Földes György – Antal Attila – Kiss Viktor (szerk.): Marx 200 – Interpretációk, irányzatok, iskolák. (Budapest: Napvilág, 2018.)

A kapitalizmus legkövetkezetesebb, legrendszerszerűbb kritikusa Marx volt. Mégis, ahogy az 1929-es nagy gazdasági világválság után, úgy 2009 után sem a baloldali világértelmezések és politikai áramlatok nyertek teret, hanem a radikális jobboldal. Miért van ez így?

Pogátsa Zoltán

„Marx ist muss!” – ezzel a vicces táblával tüntettek Bécsben a 2008-as válság kitörésekor. A kapitalizmus legkövetkezetesebb, legrendszerűbb kritikusa egyértelműen Marx volt, illetve későbbi követői. Véleményem szerint az angol gyakorlatnak megfelelően tudományos, módszertani követőit marxiánusnak, politikai követőit marxistáknak helyes hívni.

Mégis, ahogy az 1929-es nagy gazdasági világválság után, úgy 2009 után sem a baloldali világértelmezések és politikai áramlatok nyertek teret, hanem a radikális jobboldal. Miért van ez így?

Azért, mert a marxi gondolat halott? Sokan gondolták ezt így 1989 után, tévesen azonosítva a szovjet rendszert a marxizmussal. Főleg a jobboldalon népszerű az a tézis, mely szerint az 1883-ban meghalt Marx valahogy felelős lenne az 1922 és 1991 között létező Szovjetunió kétségtelenül gigantikus bűneiért. Aki valóban ismeri Marxot, az tudja, hogy őt szinte teljességgel a kapitalizmus foglalkoztatta. Nem adott igazi receptet az utána következő társadalomnak. Ez a másik, amivel támadni szokták – nyuszika sapkája. Amit mégis írt a kívánatos társadalomról, az ellentmondásosan néha kommunista, néha szocdem.

Nagyon sokan próbálták meg azt is bebizonyítani, hogy a marxi gondolat tudománytalan, meghaladott, nem igazolta a történelem, stb. Éppen ezért érdekes kísérlet a magyar közegben a Napvilág kiadó könyve, melyet Marx születésének 200. évfordulójára jelentettek meg, számos igen neves hazai baloldali szerző írásainak válogatásként. A kihívás teljesen világos:

egy egykori szocialista országban, a létező szocializmusból kiábrándult társadalomnak bemutatni, mi az, ami Marxból a kapitalizmus egyértelmű válságjelenségei – klímakatasztrófa, extrém egyenlőtlenségek, elidegenedés, automatizáció stb. – között releváns, hasznos.

Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, mennyiben sikerült ez a kötet szerzőinek.

Identitáspolitika vagy újraelosztási politika?

Rögtön az első írás erős felütés. Huszár Ákos (MTA) az egyik legkurrensebb dilemmáról ír. Nancy Fraser amerikai marxista-feminista és Axel Honneth, a német kritikai elmélet filozófus képviselője ismert disputáján keresztül mutatja be, hogy a jobboldal kihívásaira a baloldal azért volt képtelen ütős választ adni, mert túlságosan a liberálisok befolyása alá került. A liberálisok számára pedig a felső középosztály életmódhoz és identitáshoz kötődő kérdései voltak fontosak: az etnikum, a legkülönbözőbb szexuális identitások elfogadtatása, az életmód („vegán”, „Waldorf iskola”, „mindfulness”) kérdések. Ezekkel nem az a baj, hogy ne lennének fontosak. Ezek a baloldal humanizmusa számára teljességgel befogadhatók és képviselhetők. A probléma az, hogy a baloldal befolyásos liberális szövetségesei viszont nem hajlandóak megfelelő súllyal képviselni az elosztási kérdéseket, mert azok a saját elitpozícióikat is érintenék. (Ha felvállalnák, már nem liberálisok, hanem baloldaliak lennének…) Ezért ezek az elosztási, gazdasági igazságossági kérdések árnyékban maradnak az identitáspolitikához képest. Az más kérdés, hogy ez lett volna a kötetnek az a fejezete, amely a marxi osztályelméletet ismerteti, tárgyalja, és ez elmaradt. Ez pedig elég komoly hiányosság a mai Magyarországon, ahol az osztály fogalma – szemben a nyugati világgal – még mindig félig-meddig tabu.

Osztálykonfliktusok a demokratikus államban

A könyv legértékesebb fejezete Scheiring Gábor (Cambridge) összefoglalója Marx politikai gazdaságtanáról. Ékes példája annak, hogy igenis lehetséges az avítt, kirekesztő, és ráadásul a szovjet korszakra emlékeztető hochmarxista zsargon helyett befogadható emberi nyelven összefoglalni a marxi gondolat lényegét. Ez elképesztően fontos, ha Marx követői új híveket kívánnak szerezni. Scheiring értékes fejezetét éppen ezért például rendkívül jól lehet használni például oktatásban bevezetésként.

Scheiring bemutatja, hogy Marx központi gondolata, a kizsákmányolás és az osztálykonfliktus bizony a mai napig a kapitalizmus létező sajátossága.

(Hozzátehetnénk: ezt a szovjet rendszer sem tudta meghaladni, ezért is jogos azok vélekedése, akik ezt a rendszert is inkább államkapitalizmusnak, mint államszocializmusnak látják.) Scheiring jól látja: Marxnak a munkásosztály elnyomorodására vonatkozó tézise azonban látványosan nem következett be. Azt persze maga Marx is megírta, hogy átmenetileg ezt a tendenciát más folyamatok ellensúlyozhatják. Scheiring viszont arról nem ír, hogy szerinte miért nem nyomorodott el (eddig) a munkásosztály. Nos, ennek fő oka, hogy a szociáldemokrata (és tágabban a munkás-) mozgalmak Marx halála után kiharcolták a szavazójogot, a demokratikus képviseletet. Ennek nyomán pedig jelentősen kibővült az állam (oktatás, egészségügy, közösségi közlekedés stb.), amely képes volt átmenetileg új munkahelyekkel ellensúlyozni azt a Marx által helyesen megfigyelt trendet, hogy az automatizáció a munkahelyek fokozatos eltűnéséhez vezet. Másrészt pedig a szakszervezetek képesek voltak elérni a magasabb minimálbéreket, és ezzel messze a Marx által a nyers piaci viszonyokban helyesen meglátott, éppen a munkaerő újratermelését lehetővé tevő éhbér feletti jövedelmeket. Ezek így együtt azt okozták, hogy nem lett elnyomorodás, az osztálytudat inkább gyengült, a marxisták által mindig várt forradalom elmaradt.

Ezzel el is érkeztünk a Scheiring által részletesen tárgyalt és támogatott szociáldemokrata kompromisszumhoz, mely szintén a Marx által bevezetett osztálykonfliktus gondolatára épül, csak éppen a fent említett eszközökkel (újraelosztás, minimálbér, átfogó béralku stb.) képes azt demokratikus keretek közt meghaladni. A szegények szegénysége ugyanis nem független a gazdagok gazdagságától, ahogy azt mondjuk a szociológia rétegződéselméletei sugallják, hanem az egyik a másikat okozza. Az osztályelmélet jobb, mert relációt sugall, és ez a gyakorlatban is kimutatható. (Lásd erről részletesebben Ébert és Gagyit itt.)

A szociáldemokrata jóléti állam képes volt a szabadságot társítani az igazságossággal. Ez még soha más formációnak a világtörténelemben nem sikerült.

Végül Scheiring beszámol azon elméletekről is, melyek a szocdem jóléti állam elleni neoliberális ellentámadást taglalják. Ezzel sok szempontból mára visszakerülünk a szocdem kompromisszum előtti időszakba, ám az alsó osztályok politikai képviselete időközben meggyengült. Nem utolsó sorban a baloldali politikai infrastruktúra Huszár által már taglalt identitáspolitikai dominanciája miatt.

Míg Scheiring inkább a marxi politikai gazdaságtan kibontásával mutatja be annak relevanciáját, addig Artner Annamária (MTA) inkább manapság népszerű nem marxiánus elméletek dekonstruálásával igyekszik amellett érvelni, hogy miért nem elégségesek a marxi mélységekhez képest. Pikettyről például jogosan állítja, hogy a ’tőke’ népszerű fogalmát félreérti, más értelemben használja. (Erről mi is írtunk korábban.) A másik igen sokat hivatkozott művet, Acemoglu és Robinsont azonban félreérti. Az inkluzív (azaz erőforrásokat terítő) növekedéssel szembeállított extraktív (kis csoport magához húzza) kormányzást ugyanis Artnerrel szemben nem szükséges a kapitalizmus sajátosságaként értelmezni. Példa erre a jóléti kapitalizmus, amely nem extraktív, hanem inkluzív.

Gramsci és a kulturális hegemónia

Ha a baloldalnak nem tetszik a liberális identitáspolitikai kérdések előtérbe helyezése a baloldalt jobban foglalkozató újraelosztási kérdésekhez képest, akkor miért nem képviseli maga jobban az előzőt? Hiszen demokratikus körülmények között ezt szabadon megtehetné.

Nos, erre lenne pontos válasz a nem közgazdasági marxiánus irodalom talán legnagyobb eredménye Marx után: Gramsci. Ő ugyanis úgy látja, hogy formálisan demokratikus körülmények között is lehetősége van a felső osztálynak arra, hogy olyan kulturális hegemóniát hozzon létre, amely az elosztási kérdések háttérbe szorítását, elhallgatását, nevetségessé tételét, más kérdésekkel való helyettesítését végzi. Az identitáspolitika és a szórakoztató titilláció csúcsra járatása a nagyvállalatok és oligarchák által uralt privát médiában, a közmédia lerohasztása (nem csak a 2010 utáni Magyarországon!), az újraelosztási kérdések feszegetésének megbélyegzése mind-mind ezt a célt szolgálják. Böcskei Balázs ír erről az igen fontos kérdésről a kötetben, bár néha túlságosan kevéssé exponálva azok hatásmechanizmusait, és túlságosan elveszve a magyar aktuálpolitikában. Érdemes lett volna itt például behozni Chomsky elméletét a kapitalista tömegmédia konszenzusgyártó manipulációiról.

Szabad felzárkózás vagy függőség? A világrendszer-elmélet

A hazai viták szempontjából szintén nagyon fontos témát választott Éber Márk. A rendszerváltást uraló késő Kádár-kori technokrácia és a nemzetközi szervezetek máig hatóan azt sugallják, hogy egy ország felzárkózása saját magán múlik. Kitűnő példa erre a korrupció kérdése. Itt az a liberális mondás, hogy ha egy ország leküzdi a korrupciót, akkor elindul a fejlődés útján. Soha nem zavarta meg ezt a nézetet az az egyszerű tény, hogy soha egyetlen fejletlen ország nem küzdötte le a korrupciót egyik napról a másikra. Az ugyanis ugyanannyira következmény, mint amennyire ok. A korrupciótól gyakorlatilag mentes országok szinte egytől-egyig igen fejlett jóléti államok, magas újraelosztással, esélyteremtéssel, akik egy alacsonyabb fejlettségi szinten ugyanúgy korruptak voltak.

A marxi ihletettségű világrendszer-elemzés (Wallerstein, Arrighi a legfontosabb szerzők) azt a kulcsfontosságú szemléletet adják hozzá a felzárkózással kapcsolatos vitákhoz, hogy az országok fejlődése nem légüres térben zajlik. Nem úgy történik az, mint ahogy a liberális intézményi közgazdaságtan sugallja, hogy ha a fejletlen állam lemásolja a fejlett állam sajátosságait, akkor ő is fejletté válik. A fejletlen állam fejletlensége nem kis részben annak köszönhető, hogy a fejlett állam azzá teszi, hogy fejlett maradhasson. Példa erre a multinacionális cégek kihasználása (nyersanyagok, olcsó munka, adókedvezmények, gyenge szakszervezetek, környezetszennyezés) a fejletlenekben, vagy az, hogy a fejletlen országoknak juttatott segélyek többszöröse áramlik onnan a fejlett országokba (offshore és egyéb befektetések formájában).

A világgazdaság tehát nem izolált országok versenye, hanem kölcsönös függőségek rendszere.

Marxista iskolák: Frankfurtiak, Budapesti Iskola, Mao

A félművelt jobboldali publicisztika visszatérő eleme, hogy a marxisták/liberálisok (sic!) valahogy a Frankfurti Iskola ördögi tervét végrehajtva akarják tönkretenni a hagyományos kultúra értékeit. Nagyon fontos fejezet ezért Kapelner Zsolté, aki bemutatja, hogy az iskola jelentős részének eleve nagyon problematikus a viszonya a marxi hagyományhoz. Az első generáció nagy része már eleve lemond a gazdasági kérdések (ez Marx lényege…) vizsgálatáról. Ők (Horkheimer, Adorno, illetve a hozzájuk sok szálon kapcsolódó Lukács) inkább a felvilágosodás, a kultúra, az eldologiasodás vizsgálatára koncentrálnak. A fogyasztói társadalommal kapcsolatos kritikájukkal akár egy konzervatív is részben egyetérthet. Az eldologiasodás az emberi kapcsolatok tárgyiasodása, az elidegenedés pedig a munkás érzelmi kapcsolódásának hiánya kényszerű, megélhetést adó munkájával. Fájó hiánya egyébként a kötetnek, hogy nem foglalkozik önálló fejezet az eldologiasodás és az elidegenedés problémáival (az Új Egyenlőség oldalain Szalai Erzsébet erről is írt), miközben a XXI. században éppen ez lenne a baloldal egyik lehetséges érintkezési pontja a nagyvállalati kapitalizmusban ezektől napról napra szenvedő tömegekkel…

Kapelner véleménye szerint az első generációban üdítő kivételt Marcuse jelent csak, aki az Egydimenziós ember-ben bemutatja, hogy a kései kapitalizmus elnyomó és kizsákmányoló apparátusainak zavartalan működtetése nem erőszakon alapul, hanem a fogyasztói társadalom olyan tudatformáinak újratermelésén, amelyek a fennálló gazdasági és hatalmi struktúrákat magától értetődőnek és megváltoztathatatlannak fogadják el, és képtelenek kritikai reflexióra. A második nemzedék, különösen annak legkiválóbb képviselője, Jürgen Habermas szintén érzéketlen a gazdasági és igazságossági kérdésekre. Híres kommunikációelméletében nincsenek tudatos reflexiók a résztvevők erőforrásaira.

A gazdasági igazságosság kérdései csak a harmadik generációnál – mint a már említett Honneth és Fraser – kerülnek igazából elő.

A magyar szempontból igen fontos Budapesti vagy Lukács Iskola elemzését Mesterházi Miklós végzi el a kötetben. Nagyon helyesen megállapítja, hogy az már a kezdetekben sem volt marxiánus a politikai gazdaságtani értelemben. A szervezőerő sokkal inkább Lukács esztétikai mondanivalója volt. (Ugyanígy látja egyébként Heller Ágnes is az Új Egyenlőség vele folytatott beszélgetésében.)

Mesterházi megtalálja amúgy a kivételt is, ami természetesen nem más, mint a Kis János, Bence György és Márkus György-féle Lehetséges-e kritikai gazdaságtan? Ez az a legendássá vált írás, amelyben a Lukács iskola szakít a marxi gazdaságtannal. Mesterházi azonban rendkívül megengedő velük. Az írás logikája a következő: a szerzők bemutatják, hogy a létező szocializmus hogyan nem képes sikeres alternatív társadalmat létrehozni a kapitalizmussal szemben, ebből pedig levezetik, hogy akkor a marxi politikai gazdaságtan is „kuka”. De miért? Abból, hogy a világgazdaság perifériáján, elnyomó hagyományokkal rendelkező állam állandó külső fenyegetettségben nem képes működőképes alternatívát létrehozni, hogyan következik az, hogy Marx elemzése a kapitalizmusról hibás lenne? Sehogyan. Hogyan következik az, hogy soha senki a jövőben nem lenne képes ilyenre? Sehogyan. Vagy hogy a jóléti modell részben ne lenne ilyen alternatíva? Tamás Gáspár Miklós amúgy e kérdéseket egyszer már végigvitatta Kis Jánossal, aki azonban nem mutatott érdemi nyitottságot. Tegyük azt is hozzá, hogy az aztán főleg nem következik ebből a műből, sem Kis János későbbi John Rawlsszal kapcsolatos munkásságából, hogy egy Kóka Jánosba és a megsemmisülésbe torkolló neoliberális párt szellemi vezéregyéniségévé nője ki magát. Lehet ugyanis elutasítani a marxi politikai gazdaságtant – annak magának, és nem pedig az államkapitalizmusként valójában jobban leírható szovjetrendszer elemzésével –, de még ebből sem következne az újraelosztó jóléti állam szocdem támogatása helyett a kritikátlan liberális kapitalizmus apologetika. Sem Hellernél, sem Kisnél…

A harmadik iskola, mely figyelmet kap a könyvben, a maoizmus, Soós Kinga tollából. Ez ma már nem annyira az egykori nyugati nosztalgiák (az időközben liberálissá vált Haraszti Miklós, Bauer Tamás, illetve Dalos György, vagy az egykori nyugati ’68-asok) miatt izgalmas, hanem maga Kína miatt.

A világtörténelmileg egyedülálló kiugrást produkáló tekintélyelvű állam ugyanis mind a mai napig Maóra építi uralkodó ideológiáját. Ez azonban csupán homlokzat, semmi más, mutatja be Soós.

Mao elméletének a marxi-lenini hagyományhoz képest ugyanis két új eleme volt. Egyrészt maga mögött hagyta a marxizmus „munkásosztály fetisizmusát”, és a Kínában akkortájt nem túl számos munkásság helyett a parasztság bevonása mellett döntött – sikerrel. Ez instruktív lehet azoknak is, akik úgy érvelnek, hogy a hagyományos munkásság eltűnése a kései kapitalizmusban okafogyottá vagy esélytelenné teszi a baloldalt. Ez nincs így. Egyrészt nagyszámú kékgalléros munkás van még ma is, másrészt a kizsákmányolt és elidegenedett fehérgalléros tömegeket és a prekariátust ugyanúgy képes lehetne képviselni a baloldal. Parasztság már tényleg nem nagyon maradt.

Mao másik jelentős újítása annak kimondása, hogy a marxista mozgalmon belül is létrejöhet új burzsoázia, azaz az osztálykonfliktusok a marxi gondolat győzelme után sem szűnnek meg. Mao szerint ezzel szemben a széles néptömegekre kell támaszkodni. Tudjuk persze, hogy ennek Kínában vérengző tömegterror lett az eredménye. Később pedig a Mao által említett frakciók győzelme, akik viszont mind a mai napig Maót használják legitimációs forrásként…

Marx és a feminizmus

Rendkívül izgalmas fejezet Kerékgyártó Ágnesé, aki a marxizmus és a feminizmus kapcsolatát vizsgálja. Bemutatja, hogy a nők helyzetével kapcsolatos tudományos (gender) és mozgalmi (feminizmus) tevékenység nem korlátozódhat identitás-/életmódalapú elismerési kérdésekre, bár azok is nagyon fontosak. A nők ugyanis a kapitalista társadalmakban a munkaerő újratermelésének, a gondoskodásnak a legjavát végzik, mégpedig fizetetlen munka formájában. Ennek fel kellene tűnnie egy olyan társadalomban, amely amúgy az életvilág minden szegletét monetizálja.

A feminizmus tehát nem elsősorban a szexuális kisebbségek elismerésének ideológiája, ahogy azt jobboldali gyűlölői gyakran vélik, hanem politikai gazdaságtani, igazságossági kérdés.

Az elismerésért konzekvensen küzdő feministának tehát baloldalinak kell lennie, ahogy a konzekvens baloldalinak is feministának. Ezt nem érti a magyar közéletben az (egyébként joggal) álbaloldalozó Puzsér–Schifferista vonal.

A kötet kitűnő szerkesztői is hozzájárulnak egy-egy fejezettel annak sikeréhez. Antal Attila a marxiánus hagyomány és az ökológia kapcsolatát vizsgálja, Földes György és Kiss Viktor pedig a posztmarxistákat: előbbi a Mills–Balibar–Giddens–Heller vonalat, utóbbi az Althusser–Lyotard–Aronson–Zizek–Negri csapatot. Ezen szerzők inkább csak elvettek a marxiánus elemzés lendületéből, mintsem hogy hozzátettek volna. Sokkal több figyelmet, külön fejezetet érdemelt volna velük szemben a Mouffe–Laclau szerzőpáros, akik a populizmus liberális megbélyegzésének korszakában ki merték mondani, hogy a baloldali politikának (sőt minden demokratikus politikának!) igenis populistának kell lennie. A demokrácia ugyanis a populáris érdekek képviselete, nem pedig az elité, ahogy azt nagyon sokszor a kulturális nyitottságot az újraelosztás ellenességgel társító liberalizmus esetében látjuk.

A kötet egyébként számos fejezetében arra is rávilágít, hogy mennyire értelmetlen a neoliberalizált giddensi baloldalt kritizálókat „újbaloldalinak” címkézni. Egyrészt túlságosan sok mozgalmat hívtak már az idők során így. Másrészt a maiak valójában nagyrészt visszatérést szeretnének a régi, klasszikus, valódi baloldali eszmékhez, ebben az értelemben közelebb állnak az eredeti baloldalhoz.

Ehhez az eredeti baloldalhoz pedig Marxnak igen is sok köze van. Ezt a kötet szerzői ékesen bizonyítják.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.