Ezt a témát már sokan gondosan körbejárták, nekem új dal komponálására nincs elég képzelőerőm. Ezért úgy gondoltam, kiválasztom a véleményemhez legközelebb eső megfogalmazást, Kornai János szocializmuselméletét, s ehhez a „témához írok néhány variációt”. Természetesen Kornainak a témával foglalkozó több mint ötszáz oldalas könyve kellő komplexitásában ír a témáról, de mai megjegyzéseim érdekében csontig leegyszerűsítem Kornai szocializmusfelfogását.

Szelényi Iván
Szelényi Iván

Három kulcsfontosságú jellemzője volt minden olyan társadalomnak/gazdaságnak, amelyik a 20. században magát szocialistának/kommunistának vallotta: Kornaihoz hasonlóan nem teszek – legalábbis kezdetben – különbséget szocializmus és kommunizmus között. A világgazdasági válságot követő skandináv rendszert, azt a társadalmat, amit Bernie Sanders javasolt nemrég az amerikai elnökválasztásokon „szociáldemokratának”, a tőkés rendszer egy altípusának tekintem. Az én szótáramban Sanders szociáldemokrata, s nem „demokratikus szocialista”.

Nos, a szocializmus/kommunizmus három meghatározó jellegzetessége:

1/ Egy magát marxizmus-leninizmussal legitimáló párt politikai monopóliuma (hegemóniája?)

2/ A termelőeszközök (tőke) magántulajdonának tilalma, annak állami (szövetkezeti?) tulajdonlása.

3/ A gazdaság bürokratikus (tehát nem piaci) koordinációja.

Sok időbeni és térbeni változatosság mellett ezzel egészen jól jellemezhetők 1917–1990 között a Szovjetunió, a kelet-európai kommunista államok, Kína, Kuba, Vietnám, Észak-Korea, tehát a szocializmusnak/kommunizmus klasszikus esetei. Ugyanakkor mindegyik tétellel kapcsolatban fogalmaztak meg magvas ellenvetéseket is, s én ezekhez írok tehát „variációkat”, elfogadva alapjában véve Kornai téziseit, bár az ellenvetéseket is megfontolónak tartva.

Első tétel: a marxista-leninista párt politikai monopóliuma (hegemóniája)

Néhány problémát szeretnék ezzel kapcsolatban felsorolni.

1/ Szocializmus a periférián… Lenin is, Mao is Marxistának vallották magukat, de mindketten fontos újítással járultak a marxi doktrínához. Marx azt gondolta a szocializmus/kapitalizmus a tőkés fejlődést akkor követi, amikor az elérte a csúcsát. Lenin és Mao ezzel szemben a kommunista forradalmat – reálisan – csak a világrendszer perifériáján tudták elképzelni. Így „proletárforradalmak” csak paraszti társadalmakban alakultak ki, a magukat most szocialistának/kommunistának nevező társadalmak fő feladatuknak a „fejlett nyugat” utolérését és lehagyását tekintették. A kommunizmus Lenin és Mao interpretációjában modernizációs projekt lett, ezért sokan kétlik, el lehet-e ezeket kommunistának fogadni.

2/Szocializmus egy országban… Marx világforradalomban gondolkodott. Sztálin nagy újítása volt a „szocializmus egy országban” gondolata, ami radikális eltérés a dogmatikus Marxizmustól. Trotsky ugyan elfogadta a lenini doktrínát a „leggyengébb láncszemről”, de nem fogadta el a sztálini apológiát, hogy a forradalom megállhat a Szovjetunió határainál.

3/ A kommunista pártok inkább nacionalisták, mint marxisták… A létező kommunizmusok marxista/baloldali kritikusai ezért azt vetik ezeknek a pártoknak a szemére, hogy az internacionalizmus kulcsfontosságú marxi eszméjét nacionalista ideológiával cserélték fel. Nem osztályban, hanem „népben-nemzetben” gondolkodtak. Ez ma különös relevanciával bír a dél-ázsiai „szocializmusok” esetében. Méltányos-e a Kínai Kommunista Pártot elfogadni marxista-leninistának, nem inkább a Kuomintanghoz hasonló nacionalista mozgalom? Vajon el kell-e ismernünk a mai Kínát „szocialistának” csak azért, mert egy magát marxista-leninista pártnak nevező szervezet birtokolja a hatalmi monopóliumot?

4/ Melyik marxizmus? Marx társadalomelmélete élete során sokat változott. A hatvanas évek marxistái – Magyarországon Márkus György – írtak már arról, hogy a marxizmus nem egy doktrína, különböző változatai vannak. Már Korsch „marxizmusa” is azt hangsúlyozta, hogy a korai, „voluntarista” Marx (a Szent Család és a Kommunista Kiáltvány Marxa) egy forradalmi kor terméke, míg a Tőke „tudományos” Marxa a kapitalizmus ellenforradalmi konszolidációjának a terméke. A fiatal Marx a kapitalizmus forradalmi megbuktatásának a programja, a tudományos Marx a kapitalizmus „sátáni malmát” elemzi: miért termeli magát a kapitalizmus újra, s nem tartja reálisnak a kapitalizmus megbuktatásának a kísérletét. Nem kell elsietni a dolgot: majd ha a termelőerők odáig fejlődtek, hogy a tőkés termelési viszonyok azok növekedését akadályozzák, akkor kezdődik el a világforradalom (először Angliában vagy Svédországban, s nagyon nem a paraszti Oroszországban vagy Kínában).

Második tétel: a termelőeszközök állami tulajdona

1/ Marx az állam elhalásáról és „közvetlen termelők” tulajdonlásáról. Ne feledjük, hogy Marx – részben anarchista kritikusai, Bakunin és mások – bírálatára válaszolva éppenséggel az állam elhalásában látta a kommunizmus előfeltételét. A kommunizmust Marx úgy képzelte, mint amire a „közvetlen termelők” tulajdonlása jellemző. A tőkés társadalom magántulajdonlási viszonyaiból nem lehet persze egy csapásra a közvetlen termelők tulajdonlásába átmenni, szükség van egy „átmeneti korszakra”, amit a magántulajdon államosítása jellemez. Ezt a Párizsi kéziratokban „primitív” vagy „durva” kommunizmusként jellemez, de felvethető az a kérdés, hogy nem alkalmasabb-e ezt „államkapitalizmusként” leírni, mint azt számos 20. századi marxista tette. Ezt a kérdést különösen aktuálissá teszi, hogy számos posztkommunista országban a termelőeszközök „visszaállamosításának” jeleit látjuk: értelmezzük-e ezt úgy, mint a kommunizmus restaurációját, vagy pontosabb államkapitalizmusként leírni a jelenséget?

2/A szocializmus/kommunizmus megkülönböztetése. A kései Marx (Gothai Program kritikája) hajlamos az állami tulajdonláson alapuló formációt szocializmusként, mintegy a kommunizmus első fokaként értelmezni. Ez kapóra jött a „létező kommunista rendszereknek”: a Kínai Kommunista Párt egyik alaptétele, hogy egyelőre szocializmust építenek (amiben vegyülhet az állami tulajdon és a piac), s majd ha a termelőerők kellőképpen fejlettek, akkor következik a kommunizmus építésének a feladata. De lehet azzal is érvelni, hogy az államkapitalizmus éppenséggel a szabadversenyes kapitalizmus torzulása, nem előrelépés. Piketty olvasható úgy is, hogy az állam által garantált/generált (vagy legalábbis megengedett) járadékok éppenséggel visszalépést jelentenek a 19. századi, „patrimoniális kapitalizmus” korába, s a járadékok növekedése a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének a fő forrása…

3/ Állami és szövetkezeti tulajdon. A létező szocializmusokban a termelőeszközök tulajdona soha nem volt teljesen egységes. Bár többnyire a „szövetkezeti” tulajdont csak az „állami” tulajdon egy leplezett formájának tartották (s a hivatalos ideológia is általában a szövetkezeti tulajdont átmeneti formának gondolja, amiből idővel állami tulajdon lesz) retrospektíven ezzel kapcsolatban lehetnek kétségeink. Lehet akár azzal is érvelni, hogy a szövetkezeti tulajdon életképesebb forma volt, mint az állami tulajdon, s közelebb állt a szocializmus eredeti marxi elképzeléséhez. Annyi valószínű, hogy a szövetkezeti mozgalomnak a posztkommunista átmenet során történt széttörését a neoliberális közgazdaságtan indokolta, és sok kárt okozott, elsősorban a mezőgazdaságban.

Harmadik tétel: a szocialista gazdaság bürokratikusan koordinált, a piaci mechanizmusok nem működnek

1/ A bürokrácia mint a legális-racionális uralom legtisztább formája. Weber is azzal érvelt, hogy a szocializmus, ha megvalósul, minden eddigi formánál bürokratikusabb lesz. Nem elképzelhetetlen, hogy ha Weber ismerte volna a valóban létező szocializmusokat, akkor kénytelen lett volna revideálni ezt a megjegyzését. Weber értelmezésében a bürokratikus rend főbb jellemzői a következők.

a/ a bürokratikus szervezet előre meghatározott szabályok szerint működik,
b/ szakértelmen alapul,
c/ intézkedései ellen fellebbezni lehet a magasabb szerveknél,
d/ a stábnak semmiféle tulajdonjoga nincs s hivatását is csak addig töltheti be, amíg azt kompetensen végzi,
e/ a szabályokat és döntéseket írásban rögzítik,
f/ a bürokrácia a formális racionalitás talaján működik. A „létező szocializmusok bürokráciája” ennek szinte minden szempontból az ellentéte.

2/ A bürokrácia tiszta típusát éppenséggel a kapitalista piacgazdaságokban találjuk meg… Oliver Williamson azzal érvelt, hogy a puszta piacgazdaságban túl sok a bizonytalanság, ezért a piacot hierarchiának (bürokráciának) kell kiegészítenie. A hierarchikus szerződés határait a tranzakciós költségek szabják meg. Ha egy vállalat túlságosan nagyra nő. akkor rákényszerül, hogy egyes feladatait alvállalkozókkal, piaci tranzakcióban végeztesse el. A hierarchia kudarcait a piac, a piac kudarcait a hierarchia korrigálja.

3/ A szocialista redisztributív gazdaság kudarcait viszont a piac korrigálja. Én a szocialista gazdaság leírásához Polányi „redisztributív integrációjának” a fogalmát pontosabbnak tartottam, mint a bürokratikus koordinációt. Egy központi kéz éppenséggel a szubsztantív racionalitásra hivatkozva minden többletterméket elvon a termelő egységektől, s azoknak az elosztásáról nem bürokratikus vagy piaci logika, hanem politikai logika szerint rendelkezik. A központi redisztribútor a termelőszervezetekkel tervalkuban áll, ezért hajlamos szétaprózni a beruházásokat – ezzel hozza létre a krónikus hiányt, amit Kornai olyan pontosan leírt. A hiány egyre krónikusabbá válásával a redisztribútor rákényszerül arra, hogy teret engedjen a vállalaton belüli kvázi piaci tranzakcióknak (VGMK-k az iparban, háztáji gazdaságok, parasztpiacok a mezőgazdaságban).

4/Szocialista piacgazdaság lehetősége és lehetetlensége…Kaleczki azzal érvelt, hogy a szocialista gazdaság hatékonytalanságai megoldhatók, ha a gazdaság a piaci logika szerint fog működni. Liska odáig elment, hogy azt állította, valóságos piacgazdaság csak a szocializmusban létezhet, hiszen a termelőeszközök magántulajdonlása lehetetlenné teszi a valóban kompetitív piaci tranzakciókat. Kornai már a nyolcvanas években felállította azt a tézisét, miszerint a tulajdonviszonyok és a gazdasági koordinációs mechanizmusok között elektív affinitás figyelhető meg: a valóságos piaci koordináció feltételezi a termelőeszközök magántulajdonlását. Erre jó példa, hogy a magyar VGMK és a háztáji gazdálkodás is zsákutcának bizonyult.

5/Kína szocialista piacgazdaság vagy államkapitalista formáció? Soha létező szocializmusokban akkora teret piaci mechanizmusok és magántulajdon még nem nyert, mint Kínában az 1970-es évek vége óta. Azonban mindkét folyamatnak megvannak a maga korlátai: kulcsszektorokban fennmaradt az állami tulajdon (ezek közül a bankszektor a legfontosabb). A politikai logika szerint irányított állami redisztribúció rendszeresen felülírja a piac logikáját. Érvelhetnénk azzal, hogy ez történt a 2008-as világgazdaság válságot követő „ultra-keynesianus” beavatkozása esetében, illetve ez követhető a kínai valuta folyamatos, politikai célokat szolgáló állami manipulációjának az esetében is.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.