Krekó Péter, a Political Capital igazgatója, az ELTE PPK Szociálpszichológia tanszékének adjunktusa volt stúdiónk vendége, akivel újonnan megjelent könyve, a Tömegparanoia – az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája apropóján beszélgetett Pogátsa Zoltán, az Új Egyenlőség főszerkesztője.

  • Szociálpszichológiailag az összeesküvés-elméletek azok a hiedelmek, – mert nem tudjuk, hogy igazak-e vagy sem – amelyek azzal kapcsolatosak, hogy bizonyos csoportok titokban, valamilyen terv mentén velünk szemben rosszindulatú együttműködést terveznek.
  • Feltételezhetjük, hogy azokban az országokban, ahol a hatalmat kontrolláló intézmények erősebbek, az összeesküvés-elméletek valószínűsége is alacsonyabb. Egy demokratikus társadalomban hamarabb kiderülnek az összeesküvések, mígnem egy diktatórikus berendezkedésben ezeket el lehet titkolni.
  • Vannak korszakok is, amikor az összeesküvéseknek a valószínűsége nagyobb, ilyen volt például a hatvanas, hetvenes évek Amerikája (pl.: Watergate-botrány). Vannak ugyanis valódi összeesküvések, azaz nem feltétlen baj, ha van egyfajta gyanakvásunk az állammal szemben.
  • Összeesküvés-elméleteket nem csak a paranoiás emberek találnak ki, a társadalom sokkal szélesebb rétege fogékony ezekre, azonban nincs olyan jól körvonalazható társadalmi csoport, vagy pszichológiai profil, ami az összeesküvés-elméletek és álhírek hívőit jellemzi.
  • Annak megállapításához, hogy mi igaz és mi nem, érdemes szétválasztani a tömegmédiát és közösségi médiát. Míg a közösségi médiában bárki kreálhat egy weboldalt tele álhírekkel, addig egy nagymúltú, magára valamit is adó sajtóorgánum, ha tévesen közöl információt, azt javítania kell. A főáramú sajtó azonban sokszor nem fedett összeesküvéseket (pl. Iraki tömegpusztító fegyverek esete), ezért sokak szemében elveszett a hitelessége.
  • A főáramú sajtóban megjelenő szakértők sokszor parciális, felső középosztálybeli szemszögből elemezték a folyamatokat. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy széles rétegek az alternatív média irányába tájékozódjanak. Lásd erről William Davies Nervous states című könyvét.

  • Krekó Péter könyvében arra is vannak tippek, hogyan lehet megítélni egy-egy forrás valódiságát és bár az álhírek alapvetően a mi igényeinket szolgálják (ezért hisszük el őket), ebben nekünk is van felelősségünk. Az oktatásnak is feladata lenne, hogy megtanítson minket kritikusan gondolkodni, kombinálva a megbízható forrásokban való bizalommal, mert ez nagyban hozzásegítene minket a hírek-álhírek kereszttüzében boldogulni.
  • A demokráciának része kell, hogy legyen a populizmus, azonban ennek is több válfaja van, viszont a jobboldali populizmus sokkal népszerűbb ma a nyugati világban és egyben veszélyesebb is, mert etnikumok vagy fajok ellen uszít. Ezzel szemben a baloldali populizmus gyengébb is, és ellenőrizhetőbb is, hiszen mérhető osztálykonfliktusokkal érvel.
  • A populista illiberális rezsim jellegzetessége, hogy miközben hatalmon van, azt sugallja a társadalomnak, hogy ő van alul, őt nyomják el. Azonosítja magát a társadalommal, de mégis egy támadott pozícióba helyezi magát szimbolikusan. Ezekben a struktúrákban jól megfigyelhetőek az összeesküvés-elméletek, amelyekbe, ha a kormány bele tudja illeszteni az ellenfeleit, akkor könnyen le tud számolni velük. Általában nem a rendszerkritikusok érdekeltek az összeesküvés-elméletek meglétében, hanem azok, akiknek érdeke, hogy ezek a rendszerek fennmaradjanak.
  • Az áldozati identitásnak az az előnye, hogy aki áldozati identitásban helyezi magát, azt gondolhatja, hogy mindenki ellene van, mert ő annyira fontos. Ezért van az, hogy az összeesküvés-elméletek hatékonysága leginkább az identitáspolitika felől érthető meg jól.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.