Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, mi a baj a jobboldali nőkkel, azt kellene kérdeznünk: mi a baj a politikai-gazdasági-rendszerrel, amiben élnek, és a számukra rendelkezésre álló politikai alternatívákkal? Ennek megértésében a magyar és a lengyel példa sokat segíthet.

Kováts Eszter –
Weronika Grzebalska

„Mi a baj velük?” − tette fel a kérdést a Guardian egyik publicistája azt firtatva, hogy nők miért támogatják az amerikai republikánus pártot. A problémafelvetés egyáltalán nem új, mégis rendszeresen visszhangozzák a kérdést progresszív kommentátorok, általában a jobboldali populista kormányok alatti patriarchális visszarendeződés egy-egy nyomasztó történetével egybekötve.

Ez a kérdésfelvetés azonban, ahelyett, hogy segítene jobban megérteni a jobboldali populizmus társadalmi nemi vonatkozásait, inkább eltolja magától a kérdést, hogy miért is szavaznak nők ezekre a pártokra, mintegy rögtön tudva a választ, és azt valamiféle vulgármarxizmussal a nők „hamis tudatának” (az elnyomásra való vakságának) vagy a „privilégiumaik gyakorlásának” (vagyis a nemi érdekeik vagy kisebbségi csoportok elárulása az egyéni érdekért) tulajdonítják.

Tehát már maga a kérdésfeltevés is áldozatként vagy a patriarchátus kettős ügynökeiként tekint a nőkre, ahelyett, hogy arra ösztönözne, hogy vegyük komolyan a nőket, az életüket és tapasztalataikat.

A kérdés figyelmen kívül hagyja a jobboldali projektek ideológiai összetettségét is, melyek nem egyszerűsíthetők le arra, hogy nőellenesek lennének, hanem reakciós elemek keverednek bennük bizonyos női érdekek támogatásával. Azzal pedig, hogy a jobboldali nőket olyan problémaként ábrázolja, amely azonnali reakciót követel, eltereli a figyelmet azokról a strukturális okokról, amelyek megmagyarázzák a jobboldali politika nők közötti támogatottságát.

Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, mi a baj a jobboldali nőkkel, azt kellene kérdeznünk: mi a baj azzal a politikai-gazdasági rendszerrel, amiben élnek, és a számukra rendelkezésre álló politikai alternatívákkal?

A válaszadásban segíthet Lengyelország és Magyarország vizsgálata. A kormányzó pártok mindkét országban deklaráltan illiberális államot építenek: a Fidesz–KDNP 2010-től kezdve, a PiS 2015 óta. Leépítik a liberális demokrácia intézményeit, a jogállamot, foglyul ejtik az államapparátust, támadják és nemzetbiztonsági kockázatként ábrázolják az emberi jogi alapú civil szervezeteket, és visszaszorítják a nők jogaiért felelős liberális infrastruktúrát.

E radikális program ellenére hatalomra kerülésükkor mindkét pártra valamivel több nő szavazott, mint férfi, és azóta is kitartóan élvezik a nők támogatását. A lengyel nők 39,7 százaléka támogatta a PiS-t 2015-ben, összehasonlítva a férfiak 38,5 százalékával, és ez a szám azóta, a reproduktív jogok folyamatos fenyegetése ellenére is alig csökkent. 2018-ban, történelmileg magas részvételi arány mellett, listán a nők 52 százaléka szavazott a Fidesz–KDNP-re a férfiak 46 százalékához képest. Hogy lehet értelmezni ezt a támogatást?

Nem csak nőként szavaznak

Először és legfőképp: jóllehet a népszerű feminista diskurzus ezt elfedi, a szavazók problémáit gyakran tágabb társadalmi-gazdasági törésvonalak határozzák meg, amelyek nem igazodnak a nemi határvonalakhoz. A nők nemcsak nőként szavaznak e pártokra, hanem olyan problémák és remények miatt, amelyeken osztoznak az azonos nemzetiségű vagy a velük azonos társadalmi osztályba tartozó férfiakkal, ezzel emlékeztetve minket az olyan politikai projektek korlátaira, amik egyedül a nők érdekeinek tematizálására épülnek.

Ahogyan a Nőügyek 2018-as kutatás kimutatta, a legfontosabb problémák, amiket a nők kiemelnek, a munkaerőpiaci kizsákmányolás, valamint az oktatási és az egészségügyi rendszer rossz állapota. Ezeknek az ügyeknek természetesen van nemi vonatkozása – ilyen bizonyos alulfizetett munkák elnőiesedése vagy a nőkre háruló gondoskodási munka –, de túl is mutatnak azon. Egy olyan helyzetben, ahol a nők úgy látják, nincs olyan párt, amelyik ezekkel a nemi alapú problémákkal foglalkozna (111–113. oldal), úgy gondolják, még mindig a Fidesz–KDNP képviseli őket a legjobban.

Foglalkoznak a gyakorlati érdekeikkel

Egy másik lehetséges magyarázat, hogy a jobboldali populisták ténylegesen foglalkoznak a nőket érintő gyakorlati problémák némelyikével. Azokkal (Maxine Molyneux megfogalmazásában), amelyek a nők aktuális nemi alapú munkamegosztáson belüli helyzetéből fakadnak, nem pedig a nők elnyomásának elméletén alapuló stratégiai érdekekből. Mind a PiS, mind a Fidesz–KDNP tett lépéseket az 1989 utáni átalakulás olyan társadalmi-gazdasági következményeinek orvoslására, amelyek leginkább a nőket érintették, lévén, hogy elsősorban ők felelnek a háztartások költségvetéséért, a gyereknevelésért és más gondozási munkákért. Kelet-Közép-Európában az átmenet a liberális demokráciába összefonódott a neoliberális világrendszerbe való betagozódással, félperifériás pozícióból.

Ez többek között azt jelentette, hogy az állam visszavonult a jólétért és közszolgáltatásokért felelős területekről, ami pedig e feladatok növekvő piacosításához (áruvá válásához, kommodifikációjához) vezetett azok számára, akik ezt meg tudták fizetni, és a család hatáskörébe lett tolva azoknál, akik nem. E változások bizonyos nők számára saját társadalmi osztályukon belül nagyobb mozgásteret nyitottak, miközben a megszorítások okozta gazdasági terheket a rosszabb anyagi helyzetben levőkre helyezte. Az uralkodó kulturális feminizmus mindeközben megnehezítette a strukturális problémák megfogalmazását.

E kétarcú gender rezsim által létrehozott bizonytalanságokat és egyenlőtlenségeket használta ki Kelet-Közép-Európa két illiberális pártja a női szavazók megszólítására.

Paradigmatikus példája ennek a Család 500+, a PiS egyik zászlóshajó programja, amit hatalomra kerülésüket követően azonnal beindítottak. Ez a családoknak feltétel nélkül járó, havi 500 złoty (kb. 120 euró) támogatás (családi pótlék) minden második és azt követő gyerek után jár, illetve az 190 eurónál alacsonyabb havi keresettel rendelkező családok esetében már az első gyerek után egészen 18 éves korukig. Ez 1989 óta a legnagyobb újraelosztási intézkedés, és jelentősen csökkentette a gyerekes családok körében a szegénységet, és széles társadalmi támogatottságot élvez. Ugyan az ellenzék helyesen mutat rá az intézkedés korlátaira – például arra, hogy az a tradicionális családmodellre hagyatkozik, amivel hátrányos helyzetbe hozza az egyedülálló szülőket –, az intézkedés a szavazótábor számára azt bizonyítja, hogy a kormányuk ténylegesen kormányoz, és képes egy olyan új társadalmi szerződés felé nyitni, ami tiszteletben tartja méltóságukat.

Magyarországon – a népesedési politikának alárendelve – szintén erős prioritást élvez a családpolitika. A munkához kötött juttatások – amik nyilvánvaló előnyt biztosítanak a házas, nem roma, heteroszexuális, tisztességes jövedelemmel rendelkező családoknak – köre bővült. Az alsóbb osztályok esetében három intézkedés emelhető ki, amelyek a nők mindennapi életében érezhető változásokat hoztak: a közmunkaprogram bővítése, ami a minimálbérnél ugyan alacsonyabb, de a segélyeknél magasabb havi jövedelmet biztosít; az állami beavatkozás az energiaszektorba, ami alacsonyabb rezsiköltségekhez vezetett; és a minimálbér jelentős emelése, amely egyben csökkentette a nemek közötti kereseti különbséget is, mivel a nők teszik ki jelentős részét a legrosszabbul fizetett szektoroknak.

Nem látnak alternatívákat

Kire kellene szavaznia a nőknek? A felszólítás a „kisebbik rossz” választására vagy a (2010 / 2015 előtti) múlthoz való visszatérés ígérete nem rendelkezik elegendő mozgósító erővel. Ahogy Pető Andrea érvelt, az ellenállás önmagában nem elég, szükség van következtetések levonására arra vonatkozólag, hogy hogyan is jutottunk idáig. Mégis, a legutóbbi választási kampány során a magyarországi ellenzék az egyfordulós választási rendszer korlátaira, valamint azon kérdésekre összpontosította figyelmét, hogy milyen taktikai koalíciók szükségesek, illetve szükségesek-e egyáltalán. Az elmúlt nyolc év során nem fektettek energiát alulról szerveződő támogatottságuk kiépítésére, és nem fogalmaztak meg az „Orbán vagy Európa” üzenetén túlmutató alternatívát.

Ameddig az ellenzéki pártok az omladozó tartóoszlopok védelmével vagy a megszokott keretek közötti, business as usual kényelmi ellenzékiségével vannak elfoglalva, addig nem meglepő, hogy az illiberális jobboldal magáénak tudhatja mind a férfiak, mind a nők többségének támogatását.

***

Megvilágító erejű lehet, ha Cynthia Enloe amerikai író „feminista kíváncsiság” fogalmát alkalmazzuk, és komolyan vesszük a nők tapasztalatait, minden egyes nő életét és választói viselkedését. Ez a feminista kíváncsiság rámutat az identitáspolitika korlátaira, a gyakorlati érdekek fontosságára és az alternatívák hiányára. Ilyen módon túl tudunk jutni azon a leegyszerűsítő értelmezési kereten, ami konzervatív visszarendeződésként értelmezi mindazt, ami jobboldalon történik nőügyekben Lengyelországban és Magyarországon, és hogy a nők akkor vajon miért támogathatják ezeket a pártokat.

Ahelyett, hogy csupán reakciósnak és patriarchálisnak tartanánk az illiberális jobboldali politika által képviselt családközpontúságot és tradicionalizmust, talán érdemesebb mérsékelten emacipatorikus politikaként tekinteni rájuk, amely bizonyos rétegek számára kedvezőbb feltételeket teremt a progresszív oldal tágabb legitimációs válsága közben.

Ezek olyankor válnak fontosabbá, amikor a szolidaritás tágabb biztonsági hálói és a politikai ráhatás alternatív útjai leépülőben vannak, mivel szociális biztonságot és politikai képviseletet biztosítanak egy jól körülhatárolható csoport számára.

Kihasználva a rendszerváltás kudarcait és a progresszív mozgalmak és pártok korlátozott képességét valódi emancipáció megteremtésére, a populista jobboldal Kelet-Közép-Európában időlegesen képes volt megnyerni magának a nőket. Ez szembe megy azzal a reménnyel, hogy a nők lesznek azok, akik megmentenek minket a jobboldaltól.

Az uralkodó neoliberális paradigma képtelen a strukturális problémákra választ adni. Igaz ez a kulturális vagy identitásalapú feminizmusra is a maga vakfoltjaival együtt. Ezek a probléma részei, nem pedig maga a megoldás. Ebből a megállaptásból azonban természetesen nem következik, hogy az illiberális válasz lenne a megfelelő.

Kaczyński és Orbán nem szociáldemokráciát építenek, hanem nepotista nemzeti kapitalizmust családi jóléti szolgáltatásokkal.

A jobboldali populisták kormányzati modellje bizonytalanságokat és kirekesztéseket hordoz magában: erőteljes polarizációt, a sajtószabadság és a tudomány szabadságának korlátozását, az állam és a kormányzó pártok egybefonását, a genderszempontok kiiktatását a szakpolitikákból és a fogalom beillesztését egy tágabb, ellenségképző diskurzusba, és közben könyörtelen teljesítménykényszert is közvetít, amit jól példáz az elfogadott rabszolgatörvény Magyarországon és a mozgáskorlátozottak jóléti követeléseinek elutasítása Lengyelországban.

Ahhoz azonban, hogy helyrehozzuk a hibákat, többre van szükség, minthogy lekezelő módon a patriarchátus vagy az illiberalizmus szövetségeseinek nevezzük a populista jobboldalt választó nőket.

Olyan politika kell, ami tanul hibáiból és egyesíti a szavazók gyakorlati érdekeit stratégiai feminista célokkal: olyan politikára van szükség, ami érdemben kezeli a nők társadalmi-gazdasági problémáit és ami megváltoztatja, nem pedig befagyasztja a nemi viszonyokat.

Ez az írás korábban angol nyelven megjelent az International Politics and Society oldalán Beyond the anti-women backlash: How we can understand women’s support for the right in Poland and Hungary címmel, németül pedig ugyane folyóirat Internationale Politik und Gesellschaft oldalán Jenseits von Frauenfeindlichkeit: Warum Frauen die polnischen und ungarischen Rechtspopulisten unterstützen címmel.

A magyar változatot Berényi Eszter fordította.

Címfotó: Orbán Viktor kezet csókol Beata Szydlo lengyel kormányfőnek az Európai Tanács ülésén Brüsszelben 2015. december 17-én. (Miniszterelnöki Sajtóiroda – Botár Gergely – MTI)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.