A kelet- és közép-európai elitek azon köreiben, amelyek a nyugat- és észak-európai társadalomfejlődést tekintik követendő mintának, bő kétszáz éve ott buzog a „felzárkózás” vágya, az „utolérés” akarása. Távolról sem magyar sajátosság, nem is csak a kelet-közép-európai elitek sajátja, itt és most mégis a mi felzárkózásunkról lesz szó.

A felzárkózás vágya

Eber Mark Aron
Éber Márk Áron

A felzárkózás kollektív vágyának tapasztalati alapjai sokszor ma is ugyanolyan kézenfekvőek, mint az elmúlt jó kétszáz évben bármikor: hosszabb-rövidebb utazások, kint tartózkodások után „a Nyugat vágyterében megmerítkezőket” hazatérve ambivalens érzések kerítik hatalmukba. A visszatérés kulturális sokkja nem egyszer felülmúlja azt, amit a kiérkezést követő új tapasztalatok szűnni nem akaró áramlása okozott. A hazatérő óhatatlanul a hírhozó szerepében találja magát: mesélnie kell, milyen volt, hogy boldogult „odakint”. Így van ez ma is, amikor bárki könnyen szerezhet közvetített benyomást, de különösen így volt ez az internet, a televízió, a rádió széles körű elterjedése előtt. Ha pedig a hazatérőnek mesélnie kell, csaknem ugyanúgy elkerülhetetlen, hogy összehasonlításokba bocsátkozzék. „A Nyugatot” megjárt diák is, ha az odakint látogatott iskolák, könyvtárak, múzeumok, városi terek eleganciájáról, impozáns méreteiről, gazdagságáról, a mindennapi élet szabadságáról ejt szót, kimondatlanul is összeveti élményeit a kelet-közép-európai tapasztalatokkal. Gróf Széchenyi úti irataitól a napjainkban hazavergődő Erasmus-diák élménybeszámolójáig számos változatban, gazdag sokféleségben áll elő valamilyen kép arról, milyen is az élet „odakint”. Az elbeszélés óhatatlanul értékelő lesz. Még ha vegyes is a már ezerszer megrajzolt kép érzelmi színezete, a hazaérés sokkja és a visszarázódás után a „kinti” tapasztalatok könnyen idealizálódnak. Újjászületik az amúgy is erős hagyománnyal bíró kollektív vágy: vagy mennünk kellene, de mindannyiunknak, vagy elérni azt, hogy itt is úgy élhessünk, ahogyan ott élnek.

A felzárkózás vágyát évszázadok óta ilyen és ehhez hasonló elemi élmények táplálják.

1989 – az illúzió kivirágzása

A legutolsó nagy reményekkel kecsegtető korszak, amely milliók számára kínálta fel a reményt – hogy ezen túl ugyanígy, vagy még jobban, de ami biztos: szabadabban élhetünk, s hogy hamarosan itt is lehet jólét és szabadság –, a rendszerváltással vette kezdetét. 1989 nyugatos elitjei és értelmiségi főszereplői tán minden korábbinál lelkesebben táplálták a hitet, hogy a magyarság történelmi fordulóponthoz érkezett: itt az alkalom, hogy „visszatérjünk Európába”, „felemelkedjünk a Nyugathoz”, felzárkózzunk a világ fejlettebb térségeihez. Ha „túlszárnyalni” azért nem is fogjuk, miként azt Hruscsov ígérte, de most legalább „utolérhetjük” a gazdag országokat.

1989-ben és közvetlenül utána mindez nem maradt az értelmiség és a nyugatos elitek belügye. E reményben – eleinte – éppúgy osztozott a fusizó csepeli melós, a háztájizó óvónő, a fröccsöntő vállalkozóvá vált TSZ-tag, a balatoni lángossütő, a kunhegyesi zöldséges, a keresetét különórákból kiegészítő matematikatanár, a hálapénzből felhúzott nyaralójában nyugodtan hátradőlő nőgyógyász főorvos vagy a gebinre váltó egykori gyártástechnikus. A felzárkózás vágya és reménye, hogy mindez most valóban megtörténhet – ha kemény munkával, áldozatokkal és csak sok-sok erőfeszítés árán is –, olyan szikra volt, ami valóban milliók akaratát lobbantotta lángra: újra megszületett és megerősödött az illúzió, hogy megéri az erőfeszítés, megéri a lemondás, megéri a munka, mert most tényleg valami nagyszerű és közös felemelkedés veszi kezdetét. Még ha sokak Nyugat-képe csak a Sat1 és a Pro7 reklámvilágából építkezhetett, és még ha a legtöbben „a Nyugatból” csak a Mariahilfer Straßét láthatták saját szemükkel a nyolcvanas évek végén, a remény dallama az ő fülükben is boldogan visszhangzott: utolérjük Ausztriát!

Ez az illúzió futott zátonyra és tört darabokra az elmúlt több mint két és fél évtizedben. Nem egyszerre, több hullámban. Már csak kevesen hisznek benne, ha vannak még egyáltalán.

Ha maradt is még a felzárkózás-hitnek egy maroknyi, rendíthetetlen híve, őket is inkább a tiszteletet érdemlő örök optimisták ambivalens kultusza, vagy az élethazugságukhoz körmük szakadtáig ragaszkodó valóságvesztettek értetlensége övezi.

Mármost bő két és fél évtized távolából feltehető a kérdés: milyenek voltak a felzárkózás valóságos esélyei? Hol keressük a kudarc okait? Miért nem sikerült? Sikerülhetett volna egyáltalán?

Lehetséges-e egyáltalán?

A válaszhoz egy 1989-ben előadásként elhangzott, 1990-ben pedig tanulmányként is napvilágot látó elemzés gondolatmenetét hívom segítségül. A szerző Giovanni Arrighi (1937–2009) olasz-amerikai szociológus, a világrendszer-elemzés egyik nagy tekintélyű alapítója, akinek munkáit ennek ellenére viszonylag kevés figyelemmel tüntettünk ki itthon. (Az Eszmélet folyóirat szerkesztőinek és olvasóinak köre képez csak ez alól kivételt, magyarul olvasható munkái jórészt ott jelentek meg.) Arrighi a világgazdaság hierarchikus szerkezetében a 20. század harmincas és nyolcvanas évei között megfigyelhetővé vált mozgásokat, felemelkedéseket és lecsúszásokat vizsgálta. Azt a kérdést tette fel: vajon gyakori-e a világgazdaságban egy-egy ország helyváltoztatása? (Teljes tanulmánya új, javított fordításban itt olvasható.)

Arrighi – akinek szemléletéről és munkáiról remek áttekintést ad e vele készült életút-interjú – nem győzi hangsúlyozni: a világgazdaság az egyes államok, szervezetek, háztartások, vállalatok interakcióinak felettébb összetett és változékony rendszere, a kérdés tehát alapos és körültekintő elemzést érdemel.

Rövidebb periódusokat vizsgálva számos rövid- és középtávú siker látható: egyes iparágak konjunktúrái felemelnek egy-egy nemzetgazdaságot, a siker azonban csak a legritkább esetben tart tovább 20–25 évnél. Az igazán figyelemre méltó (s egyúttal aggasztó) tapasztalat az, hogy a konjunkturális kiugrások után jellemzően pontosan e sikeresnek látszó országok csúsznak vissza a dekonjunktúra soron következő periódusában. A vonatkozó csaknem ötven évben a tartós felzárkózás kivételesen ritka eredmény: az 1938–1983 közötti időszakban csak négy ország emelkedett fel, azaz lépett egy szinttel feljebb a világgazdaság hierarchiájában. Japán és Olaszország a világgazdaság félperifériájáról annak gazdag országokat tömörítő centrumába, Dél-Korea és Tajvan pedig a világgazdaság szegény országai közül (a perifériáról) annak félperifériájára zárkózott fel. Némileg megnyugtató lehet, hogy az ellentétes irányú mozgás a tapasztalatok szerint még ennél is ritkább, egyedül Ghána csúszott le a világgazdaság félperifériájáról annak szegény országokat tömörítő perifériájára.

Ha tehát hosszabb, négy-öt évtizedes időszakokat vizsgálunk, a tartós felemelkedés és a tartós lecsúszás egyaránt meglehetősen ritkának bizonyul. A világgazdaság vagyoni hierarchiája (a centrum–félperiféria–periféria-struktúra) mindeközben meglehetősen stabilnak mutatkozik: „amikor a por elül – írja Arrighi –, az igazi gazdasági előrehaladás esetei kivételesnek mutatkoznak, a képzet pedig, hogy sokan fejlődtek, illúzióként lepleződik le.” (171. old.)

Mi következik ebből 1989-es reményeinkre nézve?

Az, hogy sokkal kisebb esélyünk volt felzárkózni a gazdag centrumországok közé, mint amekkora illúziókat akkoriban tápláltunk. Arrighi eredeti tanulmányának címét (The Developmentalist Illusion) csak részben adja vissza a magyar cím (A fejlődés illúziója). Nem önmagában a fejlődés illúzió ugyanis, hiszen a gazdasági növekedés értelmében vett abszolút változás a legtöbb ország esetében megkérdőjelezhetetlen. A viszonylagos fejlődés, a rivális országokhoz képest megmutatkozó helyzet változása – azaz a felzárkózás a perifériáról a félperifériára, vagy onnan a centrumba – azonban valóban rendkívül ritka. A developmentalism, vagyis a fejlesztéspolitika szakembereinek azon reményt keltő feltevése, amely szerint egyszerre több ország is javítani tud relatív pozícióján, valóban sajátos mítoszként, illúzióként lepleződik le. Ennek oka pedig nem más, mint hogy a pozíciójukat hasonló stratégiával javítani kívánó országok egymás versenytársai, következésképpen egymást tapossák le a felzárkózásért folytatott hajszában.

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.