A mai magyar közéletben nagy divatja van a politika és a civilség éles elkülönítésének és szembeállításának. Az uralkodó attitűd szerint mi „civilek” vagyunk, ők pedig „politikusok”. Két külön világban élünk és „mi” nem engedhetjük meg, hogy „ők” – vagyis a politika világa – bemocskoljon minket.

Udvarhelyi Éva Tessza

Sok tüntetésen, civil szervezeti vagy mozgalmi eseményen hallottam 2010 óta a politikát és a politikusokat szapuló – vagy a legalábbis tőlük élesen elhatárolódó – kijelentéseket. Ezek mindig szíven ütnek és őszintén szólva kicsit fel is háborítanak. Nem azért, mert nem hiszem el, hogy az adott szónok valóban nem szereti a „politikusokat” (szíve joga és sok esetben egyet is értek konkrét politikusok kritikájával), hanem azért, mert a „politikusok” ostorozása egy tüntetésen vagy civil szervezeti kampányban téves és értelmetlen ellentétet szít a „civilek” és a „politikusok” között. Én 2004 óta veszek részt lakhatási jogi aktivistaként a közéletben, és éppen ekkortól számítom azt is, hogy politikus vagyok. Pedig soha nem indultam választott tisztségért, és pártnak sem voltam külső vagy belső tagja. Mégis, amivel nap mint nap töltöm az időmet, azt politikának tekintem. A civilséget pedig nem valamilyen elkülönült szakmának, hanem az állampolgári lét lényegében. Civil = állampolgár, politika = közélet.

Az, ahogyan az elmúlt időszakban Magyarországon a politikát démonizálták, erősen hátráltatja a már amúgy is romokban heverő demokratikus kultúra kibontakozását.

Ennek több következménye van, melyek közül most csak hármat emelek ki.

Először is, részben ennek köszönhető, hogy a politikai pártok, választott képviselők, az állam és az önkormányzatok világában sokszor kifejezetten kontraszelekció működik. Sok olyan ember, aki elkötelezett egy ügy iránt és szakmailag is ért hozzá, nem akar „politikai” pályára lépni, mert nem akar bekerülni egy visszataszítónak tartott közegbe. Pedig a politika éppen az elkötelezettség terepe kellene, hogy legyen és nem a tehetségtelenségé vagy a karrierizmusé.

A képviseleti demokráciában – amilyen formailag Magyarország is – egyáltalán nem mindegy, hogy ki ül a Parlamentben, és kik képviselnek minket az önkormányzatokban.

Nem mindegy, hogy kik küzdenek értünk, és rosszabb – de reálisabb – helyzetben, kikkel kell szembenéznünk vagy kit kell meggyőznünk az igazunkról.

A civil szervezetek és a pártpolitika világának mesterséges távolságtartása káros a demokráciának
Fotó: Tóth Gergő – Népszava

Másodszor, a civil szervezetek és a pártok viszonya teljesen felborult – sokan azt gondolják, hogy ha egy civil szervezet kapcsolatba lép egy politikai párttal, azonnal beszennyeződik. Pedig éppen a két világ mesterséges távolságtartása káros a demokráciának. Ahhoz, hogy egy civil szervezet képviselni tudja a számára fontos értékeket és ügyeket, nemcsak kapcsolatba kell, hogy lépjen politikai pártokkal és politikusokkal, hanem meg kell őket győznie, befolyásolnia kell őket. Nagyon fontos, hogy az emberek tüntetéseken, spontán megmozdulásokon ki tudják fejezni a véleményüket. De a számunkra fontos értékek gyakorlati megvalósulásához törvényekre és közpolitikai intézkedésekre van szükség, így például ahhoz, hogy épüljenek bicikliutak, legyen megfelelő lakhatási támogatás, de ahhoz is, hogy az apák is tudjanak gyesre menni. A közhangulat és a társadalmi nyomás erősen meghatározza egy ország politikájának irányát, de a közvetlen érdekérvényesítésnek, a tárgyalásnak és a jogalkotásnak is kulcsfontosságú szerepe van. És ezekhez a mai keretek között a választott képviselőkkel és a politikai pártokkal kell kommunikálni. Ha egy civil szervezet befolyásolni akarja a politikai pártokat, még nem jelenti azt, hogy a befolyás kölcsönös. Sőt! A civil szervezeteknek elég erősnek kell lennük ahhoz, hogy az uram–bátyám világ ne érvényesülhessen. Vagyis a pártokkal való egyeztetés, tárgyalás és a feléjük történő kommunikáció nem eredményezhet függést – és a legtöbb esetben nem is eredményez, annak ellenére, hogy ennek az ellenkezőjét szeretik terjeszteni.

Egy jó civil szervezet az ügyéhez hűséges, és nem a politika vagy a közélet egyik vagy másik szereplőjéhez.

Harmadszor, számomra a politika a közéletet jelenti – a mindenkit érintő ügyek közös megbeszélését, megvitatását, az érdekek, értékek és csoportok demokratikus harcát. A „politika” bélyege lebénítja a mai magyar közéletet. Ennek a következménye, hogy sok formális civil szervezet (egyesület, alapítvány) egyáltalán nem vesz részt a közéletben. Kizárólag a programok és szolgáltatások megvalósításával vannak elfoglalva, de nem szólnak bele még a számukra fontos kérdésekről szóló közéleti vitákba sem, és gyakran saját érdekeiket sem érvényesítik megfelelően.

Így lehetséges, hogy sok civil szervezet hiába hirdeti a „képessé tétel” elvét, saját magát kivonja a hatalmi harcokból, és csak a „szakmai” munkára koncentrál. Pedig ezzel nemcsak saját helyzetüket gyengítik, de az ország demokratikus működését is.

Érdekérvényesítés és nyílt közéleti részvétel nélkül ugyanis csak egyfajta árnyékállamot alkotnak, amely a maga csendes módján működik együtt (vagy legalábbis nem száll szembe) a rendszerszintű kirekesztés és elnyomás sokféle formájával.

Természetesen nem amellett érvelek, hogy minden civil szervezetnek állandóan tüntetéseket kellene szerveznie törvénytervezetek vagy törvények ellen, törvénymódosításokat kellene kezdeményeznie vagy a minisztériumokat kellene bombáznia beadványokkal és petíciókkal. Amellett viszont igen, hogy a szigorúan vett „szakmai munka” mellett a formális civil szervezeteknek is részt kell venniük a közéleti beszélgetésekben és vitákban, használniuk kell a média, a nyilvánosság erejét, állást kell foglalniuk (még akkor is, ha ez ellentmondást szül) és tudniuk kell képviselni mind a saját érdekeiket, mint pedig azokét az emberekét, akikért és akikkel dolgoznak.

Meg kell fosztani a „politikát” a káros stigmától, amihez vissza kell foglalnunk a politikát. Ennek pedig alapvető feltétele, hogy rádöbbenjünk: mindannyian politikusok vagyunk. Akkor is politizálunk, amikor a barátainkkal vitázunk, amikor tévét nézünk, amikor tüntetünk, amikor újságot olvasunk, amikor önkénteskedünk, amikor dolgozunk.

A különbség köztünk és a „hivatásos” politikusok között a hatáskör és a lépték. A választott politikusokat arra kérjük fel, hogy közös ügyinket képviseljék. Ők akkor is fogják végezni a munkájukat, ha magukra hagyjuk őket. És ez az, ami ma nagyrészt történik. Ha hagyjuk, hogy helyettünk döntsenek és ne velünk együtt, akkor magát a politikát, a közös ügyeink képviseletét hagyjuk magára. Politikánk állapota saját közös állapotunkat tükrözi. Ha a magunk által választott módon részt veszünk benne, több esélyünk van rá, hogy tetszeni fog, amit a tükörben látunk.

Utóirat

E cikket 2013-ban írtam, és bár azóta nem történt drámai változás a magyar közéletben, azért valami mégis megmozdult! Többek között a civil és politikai világ elkülönítésének a (felül)vizsgálatára kértük A Város Mindenkié és a Közélet Iskolája 2017-es „Civilség és politika” témájú nyári egyetemének résztvevőit, és jelenleg is fut a Mércén a szintén a Közélet Iskolája által kezdeményezett Civil18 sorozat, ahol civil szervezetek osztják meg a választásokkal kapcsolatos véleményüket és stratégiájukat. A 2018-as választások egyébként is az eddiginél sokkal több állampolgárt és civil szervezetet mozgatnak meg, melyek egy részéről itt lehet olvasni rövid összefoglalót.

Az írás eredeti változata a Vitatéren jelent meg 2013. április 28-án.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.