Képesek vagyunk felzárkózni a Nyugathoz? Milyen gazdaság- és társadalompolitikai stratégia vezethetne sikerre? Felemel-e az ország „újraiparosítása”? Összeszerelő-ipari országként milyen lehetőségeink vannak helyzetünk javítására? Miből finanszírozzuk mindezt? Hogyan jellemezhető a mai magyar osztályszerkezet globális perspektívából? – Ilyen kérdéseket vitatott meg a globális politikai gazdaságtan négy fiatal képviselője a Politikatörténeti Intézet Nyári Egyetemén.

Pogátsa Zoltán, Gerőcs Tamás, Pinkasz András, Éber Márk Áron és a közönségben helyet foglalók Magyarország történetileg formálódó gazdasági, politikai és társadalmi helyzetét tárgyalták meg. Az előadások és az ezt követő vita a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének Nyári Egyetemén, a „Politikai gazdaságtan” szekcióban hangzott el 2017. július 10-én, hétfőn.

Mi a „globális politikai gazdaságtan”? A válasz e szöveges összefoglaló utolsó részében található.

  1. előadás: „A felzárkózás politikai gazdaságtani lehetőségei Magyarországon” (a videón 4:30–16:05)

Pogátsa Zoltán, közgazdász, szociológus, a Nyugat-magyarországi Egyetem habilitált egyetemi docense, az Új Egyenlőség alapító főszerkesztője és rendszeres szerzője, a pogiblog.hu alapítója

  • Fel tudnak-e zárkózni a fejletlenebb országok a fejlettebbekhez? E kérdésre alapvetően háromfajta válasz van, amit három különböző iskola kínál. Az első a főáramú neoklasszikus-neoliberális közgazdaságtan (azon belül: az új intézményi közgazdaságtan). Ennek az a válasza, hogy a felzárkózás bizonyos intézményes feltételek teljesülése esetén „automatikus”. Ha az intézményes környezet „rendben van”, akkor az adott ország mintegy „önmagától” felzárkózik. Mi kell ehhez? Visszaszorított korrupció, a jogállami keretek megteremtése és különösen jogbiztonság (a magántulajdon sérthetetlensége). Ezek a felzárkózás szükséges előfeltételei. A felzárkózás eszerint szinte csak az adott országon múlik – ez az egyik pólus. A második választ a világrendszer-elemzés iskolája kínálja, ez a másik pólus: eszerint olyan erős világgazdasági meghatározottságok érvényesülnek, amelyek lényegében minimálisra szorítják vissza a felzárkózás esélyét. E két szélső pólus között áll a harmadik választ kínáló iskola, ami megkülönbözteti a kapitalizmus különböző változatait (varieties of capitalism), és amit Pogátsa Zoltán képvisel. Eszerint nincs „egységes” kapitalizmus, a kapitalizmusnak különböző válfajai vannak, e különféle variánsok között óriási különbségek figyelhetők meg, ezek sikeressége is rendkívül eltérő. Vannak olyan kapitalizmustípusok, amelyek segítik és valószínűsítik a felzárkózást, és vannak olyanok is, amelyek a felzárkózás bármely kísérletét meghiúsítanák.
  • A kapitalizmus Kelet-Európában kialakult modellje a külföldi működő tőkén alapuló, a külföldi működő tőkétől függő versenyállam. Ez épült ki a rendszerváltás után Magyarországon és a volt szocialista régióban is. Ennek koncepciója: ahhoz, hogy fejlődés, magas foglalkoztatottság, technológiai innovációk (és így tovább) legyenek, be kell vonzani a régióba a külföldi működő tőkét. Érdemi gazdaság- vagy társadalompolitikája nincs ezeknek az államoknak; a megoldást a külföldi működő tőkétől, a magántulajdontól (privatizációtól) és a piacosítástól várják. Ez az út azonban nem működik, beszorítja az országokat a közepes fejlettségű, alacsony hozzáadott értékű, alacsony bérezésű helyzetbe. E modell követése nem hozta el a felzárkózást, mára ennek reményét is széttörte.
  • Vannak azonban a kapitalizmusnak olyan változatai, olyan modelljei, amelyek felzárkózást eredményeztek. Az egyik ilyen az északi modell (vagyis az esélyteremtő jóléti állam északi-skandináv modellje). Ez hozta létre a mai világgazdaság legversenyképesebb, legnagyobb foglalkoztatottságú, legegyenlőbb, a nők és a gyerekek számára legélhetőbb életet biztosító, leginkább környezetbarát berendezkedéseit. Ez egy baloldali-szociáldemokrata felzárkózási modell (Svédország, Finnország, Norvégia, Dánia, Izland példázza).
  • A másik sikeres felzárkózási modell ezzel szemben jobboldali-konzervatív karakterű, ez a távol-keleti fejlesztő állam modellje (példája: Japán, Dél-Korea, Szingapúr). Ezek (különösen kezdetben) diktatúrák vagy fél-diktatúrák (voltak), államvezéreltek, az állam iparpolitikát végez, megerősít néhány saját (nemzeti) céget, technológiájuk fejlesztésével versenyképessé teszi őket. (Ez a modell Matolcsy Györgyöt is erőteljesen befolyásolta, olvasmányélményeiből és írásaiból mindez jól látható.) E modell veszélye, hogy rövid úton haveri kapitalizmusba (crony capitalism) torkollhat. Ebben az esetben az állam nem versenyképes iparágakat hoz létre, azaz nem olyanokat, amelyek nemzetközi szinten is megállják a helyüket, hanem a politikai hatalom körül ólálkodó haveri körnek utalnak ki cégeket, amelyek attól működnek, hogy az állam életben tartja őket. Magyarországon 2010 után lényegében ez alakult ki.
  • Összességében tehát van lehetőség a felzárkózásra, bár természetesen erős az a nemzetközi meghatározottság is, amit a világrendszer-iskola hangsúlyoz. A neoklasszikus közgazdaságtan válasza (legyen jogállam és legyen alacsony a korrupció!) önmagában nem vezet felzárkózáshoz (pláne nem automatikusan). A felzárkózás az északi modell segítségével, az esélyteremtő jóléti állam kiépítésével, a humántőke-képzés intézményrendszerének bőkezű finanszírozásával érhető el.

Gyors, értelmező kérdések és válaszok (a videón 16:10–19:30)

  1. előadás: „A félperifériás függő fejlődés mintázatai a nemzetközi munkamegosztásban” (a videón 19:50–30:00)

Gerőcs Tamás, közgazdász, az MTA KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos segédmunkatársa, a Budapesti Corvinus Egyetem doktorandusza, a Helyzet Műhely kutatója

  • Mi az a felzárkózás? Mi az a jelenség, amit felzárkózásnak neveznek, és mi ennek világgazdasági összefüggésrendszere? Mitől függ a felzárkózás? Intézményektől? Állami politikáktól? Az emberektől? Globális folyamatoktól? Vagy ezektől mind, együtt? Gerőcs Tamás ezekre a kérdésekre keresi a választ a világrendszer-elemzés segítségével. Kutatótársával, a következő előadóval, Pinkasz Andrással közösen végzett vizsgálatuk esettanulmányának példáján keresztül arról beszél, hogy mi a jelentősége a kelet-európai „újraiparosításnak” szélesebb világgazdasági összefüggésben, a nemzetközi munkamegosztás rendszerében. Hogyan alakítja a magyar újraiparosítási stratégia a félperifériás függő fejlődés mintázatait? Megváltozik-e az újraiparosítással a félperifériás függés? Ad-e esélyt a felzárkózásra, azaz a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helyzetének javítására?
  • Számos nagy járműipari cég jelent meg Magyarországon (az Audi Győrben, a Mercedes Kecskeméten és így tovább). Kérdésük: mi történik a járműipar globális termelési folyamatok értékláncain belül? A Magyarországra telepített termelési folyamatok (javarészt motor-összeszerelés) hogyan hatnak a magyar gazdaságra? Tapasztalatuk szerint az ágazaton belüli termelési folyamatokban, a globális termelési láncokban igenis értelmezhetőek a centrum–periféria-viszonyok, azaz a magas és az alacsony hozzáadottérték, a magas és az alacsony bér, a termelési folyamatok és így a profit felett gyakorolt nagyobb, illetve kisebb kontroll. Tapasztalatuk szerint ez a fajta járműipari szakosodás, azon belül pedig az összeszerelésre specializálódó termelési folyamatok Magyarországra telepítése nem mutat a felzárkózás irányába.
  • Az igazi kérdés az, hogy az előállított teljes értéknek mekkora aránya marad az adott országon belül. Vernon életciklus-elmélete arra ad választ, hogyan értékeljük a Magyarországra szállított technológiát. Úgy találják, hogy az egyes termékek életciklusának utolsó, „leáldozó” szakaszában kerülnek ezek a termelési folyamatok Magyarországra. Azaz akkor, amikor már viszonylag alacsony hozzáadott értékkel rendelkezik, következésképpen viszonylag alacsony bért fizet. Jelenleg főként a robbanómotor-gyártást helyezik Magyarországra, ami pontosan egy ilyen „kifutó” technológia. A kutatás végeredményben tehát azt valószínűsíti, hogy a megtermelt érték és a megképződő profit viszonylag kis része marad csak az országban.

Gyors értelmező kérdések és válaszok (a videón 30:00–37:00)

  1. előadás: „Külső finanszírozási lehetőségek és függések a rendszerváltás utáni Magyarországon” (a videón 37:10–48:50)

Pinkasz András, közgazdász, a Budapesti Műszaki Egyetem doktorandusza, a Helyzet Műhely kutatója

  • A világrendszer-elemzés alaposan megvizsgálja a kényszerpályákat, a strukturális korlátokat, a célja azonban ugyanaz, mint a másik iskolának: a kényszerpályákon belüli mozgástér felmérése. Minden nemzetgazdaság célja kettős: egyszerre megőrizni belső egyensúlyát (a gazdasági növekedés legyen kielégítő, az inflációs környezet pedig alacsony), másfelől pedig megőrizni külső egyensúlyát (ne adósodjon el, ne váljon kitetté). A félperifériás és a perifériás országok helyzete azért nehéz, mert e kettős célt egyszerre csak a legritkább esetben érhetik el. A belső egyensúly fenntartása megbontja a külső egyensúlyt és viszont. Most éppen olyan időszakot élünk, amikor Magyarországon a külső egyensúly rendben van.
  • Mi tartja fent a külső egyensúlyt ma Magyarországon? Az egyik jelentős tényező: a beérkező Európai Uniós transzferek (EU-s támogatások) szerepe. A másik a hatalmas összegű bérbeáramlás, a külföldön dolgozó magyarok hazautalt pénze. A harmadik a nettó export többlete, azaz a külkereskedelmi egyenleg pozitív mérlege. Utóbbi oka, hogy a válság óta érdemben nem regenerálódott a hazai fogyasztás és a beruházás.
  • Abban egyetértés van a világrendszer-elemzés hívei és a kapitalizmus különféle válfajait vizsgáló iskola képviselői között, hogy a kapitalizmusnak különböző változatai vannak. A vita inkább abban van, hogy mekkora a mozgástere az egyes (nemzet)államoknak, kormányzatoknak, állami politikáknak. Mennyire szabadon mondhatják ezek, hogy csak döntés kérdése, hogy a skandináv országokhoz tesszük-e hasonlatossá Magyarországot? Mennyire volt szabad a döntés a rendszerváltás idején, hogy Ausztriává válunk-e vagy sem? Vajon csak a megfelelő közpolitikai intézkedések (policy-csomag) meglétén vagy hiányán múlt, hogy nem vagyunk ma Skandinávia vagy Ausztria? Vagy vannak olyan erősebb strukturális kötelékek, amelyek nem engedik egykönnyen eltérülni az egyes országokat a strukturális helyzetükből? A vita ennek kérdésében van. A világrendszer-elemzés képviselői inkább a strukturális kötelékeket hangsúlyozzák, a kapitalizmus változatai iskola és az északi-skandináv modell hívei pedig inkább a megfelelő közpolitikai intézkedéseket, a humántőke-képzés intézményrendszerének fejlesztését, a munka értékképző képességét fejlesztő intézmények bőkezűbb finanszírozását.

Gyors értelmező kérdések és válaszok (a videón 49:00–52:50)

  1. előadás: „Osztályszerkezet Magyarországon a világrendszer-elemzés perspektívájából” (a videón 52:52–1:07:30)

Éber Márk Áron, szociológus, az ELTE egyetemi adjunktusa, a Helyzet Műhely kutatója, az Új Egyenlőség szerkesztője és rendszeres szerzője

  • A magyar társadalom szerkezete (akárcsak bármely más társadalomé) sokrétű: nőkre és férfiakra, gazdagokra és szegényekre, városiakra és vidékiekre tagolódik, ezerféle további szempont szerint szerveződik. Mégis vannak erőteljesebb meghatározói: e tagolódási elvek nem függetlenek egymástól, meghatározott módon összefonódnak. (A városi férfiak például nagyobb eséllyel gazdagodhatnak meg, mint a községekben élő nők.) E sokrétű szerkezetiségen belül az osztályszerkezetről lesz szó, mert elsősorban ez teszi a társadalomszerkezetet hierarchikussá. A tőke–munka-viszony (Karl Marx), illetve a különféle tőkék (vagyon, tudás, kapcsolatok, hatalom) mértéke és eloszlása közötti viszonyok teszik egyenlőtlenné és igazságtalanná a (magyar) társadalom szerkezetét. Elsődlegesen ezek okozzák az alá-fölérendeltségi viszonyokat az emberek közötti érintkezésekben. Az emberek életfeltételeit, életkilátásait, életesélyeit elsődlegesen az osztályszerkezet határozza meg. Főképpen ettől függ, hogy ki hány évet és milyen körülmények között élhet, szerezhet-e diplomát vagy sem, utazhat-e annyit is oda, ahová szeretne, vagy sem és így tovább. Mindannyian ebbe az osztályszerkezetbe vagyunk „bekötve”.
  • Hogyan vagyunk „bekötve”? Az életünk anyagi és nem anyagi feltételeinek újratermelése közös munka, ez a munka a különféle társadalmi csoportok között megoszlik (ez a társadalmi-gazdasági munkamegosztás), a termelési folyamatokon belül elfoglalt helyzet maga az osztályhelyzet. Az osztályhelyzetek azonban a globális termelési folyamatokban elfoglalt helyzetek, emiatt pontatlan, sőt némiképp félrevezető „magyar társadalomról” vagy „magyar osztályszerkezetről” beszélni. Az osztályszerkezeti meghatározottságok tekintetében nincs lényegi különbség a magyar, a szlovák, az észt vagy a chilei társadalomszerkezet között. Ugyan különböző lehet a kultúrájuk, különböző nyelvet beszélnek, eltérő történeti tapasztalatokkal rendelkeznek, mégis, ugyanabba a nagy rendszerbe (a kapitalista világgazdaság rendszerébe) vannak „bekötve” hasonló szerkezetekként. A félperiférián a reális élethelyzetek, viszonyok és eloszlások nagyon hasonlóak lehetnek annak ellenére, hogy ezek a félperifériás térségek távol vannak egymástól (mondjuk Latin-Amerikában vagy Kelet-Európában).
  • Három kézfogásra vagyunk az amerikai elnöktől, ez megnyugtatóan hathat ránk, ha „felfelé” nézünk a globális osztályszerkezetben. Közben azonban egyetlen pólóra vagyunk a bangladesi munkásoktól is, akik azt megvarrják. Egyetlen laptopra vagy mobiltelefonra vagyunk azoktól az összeszerelő üzemektől, ahol elképesztően alacsony bérekért raknak össze ilyen készülékeket – érdemes tehát a globális osztályszerkezetben „lefelé” is néznünk. A világgazdasági rendszer bármely pontjának hatása van a többi pontjára, ezt pedig fontos tudatosítanunk, hogy ne higgyünk a nemzeti bezárulás, a „magyar univerzum” illúziójában.
  • Miért nem látjuk át ezt a globális osztályszerkezetet? A leggyakrabban még a saját „nemzeti” társadalmunkon belüli viszonyokat sem látjuk át, aminek oka egy sajátos optikai csalódás. A legjobban a hozzánk hasonló érdeklődésű, osztályhelyzetű, státuszú emberekkel szeretünk beszélgetni, hasonló embereket fogadunk barátainkká és társainkká. Ez a „homofília” elve, ami spontán módon homogén bizalmi hálózatokat formál: a hasonló hasonlónak örvend. Ez azonban akaratlanul eltorzítja valóságérzékelésünket: ha a saját köreinkben forgunk, azt fogadjuk el természetesnek, ami velünk és a „mieinkkel” történik. Ha nincsenek érdemi kapcsolataink felfelé és/vagy lefelé, nem látjuk kellően differenciáltan élethelyzetüket. Ez a „pluralizmus ignoranciája”, ami vaksághoz vezet a tőlünk eltérő életformák és nézetek különbségeire. Diplomás nagyvárosi középosztálybeliként hasonló diplomás nagyvárosi középosztálybeliek köreiben forogva nem fogjuk érzékelni, milyen kisebbség vagyunk a magyar társadalomban, ahol a 15 évesnél idősebb magyarországi népesség 80%-ának nincsen diplomája, 60-70%-a a középosztályénál bizonytalanabb és rosszabb életszínvonalon él, a többsége nem nagyvárosokban él, kb. a négyötöde nem a fővárosban él.
  • Hogyan lehet így változást elérni? Először is túl kell látnunk a saját orrunkon, meg kell ismernünk és értenünk a globális osztályszerkezetet és annak Magyarország területére eső szeleteit. Fel kell tárnunk, hogy hogyan van „bekötve” életfeltételek rendszerébe a magyar társadalom alsó kétharmada-háromnegyede. Az összeszerelő-üzemekben dolgozók, akik nyomott bérért motorokat, laptopokat, mobiltelefonokat vagy pólókat raknak össze, életfeltételeiket, politikai tájékozódásukat tekintve egészen más szintre vannak „bekötve”, mint azok, akik e globális termelési folyamatok „végtermékeit” (az autót, a laptopot, a mobiltelefont) megvásárolják, használják, és akik ezekhez a kutatást, a fejlesztést, az innovációt, a marketinget és „brandinget” dolgozzák ki.
  • A változáshoz először a magyar társadalom alsó kétharmadának-háromnegyedének valóságos életfeltételeikre kell emancipatórikus politikai javaslatokat tennünk. A jelenlegi globális osztályviszonyokat félreismertető és eltérítő, felismerésüket megakadályozó ideológiákkal szemben („Soros”, „Brüsszel”, „migráns”, „cigány”, „csöves”, „zsidó”) tudatosítani kell a kizsákmányolás és az elnyomás valóságos globális osztályviszonyait. A változáshoz ki kell lépnünk a (fő)városi középosztálybeli buborékból, ki kell lépnünk a komfort zónánkból és segítenünk kell a magyar társadalom alsó kétharmadának-háromnegyedének megszerveződését.

Gyors, értelmező kérdések és válaszok (a videón 1:07:30–1:09:40)

Vita a világrendszer-elemzés és a kapitalizmus változatai iskolájának szemléletbeli különbségeiről, ismeretelméleti, tudományos és politikai következményeiről (a videón 1:09:40–2:47:40):

  • elhozhatja-e a várva várt felzárkózást az északi modell „bevezetése”?
  • ha „bevezetnénk”, odaérnénk-e valaha, ahol most a skandináv államok tartanak?
  • meggyőző-e a kapitalizmust megszelídítő-megzabolázó északi modell mint baloldali-szociáldemokrata felzárkózási stratégia?
  • Vagy e helyett a kapitalizmust aláásó, esetleg azt megdönteni kívánó antikapitalista stratégia lenne a célravezető?

Mi a globális kritikai politikai gazdaságtan?

Adam Smith és David Ricardo a politikai gazdaságtan (political economy) képviselői voltak, munkáik bírálatával Karl Marx is ehhez a hagyományhoz csatlakozott. Noha kritikusan viszonyult hozzá, ő maga is egyetértett azzal, hogy a gazdaság, a termelés és az elosztás kérdései elválaszthatatlanok a politikai kérdésektől, mint ahogyan minden politikai döntés egyben gazdasági és társadalmi döntés is. A tudományok 19. században kialakult felosztása analitikusan mégis szétválasztotta a jószerivel szétválaszthatatlant.

Feltételezve, hogy a termelés, az elosztás, a fogyasztás, az árak és bérek, egyszóval a piac és a gazdaság öntörvényű világ, e folyamatok vizsgálatát a tudományrendszertan a (köz)gazdaságtudományhoz rendelte. Elválasztotta a politika, az állam, a hatalom, a pártok kérdéseitől, vagyis a politikától mint állítólagosan szintén önálló logikájú világtól – foglalkozzon ezzel a politikatudomány! A polgári társadalom autonóm szférájának vizsgálatát a szociológiához rendelték, s mindhármat elválasztottak a történettudománytól. A társadalmi valóság értelmezését tudományos diszciplínákra bontották szét, mindegyik külön „dobozba” került, nem foglalkozván kellően azzal, mivel foglalkoznak a többi „dobozban”.

A globális kritikai politikai gazdaságtan kezdeményezése a társadalmi valóság e „szétszabdalását” elégelte meg. „Globális”, mert tudatosítja, hogy ugyan az életünk jó részét (nemzet)állami határok között szerveződő színtereken éljük, a szorosan összefonódó politikai, gazdasági, társadalmi, történeti, kulturális stb. folyamatok és viszonyok keresztül-kasul átszövik mind az ország-, mind a nemzethatárokat. Semmi sem lehet tisztán és egyszerűen nemzeti. Ugyanakkor „kritikai” is ez a politikai gazdaságtan, mert nem az elitek, a gazdag és befolyásos kevesek uralmának gyakorlásához kíván hatékony technikákkal szolgálni. Nem az elnyomás, hanem a felemel(ked)és tudománya kíván lenni. A társadalom, a világ egészének jólétét tartja szem előtt: az alávetett sokakét, nem pedig az uralkodó kevesekét.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.