Felvetések az „ökológiai ideológia” térnyerésével kapcsolatban

Hányféle zöldpolitika létezik? És melyik ezek közül baloldali? A baloldali ökológiai szemlélet sem a diagnózis, sem a prognózis tekintetében nem ért egyet a „polgári” ökológiával, mert az aggasztó környezeti változások okának a piac működését és a tőke logikáját tekinti. A világ eszerint vagy antikapitalista lesz, vagy nem lesz.

András Csaba

Az ökológia kérdéskörét illetően az utóbbi napokban két – egészen más szinten, mégis egyaránt – tanulságos hír látott napvilágot. Az első a zöld pártok átütő sikere az európai parlamenti választásokon: számos portál tudósított róla, hogy a – liberális polgári – zöld frakció megerősödése fontos esemény a klímaváltozás ügyét illetően. A második a Mi Hazánk Mozgalom vezetőjének, Toroczkai Lászlónak az EP-választás éjszakáján tett szóbeli bejelentése, miszerint pártjuk „zöld tagozatot” alapít.

Az első hír arról tanúskodik, hogy a természeti környezetünk állapota egyre jelentősebb kérdés a hazai és (még inkább) az európai politikában (amelynek okait a sárgamellényes tüntetésektől Greta Thunberg mozgalmáig könnyen azonosíthatjuk). A második azt jelzi, hogy egyre hevesebb a kisajátítási verseny a politikai téma kapcsán (lásd még ezt a cikket vagy ezt a szavazást).

Ebben az esszében arra vállalkozom, hogy olyan problémákat vessek fel, amelyek ugyan központiak az ökológiai kérdéseket övező elméleti diskurzusban, mégis alig láthatók a magyar politikai közbeszédben. E kérdések és a rájuk adott válaszok vitapontokat, politikai határvonalakat jelölnek ki:

tisztázásukkal hozzá szeretnék járulni a baloldali ökológiai álláspont elválasztásához más ökológiai szemléletektől.

„Mindannyian egy csónakban evezünk”

Mindenekelőtt – Slavoj Žižek érvelése nyomán – fontos hangsúlyozni, hogy nem létezik zöld szemlélet „mint olyan”. Mivel utóbbi mindig valamilyen politikai állásponthoz kapcsolódik, célszerűbb konzervatív, etatista, szocialista, liberális kapitalista stb. színezetű környezetvédelmi szemléletekről beszélni. Ebből nyilvánvalóan az is adódik, hogy ezek az eltérő szemléletek – ha egyet is értenek bizonyos problémák súlyát vagy a cselekvés sürgető szükségszerűségét illetően – alapvetően máshol azonosítják a probléma okait, és eltérő javaslatokat fogalmaznak meg a fennálló helyzet kezelését illetően.

Ahogy azt Gerry Canavan, Lisa Klarr és Ryan Vu remek tanulmánya bemutatja, az ökológiai katasztrófákról folyó politikai beszéd azt a hamis látszatot kelti, hogy egyforma mértékben vagyunk áldozatok, sőt egyforma mértékben vagyunk felelősek az eseményekért. Az áldozatiság kérdése talán kevesebb magyarázatra szorul: azok az emberek, akik az óceán által várhatóan először elárasztott szigeteken élnek (mint például a korábbi atomkísérletek kapcsán ismert Bikini-atoll lakói), nyilvánvalóan sokkal inkább ki vannak téve a klímaváltozás következményeinek, mint mások.

A felelősség kérdése már komplexebb probléma.

Kapelner Zsolt a Kapitalizmus, klímaváltozás és az ellenállás lehetősége című cikkében hangsúlyozza, hogy noha a politikai és gazdasági elitek felelőssége jóval nagyobb, mint az átlagembereké, ezek az elitek a mindannyiunk által működtetett személytelen struktúrák és mechanizmusok következményeként jönnek létre. Ez részben igaz, ugyanakkor ezt a struktúrát pontosan ezek az elitek kényszerítik különböző eszközök (a kultúripar, az ideologikus államapparátusok stb.) segítségével azokra a tömegekre, akikből ebben az esetben levezetjük őket.

Igaz, hogy – miként azt Bagi Zsolt írja – „a struktúráknak kell hadat üzenni, hogy emberi helyzeteink megváltozzanak, nem pedig az embereknek, mert az nem változtat meg semmit, ellenben lehetetlenné teszi az egyetemes felszabadulást”, de ez nem jelenti azt, hogy a rendszer fenntartásában adódó felelősség tekintetében valamiért közelítenünk kellene az elnyomókat és az elnyomottakat.

A nemzetközi vállalatoknak, a politikai és gazdasági eliteknek – amelyek ráadásul hozzáféréssel rendelkeznek a releváns adatokhoz, kutatásokhoz, kritikákhoz – összemérhetetlenül nagyobb a felelőssége a jelenlegi helyzet kialakulásában, mint az átlagembereknek.

Canavan, Klarr és Vu arra is rámutat, hogy a „természet” állapotáról és a „fenntartható fejlődésről” szóló politikai beszéd az utóbbi évtizedekben alapvetően depolitizált beszédmóddá alakult. Ez vezetett ahhoz, hogy „[a]z elmúlt 40 év folyamatos válsága során az »ökológia« fokozatosan univerzálissá vált, vagy egyenesen a kisajátítás szükségszerű célpontjává a szembenálló és egymásnak ellentmondó politikai alapállások, társadalmi-gazdasági osztályok és vallási világnézetek számára. Lényegében egyfajta végső diskurzussá alakult, mindig kijátszható aduvá, depolitizált értéktípussá, melyben mindannyian már mindig is egyetértünk.”

Ez a hosszan érvényes helyzet kezd napjainkban megváltozni azáltal, hogy a globális klímakatasztrófa jelei fokozatosan látványosabbá válnak, az e jeleket elmismásolni akaró diskurzus pedig harsányabbá. Az, hogy az utóbbi időszak jobboldali áttörésének prominens képviselői között akadnak olyanok (Donald Trumptól Kövér Lászlóig), akik képesek tagadni a globális felmelegedés tudományos tényét vagy csökkenteni ennek jelentőségét, nem ad okot arra, hogy pusztán két táborban gondolkodjunk, és tétlenül nézzük, ahogy a baloldali ökológiai álláspont feloldódik a „mindannyian egy csónakban evezünk” gondolatában.

A baloldali ökológiai szemlélet sem a diagnózis, sem a prognózis tekintetében nem ért egyet más ökológiai szemléletekkel: kritikus a „polgári” ökológiával kapcsolatban, és az aggasztó környezeti változások okának a piac működését és a tőke logikáját tekinti. Az LMP választási szlogenje („Európa vagy zöld lesz, vagy nem lesz”) baloldali szempontból így hangzik:

a világ vagy antikapitalista lesz, vagy nem lesz.

(Hogy mi a helyes antikapitalista stratégia, abban már eltérőek az álláspontok.)

Ha valamikor, akkor most van szükségünk arra, hogy a valódi magyar baloldal (lásd TGM írását itt) elhatárolja saját álláspontját a főáramú liberális szemlélettől, mielőtt az végleg láthatatlanná válik a „balliberális” alapvetően hamis politikai kategóriájának árnyékában. Ha a baloldal bizonyos célok elérésének érdekében alkalmilag együtt is működhet a más politikai szemléletekre épülő zöld irányzatokkal a károk csökkentésében, az nem jelenti azt, hogy ne kellene hangoztatnia az álláspontok különbségeit.

A következőkben két kérdést vázolok fel, melyek tisztázása hozzájárulhat ezen álláspontok elkülönítéséhez. Az első az egyéni és a közösségi politikai cselekvés problémájához és a fogyasztás kérdéséhez, a második a „természet” és a „természetes” fogalmához kapcsolódik.

„Az újrahasznosítható táskám jobb emberré tesz nálad”

Nick Srnicek és Alex Williams A jövő feltalálása – Posztkapitalizmus és egy munka nélküli világ című kötetükben azt állítják: részben a közösségi média által ránk kényszerített individualizmus eredményének tekinthető, hogy az online politizálás egyre inkább az önreprezentációra és a morális tisztaság hangsúlyozására épül. A szerzőpáros problémásnak tartja, hogy fontosabbnak véljük, hogy az álláspontunk morálisan helyesnek tűnjön, mintsem hogy valóban szembesüljünk a fontos politikai kérdésekkel és azok tágabb kontextusával.

Srnicek és Williams szerint mindez szoros összefüggésben áll az ötletek és intuíciók mind uralkodóbbá váló szerkezetével, amit ők „népi politikának” (folk politics) neveznek. A népi politika a politikai cselekvés új, fokozatosan mindent maga alá gyűrő mintázata; alapja a mozgalmi cselekvést övező széleskörű szkepszis, valamint a kapitalizmus absztrakt és megragadhatatlan jellegének tapasztalata.

A népi politika elmozdítja a politikai cselekvés klasszikus baloldali (univerzális horizontú, internacionalista, mozgalmi, tömegközpontú, a jövő felé nyitott stb.) fókuszait, és a politikai tevékenységet „emberi léptékűvé” kívánja alakítani azzal, hogy alkalmivá, közvetlenné és személyessé teszi. Srnicek és Williams tisztában vannak az ilyen jellegű politikai cselekvés alkalmi sikereivel és esetleges „megalapozó” jellegével. Mégis azt állítják, hogy

mindez pusztán a politikai cselekvés látszata, amely elveszi a teret a valódi politikai küzdelemtől, amelynek – minden nehézség ellenére – sokkal ambiciózusabb célokat kellene kitűznie maga elé.

A nagyszabású közös cselekvés Srnicek és Williams érvelésében semmi esetre sem a „hatalmasok” meggyőzését vagy a pártpolitikai mező átalakítását jelenti, hanem ennél sokkal többet. Programjavaslatuk egy új „common sense”, új politikai képzelet, új jövőkép kialakítására irányul. Éppen ezért nem hatásos ellene a kapitalista realista érvelés, amely a kapitalizmusban bekövetkező változás elképzelhetetlenségének „racionális” belátására épít. A szerzőpáros pontosan e szemlélet felszámolásában, az elképzelhetetlen elképzelhetővé tételében látja a kiutat jelenlegi helyzetünkből. A cselekvés nagyszabású mozgalmi és „népi politikai” paradigmái nem összeegyeztethetők: utóbbi olyan előfeltevésekre épít, amelyek fokozatosan lehetetlenné teszik az előbbit.

Bár elsősorban az identitáspolitikai fókusz problémáit taglalja, a kortárs liberális ökológiai beszédmód kapcsán is releváns Mark Fisher Kilépés a vámpírkastélyból című írása. Fisher a vámpírkastélyok individualizmusáról, bűntudat-terjesztő gyakorlatairól és naiv liberalizmusáról ír. Könnyű felismerni, hogyan válik pontosan ugyanez a logika uralkodóvá az ökológia területén. Az egyéni fogyasztói magatartás egyre nagyobb szerepet kap, és ezzel a politikai helyett az etikai dimenzió jut kiemelt szerephez (persze ennek átgondolt összeegyeztetésére is látunk próbálkozásokat, például itt). Napról napra látványosabbak a bűntudatkeltés gyakorlatai. („A Te felelősséged, ha bambuszfogkefe híján ártasz a földgolyónak!”)

Emellett alapvetően liberális beszédmód uralkodik, amelyben a tőke logikája alig felismerhető a folyamatok hátterében, miközben rendkívül sokaknak szilárd meggyőződése, hogy a tragikus helyzetet sok-sok felvilágosult tudatos individuum egyéni cselekvése változtathatná meg.

Az online térben az ökológiával kapcsolatos állásfoglalások gyakran az erényfitogtatás (virtue signalling) sémáját követik: az elkötelezett természetbarát nem az eredményes cselekvés útjait keresi, hanem annak a lehetőségét, hogy morális nagyszerűségét felmutathassa. Az ökológiai kérdésekről szóló baloldali közbeszédnek kritika tárgyává kell tennie ezt a morális versenyt, amely egyértelműen feltételezi az alsóbb osztályokba tartozó, kevésbé „felvilágosult” fogyasztók nyílt megbélyegzését. E feladatnak nem pusztán a polgári megvetés iránti ellenszenvből és a baloldal hagyományos osztályszimpátiájából kell következnie, hanem abból a belátásból is, hogy

az egyéni fogyasztási gyakorlatok átalakítása kevés reménnyel kecsegtet a termelési folyamatok megváltoztatását illetően.

A főáramú környezetvédelmi beszéd az ökológiai problémák megoldását egyedül az egyén fogyasztási szokásainak megváltoztatásával látja megoldhatónak. Természetesen ennek az álláspontnak – melyet a szakirodalom jellemzően „burzsoá”, „liberális” vagy „polgári” ökológiának nevez – számos kritikusa van. Bellamy Foster és Brett Clark rámutat, hogy egyre többen a „helytelenül” fogyasztó közembereket teszik felelőssé az ökológiai válságért. A szerzőpáros szerint ez a malthusianizmus (melynek szintén divatja van manapság, gondoljunk csak az Avengers filmek Thanos nevű karakterének fogadtatására) új, ökológiai változata: a „tömegek” nemcsak szaporodásukat, de fogyasztásukat sem tudják kordában tartani.

Foster és Clark szerint

egy valóban radikális ökológiai álláspontnak nem a fogyasztás, hanem a termelés szintjére kell koncentrálnia. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy a fogyasztási szokásaink megváltoztatása a termelési viszonyok átalakulásához vezethet.

Eddig legalábbis az figyelhető meg, hogy a kapitalizmus kulturális logikája a szokott dinamizmussal alkalmazkodik a megváltozott fogyasztói igényekhez, anélkül, hogy ez bármilyen valóban karakteres változáshoz vezetne.

Szemléletes a kérdés kapcsán Slavoj Žižek kedvelt példája a Starbucks kávézólánc marketingjével kapcsolatban. Žižek bemutatja, hogy a papírpohár oldalán szereplő felirat szerint a kávé megvásárlásával nem pusztán egy kávét vásárlunk, hanem részeivé válunk egy „kávéetikai” programnak is. A Starbucks a kávénk árának egy részét a Fair Trade termelők megsegítésére, más részét a kávéipar környezettudatosságának fokozására, megint másik részét közösségi helyek (tehát a kávézók) fejlesztésére költi. (Friss fejlemény, hogy a kávéfogyasztással már a fanatizmus ellen is harcolhatunk.)

Hasonló tehát a helyzet, mint az – igen beszédes nevű – Ethos ásványvíz, a Toms cipők vagy az organikus almák esetében: a termékek ára már a vásárlással végzett jó cselekedetünk költségeit is tartalmazza. Žižek szerint ez a kapitalizmus válasza ’68-ra, mely az autentikus élményt állította a középpontba:

termékek fogyasztásával nyerhetünk megváltást a fogyasztói bűntudatunk alól.

Nem tűnik merész feltételezésnek, hogy a globális ökológiai válság következményeinek előtérbe kerülésével sokasodni fognak azok a termékek, amelyek megvásárlásával ugyan megnyugtathatjuk a lelkiismeretünket, de amelyek káros környezeti következményeiről csak azután értesülünk (ha egyáltalán), miután a cégek számára bőséges profitot termeltünk. Utóbbira számos példát hozhatunk:

„zöldre festés” (greenwashing) néven emlegetik azt a folyamatot, amikor környezetbarátnak állítanak be olyan termékeket, amelyek valójában nem azok.

A fenti példák látványos jelei annak, ahogy a kapitalizmus magába integrálja a „zöld” fogyasztói magatartásokat, és alkalmazkodik a megváltozó körülményekhez. A kapitalizmusnak ezt az adaptációs logikáját már sokan megfigyelték, többféleképpen is el lehet beszélni, gondoljunk csak Luc Boltanski és Eve Chiapello elgondolására a kapitalizmus „szellemeinek” váltakozásáról. (Hasonló logikát működtet az Institute for Precarious Consciousness csoport a kritikai pszichológia szempontrendszerét mozgató kiáltványa.) A klasszikus fordista kapitalizmust felváltó posztfordista, „emberarcú” kapitalizmus kialakulásához hasonlóan jelentkezik a „zöld kapitalizmus” az ökológiai problémák felszámolásának hamis ígéretével.

Antikapitalista szemszögből a kapitalizmus keretei között nem létezik „etikus” fogyasztás, mivel magával a fogyasztással magát a kapitalizmust tartjuk fent.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az egyén szintjén ne volna érdemes helyesen cselekednünk, vagy törekednünk a környezetet legkevésbé károsító választásokra. Egészen más a helyzet akkor, ha ezeket az egyéni életviteli döntéseket a politikai küzdelem hatékony eszközeként tüntetjük fel, és az etikus fogyasztás ideológiájának szószólóivá válunk. Ez esetben már nem pusztán saját szűkös lehetőségeink között keressük a „helyesebb” utat, hanem részesei leszünk a diszkurzív, vagyis a folyamatokról és gyakorlatokról való beszéd szintjén folyó politikai küzdelemnek. Megalapozottnak tűnik a gyanú, hogy

az egyéni fogyasztásra és felelősségre összpontosítás egyeduralma, valamint ennek összefonódása már jól ismert liberális ideológiai mintázatokkal nem hozhat valódi változást.

„A természet nem létezik”

Az ökokritika baloldali változatai többnyire a természet jelentősége helyett a tőke természetromboló gyakorlatára helyezik a hangsúlyt. A „természet” fogalmának egyre hangsúlyosabb kiiktatása szolgálhatja azt is, hogy az ember és a természet közötti hierarchikus, uralmi viszonyt lebontsuk, meghaladva korábbi emberközpontú szemléletünket. Szintén jellemző (modernista) baloldali álláspont, ha az antropocentrikus szemléletben semmi kifogásolnivalót sem találunk, és nem érezzük problémásnak, hogy az ember uralkodik a természeten, mivel a természeti létezőket nem tekintjük az emancipáció potenciális alanyának. Ez esetben az ökokritika feladata olyan viszony kialakítása az élő környezetünkkel, amelynek kifejezetten az ember számára kell jóval megfelelőbbnek lennie a jelenleginél.

Ez a személet az előbbivel szemben kevésbé osztozik az animal liberation mozgalom céljaival (amely az „emberi” és „nem-emberi” állatok közötti határvonal felszámolására törekszik), és kevésbé lenne szkeptikus a GMO gyakorlataival kapcsolatban, ha utóbbi nem a tőke, hanem az emberiség érdekeit szolgálná. (Jó példa a „szuperbanán” terve, amely ideális esetben éhínségeket és a vitaminhiányból adódó megbetegedések tömegét akadályozhatná meg.) Ez az álláspont szintén elutasítja a „természet” fogalmát, főképp azért, hogy ezzel elkerülje a kortárs „ökológiai ideológia” idealizációs logikáját, ahol az „anyatermészet” naiv, már-már spirituális színezetű kitüntetésével találkozunk.

A forradalmi ökológus, Timothy Morton Természet nélküli ökológia című kötetében amellett érvel, hogy a nagybetűs „Természet” főképp a romantika irodalmának esztétizáló tendenciái által meghatározott ideologikus fantázia. Morton másutt azt is megállapítja, hogy mai természetfogalmunk a 18. században részben épp a kapitalizmus túlkapásaival szemben definiálódott újra, de

ez a természetkép mára „nem jelent hatékony védekezést” a kapitalizmust természetpusztításával szemben, pontosabban körülbelül annyit, „mintha egy úthengert próbálnánk megállítani egy karácsonyfadísszel”.

Slavoj Žižek Morton megállapításaira támaszkodik, mikor arra jut, az ökológia mára „a tömegek új ópiuma” lett, és ezzel a „globális kapitalizmus uralkodó ideológiájává” vált. Máshol egyenesen azt állítja, hogy „ha van egyáltalán valami jó a kapitalizmusban, akkor pontosan az, hogy a »Földanya«  többé nem létezik” – mivel a „kommunista Eszme iránti hűség” azt jelenti, hogy „a legszilárdabban modernnek kell maradni, és el kell utasítani minden túlságosan is könnyű és sekélyes általánosítást, amelyek révén a kapitalizmus kritikája az »instrumentális ész« vagy a »modern technológiai civilizáció« bírálatába csap át”.

Slavoj Žižek: “Az ökológia mára ‘a tömegek új ópiuma’ lett, és ezzel a ‘globális kapitalizmus uralkodó ideológiájává’ vált”.
Fotó: Wikimedia Commons

Žižek szerint az általa ökológiai ideológiának nevezett szemlélet a természet mélyen ideologikus fantáziájára épül: egy olyan fantáziára, amelyet kevéssé támaszt alá a materiális valóság. Hangsúlyozza, hogy a természeti környezetünk története véletlenszerű ökológiai katasztrófák sorozata, a humán genom 90%-ban azonosítható funkcióval nem rendelkezdő „hulladék DNS” (junk dna), a természet „törvényei” fölött pedig nem egy (jellemzően anyaként allegorizált) bölcs szellem uralkodik, mivel ezek a folyamatok egészen kiszámíthatatlanok és véletlenszerűek. A természetet – ha létezne – inherensen instabilnak kellene tekintenünk, de Žižek szerint „a természet nem létezik”: pusztán emberi fantázia.

A „természet” fogalma baloldali szempontból rendkívül gyanús terminus. Marx a természetet pusztán a társadalmi folyamatok hátterének tekintette: „a természet magáért-valóan, az embertől való elválasztásában rögzítve, az ember számára semmi” – olvasható a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című kötetben. Marx ezzel olyan hagyományt indított el, amely tagadja a „természeti” (és ezért „történelem fölötti”) meghatározottságok létjogosultságát. A kapitalizmus naturalizál: ideológiai alapelveit (például a versenyt) természettörvényként tünteti föl, és ezzel külsőnek, adottnak és megváltoztathatatlannak állít be történeti, társadalmilag konstruált és megváltoztatható struktúrákat. Ahogy Tamás Gáspár Miklós írja, „a baloldal szembeszáll a természeti-biológiai különbségeknek a strukturális egyenlőtlenségekké változtatásával”. Szembeszáll emellett azzal is, hogy a „természetes” kitüntetett szerepet kaphasson a politikai beszédben, mivel „a »természet« nemcsak természet, hanem egyben norma, előírás, erkölcsi parancs”, amit a hatalmon lévők pusztán a hagyományra támaszkodva határoznak meg.

Nemcsak az bírálandó, ha a fennálló társadalmi rendszerek szabályszerűségeit természeti törvényekként mutatják be, hanem az is, ha a társadalmi igazságtalanságot természeti környezetünkben felismert modellekre alapozva legitimálják, vagy ha egyes csoportokat azért változtatnak „természetivé”, hogy ezzel kulturálisan lefokozzák őket.

E gyakorlatokra számos példát hozhatunk, a szociáldarwinizmustól a fajelméletig, a „természetellenességük” miatt megbélyegzett szexuális kisebbségektől a női nem „természeti lényegének” hangsúlyozásán keresztül a „természetes hierarchiák” dicsőítéséig. A természet és a kultúra szétválasztása nem pusztán a letűnt modernitás káros maradványa, hanem olyan retorikai/ideológiai stratégia, amely azon a belátáson alapul, hogy e határ felszámolása alapozza meg, és a természet diszkurzív alakzata dúcolja alá az elnyomás legtöbb formáját.

Akármennyire is elkülöníthetőnek tűnik a „természet” (a szerves külvilág) és a „természetes” (a szerves külvilágból levezetett társadalmi szükségszerűségek) kategóriája, e kettő a hétköznapi politikai nyelv, az uralkodó ideologikus képzetek szintjén kibogozhatatlanul összefonódik, mivel mindkettő a természet képzetén alapul.

Ezért egy következetes baloldali ökológiai beszédmódnak számolnia kell a „természet” fogalmából adódó veszélyekkel, és mindenképpen érdemes elkerülnie azokat az idealizációs sémákat, amelyek a kortárs ökológiai beszédmódokat meghatározzák.

Antikapitalista ökokritikai közbeszédet!

A legaggasztóbb jelenlegi környezeti probléma az üvegházhatást generáló gázok (szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid) egyre növekvő aránya a légkörben. E gázok vezetnek a globális felmelegedéshez, a földfelszín átlaghőmérsékletének folyamatos növekedéséhez. Az üvegházhatású gázok közül a legnagyobb arányú és a legtöbbet emlegetett a szén-dioxid, melyből jelenleg évente több mint 38 milliárd tonna kerül a légkörbe. A szén-dioxid-kibocsátás tekintetében az utóbbi tíz évben nem figyelhető meg csökkenés, holott ennek radikális csökkentésére lenne szükség ahhoz, hogy az emberiség kihalása megakadályozható legyen. Nem véletlen, hogy a Greta Thunberg nevével fémjelzett, sokak által ökopopulistának nevezett mozgalom is e problémára koncentrál.

Ennek ellenére a „harmadik világban” és az óceánban növekvő szemét kulturális reprezentációja (a közösségi média felületén, az online térben, a dokumentumfilmekben stb.) jóval erősebb. Ehhez nyilvánvalóan az is hozzájárul, hogy utóbbi könnyebben fényképezhető, és azt a benyomást keltheti, hogy az egyéni cselekvés változtathat a fennálló helyzeten. Racionálisan szemlélve ugyanakkor nem jelent jelentős különbséget, hogy az anyagi lehetőségeiknek köszönhetően életben maradók műanyag vagy pedig bambusz klaviatúrákon gépelve osztják-e meg egymással a tapasztalataikat, miközben végignézik az emberiség nagy részének pusztulását.

A szén-dioxid kibocsátás csaknem felét az energiatermelés (főképp a fosszilis tüzelőanyagokra épülő erőművek), ötödét a közlekedés és nagyjából tizedét az ipari termelés eredményezi. Az utóbbi években úgy tűnt, hogy ezek közül az energiatermelés átalakulására számíthatunk, hiszen a „zöld energia” termeléséhez szükséges eszközök ára meredeken csökkent. Mára azonban nyilvánvaló vált, hogy a „piac láthatatlan keze” nem oldja meg az ökológiai válságot: a befektetések elmaradásának fő oka, hogy a szektor túlságon kitett az állami támogatásoknak.

A fenti három ágazat metszetében az olajipar áll: a kanadai kultúratudós, Imre Szeman szerint a kőolaj jelentősége olyan kiemelkedő a kapitalizmus jelenkori gazdasági szerkezetében, hogy érdemes lenne egyenesen olaj-kapitalizmusról beszélnünk ennek megértéséhez.

A változáshoz tehát olyan erő létrejöttére volna szükség, amely képes szembemenni a köztudottan számos ország politikai elitjét kezében tartó kőolaj- és földgázipar érdekeivel.

Ehhez olyan szemlélet terjesztésére van szükség, amely nem áll meg az egyéni politikai cselekvés szintjén, és nem a természet önértékére, hanem az emberiség létérdekére hivatkozva érvel. E kritikának rendszerszintűnek kell lennie, és a kapitalizmus működéséről eddig termelt tudásra kell támaszkodnia. Ahogyan azt Kapelner Zsolt tömören összefoglalta,

a klímakatasztrófa elkerüléséhez a kapitalizmus meghaladása szükséges. Ez pedig kizárólag az antikapitalista ökológia mihamarabbi térnyerésével képzelhető el.

Túl vagyunk azon a ponton, ahol a különböző természetvédelmi szemléletek békés szimbiózisa járható útnak tűnik.

A fentiekben meghatározott témákkal nyilvánvalóan nem merítettük ki a baloldali ökokritika aktuális kérdéseinek körét, a két téma viszont megfelelőnek tűnik ahhoz, hogy a baloldali ökológiai szemléletet elválasszuk a polgári liberális és a polgári konzervatív szemléletektől. A marxista ökológia nagy mennyiségben termeli az – olykor az általam idézett szerzőkkel ellentétes álláspontot képviselő – elméleti szakirodalmakat. Ezekhez a magyar olvasóknak minden bizonnyal még nagyobb hozzáférést biztosít majd a Fordulat folyóirat következő, „Klímaváltozás és kapitalizmus” című lapszáma, számos fontos szöveget közölve az „olcsó természet” kérdéséről, az antropocén és a kapitalocén különböző elméleteiről vagy az ökofeminizmusról.

Nem kritikai elméletből van tehát hiány.

A fő probléma jelenleg az, hogy ezek az álláspontok jóformán láthatatlanok maradnak a közbeszéd szintjén. Sajnos még messze járunk a közös politikai cselekvés kereteinek létrehozásától, addig pedig új nyelv, új képzelet, új kultúra termelésével tudunk tenni valamit.

A baloldali publicisztika és a kérdésekben állást foglaló baloldaliak feladata az, hogy az antikapitalista ökológiai elképzeléseket minél szélesebb körben terjesszék, hozzájárulva ahhoz, hogy a baloldali szemlélet végre markánsan láthatóvá váljon a klímakatasztrófával kapcsolatos befektetési tanácsok, az interneten terjedő naiv ökológiai üzenetek, a parlamenti kreténizmus atmoszférájában születő tartalmatlan pártpolitikai nyilatkozatok és a műanyag vécékefék elleni küzdelem mindent beborító áradatában.

Címfotó: Mike Bird – pexels.com

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.