Mouffe, Chantal: For a Left Populism. New York – London: Verso, 2018.

Miközben a populizmus szitokszóvá vált az utóbbi években, kísértetté, amely bejárja Európát a jobb- és baloldalon egyaránt, Chantal Mouffe belga politológus nem átall a populista gondolkodás szükségszerűségének könyvet szentelni.

Kustán Magyari Attila

Az ideológiai térképen való elhelyezkedésünktől függ, hogy Mouffe könyvét hogyan értékeljük: a radikális baloldalról tekintve a klasszikus szociáldemokrata törekvések és a kommunista eszme elvetése kevésnek/tévesnek tűnnek, a harmadik utas politika hívei pedig erős kritikával és meredek programmal találkoznak.

Könyve előszavában a politológus diagnózist állít fel:

a hegemón neoliberális rend válsága lehetőséget ad egy demokratikusabb társadalom létrejöttére.

Ehhez azonban a baloldali erőknek fel kell ismerniük, hogy a munkásosztály követelései mellett a ‘68-as célokat is figyelembe kell venniük, illetve el kell távolodniuk a „középbal” pozíciótól. Baloldali populizmusra van szükség, amely politikai határvonalat húz az „emberek”, vagyis a „nép” és az „oligarchia” közé – ez garantálja, hogy a következő évek bal- és jobboldali populizmusának összecsapásában visszatérünk a poszt-politika korából a politikáéba.

Mouffe a populista pillanat leírásakor kifejezetten Nyugat-Európát vizsgálja, munkája politikai jellegű – hangsúlyozza. A populizmust úgy definiálja – túl a „méltatlan” értelmezéseken –, mint egy diskurzív stratégiát, amely két tábort határoz meg: a „hátrányos helyzetűeket” a „hatalmon lévőkkel” szemben. Ez nem ideológia, nincs meghatározható, programszerű tartalma, nem is politikai rezsim, hanem a politikacsinálás egy útja.

A nyolcvanas években végrehajtott neoliberális fordulat krízisét éljük most, amely a posztdemokrácia fogalmával is megragadható – a kifejezést Colin Crouch nyomán használja a politológus azt a korszakot jellemezve, amikor a parlament szerepe a neoliberális globalizáció következtében meggyengül. Jacques Rancière szerint ugyanakkor ez az az állapot, amikor csak az állami mechanizmusok kölcsönhatása maradt, az emberek vitái, hatásai nélkül. Mouffe szerint mára a demokrácia csak szabad választásokat és az emberi jogok védelmét jelenti, a gazdasági liberalizmus védelme kapott kiemelt szerepet – ezt pedig a modernizáció ürügyén a szociáldemokrata pártok is elfogadták. Ennek mentén a választások nem kínálnak alternatívát, aki pedig elutasítja a „közép konszenzusát”, az „szélsőséges” vagy „populista”.

Mouffe több példát felhoz a kilencvenes évek jobboldali populista erőire, majd a későbbi baloldaliakra is (mint a Podemos, a Szíriza, a Die Linke, a Corbyn vezette Munkáspárt). A politológus szerint a baloldalnak nem szabad kizárnia a jobboldali populista szavazókat a demokratikus vitából, ugyanakkor

új szókincset kell teremtenie a baloldal egyenlőségelvű, egalitárius céljainak eléréséhez, megszólítva ezzel a másik tábort is.

Tanulni Thatchertől

Mouffe szerint van mit tanulni abból, ahogyan Margaret Thatcher brit miniszterelnök megvalósította a neoliberalizmus hegemóniáját: miután a Munkáspárt és a Toryk a keynesiánus jóléti államban kiegyeztek, a „Vaslady” a hetvenes években jelentkező legitimációs krízist populista stratégiával fordította a maga hasznára. Létrehozta az egyik oldalon az „establishment erőit”, azaz az elnyomó állami bürokratákat, szakszervezeteket, a másik oldalon pedig a „szorgalmas embereket”, akik az előbbiek áldozatai lettek. Az 1984-85-ös bányászsztrájk számított Thatcher pályája fordulópontjának: a kormány győzött, ezzel szemben pedig meggyengült a szakszervezetiség és igazodott az előbbihez. A Munkáspárt eközben passzívan szemlélte a történteket és azt várta, hogy a neoliberális politika okozta károk kitermelik a szembenállást.

Mouffe Stuart Hallt idézve megjegyzi: a thatcherizmus egyesíti az organikus Tory témákat – nemzet, család, kötelesség, tekintély, normák, tradicionalizmus – a neoliberalizmus agresszív értékrendjével – önérdek, versengő individualizmus, államellenesség. Sikere mögött az állt, hogy profitált az ellenállásból, amely a kollektivista és bürokratikus jóléti állammal szemben kialakult. Sokakat azzal győzött meg, hogy ünnepelte az egyéni szabadságot és felszabadulást ígért az elnyomó állam alól, ugyanakkor azon dolgozott, hogy gyengítse a kapcsolatot liberalizmus és demokrácia között, alárendelve a demokráciát a piaci szabadságnak – Thatcher kedvenc filozófusa, Friedrich Hayek szerint az előbbi másodlagos az egyéni szabadsághoz képest, azaz a szabadság védelme felülírja az egyenlőség védelmét.

1990-ben aztán saját pártja ellenkezése miatt lemondásra kényszerült – ekkorra azonban mélyen integrálódott a neoliberális vízió, amelyet az 1997-ben Tony Blairrel visszatérő Munkáspárt nem is kérdőjelezett meg.

Ezt nevezték „harmadik útnak”, amely immár „túl van balon és jobbon”.

A „középen levő konszenzust” a demokrácia felnőtté válásaként ünnepelték, amellyel túlléptek a politikában lévő kibékíthetetlen ellentéten, antagonizmuson.

Mouffe szerint a baloldali populizmusnak nem forradalmi szakításra van szüksége a liberális-demokratikus uralommal, hanem, ahogyan a thatcherizmus is mutatja, változást lehet elérni a létező intézmények megszüntetése nélkül is. A belga politológus azt írja könyvében: meg kell törni a poszt-politikai konszenzust közép-bal és közép-jobb között, szükség van az ellenfél meghatározására, erre azonban a mostani pártok képtelenek, mert azt gondolják, hogy a demokrácia célja a konszenzus elérése.

Mouffe pozitív példákként emeli ki a Jeremy Corbyn által vezetett Munkáspártot és a mögötte álló Momentum mozgalmat: szlogenjük – „a sokakért, nem pedig a kevesekért” – felállít egy ellentétet az „emberek”, a „nép” és az establishment között.

Radikalizálni a demokráciát

Mouffe szerint tehát nem teljes szakításra van szükség a liberális demokráciával, hanem a demokrácia erkölcsi-politikai elveinek radikalizálására a fogalom kritikai használatával, hangsúlyozva annak egyenlőségelvű, egalitárius dimenzióját. Ezzel, úgy véli, erőteljes fegyver hozható létre, hiszen korábban is a demokratikus diskurzus hozott létre olyan politikai szótárat Nyugat-Európában, amely az alárendeltség viszonyait megkérdőjelezhette. A Tocqueville által „demokratikus forradalomnak” nevezett időszakban következett be, hogy a szabadság és egyenlőség elve bekerült a demokratikus képzeletbe, a huszadik század második felében pedig az „új társadalmi mozgalmak” során új fejezet nyílt, megkérdőjelezve az egyenlőtlenség számos egyéb formáját.

Mouffe ugyanakkor figyelmeztet: nincs töretlen fejlődés, ezt a Nyugat által elkövetett bűnök igazolják, ráadásul szabadság és egyenlőség soha nem teljesen összeegyeztethető. A baloldal feladata azonban, hogy a demokrácia fogalmának használatával hangsúlyozza az egyenlő jogokat, a termelési eszközök társadalmasítását és a népszuverenitást, ezzel teljesen más politikát előállítva szemben azzal a demokráciával, amely a szabadpiacot, magántulajdont és korlátlan individualizmust hangsúlyozza.

A szerző többször kihangsúlyozza a különbséget a hegemónia megkérdőjelezése és egy forradalmi áttörés között: előbbi esetén a politikai elvek érvényben maradnak, más interpretációval és intézményesítéssel, míg a forradalom teljes törést jelent a politikai uralommal, a legitimáció új elveinek átalakítását és intézményesítését.

A baloldali populizmus nem forradalmat akar, hanem az alkotmányos liberális-demokratikus kereten belül egy új hegemónia létrehozását.

Mint felvázolja: a baloldali spektrumnak három formája él: az első a „tiszta reformizmus”, amely elfogadja a neoliberalizmus hegemóniáját – ilyen a már említett „harmadik utas” politika. A második forma a „radikális reformizmus”, amelynek ő maga is híve, hiszen ez a jelentől eltérő hegemóniára törekszik. A harmadik a „forradalmi politika”, a teljes szakítás a kialakult társadalompolitikai renddel.

Ebben a tekintetben fontos az államhoz való viszonyulás: míg a „tiszta reformizmus” semleges intézményként tekint rá, a „forradalmi politika” pedig elvetné, a Mouffe által propagált „radikális reformizmus” az erők közötti viszonyok kikristályosodásának és a küzdelmek terepeként tekint rá.

A demokrácia radikalizálásának folyamata szükségszerűen magába foglal antikapitalizmust, de a munkásosztálynak nincs privilegizált szerepe ebben, hiszen számos ponton van kibékíthetetlen ellentét, antagonizmus a társadalom és kapitalizmus között – mint arról már korábban is írt a hagyományos baloldali erőket kritizálva. Nem a kapitalizmus mint valami elvont képződmény ellen harcolnak az emberek, hanem konkrét szituációkban jelennek meg az antagonizmusok. Úgy kell megszólítani az embereket, hogy a józan ész fogalmait használjuk, az értékeikkel és identitásaikkal megegyezően, illetve, hogy a mondandó kapcsolódjon a tapasztalataikhoz.

A baloldali populizmus célja, hogy többséget hozzon létre, amely hatalomra kerül és progresszív hegemóniát hoz létre – szerinte ugyanis nem önmagában a képviseleti demokrácia, hanem csak jelenlegi posztdemokratikus változatának krízisét éljük át. Azzal a marxista állásponttal sem ért egyet, amely szerint a liberális demokrácia a kapitalizmus felépítménye. A jelenlegi képviseleti intézmények problémája, hogy nem adnak teret a társadalmi projektek ütköztetésére – emeli ki írásában.

Létrehozni a „népet”

Miután számos antagonizmus gyökere a neoliberalizmusban van, a tradicionálisan baloldali szavazóknál többeket érintenek a problémák – emlékeztet Chantal Mouffe.

Éppen ezért a baloldali populizmus számára a kihívás a szociális kérdések jelentőségének emelése, figyelembe véve nemcsak a „munkások” sokféleségét, hanem a számos demokratikus követelést, illetve az ökológiai problémákat.

Mint figyelmeztet: a baloldali populista stratégia anti-esszencialista: a „nép” nem empirikus referens, hanem diskurzív politikai konstrukció, nem homogén szubjektum, amelyben minden különbség egységgé egyszerűsíthető. A különbségek aktívak maradnak a „népen” belül. Azért van szükség az ellenfél megnevezésére, hogy a „mi” és „ők” elkülönüljön. Mint megjegyzi: nem előre meghatározott „népről” van szó, ez a halmaz politikai küzdelem során alakul ki és folyamatosan változhat.

A folyamatban fontos visszatérni a közösség régi jelentéséhez. Míg a neoliberalizmus az adófizető fogalmat használta és a fogyasztót az állampolgár helyett, azt kell hangsúlyozni, hogy a nép hallathatja hangját és gyakorolhatja jogait. A szerző úgy véli: gyakran a képviseleti demokrácia működőképes, máskor a részvételi, a cél ütköztetni a törekvéseket. Kitér az erős vezető gondolatára is: szerinte, bár sok kritika éri ezt, nem feltétlenül kell erős vezető és tekintélyuralom között párhuzamot vonni, a különbséget ugyanis a vezető és a nép között megállapított viszonyok adják. Vitás kérdést jelent az is, hogy a baloldali populista mozgalmak nemzetállamokon belül zajlanak vagy globálisan: szerinte előbb az egyes államokat kell átalakítani, és ezt követően lehet együttműködni más államokkal.

A könyv következtetéseiben kitér arra is, miért baloldali populizmusról ír, és nem demokratikusról vagy progresszívről, esetleg humanistáról. A megközelítése szerint, bár a neoliberális hegemóniába beolvadó korábbi szociáldemokraták miatt a baloldal fogalma problémás lehetne, a „baloldali populizmus” kifejezés eléggé disztingvál. Ugyanakkor, bár vannak, akik szerint a baloldali politika a társadalomnak csupán egy részét érinti, a „nép” megkonstruálása már más képet mutat, és képes megkülönböztetni a tradicionális jobb- és baloldalt a populizmustól.

A könyv egy elméleti függeléket is tartalmaz. Mouffe itt a politika két megközelítését vázolja fel: az első az asszociatív nézet, amely szerint a politika a szabadság terepe, ahol összehangoltan lehet fellépni, a második a szétválasztó, vagy disszociatív nézet, amely szerint a politika a konfliktus és antagonizmus terepe. Ő maga az utóbbi mentén írta könyvét: számára a két fontos kulcsszó az antagonizmus és a hegemónia, a fennálló rendszerek pedig ideiglenesek, tehát megkérdőjelezhetők.

A fő kérdés számára, hogy miként érünk el konszenzust kirekesztés nélkül: ehhez van szükség szerinte a „mi” konstrukciójára az „ők” megalkotásával egyidőben.

Számára nem az antagonizmus, hanem a verseny a megoldás – nem egy konszenzusért, hanem azért, hogy ne alakulhassanak ki vitathatatlan morális értékek a társadalomban.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.