Bár a Sargentini-jelentést követő európai parlamenti szavazás eredménye egyértelmű arculcsapás Orbán Viktor számára, mégis tökéletesen beleillik a politikai narratívájába: az európai politikai elit ellene, míg az emberek mellette állnak. De ezen az úton vajon válhat-e belőle meghatározó európai politikus?

Krekó Péter

„Orbán Viktort ünnepli Európa” − hangzott el egy kormányzati finanszírozásból működő televíziócsatorna műsorában a Sargentini-jelentés nyomán tartott 7. cikkely szavazás kapcsán. Az európai parlamenti tagok kétharmaddal megszavazták azt a javaslatot, aminek következtében fel is függeszthetik Magyarország szavazati jogát az EP-n belül. Orbán megpróbálta csökkenteni a szavazás súlyát, azt állítva, hogy kizárólag a „múlt politikusai” szavaztak ellene, és a „migrációpárti elit” támadja őt, mivel ők menekültekkel akarják elárasztani Magyarországot. Egy kormányközeli hírlap Facebook- és Twitter-hozzászólásokat közölt, melyeket Orbán támogatók írtak, hogy bizonyítsák, az emberek többsége Orbán mögött áll.

Mint Donald Trump, aki politikailag egyre erősebbé válik minden egyes, őt érő támadással, Orbán is Dávid szerepébe vágyik, aki szembeszáll a jóval nagyobb és erősebb Góliáttal, aki az ő értelmezése szerint nem más, mint Brüsszel.

Vajon ez a politikai taktika elég számára, hogy nagy fölénnyel nyerje az EP választásokat? Határozottan igen. De vajon arra is elég, hogy megváltoztassa Európa politikai színterét? Természetesen nem.

Egyre nyilvánvalóbbá válik Orbán szándéka, hogy meghatározó európai politikus legyen. Mégis van négy tényező, ami azt bizonyítja, hogy ez sokkal nehezebb feladat, mint ahogy ő ezt gondolja.

A négy tényező:

Első: Orbán túlbecsüli az európai populista forradalom sebességét és mélységét.

Ahogy Cas Mudde megfogalmazza: az európai populisták sokkal inkább alkotnak hangos kisebbséget, mint csendes többséget, aminek beállítják magukat. A Pew közvélemény-kutató cég nyugat-európai felméréséből kiderül, hogy a hagyományos, tradicionális pártok népszerűbbek, míg a populista pártok kevésbé népszerűek, mint ahogy azt legtöbbször feltételezik. Továbbá a szavazók fontosabbnak tartják a hagyományos jobboldali-baloldali, mint a mainstream-populista törésvonalat.

Várhatóan emelkedni fog ugyan a populista képviselők száma az EP választások után, azonban ez mégsem lesz „populista forradalom”, ahogy ezt Orbán elképzeli és hangoztatja. Azok a politikai erők, amelyek jelenleg Orbánt támogatják, kevesebb, mint az egyharmadát teszik ki a teljes Európai Parlamentnek. Bizonyára néhányan Orbán csendes vagy hangos támogatói közül erősödni fognak a választások után (pl. az olasz Liga a Nemzet és Szabadság Európája pártcsaládban), mégis sokan el fogják hagyni az EP-t azok közül, akik a mostani szavazáson Orbánt támogatták. Ilyen például a brit Konzervatív Párt vagy az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja, amelyek biztos nem lesznek tagjai a Brexit utáni Európai Parlamentnek. Ráadásul még csak nem is az összes populista politikus támogatja Orbánt. Az olasz 5 Csillag Mozgalom legtöbb képviselője például Orbán ellen szavazott a 7. cikkely kapcsán, és nem támogatták a Salvini-Orbán találkozót.

Második: A bevándorlás és a menekültválság nem az egyetlen téma, ami foglalkoztatja az európaiakat, ellentétben azzal, amit Orbán állít.

Orbán úgy gondolja, hogy ez az a téma, aminek köszönhetően igazán erős szavazóbázist tud felépíteni. A magyar kormány rendszeresen végez közvélemény-kutatásokat különböző európai országokban, melyek eredményei szerintük alátámasztják az ő állításukat. Az európaiak nyugtalanok a terrorizmus és a bűnözés miatt, valamint úgy gondolják, hogy ezeknek a problémáknak közük van a bevándorláshoz.

Viszont a kormányközeli sajtómágusok két fontos dolgot elmulasztanak a közvélemény alapján. Az egyik: a téma fontossága egyre inkább csökken Európában. Ahogy az a legutóbbi Eurobarométer felmérésből kiderül, azoknak az aránya, akik a migrációt a két legfontosabb tényező közé sorolják, amivel az országuk jelenleg szembenéz, 36%-ról 26%-ra csökkent a 2015-ös menekültválság óta. A második: a nyugat-európaiak túlnyomó többsége (66%) úgy gondolja, hogy a migráció gazdaságilag erősíti az országukat, szemben 28%-kal, akik szerint a migráció teher. Az általános, differenciálatlan idegengyűlölet, ami jellemzi Orbánt (saját szavaival: „Mi nem akarjuk a sokszínűséget és nem akarjuk nemzeti kultúránkat, tradícióinkat, hogy keveredjenek más népek kultúráival”), nem meghatározó gondolkodás Nyugat-Európában.

Harmadik: Orbán nyíltan elutasítja az együttműködést és szolidaritást más országokkal a menekültválság kapcsán.

És nemcsak ő, hanem a képviselői, diplomatái egyaránt. Nemzetközi szinten más kormányok általában be akarják bizonyítani, hogy támogatják egymást és elfogadják nemzetközi kötelezettségeiket a menekültekkel kapcsolatban. Orbán és képviselői ezzel szemben nyíltan egyértelművé tették, hogy nem akarnak menekülteket (migránsokat), és nem vesznek részt semmiféle betelepítési tervben.

Még az olasz Matteo Salvini is diplomatikusabb a kérdés kapcsán. Salvini ezt nyilatkozta pár hete a Deutsche Welle-nek: „Mindenkivel valami jót szeretnék elérni. Orbán Viktor arról beszél, hogy meg kell védeni Európa határait, támogatni kell a származási országokat és Afrikát a migráció kapcsán. Egyetértek vele. Angela Merkel a menekültek Európán belüli elosztását szorgalmazza, és én ezzel az ötlettel is egyet tudok érteni a nagyon közeli jövőben.”

Orbán, főleg miután zsinórban harmadszorra is kétharmaddal nyerte a választásokat, teljesen elvesztette együttműködési készségét. Azonban ez nem működőképes a diplomáciában, és ez az egyik ok, ami miatt nem talált szövetségeseket az EP-szavazásnál.

Továbbá, még egyszer: az emberek nincsenek szükségszerűen Orbán mellett. Európa külső határainak a megvédése népszerű ötlet (egyébként az Európai Bizottság is ezt támogatja), elutasítani a szolidaritást és a közös tehercipelést már kevésbé. Az európaiak 78%-a gondolja például, hogy a menedékkérőket jobban el kellene osztani az összes EU-tagállam között.

Negyedik: Orbán alábecsüli a kelet-nyugat törésvonal súlyát a nemzetközi szövetségesek kapcsán.

Az egyik legfontosabb megállapítás a szeptemberi európai parlamenti szavazás után az, hogy Orbánnak sokkal több támogatója van Kelet- és Közép-Európában, még ideológiailag távol álló pártok kapcsán is (cseh kommunisták, szlovák szocialisták), mint Nyugat-Európában.

Orbánnak vannak támogatói nagyobb, nyugat-európai országokban is, például Salvini Olaszországban, Marine Le Pen Franciaországban és Geert Wilders Hollandiában, mégis úgy tűnik, hogy nagyobb a szolidaritás, és üzenetét is jobban megértik Kelet-Közép-Európában.

Orbán több fontos, nyugati támogatót is elveszített, például a német Kereszténydemokratákat, de még az osztrák Néppártot is, akiket megbízható szövetségesként tartott számon. Nyugat-Európában erős narratíva a kelet-európai „potyautasok”, „barbárok” meghatározás, akik csak felhasználják az EU-tól kapott pénzeket, de nem tisztelik az európai törvényeket, és nem mutatnak hajlandóságot az együttműködésre. Orbán a kompromisszumképtelen, makacs, konfrontatív politikai felfogásával egyértelműen csak tovább erősíti ezeket a nézeteket.

Röviden: Orbán nemcsak, hogy nem élvezi a politikai „elit” támogatását, ahogy állítja, de az „átlagemberek” támogatását sem, különösen nem Nyugat-Európában. Ily módon nehéz lesz átalakulnia befolyásos európai politikussá a bajkeverő szerepéből, amiben jelenleg tetszeleg.

Orbán úgy tekint a jövő májusi EP-választásokra mint politikai forradalomra, azonban valószínűleg csalódott lesz az eredményekkel kapcsolatban. A reményei, hogy az Európai Néppárt megosztott lesz Macron által, és ő maradhat a csoportban, valószínűleg ábránd csupán, és a politikai spektrum széléről nehezebb masszív szavazóbázist kiépíteni.

Orbán úgy futja a maratont, mintha rövidtávfutó lenne, azonban egyedül marad, mivel a táv hosszú, és a többiek lassabban futnak. Ugyanis a politika az Európai Unióban sokkal inkább a hosszútávfutóknak való.

A cikk eredeti, angol verziója az EUObserver oldalon jelent meg 2018. szeptember 17-én.

Címfotó: MTI, Miniszterelnöki Sajóiroda – Szecsődi Balázs