Bánki György könyve azoknak nyújthat segítséget, akik családi, baráti vagy munkahelyi kapcsolataikban narcisztikus emberekkel kénytelenek együttműködni vagy hozzájuk érzelmileg kötődnek. Nehéz feladatra vállalkozik, aki ilyen emberrel kapcsolja össze az életét. A következőkben – a kötet értelmező bemutatásában – ennek sok oka közül is ismertetünk néhányat.

faber-agoston-2
Fáber Ágoston

„Olvastam egy könyvet a narcizmusról, de én sokkal jobbat tudnék írni róla” – mondanám, ha patologikus narcisztikus lennék, és megpróbálnám magam ezáltal mások, de legalábbis a könyv szerzője, Bánki György fölébe helyezni. Annak, hogy mégsem mondok ilyet, két oka van.

Egyrészt narcizmusom, ha van is, valószínűleg – legalábbis az alapján, amit a könyvben olvastam – nem patológiás. Bár ez is csalóka lehet, hiszen a narcisztikus általában nem tartja magát annak, vagyis, ha a könyv alapján nem ismerem fel önmagamat narcisztikusként, az két dolgot jelenthet: hogy vagy narcisztikus vagyok, vagy nem. Az azért valószínűsíthető, hogy a 400 oldalas művet egy narcisztikus a feléig sem olvasná el.

Másrészt azért sem mondok ilyet, mert a könyv úgy van megírva, ahogyan illik. Könnyen érthető, olvasmányos, személyes hangvételű, mégsem bizalmaskodó. A szerző nem vereget vállon vagy állít pellengérre senkit, oly módon ír a narcizmusról, hogy közben nem emeli önmagát mindentudó terapeutaként piedesztálra, és a narcisztikus személyiségűekkel szemben is, amennyire kell (de nem jobban!), megértést tanúsít. A narcisztikus személyiségzavarban szenvedő ember itt nem célpont, nem bűnbak.

A könyv ahhoz próbál meg segítséget nyújtani, hogy egyrészt felismerjük, ha családi vagy munkahelyi viszonyainkban narcisztikus emberrel van dolgunk, másrészt ahhoz szolgáltat némi támpontot, hogy hogyan tudunk – hogyan érdemes és nem érdemes – hozzá kapcsolódni vagy egyáltalán viszonyulni.

A kóros narcizmus ugyanis hosszú távon csak terápiás környezetben és itt is csak kitartó munkával korrigálható, de a narcisztikus személyiségzavarral küzdő – mivel nem tud a bajáról – gyakran nem is kér terápiás segítséget. Ez az egyik probléma. A másik pedig, hogy saját családi, baráti, munkahelyi környezetét is hajlamos – és gyakran képes is – magához igazítani, a narcizmust pedig a családon belül a következő generációknak „átadni”. Ilyenkor ezek a közegek narcisztikus dinamikájúakká válnak, amitől – akár tudják az érintettek, akár nem, de – mindenki szenved. A helyzet sem a narcisztikusnak, sem a vele kapcsolódóknak nem jó. Nem kizárt, hogy ez a narcisztikus számára – külső visszajelzések alapján – derengeni kezd, ilyenkor van esély arra, hogy mégis szakemberhez fordul.

narciszHogy a mai kor több narcisztikus embert termel-e ki, mint a korábbiak, ezzel kapcsolatban Bánki óva int az elhamarkodott következtetések levonásától. Nagyjából ugyanarra jut, mint nem olyan régen magam is (Fáber Ágoston: A reflektálatlan reflexió gyakorlata, avagy a narcisztikus személyiség és a Facebook), vagyis hogy a Facebook, a Twitter, az Instagram és az egyéb közösségi platformok inkább csak jobb kibontakozási felületet nyújtanak azoknak, akikből a narcisztikus késztetések egyébként nem hiányoznak. Természetesen – és ezt a szerző többször is hangsúlyozza –, narcisztikus vonások majdnem mindenkiben vannak, és ez gyakran kreatív – tudományos, (előadó)művészeti stb. – tevékenységek motorja is lehet. Minden emberben időként megfogalmazódnak nagyratörő vágyak, tervek, gondolatok, vagy ha rossz passzban van, előfordul, hogy türelmetlenül vagy akár lekezelően szól másokhoz. Ezzel szemben a narcisztikust onnan lehet felismerni, hogy ő szinte mindig így viselkedik, és eköré szervezi az életét és társas kapcsolatait.

Jóllehet intellektuálisan teljesen átlagos – vagy akár átlag fölötti –, az érzelmek átélésével és őszinte kifejezésével gondjai vannak, nem kis részben azért, mert leginkább önmagára fókuszál. Számára a világ veszélyes emberek tárháza, akik mind összeszövetkeztek az ellen, hogy ő saját nagyszerűségét kibontakoztathassa. Gyakran beszélgetni is nehéz vele, mert a dolgok nem annyira önmagukért érdekesek számára, inkább csak az egész helyzetnek azon dimenziója érdekli, hogy hogyan tudja saját kiválóságát másokkal kimondatni, visszatükröztetni. Vagyis – teszem hozzá értelmezőleg – a diskurzussal párhuzamosan folyamatos „szubdiskurzusban” van, vagyis például ha egy festmény a téma, akkor nem annyira annak esztétikai szépségéről fog beszélni, hanem arról, hogy ő maga mennyi mindent tud a festményről, hogy mennyi híres festőt ismer, hogy fiatal korában neki is mondták mindig, hogy milyen szépen rajzol, horribile dictu az ecset gyártási folyamatát is megosztja velünk, tudatlanokkal. Abban az esetben, ha a narcisztikus tudásával, humorával stb. nem tud kitűnni a társaságból, a figyelem iránti vágya – jobb híján – gyakran kóros közlékenységben ölt testet.

A narcizmust tehát a szerző javaslata alapján folytonos skálán kell elképzelnünk. Egy bizonyos szint után azonban patológiásnak tekinthetjük, és ennek a következő sajátos jelei vannak, bár itt és most nincs lehetőségünk teljességre törekedni:

  1. Szeretet- és empátiahiány jellemző rá – az érzelemnyilvánítást gyakran nehezen viseli és szégyellnivalónak tartja, a hozzá közel állókkal érzelmileg nehezen kapcsolódik össze, érzelmeikre, érzelmi igényeikre, lelki bajaikra nem fogékony, ugyanakkor tőlük elvárja, hogy vele szemben megértők, empatikusak legyenek; ha a társ például influenzás lesz, és ezért nem tud vele foglalkozni, ingerültté válik, és azt fogja nézni, hogy mindez őt mennyire nehéz helyzetbe hozza. Vagy ha a hozzá közel álló éppen nem vele foglalkozik, hanem valaki mással találkozik, ezt személyes sértésként éli meg, és neheztelni kezd rá. Ezért ha a kényszerességre is van hajlama, akkor gyakran tárgyhalmozásba kezd, a tárgyak ugyanis a szemében sokkal kiszámíthatóbbak, mint az emberek.
  2. Erős benne a felsőbbrendűségi hit – a kivételezettség érzéséből adódóan három csoportra osztja az embereket: 1. elismerésre méltó idealizáltakra, 2. lenézendő középszerűekre és 3. veszélyes, legyőzendő versenytársakra. Társaságban gyakran dicsekszik és tolja önmagát előtérbe, nehéz neki újdonságot mondani, ekkor ugyanis úgy tesz, mintha mindezt maga is már régóta tudta volna. Nehezen viseli, ha valaki valamiről többet tud nála, és irigységet vált ki belőle, ha valakinek van valamije, ami neki nincs.
  3. Képtelen a szimmetrikus kapcsolatra: az előző két pontból is következik, hogy – főleg érzelmileg – sokkal többet vár el másoktól, mint amennyit ő maga nyújtani képes és hajlandó. Másokkal – és leginkább a kéznél lévő partnerrel – szemben gyakran manipulatívan, gúnyosan, kritikusan vagy egyenesen megszégyenítően viselkedik.
  4. Önmagát a saját magáról önmaga – és mások – számára létrehozott idealizált képpel, grandiózus énnel – a korszakos zsenivel, az erőskezű vezetővel vagy a háborús hőssel – azonosítja. Ebből is következik, hogy a narcizmus – a közvélekedéssel ellentétben – nem önszeretetet jelent, hiszen az érintett saját magát sem képes igazán szeretni, hanem inkább valamiféle, a narcisztikus által belsővé tett, idealizált kép kivetítését, kommunikálását jelenti, amit gyakran maga is elhisz.
  5. Az emberek tulajdonságait nem komplexen, hanem egyetlen dimenzióban, a jó-rossz dichotómiában látja és láttatja; az embereket általában funkcionálisan ítéli meg, vagyis hogy ők számára mennyire „használhatók”: ha közeliek, akkor mennyire tudja velük saját nagyszerűségét visszatükröztetni, ha távoliak, akkor mi módon tudná őket szimbolikusan leértékelni és maga alá gyűrni. (Bánki György szerint, ha arra kérünk egy narcisztikust, hogy írjon le, jellemezzen egy embert, akkor szélsőséges jelzőkkel fogja ezt megtenni, az egekbe magasztalja vagy a sárba tiporja: „korszakos zseni”, „értéktelen ember”, „kártékony fráter”, „megrögzött hazudozó” stb.)
  6. Alacsony önreflexióval bír, nem ismeri el, ha hibázik, szinte mindig másokat hibáztat. Érdekes jelenség – erre utaltunk írásunk legelején –, hogy az önreflexió adott esetben „narcisztikus” formában megjelenhet, amennyiben ehhez adódik közönség is: de ez is csak azt a célt szolgálja, hogy a narcisztikus azáltal, hogy önreflexiót színlel, mások szemében pozitívan tűnjön fel.
  7. Rugalmatlan, szigorúan ragaszkodik – kulturális, vallási – szabályokhoz, rítusokhoz, egyébként is – főleg társaságban – nagyon nehezen lazul el, hiszen a kínálkozó alkalmakat önmaga piedesztálra emelése érdekében kényszeresen meg kell ragadnia.
  8. Mások hibáival szemben nem ismer kegyelmet: mivel saját tökéletlenségére emlékezteti, a beszélgetőpartner esetében egy rosszul használt szó vagy részéről egy óvatlan ásítás is képes lehet belőle indulatokat, de legalábbis neheztelést kiváltani.
  9. Minden furcsának tűnő tettét meg tudja magyarázni, ideologizálni és racionalizálni. Ha ezt elég ügyesen csinálja – márpedig szócsűrésben-csavarásban nem ritkán nagy gyakorlatra tett szert –, akkor ezeket a magyarázatokat a környezetével is elfogadtathatja.

Mindezek a viselkedésformák saját grandiózus (nagyzásos) állapotának fenntartása miatt nélkülözhetetlenek számára. Alapvetően azt várja az emberektől, hogy neki egész nap visszajelzést adjanak arról, hogy ő nagyszerű és kivételes ember. Erre pedig azért van szüksége, mert gyerekkorában ezt az elismerést nem kapta meg a szüleitől: elhanyagolták, igényeit, vágyait, véleményét nem vették figyelembe és nem a megfelelő módon szerették. Esetleg egyáltalán nem is szerették.

A gond az, hogy egyrészt a környezet számára nem tud szüntelen pozitív visszajelzést biztosítani. Másrészt, még ha ezt biztosítaná is, neki abból sosem lenne elég.

Mivel a sérülés nagyon korai életszakaszban történt, a pozitív visszajelzés mindig csak átmeneti enyhülést adhat. A nagyzolásos periódusokat közönség híján önnyugtató vagy önstimuláló szakaszok (alkohol- vagy drogfogyasztás) követik, és mindkét szakasz lényegi funkciója, hogy a narcisztikus elkerülje a magányos gyerek fázist, amikor kénytelen lenne újra átélni a gyerekkori elhagyatottságot és az elhagyatottság, értéktelenség érzése miatt belőle előtörő szégyenérzetet. Érdekes, hogy az alapvetően empátiahiányos narcisztikus ebben a ritkán átélt magányosgyerek-periódusban kivételes módon képessé válhat az empátiára.

És hogy egy gyereket hogyan tegyük narcisztikus felnőtté? Ezzel kapcsolatban Bánki – a helyzet megfordításából adódó iróniával – konkrét recepttel is szolgál:

  1. A gyereket csak feltételekkel szeressük: amikor éppen azt teszi, amit elvárunk tőle, dicsérjük meg, máskor meg legyünk vele lekezelőek, elutasítók vagy egyszerűen csak hűvösek. Cserébe viszont kényeztessük el: vagyis adjunk meg neki szinte mindent, amit materiálisan lehetséges, csak szeretetünk legyen feltételes.
  2. Rendeljük alá saját igényeinknek: akkor és oda vigyük magunkkal, amikor és ahová éppen kedvünk van, ne foglalkozzunk azzal, hogy a gyereknek ez esetleg nem jó, vagy ő éppen inkább játszani vagy pihenni szeretne.

De ha az iróniát visszafordítjuk, és pozitív üzenetként akarjuk ugyanezt megfogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy aki a szeretetteljes, elfogadó és a gyerek saját életkor-specifikus igényeire fogékony, azt kiszolgálni képes támogató és őt kezdeményezésre bátorító közeg megteremtésével próbálkozik, nem nyúlhat nagyon mellé. Persze ezt leírni vagy mondani sokkal könnyebb, mint megvalósítani, de a helyzet nagyon hasonlít ahhoz, amit Pikler Emmi pszichológus (és őt követve Szántó Ágnes) a kisgyerek szabad mozgásfejlődésével kapcsolatban elmond: hagyjuk a gyereket, hogy felfedezze saját magát, saját testét, érdeklődését, igényeit, környezetét, ne láncoljuk magunkhoz, de biztosítsuk arról, hogy szükség esetén számíthat támogató, mégsem előtérbe tolakodó jelenlétünkre.

Ha egyetlen képbe kellene összesűrítenünk, miért nehéz egy kórosan narcisztikus emberrel együtt élni, azt mondhatnánk, hogy azért, mert beránt maga mellé a süllyedő csónakba, hogy vele (vagy helyette) a vizet merjük, de a hajó repedésének befoltozásához ő maga már nem ért. Mindennapi – nem terápiás – kommunikációval a legjobb esetben is csak átmeneti enyhülést lehet elérni. Néha csak a menekülés, a kapcsolatból való kilépés jelent megoldást. Sokan – tudattalanul – külföldre költöznek az önmagát és másokat mérgező narcisztikus elől, vagy olyan munkát választanak maguknak, ami annyira leköti őket, hogy nem marad idejük a narcisztikussal foglalkozni. Megint mások tartósan vagy örökre benne ragadnak egy ilyen kapcsolatban, különösen, ha anyagi kiszolgáltatottságuk nem teszi lehetővé a kapcsolatból való kilépést, vagy ha saját gyerekkorukban szerzett sérülésükből adódóan ideális foltnak bizonyulnak a narcisztikusok zsákján.

A narcisztikus viszonyokkal kapcsolatban több, a pszichológia kompetenciaterületén kívüli probléma is felvethető – és itt már nem titkoltan messzire rugaszkodunk Bánki elemzési keretétől.

Egyrészt, mivel a narcizmus gyakran nehezen különböztethető meg a hegemón vagy mainstream férfiképtől, a problémát nem könnyű felismerni. Bizonyos társadalmi miliőkben egy szigorú, érzelmeit nehezen kifejező apa nem szúr szemet, még akkor sem, ha másoktól elvárja, hogy őt – otthon – kiszolgálják.

Egy neves művész vagy tudós esetében csak kevesekből vált ki megbotránkozást, ha egy riportfilmben saját kivételes életútját ismerteti vagy saját rendkívüli tehetségével, teljesítményével dicsekszik. Vagyis a kóros narcizmusra – is – jellemző vonások eltérő társadalmi közegekben más és más megítélés alá eshetnek.

Másrészt, a terápiás közeg nem mindenki számára egyformán hozzáférhető. A pszichológiai vagy pszichiátriai magánrendeléseket csak kevesen tudják megfizetni, vagyis a rosszabb anyagi körülmények között élők, illetve azok a társadalmi rétegek, amelyek az előző pontban megfogalmazottakkal összhangban a narcisztikus személyiséget nem – csak – problémaként ismerik fel, a feltáratlan problémát maguk előtt görgetik majd, és a következő generáció(k)ra jó eséllyel továbbörökítik.

Harmadrészt – bár ezt most csak általánosabb felvetésként fogalmazzuk meg, hiszen a narcizmus kezelése kapcsán csak korlátozott problémának gondoljuk – a pszichoterápiás közeg gyakran ideologikus lehet, amennyiben a társadalmi környezet megváltoztatása helyett a terápiában részt vevő egyént bátorítja arra, hogy a konfliktusos helyzetek számának csökkentése érdekében saját magát igazítsa hozzá a problematikus közeghez vagy a közegről kialakított percepcióját változtassa meg. Ez, bár nem ritkán enyhülést ad az egyéni kínokra, alááshatja azon társadalmi mozgalmak bázisát, amelyek éppen a társadalmi eredetű kínok (rasszizmus, kizsákmányolás, bizonytalan egzisztenciális helyzet, a nők férfiak általi elnyomása stb.) felszámolását vagy enyhítését tűzik zászlajukra. (Ezzel összefüggő problémákra hívja fel a figyelmet Máriási Dóra és Vida Katalin, valamint Éber Márk is, bár kétségkívül a coaching a pszichoterápiánál is nagyobb mértékben hajlamos ideologikus üzenetek sulykolására.)

A szerző, Bánki György is tisztában van azzal, hogy a könyv elolvasásának van némi kockázata, nevezetesen, hogy ha az ember kezébe kalapács (egy narcizmusról szóló könyv) kerül, akkor hajlamos lehet minden problémát szögnek (kóros narcizmusnak) nézni. A könyv – vagy e rövid értelmező és a szerző felvetéseitől némiképp elrugaszkodó ismertetés – olvasójának azt tudjuk javasolni, hogy saját szakállára ne kezdjen bele a narcisztikusok azonosításába és megbélyegzésébe, ugyanis könnyen mellényúlhat, hiszen korántsem olyan gyakori jelenségről van szó, mint elsőre tűnhet. De ha gyanúja támad, tudni fogja, hogy hova fordulhat.

Bánki György (2016): A legnagyszerűbb könyv a narcizmusról. Budapest: Ab Ovo, 399 számozott oldal.

Kapcsolódó írások

Címkék


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.