A demokratizálás történeti szempontú megközelítése egyre fontosabb része a minőségi nemzetközi demokráciakutatásnak. Míg Magyarországon a politológiai szemhatár sokszor nem terjed tovább a megelőző pár évnél (olykor pár napnál), addig nyugat-európai demokráciakutatók újra felfedezik a kelet-közép-európai történelmet, illetve annak specifikus eltéréseit a nyugat-európai magrégióhoz képest.

Csizmadia Ervin

Kurt Weyland kiváló munkáiról korábban már írtam az Új Egyenlőségen, most két másik tanulmányt szeretnék bemutatni az olvasónak. Először is Giovanni Capoccia és Daniel Ziblatt: The Historical Turn in Democratization Studies című, 2010-es tanulmányáról beszélek majd, utána pedig Grzegorz Ekiert és szintén Daniel Ziblatt: Democracy in Central and Eastern Europe One Hundred Years On című dolgozatáról szólok. Mindkettő eléggé érdekesen és újszerűen közelít témájához, és kilép abból a megközelítésből, amelyet én jelen-centrikusnak szoktam nevezni. A szerzők barátságos viszonyban vannak a történelemben, s azt hiszem, jól tesszük, ha mi is feladjuk történelem-ellenes kliséinket és elkezdjük beszéltetni a történelmet.

Miért kell történelmi fordulat a demokráciakutatásban? Capoccia és Ziblatt elmélete

Az első mű egy nagyszabású kísérlet a demokráciakutatás új fókuszba helyezésére. Mint a dolgozat címe is mutatja, a szerzők azzal a programmal lépnek fel, hogy történelmi fordulatot idézzenek elő a demokráciakutatásban. A mainstream-politikatudománnyal szemben tehát a történelemre hivatkoznak, és új időperspektívából néznek a jelenkorra is. Szerintük először is nagyon komolyan el kell kezdeni a régebbi demokratizálódások kutatását, ugyanis több évtizedig „szunnyadt” az 1848-cal induló és az 1970-es évekig tartó európai demokratizációs folyamat vizsgálata. Ennek oka, hogy a politikatudós szakma a hidegháború időszakában, de még utána is rövidtávú fejleményekkel volt elfoglalva. Azért is történt ez így, mert azok, akik ebben a témában illetékesek voltak, az európai átmeneteket, demokratizálásokat „problémamentesebbnek” gondolták a kelleténél, illetve azt tartották, hogy – mivel empirikusan jól kutatott területről van szó – már minden fontosat megírtak róla. A két szerző hivatkozik az ismert tranzitológusra, Thomas Carothersre, aki az 1990-es évek végén jelzi az átmenet demokratizálási eufóriájának lecsendesedesülését, s ez felveti egy újabb, a történelemmel ismét kalkuláló szemléleti perspektíva előtérbe kerülését.

A szerzők rengeteg demokrácia-kutató nézeteit ismertetik, de ettől eltekintek, hiszen gyaníthatóan a magyar olvasók legtöbbjüket nem ismerik. Talán mégis álljon itt kivételként a nagy klasszikus, Barrington Moore neve, bár a szélesebb közvélemény itthon őt se nagyon ismeri, ezzel szemben Nyugat-Európában nagyon jól cseng ma is a neve.

Capoccia és Ziblatt azért mutatja be a különféle szerzőket, mert rajtuk keresztül tudják számba venni a mainstream demokráciaelmélet legfőbb hibáit. Három ilyet emelnek ki:

  1. Csekély mértékben foglalkoznak a rendszerek belső, rövidtávú átalakulási folyamataival, inkább a rendszerek általános fejlődési pályáit akarják felvázolni;
  2. Relativizálják a nemzetközi tényezőket, s helyettük inkább a belpolitikai változók demokratizációra gyakorolt hatását hangsúlyozzák;
  3. Túlzott hangsúlyt fektetnek az osztályok-szempontra, mint a rendszerváltozások fő befolyásoló tényezőjére.

Ezzel szemben a szerzők megközelítése szerint a történelem nem „simán” vált egyik korszakból a másikba, hanem válságok és éles váltások révén fejlődik, különböző, hosszú távú hatásokkal rendelkező események által szétszabdalva.

Ahhoz tehát, hogy a demokratikus intézmények kialakulását reálisan tanulmányozhassuk, „vissza kell menni” (az időben), és szisztematikusan végig kell elemezni azokat a történelmi eseményeket, amelyek során a demokratikus intézmények kialakultak vagy jelentősen átformálódtak.

Az epizódok okaira és következményeire való koncentrálás egy olyan megközelítést eredményez, ami jobban megragadja az intézmények kialakulásának okozati komplexitását, valamint – ha már létrejöttek – az intézmények jövőbeli politikai hatását. Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy a szerzők olyan empirikus szabályszerűségekre világítsanak rá, amelyeket egyébként figyelmen kívül hagynának: vagy azért, mert kizárólag a demokratikus fejlődés nagy hullámaival és annak visszamenőlegesen megállapított „pályáival”, vagy azért, mert csak a demokratikus átmenet fordulópontjaival foglalkoznak.

A demokratizálási folyamatot „történelem nélkül” vizsgáló megközelítések három módszertani „kelepcéje” a következő: 1. A kiváltó okok sokféleségének figyelmen kívül hagyása (ignoring causal heterogeneity); 2. A mikro alapok (micro foundations) és a stratégiai együttműködés következményeinek alulértékelése; 3. A változók lehetséges ok-okozati kölcsönösségének figyelmen kívül hagyása, ezáltal a külső függés (path dependency) demokráciára gyakorolt hatásainak nem megfelelő értékelése.  Ugyan az összehasonlító ország elemzések hatékonyak a demokratizáció szerkezeti összefüggéseinek azonosításában, de egy olyan okozati modellre épülnek, ami homogenitást feltételez a vizsgált elemek között. A szerzők azonban különböző példákon bemutatják: a demokratizálódás egyrészt nem mindig az alulról jövő nyomás, hanem például az elitek hatására jön létre; másrészt több kiváltó oka is lehet, amelyek időben, térben változnak (például megváltozott feltételek mellett a demokratizációs folyamatban résztvevő szereplők is megváltoztatják a stratégiáikat és alkalmazkodnak).

A szerzők öt pontban vázolják, hogyan kell a demokratizációt történelmi szemszögből vizsgálni.

  1. „Előrefelé olvasás”. A klasszikus elemzés és az institucionalista irodalom új eredményei alapján azt hangsúlyozzák, hogy a történelmet nem „visszafelé”, hanem „előrefelé” kell olvasni. Ahhoz, hogy megmagyarázzuk a demokratizálási folyamatot, a végső eredmények vizsgálata helyett vissza kell térni azokhoz a pillanatokhoz, amikor az intézmények ténylegesen létrejöttek, és meg kell vizsgálni a rendelkezésre álló erőforrásokat, intézményi hagyományokat, ideológiákat, amelyek az intézményépítésben résztvevő szereplőket befolyásolták.
  2. Szaggatott intézmények. A demokratizálás valójában intézmények szaggatott létrejövetelének folyamata. A demokráciák összetett intézményes felépítményei csak ritkán alakulnak ki egyszerre, épp ellenkezőleg: különböző intézmények különböző okokból és időben jönnek létre. Ezért fontos az elemzést leszűkíteni az egész rendszer helyett az intézmények kialakulásának részletes vizsgálatára, amelyek együttesen meghatározzák a politikai rendszerek tartalmát.
  3. Politikai döntések és intézmények. Mivel a demokrácia történetileg elnyújtva és különálló intézményes mozgásokként jön létre, a kutatási stratégiában rekonstruálni kell a politikai döntéseket az intézményes mozgások és változások epizódjainak kontextusában. Ez a stratégia lehetővé teszi, hogy megtudjuk: valójában miről vitatkoztak a szereplők, rávilágítva olyan változókra, amelyeket korábban figyelmen kívül hagytak. Az is fontos, hogy így az intézményi szintű változások politikai aspektusait direktebben be tudjuk vonni a demokratikus fejlődés vizsgálatába. Az epizódok elemzése rámutat többek között arra is, hogy a demokratikus intézmények feletti konfliktusok nem egymástól „elszigetelten” zajlanak, s nem csupán az adott kor belpolitikai viszonyait tükrözik. Ellenkezőleg: a sikeres vagy épp sikertelen demokratizációról szóló korábbi tapasztalatok befolyásolhatják a hatalomelosztást; a „múlt” tanulságainak értelmezése jelentősen megváltoztathatja a szereplők viselkedését.
  4. Többdimenziós konfliktustér – a pártok autonómiája a konfliktustérben. Ezzel a megközelítéssel meghaladható a korábbi kutatások osztály-szempontokra, vagy a szocioökonómiai változók kizárólagosságára épülő megközelítése, hiszen rá lehet mutatni: sokféle konfliktus motiválja és formálja a szereplőket, s csakis egy ilyen bonyolult konfliktustér működésének megértéséből érthetjük meg a demokratikus intézmények kiemelkedését is. Ha visszanézzük a demokratikus intézmények kialakulása körül jelentkező konfliktusokat, akkor azt látjuk, hogy a szocioökonómiai tényezők mellett a vallási, az ideológiai és az etnikai megosztottság fontos szerepet játszik. Ezeket a tényezőket eddig elhanyagolták, mint ahogy azt is, hogy az ilyen jellegű konfliktusok „megformálásában” a pártoknak jóval nagyobb szerepük volt az eddig feltételezettnél. Pártok már azelőtt is léteztek Európában, hogy demokrácia lett volna, ezért az európai demokratizáció mintáinak megmagyarázásához elengedhetetlen a pártok közötti és pártokon belüli erőviszonyok vizsgálata csakúgy, mint a pártok viszonyainak vizsgálata az érdekcsoportokhoz az intézményi változások fontos pillanataiban.
  5. A nagy összkép helyett kisebb epizódok. Végül a szerzők kutatási stratégiájának ötödik eleme, hogy a demokratizálás folyamatát módszertanilag újra kell gondolni, s azt az epizódok kutatására kell fektetni. Vitatják, hogy a kutatásokban általában a nagy „fordulópontokra” (1848, 1918, 1945 és 1989) koncentrálnak. Nem vitatják az ezen évszámok mögött meghúzódó események „átalakító” jellegét, de ezek a periodizálások félrevezetőek is lehetnek. Ha ugyanis az elemzés fókusza elmozdulna a demokratizálódás egészéről az egyes intézmények (például a választójog kiterjesztése, az új alkotmány elfogadására, a választási rendszer reformja, vagy a választási csalás megelőzésére szolgáló szabályokra stb.), akkor az elemzés középpontjába az ezen intézmények számára kritikus elágazások kerülnének, nyitva hagyva a lehetőséget, hogy a demokratikus reformok elakadnak, vagy visszájára fordulhatnak. Ezek az elágazások a demokratizálás egésze számára létfontosságúak. Mindez pedig azért is fontos, mert a különböző intézményfejlődési folyamatok komplementer vagy konfliktusos jellege meghatározza a demokratizálás egész folyamatát, különböző típusú demokráciákat és különböző szintű rezsim stabilitást eredményezve.

Összességében tehát a felvázolt megközelítés a demokratizálást intézményes változások feletti küzdelmek és alkuk hosszú, összefüggő és egyéni epizódokból álló láncolatának tekinti. Ezeknek az utólag kevésbé látványos küzdelmek és alkuk eredményezik a különböző intézmények létrejöttét és változását. A jövőbeli kutatásokra nézve ez felismerés háromféleképp hathat. Egyrészt az események vizsgálata kiegészíti a domináns „tranzitológiai” szemléletmódot, amely főképpen a demokratizálások nagyobb íveire koncentrál. Másrészt az elemzőknek fel kell tenniük azt a kérdést: mi kapcsolja össze az eseményeket hosszú távú mintázatokká? Capoccia és Ziblatt szerint az európai demokratizálások jelentős belpolitikai törésvonalak fölötti konfliktusok következményei, amit befolyásoltak határokon átívelő behatások, a gondolatok áramlása, valamint olyan meghatározó események (újabban mondjuk a prágai tavasz, vagy a berlini fal leomlása). Harmadrészt az elemzés felhívja a figyelmünket a pártok fokozott jelentőségére a demokratikus reformok formálásában, nem csak „közbenjáróként”, hanem fő „mozgatórugóként” is. Ennek elhanyagolása súlyos félreértésekhez vezethet a demokratizálási folyamatok megítélésében.

Miért fontos a prekommunista örökség tanulmányozása? Ekiert és Ziblatt koncepciója

 A másik áttekintésre kerülő tanulmány az East European Politics and Societies című folyóirat kelet-közép-európai demokráciák helyzetéről szóló tematikus számában jelent meg, 2013-ban. Daniel Ziblattot már ismerjük a Capocciával közösen írott cikke alapján; Grzegorz Ekiert pedig szintén az összehasonlító demokrácia-elmélet elismert kutatója. Ebben a közös cikkükben a hosszú távú demokratikus fejlődés vizsgálatára irányuló kutatási koncepciójukat fogalmazzák meg, aminek fundamentális eleme, hogy – nagyon hasonló a kiindulópont, mint a fenti cikk esetében – el kell szakadni a hagyományos demokrácia-elméletek sztenderd megközelítésétől, például attól, hogy Kelet-Közép-Európában, 1989-90-ben egy „harmadik hullámos” demokratizálódás zajlott le. Ehelyett azt ajánlják nekünk, hogy a 25 éve lezajlott átmenetet egy évszázados – a 19. században megkezdődő – folyamat utolsó állomásának tekintsük. E 19. századi folyamat (ma is időtálló) két sarokpontja a liberális-demokratikus államépítés és az Európához való csatlakozás. A két szerző tehát ahhoz az iskolához sorolható, amely hosszú folyamatokban gondolkodik, és az a véleménye, hogy a posztkommunista transzformáció egy hosszú történelmi demokratizálódási folyamat része.

Fotó: Bruce Mars, CC

Ellentétben a hagyományos átmenet-elméletekkel, amelyek a kommunista/szocialista hagyománnyal való szakítást helyezik vizsgálatuk centrumába, Ekiert és Ziblatt rámutat, hogy létezik olyan megközelítés is, amely a prekommunista tradícióknak tulajdonít megkülönböztetett jelentőséget. Ezeket a hagyományokat az átmenet elnyomta, visszaszorította – a maga idején részletesen elmondtam, miért. Ám ennek a régebbi hagyománynak az elővétele a demokratikus átmenet során bekövetkező kudarcok logikus következménye, s abból fakad, hogy az évszázados demokratizálási folyamatban egyedül a kommunista periódus nem képez szerves részt. Természetesen ez vitatható álláspont, hiszen ezzel ellentétes vélemények szerint a kommunista (szocialista) periódus éppen hogy modernizációs jellegű volt és a maga kezdetleges módján kapcsolódni kívánt az aktuális nyugat-európai trendekhez. A szerzők is érzékelik azt, hogy a kontinuitás-diszkontinuitás problematika nagyon is ingoványos, mert így írnak: „hogyan tudjuk szisztematikusan és meggyőzően megmagyarázni azt a tényt, hogy a távoli múlt ma is jelen van és formálja a mai viszonyokat, miközben a kommunizmus közbeékelődve egy diszkontinuus szakasznak tekinthető?”

Ezek valóban lényeges kérdések és a szerzők a mainstream átmenet-elméletek által elhanyagolt strukturális, kulturális és történeti faktorok fontosságára hívják fel a figyelmünket. Különösen érdekes felvetésük, hogy a néhai szovjet blokk országaiban tapasztalható demokratizálás utáni ellentmondások nem a kommunista, hanem ezzel a tágabb prekommunista örökséggel függenek össze. Ezt az örökséget nem esetlegesként, hanem az eddigiektől eltérő módon, mint az európai demokratizálódási folyamat fontos konstitutív elemét kell kezelnünk. Ez merőben újszerű megfogalmazás, hiszen a napjaink legtöbb demokrácia-elmélete a régebbi múltat legfeljebb, mint a mai demokratizálódást akadályozó vagy a „régi világot” reprezentáló elem összességét tudja számba venni, rengeteg elfogultsággal és egyoldalúsággal.

Ekiert és Ziblatt persze nem azt szorgalmazza, hogy az egyetlen „elismert” múlt-örökség (kommunizmus) helyett mostantól kizárólag annak ellentettjére (a prekommunista örökségre) koncentráljunk; álláspontjuk az, hogy ezzel a két örökséggel, mint egyenrangúval számoljunk egy szintetikus elmélet keretében. A prekommunista örökség tanulmányozása persze a máig ható folytonosságokra való rámutatásban kulminál, de vannak „közbülső” eredményei is. Mint például az, hogy e tradíciók jobb ismerete hozzásegíthet bennünket a kommunista periódus sikeres vagy kudarcos liberalizáló és demokratizáló kísérleteinek megértéséhez. Ez utóbbiak ismerete pedig abban segíthet, hogy pontosabb képet tudjunk alkotni az egyes volt szocialista országok számára az átmenet idején rendelkezésre álló lehetőségstruktúrákról.

A régi történelmi előzményekhez való fordulás azonban a szerzőkben is további kérdéseket vet fel: mennyire lehet precíz egy ilyen történeti analízis? Valójában hogyan mutatkozik meg ez a történeti állandóság, amikor inkább a változások tűnnek meghatározónak? A történeti megközelítésű szerzők rögtön eljutnak oda, ahová más (fentebb már bemutatott) szerzők is: a kommunizmusból a demokráciába való átmenet alapvetően diszkontinuus jellege feszültségben áll a demokratikus intézményépítés követelményeivel. Az uralkodó felfogás az intézmények középponti szerepe és az intézmények általi konszolidáció. Csakhogy az intézmények – átmenetek idején – könnyen elveszíthetik orientáló szerepüket. Ekiert és Ziblatt a nagyon találó „intézményes mimikri” kifejezést alkotják meg, ami utal a formális és az informális intézmények között létrejövő szakadékra. Mivel a formális intézmények megtörik a folytonosságot (de nekik kéne konszolidálniuk), az informális intézmények viszont folytonosak (de sokszor kontrollálatlanok és diffúzak), valóban egy „mimikri-állapot” jön létre.

Ekiert és Ziblatt – hasonlóképpen, mint Capoccia és Ziblatt – a történelem „előrefele” olvasását ajánlják a mai kor megértéséhez, nem pedig a „visszafele” olvasást. Ennek keretében a kelet-közép-európai régió egymásba is átvezető történelmi fordulópontjait (1918, 1945, 1956, 1968) kell vizsgálni. Azt mondják, hogy kis, régióbeli nemzetek történelmi balszerencséjét (például Trianont vagy Jaltát) a kutatók általában a nemzetközi politika következményeként értelmezik, amelyre az egyes belső szereplőknek nem nagyon volt ráhatásuk.  Ezt a megközelítést nem osztják, s amellett érvelnek, hogy a belső folyamatok kutatására az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani.

Ráadásul az is fontos tételük, hogy a történelmi folyamatokat nem szinkron-folyamatokként kell vizsgálni. Ez a kutatóktól nagyfokú szemléletváltást követel, hiszen a demokratizálódást a továbbiakban nem „nagy egészben”, hanem egymástól különálló intézmények kialakulásként és működéseként célszerű vizsgálni. Ha így teszünk, nagyon különböző történetekre bukkanunk, és ez hozzásegíthet bennünket a posztkommunista világ hibrid rendszereinek jobb megértéséhez is.

Ők sem értenek egyet azzal, hogy a demokratizálások magyarázhatók volnának az osztályszempont segítségével – lehetséges, hogy az osztályszempontok a nyugati demokratizálódásokban fontos szerepet játszottak, ám a posztkommunizmusban nem. Viszont inkább utalnak a nacionalizmusnak a liberalizálódást és a demokratizálódást előmozdító pozitív szerepére.

Végül is „a régió, mint egész különösen érzékeny az előfeltételek, illetve a háttérfaktorok hatására” Az előfeltételek egyik legfontosabbika a folytonosság, ezért a két szerző azt javasolja, hogy a törés hangsúlyozása helyett a jövőben ez kerüljön a kutatások centrumába. Legalább ilyen fontos ugyanakkor feltárni az Európa nyugati és keleti része közötti kapcsolatok formálódásának mechanizmusát, illetve el kell kezdeni a régió újszerű módon történő tanulmányozását is.

A régió kutatásával kapcsolatban metodológiai érzékenységről is tanúbizonyságot téve, a szerzők megkülönböztetik a rendszerfüggősség és a kontextus-függőség fogalmát. Azt állítják, hogy a kutatók nagy része ott követi el a hibát, hogy a régióbeli országok fejlődésében összetéveszti ezt a kettőt, s rendszerfüggőségnek nézi azt is, ami kontextus-függőség (vagy másképpen helyi sajátosság).

Dolgozatuknak talán ez a legfigyelemreméltóbb része: „A legszignifikánsabb kihívás a kutatás számára metodológiai. Hogyan tudunk empirikusan vizsgálni helyzeteket, amelyekben a történeti folyamatosságok időnként mélyen megváltoznak, s ezek újraszabják nemcsak a politikai és gazdasági intézményeket, de a területi és etnikai viszonyokat is”. S legalább ilyen fontos: „melyek azok a mechanizmusok, amelyek reprodukálják a normákat, intézményeket, mentalitásokat és hitrendszereket, dacára a gyakori forradalmi átrendeződéseknek. Röviden a folyamatosság hogyan van jelen?”

Végül a tanulmány megállapítja, hogy a kutatások az elmúlt évtizedekben a változásokra (új államok létrejötte, rezsimváltások stb.) koncentráltak, míg a kontinuitás mintáinak kutatására kevesebb energia jutott. Ezért is olyan nehéz megérteni azt a mai helyzetet, amikor a múltbéli hagyományok egyre erőteljesebben megjelennek. A posztkommunista transzformáció eredményeinek megértése ezért a kommunista rendszerből a demokráciába való átmenet fogalmi és szemléleti rendszerének keretében nem lehetséges. Ugyanakkor természetesen nem szabad átesni sem a másik oldalra: empirikusan és analitikusan csak akkor fogjuk a mostaninál jobban megérteni a kelet-közép-európai hosszú demokratizálásokat, ha a kontinuitás és a diszkontinuitás közötti interakciót kezdjük vizsgálni.

Újraértelmezni a hazai helyzetet

Nyilvánvaló, hogy a két fenti dolgozat a mai hazai helyzet értelmezésében is segíthet nekünk. Ennek a mai helyzetnek a megértését számos körülmény nehezíti.

Az egyik, hogy túlságosan foglyai vagyunk a jelencentrikus megközelítéseknek, s szemléletünkbe alig hatol be a történelem (ha pedig behatol, nagyon egyoldalúan).

A másik, hogy a demokratizálás folyamatát egy meglehetősen mechanikus értelmezésben interpretáljuk: 1990-ben megtörtént az átmenet, amely később visszafordult és azért fordult vissza, mert egy politikai szereplő (történetesen a Fidesz) „elárulta” korai elveit és elfordult a demokráciától.

Nem kívánom minősíteni ezt a megközelítést (maradjunk annyiban, hogy enyhén szólva is egyoldalú), s csak azt kérem az olvasótól, hogy a fenti két tanulmány kontextusában állítsa mérlegre a magyar helyzetet. Ha ugyanis ezt tesszük, a magyar politika elmúlt 30 éve máris ritkán feltett kérdések garmadájával szembesít minket. Ezek közül a leghúsbavágóbb mindjárt a nézőpont megválasztása: milyen időperspektívából értékelünk? Bemutatott szerzőink nyilvánvalóan történeti politikatudósok, de itthon ez a nézőpont szokatlan és kevesen vállalkoznak hozzájuk hasonlóm tablók készítésére. Ugyanakkor, ha lemondunk erről a történeti szemléletről, egészen egyszerűen elszegényítjük a tudásunkat s megnövekszik a sematikus interpretációk esélye.

A két fenti dolgozat mindenesetre arra késztet minket, hogy vonatkoztassunk el az itthon megszokott aktuálpolitikai konnotációktól, a sematizmustól, és fókuszáljunk átfogóbb kérdésekre. A mai magyar politika nagyon is megkívánja, hogy egy másfajta demokráciaelméleti paradigma felől is megvizsgáljuk. Túl könnyen jutottunk odáig, hogy Magyarországon a demokráciát az autokrácia váltotta fel, s ezzel elméleti kérdések és dilemmák sokasága került zárójelbe. A történeti demokráciaelméletek segítségével célszerű kinyitnunk a vitákat, és mélyebb, sokoldalúbb válaszokat keresni a felmerülő kérdésekre.

Címfotó: Tóth Gergő, Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.