programját”. Ennek keretében 2,5 milliárd forintot különítettek el arra a célra, hogy szabadtéri sportparkok létesüljenek szerte az országban. Az NSZESP keretében közzétett tájékoztató dokumentum így fogalmaz:

„Az egészségmegőrzés szempontjából kiemelt szerepe van a rendszeres testmozgásnak. Nemzetközi kutatásokkal alátámasztott adatok alapján megállapítható, hogy Magyarországon a felnőtt lakosság csak 10-15%-a sportol rendszeresen (heti két alkalommal), míg ez a mindennapos testnevelésen kívül a gyerekek csupán 10%-ára igaz. Ezeknek az arányoknak a nagyságrendekkel történő növelése kiemelt érdekünk, hiszen a lakosság egészségi állapota alapvetően meghatározza az ország teljesítőképességét. Az egészség megőrzésének egyik legfontosabb eszköze a mindennapos sportolás, amelyet leginkább a könnyen hozzáférhető és ingyenes létesítményekkel lehet vonzóvá tenni.” (Részlet az NSZESP tájékoztatójából, 1. old.)

Világos beszéd, ráadásul a fenti megfontolásokkal teljességgel egybevágó. A program a következő alapvető célokat fogalmazza meg:
„– az aktív életvitelt, mozgásgazdag életmódot folytatók száma növekedjen;
– a mindenki számára elérhető sportolási lehetőségek száma növekedjen;
– az integráció és az akadálymentesség biztosítva legyen;
– a sporteszközök használatának köszönhetően a lakosság egészségi állapota javuljon;
– a sportolás a mindennapi életünk alapvető része legyen.”
(Részlet az NSZESP tájékoztatójából, 2. old.)

Legyen, bizony! – mondhatjuk lelkesen. A program keretében 40, 70, 90 és 150 négyzetméter alapterületű sportparkok, pontosabban street workout állomások építhetők, melyek a saját testsúllyal végezhető erőnléti edzésforma szabadtérre telepíthető rögzített eszközeivel vannak felszerelve. Köréjük 200 vagy 400 méter hosszú gumi futószőnyeg fektetése is igényelhető. A fejlesztésekre az önkormányzatok augusztus közepéig pályázhattak. Ha a rendelkezésre álló 2,5 milliárd forintból valóban szabadtéri sportparkok és futókörök tucatjai létesülnek, a kormány e programját feltétel nélkül üdvözölhetjük (majd).

olimpia
Egy kép a budapesti olimpia látványterveiből. Miféle remények éltetik?
Forrás: Budapest 2024

Haszna is lesz a programnak, ugyanis van hová fejlődünk e téren: a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az állampolgárok kétharmada egyáltalán nem sportol, a napi átlagos testmozgás 7 perc, ráadásul rendkívül egyenlőtlenül oszlik el. Ezeket az adatokat látva felettébb kérdéses: ugyan mitől lennénk sportnemzet? A fenti sportparkprogrammal, a kerékpáros közlekedés további fejlesztésével, a grundok, közhasználatú focipályák és uszodák építésével, illetve felújításával ellenben az állam valóban jó választ adhat a kérdésre, hogy mitől lehetnénk sportnemzet: a rekreációs célú rendszeres testmozgás, a szabadidős sport – a népsport – széles körű népszerűsítésétől és elterjesztésétől. Ez sokkal fontosabb, mint az olimpiai érmek mutatta élsportsikerek.

Baljós árnyak – sportnemzetünk olimpiát rendezne

Fontosabb, ugyanis az élsport és a népsport közötti viszony nem minden esetben támogatja egymást, nem mindig vezet szinergiához. Az élsportnak ítélt támogatások és források olykor kifejezetten a népsport ellen hatnak. Vegyük csak az olimpiarendezés példáját! A befektető nagyvállalatoknak és közvetítőcégeknek hatalmas üzletet jelentő világversenyek (olimpiák, labdarúgó Európa- és világbajnokságok) megrendezése érdekében elszívott közpénzek a néptől elszívott közpénzek.

rasterapostropheIlyenkor nem is csak a népsport a biznisz kárvallottja, hanem a nép maga. Azok, akiket az ingatlanfejlesztési projektek keretében kitúrnak lakóhelyükről…, akiket eladósítanak a közpénzelszívás olimpiai üzemmódjára kapcsolva…

Ilyenkor nem is csak a népsport a biznisz kárvallottja, hanem a nép, a társadalom maga. Azok, akiket az ingatlanfejlesztési projektek keretében kitúrnak lakóhelyükről, akiknek felforgatják környezetét, akiket megfosztanak önrendelkezésüktől, akiket eladósítanak a közpénzelszívás olimpiai üzemmódjára kapcsolva, és akiken aztán megszorításokkal behajtják, amit egyszer már elvettek tőlük. Az olimpiarendezés ilyen keretek között még rosszabb lenne, mint két tucat újabb stadion megépítése. Az olimpiabiznisz fedőideológiája ugyanakkor éppen ez a tetszetős és mozgósító szlogen: sportnemzet vagyunk, sportnagyhatalom – megérdemeljük, hogy olimpiát rendezzünk! Nos, ezért ilyen veszélyes a hamis sportnemzetezés.

A puding keserű próbája – a Városliget

Ne legyenek kétségeink: miközben egyfelől páratlanul lelkesítőek a kormányzat népsport fejlesztésének irányába tett lépései, az „csak” egy 2,5 milliárdos miniprojekt. Nincs benne nagy pénz – kispályás biznisz. Szemben az olimpiával, ami a nemzeti nagytőkések felhizlalásának megaprojektjét ígéri. Nagyberuházások, grandiózus összegek – az ilyet pedig sem a kormányzat befolyásos politikusai, sem üzleti köreik nem veszik majd félvállról. A fővárosi Városliget körüli harcok mutatják: a nagyberuházás menedzserei nem ismernek elháríthatatlan akadályokat. Ha kell, kopasz fenyítőemberek hadserege erővel lép fel ott, ahol a törvények által kötött rendőrség nem alkalmazhat nyílt fizikai erőszakot. Ha kell, adatmanipulációval színesített pr-kampánnyal hirdetik: a Városliget átépítése ugyanúgy az egyetlen helyes döntés, ahogyan a budapesti olimpia megrendezés is az. Hát persze, mi más is lehetne, mint „a nemzet érdeke”?

Ha ez a kormányzat valóban a nemzeti ügyek kormánya (lenne), állampolgárai (nemzete) egészségi állapotát helyezné az első helyre, nem pedig üzleti körei irracionális, bár páratlanul jövedelmező gigaberuházásait. Sportnemzet voltunkat nem olimpiai érmekkel, hanem a rendszeres testmozgást végző állampolgárok magas és egyre növekvő számával mérné. A nemzeti egészségmegőrzés és a gyógyítás kérdését korszerű egészségügyi rendszerrel orvosolná, a magyarok találékonyságát a Nobel-díjasok száma helyett a versenyképes tudást szerzettek arányának szélesítésével azonosítaná, és korszerű oktatási rendszerrel fejlesztené tovább.

Az a kormányzat, amit akarunk, egyenlőbb, igazságosabb, egészségesebb és emberhez méltóbb társadalmat kívánna építeni a Nemzeti Szabadidős Egészség Sportpark Programhoz hasonló intézkedések tucatjaival, nem pedig a nemzeti tőkét hizlaló projekteket próbálna elfedni a sportnemzet álságosan felhasznált ideológiájával.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.