Radó Péter (2017): Az iskola jövője. Budapest: Noran Libro Kiadó.

Radó Péter oktatáskutató Az iskola jövője című könyvében ír a jelenlegi oktatási rendszer főbb problémáiról, valamint bemutatja, hogy miként képzeli el a jövő iskoláját. Úgy gondolja, hogy az elkövetkezendő években a lexikális tananyagok dominanciáját háttérbe fogja szorítani a gyermekközpontú nevelésen alapuló készségfejlesztés.

Kató Eszter

Sokszor hallhatunk olyan kijelentéseket, hogy az oktatás lényegében a jelenben történő, de a jövőre irányuló tevékenység. Azzal, hogy energiát, időt és pénzt fordítunk a gyermekek (vagy felnőttek) oktatására, egyfajta befektetés történik, hiszen annak reményében ruházunk be, hogy majd pár év, vagy évtized múlva profitálhatunk belőle. A közgazdasági szempont mellett azonban figyelembe kell venni a szociológiai szempontot is. Eszerint

 

nemcsak a későbbi profit reményében áldozunk energiát, időt és pénzt a gyermekek iskoláztatására, hanem mert át kívánjuk adni nekik azt a tudást, amit fontosnak ítélünk.

A tanulás során a gyerekek nemcsak a lexikális tananyagot sajátítják el, hanem megismerik a tanítóik értékrendjét, különböző normákat tesznek magukévá, beilleszkednek társas és társadalmi környezetükbe (vagyis szocializálódnak is). Problémát jelent azonban, hogy Magyarországon a múlthoz folyamatosan visszaforduló gondolkodás a jellemző. Radó Péter Az iskola jövője című könyvében arra keresi a választ, hogy „a már ma is érzékelhető változások hogyan kapcsolódnak, mivé állnak majd össze”. (8. old.)

A könyv kiindulópontja és szerkezete

A könyv kiindulópontja egy olyan nézőpontváltás, amely szétválasztja a tanítás és a tanulás folyamatát. Ezt az elképzelést két állítással próbálja meg alátámasztani. Az egyik szerint „az oktatás mindannyiunké”, tehát az oktatást illetően nem elég, ha csak a szakemberek döntenek, figyelembe kell vennünk a laikusnak számító tanulók és szülők véleményét is. A másik állítást pedig arra a tendenciára alapozza, hogy a tanulás színterei egyre jobban kitolódnak a hagyományos iskolai tanítás határain túlra, azaz a tanulás folyamatában egyre kisebb részt tesz ki az a fajta tanítás, amit az előző generációk értettek alatta. A könyv témájának további kifejtése előtt érdemes öt pontban összegezni a szerző ígéretét a mondanivalója szerkezetével kapcsolatban:

  1. A könyv a tanulás kiterjesztett megközelítését használja, tehát nem csak az iskolai tanulásról szól.
  2. A könyvben kitér majd arra, hogy miként alakult át a tanulásról szóló tudásunk és a tanulási célok jövőorientált értelmezése.
  3. Radó Péter leszögezi, hogy tanítással csak az iskolával összefüggésben fog foglalkozni, jóllehet nem csak az iskolákban fordulhat elő tanítás, továbbá nem csak tanítás történhet egy iskolában.
  4. Az iskolák lehetséges jövőjének tárgyalásakor a szerző figyelembe fogja venni a tanulás teljes ökoszisztémáján belüli helyét.
  5. Végül bemutatja majd az állam szerepét az oktatás kormányzásában.

A kiterjesztett tanulás és a jövőorientált célok megjelenése az oktatásban

Radó Péter – Pléh Csaba tanulmányait felhasználva – a könyvében beszámol a tudás kettőségéről, amely szerint külön lehet választani az explicit és az implicit tudást. Az explicit (vagy kifejezett-kifejezhető) tudás alatt azokat a megtanult dolgokat érti, melyeket formálisan, az iskolai tanulás során sajátítunk el. Ezzel szemben az implicit (vagy hallgatólagos, nyelvileg ki nem fejezett) tudást informális úton tesszük magunkévá, amely során létrejön egy személyes, nem kodifikált tudás. A két tudás különbözőségét Pléh Csaba a mondatalkotás példáján keresztül próbálja bemutatni. Eszerint habár nem rendelkezünk kész mintákkal a szövegalkotás terén, vannak sajátos, nyitott szabályrendszereink (implicit tudásunk), valamint rendelkezünk bizonyos tárgyi tudással is (explicit tudással). Ebből kifolyólag meg tudjuk mondani az egyes kifejezések mögött megbújó rejtett tartalmakat, valamint ismerjük a szavak megfelelő ragozását. Az explicit és az implicit tudás kettőségéből a tanulás során létrejön az a fajta tudás, amit kompetenciának nevezhetünk. (Radó Péter – továbbgondolva a kompetencia fogalmát – a kettős szerkezethez hozzáadott egy harmadik elemet is, az attitűdöt.) Változás figyelhető meg a mai oktatás célját illetően, hiszen egyre nyilvánvalóbban látszik, hogy az explicit tudást mindjobban háttérbe szorítja az implicit tudás. Ez a változás azonban valamilyen szinten érthető is, hiszen az explicit tudás elsajátításához szükségünk van azok értelmezésének, integrálásának, előhívásának a képességére, azaz az implicit készségekre.

Radó Péter szerint a valódi élethelyzetben kevés explicit és nagyon sok implicit tudásra van szükségünk, ezért „az iskolának a mi tanulási szükségleteinkből, s nem saját tudáskánonjából kellene kiindulnia” (29. old.).

Tehát az iskolában főként a készségeket kellene elsajátítanunk, amelyeket felhasználva képesek lennénk a lexikális tudás megismerésére. Fontos azonban, hogy az iskola világában az implicit tudás ne nyomja el a szükségesnél nagyobb mértékben az explicit tudást, mivel a készségek elsajátításán túl szükséges lehet bizonyos alap lexikai tudás elsajátítása, amelyre a tanulók a későbbiekben építkezhetnek. Kérdéses lehet továbbá, hogy az explicit és az implicit tudás közötti határ eltolásával milyen változások történnek a kompetencia terén, hiszen a kompetencia – ahogy korábban Radó Péter leírta – egyszerre foglalja magába az explicit és az implicit tudást.

Radó Péter ígéretei között szerepelt a tanulás kiterjesztett megközelítése (1.), amely ismertetése során ismét Pléh Csabára hagyatkozik. Összefoglalva a tanulás két formája írható le: az utcai tanulás és az iskolai tanulás. Az utcai tanulás fő jellemzője, hogy a kíváncsiság, a problémák megoldása, valamint a beilleszkedésre való törekvés irányítja. Ezzel szemben az iskolai tanulás során a tanuló az intézményi elvárásoknak szeretne megfelelni. Mivel az utcai és az iskolai tanulás egyaránt megtalálható az iskolában, ezért a tanulás három rétegét különböztethetjük meg: az iskolán kívül zajló tanulást (vagy szocializációt), az iskolában zajló utcai és iskolai tanulást, valamint az iskolai tanulást.

Amennyiben a tanulást mint tevékenységet vizsgáljuk meg, újabb típusait lehet megkülönböztetni. Az egyik a formális tanulás, amely oktatási szervezetekben zajlik. A másik a nem formális tanulás, amely – habár szervezett oktatási tevékenység – a formális oktatási rendszeren kívül zajlik. A harmadik típust pedig az informális tanulás jelenti, amely nincs tantervekkel szabályozva, lehet önképzés, véletlenszerű tanulás vagy szocializáció. Mindezek a tanulási típusok jól mutatják, hogy a tanulásnak milyen kiterjesztett változataira lehet gondolni, amikor az iskolán kívüli tanulásra gondolunk, továbbá előrevetíti (és részben válaszol is) a második pontban leírt ígéretet (2.).

A tanulási célok leírása során Radó Péter kitér arra, hogy azok nemcsak a tanulók egyéni érdekeit, de a tágabb közösség érdekeit is szolgálják. Az átfogó tanulási célokat illetően két nagy csoportot különböztet meg: az egyikbe tartoznak az inherens célok, a másikba az eszközjellegű célok. Az inherens célok alatt Radó Péter azokat az oktatásban benne rejlő célokat érti, amelyek a pedagógiával együtt járnak. Az egyik ilyen inherens cél a személyiségfejlesztés, amely minden tanulásban benne rejlik, hiszen „minden tanulás […] az egyénekre jellemző gondolkodási, érzelmi és viselkedési minták formálódásához járul hozzá” (51. old.). A tanulók személyiségének megfelelő irányba való alakítását közmegegyezés alapján határozzák meg. A másik inherens cél a kultúra újratermelése, azaz a kulturális reprodukció. Radó Péter szerint erre a célra általában úgy szoktunk gondolni, mint egy ismeretkánon megtanulására, ami három okból is problémát jelent. Az első ok az, hogy az általános műveltség valójában az értelmiségi középosztály műveltségi kódját jelenti. Kirekesztő azokkal szemben, akik nem tartoznak a művelt elitbe, ennélfogva egyáltalán nem általános. A második problémát az jelenti, hogy ezek az ismeretkánonok zártak a kulturális elemekkel szemben, ami hatására „skanzenkultúrát” (52. old.) hoznak létre. Radó Péter szerint az sem jelentene megoldást, ha az elő kultúrát a tananyag részévé tennék, mivel az ifjúsági szubkultúrák nem valamiféle részkánonok. A megoldást az jelentheti, ha a tanulók aktív részvétellel, saját maguk konstruálják meg a tananyagot. A harmadik problémát a kulturális kánon azon küldetéstudata jelenti, miszerint meg kell erősíteni a nemzeti identitást. Ez azért problematikus, mert a kultúra identitásképző szerepe folyamatosan nő, azonban azt nem lehet egyetlen nemzeti referenciakeretbe belezsúfolni.

Az átfogó tanulási célok másik csoportját az eszközjellegű célok képezik, amelyek az oktatás igényeinek kiszolgálásán alapulnak, ennél fogva aszerint változnak, ahogy a társadalomi és a gazdasági viszonyok változnak. Radó Péter szerint négy alapvető eszközjellegű célt lehet megkülönböztetni. Az egyik a gazdaság igényeinek kielégítése, amely jelentősen meghatározza a munkaerőpiac szerkezetét és a munkavállalókkal szemben támasztott elvárásokat. Ezt az eszközjellegű célt Radó Péter az ipari forradalmak újabb hullámai nyomán vezette le, mivel úgy gondolja, hogy az ipari forradalmak miatt bekövetkezett változások jól mutatják az oktatásban bekövetkezett változásokat is, hiszen az ipari forradalmak jelentősen meghatározzák a foglalkoztatás szerkezetében történő módosulásokat. Úgy gondolja, hogy a jelen oktatási rendszerei a harmadik ipari forradalom által okozott változásokra sem adott még megfelelő választ, nemhogy a negyedik ipari forradaloméra. Nem tudott megbirkózni az új gazdasági ágazatok létrejöttével (és a gazdaság hagyományos szektorainak háttérbe szorulásával), az információs technológiák megjelenésével, valamint a gyors információcserével. A harmadik ipari forradalom következtében „a legfontosabb termelési tényezővé a magas hozzáadott értéket biztosítani képes emberi tudás vált” (60. old.). A negyedik ipari forradalom bekövetkeztével jelentős robotizálás kezdődött, amely nemcsak a fizikai, hanem a szellemi munkát végzők munkahelyét is veszélyezteti. Radó Péter összegezve két dolgot emelt ki a jövőt illetően. Egyrészt továbbra is nőni fog a készségek szerepe a különböző munkatípusok elvégzésében, másrészt „a ma iskolába lépő gyermekek több mint 60 százaléka olyan munkát végez majd, amelyek ma még nem léteznek” (63. old.).

Másik eszközjellegű cél a társadalmi kohézió biztosítása. A tanulási egyenlőtlenségek alatt egy olyan problémát kell elképzelni, amely során túl nagy szakadék alakul ki a társadalom más-más csoportjai (szegény–gazdag, falusi–fővárosi, roma–nem roma…) között.

Habár az oktatás nem képes a társadalom szerkezetének átalakítására, arra azonban igen, hogy biztosítsa a mobilitás lehetőségét az emberek számára.

A harmadik eszközjellegű cél a politikai legitimáció, ami alatt Radó Péter a közügyek iránt felelősséget érző állampolgárrá válás kérdését feszegette. Fontosnak tartja, hogy az állampolgári nevelés nem lehet hatékony egyetlen, állampolgári ismeretek nevű tantárgy leadásával, szükség van arra, hogy az egész tanulási környezetet áthassa az önálló véleményalkotás gyakorlata.

Tehát nem elég, ha a tanár tananyag formájában megtanítja a gyermeknek a cselekvő állampolgár mibenlétét, szükséges a gyakorlati úton való bemutatása is.

Az utolsó eszközjellegű cél a modernizáció. Ez alatt lényegében a mindenkori gazdasági, társadalmi, technológiai és kulturális változásokhoz való alkalmazkodást lehet érteni.

Mit érthetünk tanulási ökoszisztéma alatt, valamint hogyan képzelhető el a jövő iskolája?

Radó Péter kezdeti elhatározásai között volt, hogy tanítással csak az iskolával összefüggésben fog foglalkozni (3.), amihez tartotta is magát. Az iskola lehetséges jövőjének elemzése előtt kitér az iskola jelenlegi helyzetére. Úgy gondolja, hogy az iskolák működésmódját továbbra is a 19. század második felében kialakult jellemzők határozzák meg. Ilyen például a szétaprózódott és rugalmatlan tantárgyszerkezet, a tanidőből kitiltott nem formális vagy az informális tanulás, az iskolai működési módba alig integrált pedagógusok tömege. Radó Péter úgy találta, hogy a hagyományos iskola zártsága és rugalmatlansága ellentmondást eredményez az iskola hagyományos működési módja és a tanulási szükségletek növekvő sokfélesége között. További problémát jelent a hagyományos iskolával kapcsolatban, hogy a tanulási kínálatuk csak azon kereten belül mozog, amit az általuk alkalmazott pedagógusok felkészültsége megenged. A gyerekek tanulási igénye és szükséglete ennél azonban sokkal nagyobb. ű

Ebből kifolyólag a hagyományos iskola nem alkalmas arra, hogy speciális igényekkel rendelkező diákoknak megfelelő képzést adjon, aminek a következménye az lesz, hogy a gyermekek egy része kirekesztődik a tanulásból.

A könyv következő nagyobb témakörét a tanulási ökoszisztéma és az iskola lehetséges jövőjének felvázolása adja (4.). Radó Péter a tanulási ökoszisztéma alatt egy olyan rendszert ért, amelynek részeit a tanulók és a tanulást szolgáló élettelen és élő elemek teszik ki. Az iskola jövőjével kapcsolatban kiemeli a középfokú végzettség általánossá válását, amely során a diákok középiskolai képzésében a 21. századi általános készségek megszerzésének kell majd dominálnia. A közoktatásban tehát főként a közismereti tárgyaknak kell nagyobb hangsúlyt kapniuk, mivel a szakmai tudást a felsőoktatásban, a felnőttképzési programokban, vagy akár a munkahelyen is el lehet sajátítani. Problematikus azonban a régi készségek leértékelődésének egyre gyorsuló üteme, ami ma már meghaladja a generációváltások ütemét. Ennek következtében általánossá fog válni az átképzésen való részvétel, amihez biztosítani kell majd a szükséges életidőt és az anyagi biztonságot. Radó Péter szerint egyre inkább háttérbe szorul a megszerzett képzettségek jelzőfunkciója, valamint egyre inkább előtérbe kerül a hitelesített készségek felhalmozására és megújítására való képesség. E szerint a megszerzett végzettség egyfajta üzenet a munkavállalótól a munkáltató számára, amelyben kvázi biztosítja a munkáltatót arról, hogy rendelkezik egy bizonyos fajta tudással. Ez azonban a jövőben változni fog, a munkáltatók a megszerzett végzettségek helyett, inkább a validált készségeket fogják figyelembe venni egy munkavállaló alkalmazásának eldöntésekkor.

Az iskola lehetséges jövőjével kapcsolatban Radó Péter arra jutott, hogy

az egyre jobban kiszorul a tanulási környezetből.

Ahhoz, hogy az iskolák valamilyen szinten megőrizzék a tanulási ökoszisztémában elfoglalt helyüket, jelentős változtatásokat kell végrehajtaniuk. Radó Péter az iskola újragondolásának négy kiinduló pontját különböztette meg. Az első szerint egy olyan iskolai programot kell nyújtani a tanulók számára, amely biztosítja a személyre szabottságot. Ennek a programnak egyéni tanulási terveken kell alapulnia, amihez szükséges a tanuló alapos megismerése, valamint a tanulók és a szülők bevonása a programba. A második kiindulópontot a tanulásszervezés újragondolása jelenti. Ennek során a formális tanulás mellett megjelenik a nem formális és az informális tanulás is, valamint egy jelentős szemléletváltozás is végbemegy. A tanulásszervezés megváltoztatására lehet példa, amikor az életkori csoportokon alapuló tanulást fellazítják. Ez a változtatás azért lehet szükséges, mert a gyerekek általában nagyon eltérő ütemben fejlődnek.

Radó Péter azonban nem tért ki a szülők szemléletére, jóllehet a szülők is jelentősen befolyásolni tudják a gyerekek iskolai jövőjét (például eldönthetik, hogy melyik iskolába íratják be gyereküket). A tanulásszervezés újragondolásához nemcsak a tanárok szemléletváltozására van szükség, hanem a szülőkére is, amelynek az elérése hasonló nehézségekbe ütközhet, mint a tanárok szemléletváltásának elérése. A tanárok és a szülők egyaránt egy olyan szemléletű oktatási rendszerben nevelkedtek, amely nem preferálta az informális és a nem formális tanulást. Mivel e szemléletben nőttek fel, ezt tartják evidensnek, így annak megváltoztatása még sokkal nehezebb (erre megoldást jelenthet majd a mindjobban általánossá váló felnőttképzés). A harmadik kiindulópontot a tanítás megváltozása jelenti, amelyben egy új pedagógiai praxis jön létre. Szükség van a tanulók aktív részvételének biztosítására, a tanulók közötti különbségek diagnosztikus feltárására, egy újfajta – a tanulók egyéni fejlődését figyelembe vevő – értékelési eljárás kialakítására, valamint egy készségorientált tanításra.

Mindemellett szükség van a pedagógusok szerepének megváltoztatására is, amely során „a tudás forrásából a tanulás támogatójává, mentorrá, tanácsadóvá, facilitátorrá, diagnosztává és »esetgazdává« kell válniuk” (123. old.).

A tanári szerep újragondolásának igénylése során komoly változtatásokat kérünk egy tanártól, amelyet néhány átképzéssel nem is biztos, hogy meg lehet oldani. Radó Péter nem tért ki a pedagógusképzésre, de ahhoz, hogy egy tanár meg tudjon felelni e jellemzőknek, valamint el tudja végezni e feladatokat, újra kell értelmezni a pedagógusképzést is. Természetesen egy komoly átképzési programmal is el lehet érni valamilyen szinten e változásokat, azonban a gyökeres változás biztosítását a pedagógusképzés újragondolásában kell keresni.

Radó Péter szerint a pedagógusok munkájával kapcsolatban szükség van a nem pedagógiai jellegű feladatok kiszelektálására is, mivel így lehetővé válna a tanárok számára az önfejlesztés és a többi tanárral való együttműködés. Az iskola újragondolásának negyedik kiindulópontját a külső kapcsolatok menedzselésének megváltoztatása jelenti. Az iskolának külső tanulástámogató szereplőket kellene alkalmaznia, valamint helyi tanulási hálózatokat kellene létrehoznia.

Fontos azonban, hogy

e négy kiindulópont teljesülésének egyfajta előfeltétele a strukturális és finanszírozási problémák megoldása.

Ahhoz, hogy egy olyan oktatási rendszer jöhessen létre, amely alkalmazkodik a tanulók igényeihez, valamint lexikális tananyag mellett ügyel a készségek átadására is, elengedhetetlen a magyar közoktatásban jelen lévő alapvető hiányosságok felszámolása. (Még mielőtt gyermekközpontú oktatást követelnénk a tanároktól, meg kell oldani, hogy egy pedagógusnak ne 30 gyermeket kelljen egyszerre tanítania az órákon.)

Az utolsó témakörében Radó Péter megvizsgálta az oktatás irányításának állami szerepvállalását (5.). Úgy gondolja, hogy jelenleg az állam nem képes megoldani a felmerülő problémákat, mivel nem tudja kezelni az oktatási rendszerek egyre növekvő komplexitását. Fontos viszont, hogy ezt a komplexitást nem az oktatási rendszer decentralizációja okozza, ebből kifolyólag az elmúlt évek tendenciája, az állami központosítás nem képes megszüntetni a komplexitást. A decentralizációval azonban lehetővé válna a kormányzat adminisztratív teendőktől való megszabadítása, így az foglalkozni tudna az egész rendszer kormányzásával.

A kelet-európai országokat kiemelve Radó Péter úgy gondolja, hogy csak bizonyos rövid időszakokban alakulhatnak ki demokratikus viszonyok, mivel „a demokrácia intézményeit a középosztály nem képes saját erőforrásaira alapozva tartósan működtetni” (159. old.). Másrészről Radó Péter szerint a globalizációval szembeni elutasító magatartás felerősíti a védelem és az állami beavatkozás iránti igényt. Ez azonban azért jelent problémát, mert az ilyenfajta rendszerek nem képesek az egyre bonyolultabbá váló közszolgáltató rendszerek irányítására.

Összegzés

Magyarországon vitathatatlanul szükség lenne olyan változtatásokra, amelyek a gyermekközpontú és készségorientált oktatás felé mutatnak, azonban előtte sokkal égetőbb problémákkal kell megküzdeni.

Szükség lenne többek között az erős centralizáció felszámolására, a finanszírozási kérdések tisztázására, valamint a pedagógusok tanítási autonómiájának helyreállítására.

Ebből kifolyólag az iskola jövőjének négy kiindulópontját kissé hiányosnak tartom, valamint úgy gondolom, hogy még nincs megteremtve a teljesülésükhöz szükséges alap. A másik dolog, amit kissé problémásnak tartok, hogy Radó Péter nem teljesen maradt hű azon elvéhez, miszerint „az oktatás mindannyiunké”. Néhány témakör kapcsán érdekes lett volna foglalkozni a gyerekek és a szülők szerepével, ami főként jövő iskolája ismertetésénél lett volna fontos.

Összességében a könyv egy releváns problémával foglalkozik, aminek a megvizsgálása és a mai magyar közoktatásra való értelmezése elengedhetetlen. A könyv terjedelme miatt azonban érthető, hogy nem minden téma kifejtése volt teljesen átfogó.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.