Ínséges időkben gyakran nyújt vígaszt a régi szép napok felidézése. Nem volt ez másként a világ egyik legnagyobb szociáldemokrata rendezvényén, a Policy Network brit agytröszt által minden évben megrendezett Haladó Kormányzás (Progressive Governance) konferencia 2016-os, stockholmi kiadásán sem. Azt, hogy a balközép pártok régi szép napjai mennyire a távoli múltba vesznek, jól jelezte, hogy a napjainkban indokoltnál jóval gyakrabban hangzott el Tony Blair és Bill Clinton neve, és a legjobb anekdoták is az 1990-es és a 2000-es évekhez kötődtek.  

Bíró-Nagy András
    Bíró-Nagy András

Szintén jól mutatja az európai szociáldemokrata pártok nehéz helyzetét, hogy a történelmileg megszokott erejéhez képest az utóbbi tíz évben jóval gyengébb, de azért 2014 ősze óta mégiscsak ismét kormányon lévő svéd szociáldemokraták a jelenlegi mezőnyben abszolút tekintélynek, követendő modellnek számítanak. A korábbi szakszervezeti vezető, Stefan Löfven kabinetje a svéd történelem egyik leggyengébb kisebbségi kormánya (a mandátumok mindössze 39 százalékát birtokolja), ráadásul a szocdemek 57 év után először koalíciós partnerrel – a zöldekkel – tudtak csak kormányt alakítani. Ez a párt hagyományaihoz képest nem egy kiemelkedő teljesítmény, de az európai balközép pártcsaládban a helyzetük irigylésre méltónak számít, így nem is lehetett kérdés, hogy 2016-ban jogosan látták ők vendégül a világ szociáldemokratáit.

A sarki pubtól a kézműves sörözőig – összehozható még győztes szavazói koalíció egy párton belül?

A vezető politikusok és tanácsadók stockholmi előadásai alapján egyértelmű, hogy a szociáldemokratákat továbbra is kiemelten foglalkoztatja, és továbbra is megoldhatatlan feladványnak tűnik a baloldali szavazók fragmentálódása, a választási győzelemhez szükséges szavazói koalíciók kiépítése. Utóbbi fontosságát nem szabad alábecsülni: ez volt hagyományosan a szociáldemokrata választási győzelmek titka.

A baloldali néppártok akkor tudtak jelentős sikereket elérni, ha egyszerre tudhatták támogatóik között a hagyományos munkásosztálybeli szavazókat és a magasan képzett közép- és felső-középosztálybeli választókat. A választási győzelem megszerzéséhez ez a társadalmi koalíciós kényszer továbbra is fennáll, azonban számos országban egyre nehezebb feladatot jelent egy párt ernyője alatt megoldani ezt a mutatványt. A korábban természetesnek tekintett szavazóbázis egyre élesebb kettéválásáról van szó.

Egyik oldalon a gazdasági és társadalmi átalakulások nyertesei, az újonnan nyíló lehetőségekkel élni tudók, a másikon a globalizáció által még nagyobb nyomás alá helyezett, a még megmaradt biztos fogodzókba egyre erősebben kapaszkodó társadalmi csoportok találhatók. Végső soron egy kulturálisan liberálisabb, és akár a gazdasági liberalizmust sem elvető – más esetekben: a szociáldemokrata pártokénál éppenhogy radikálisabb baloldali javaslatokat követelő – szavazói csoportot kellene valamilyen módon egy platformra hozni a bal-közép gazdasági megoldásokra, a társadalmi-kulturális kérdésekben viszont centristább, olykor konzervatívabb álláspontokra vevő állampolgárokkal. A konferencián is elhangzó szemléletes példával élve, a liverpooli sarki pub világa kellene, hogy találkozzon a londoni kézműves sörözők közönségével – ez pedig láthatóan egyre kevésbé megy.

Fragmentálódó szavazótábor, riválisok minden oldalról

Ez a választói törésvonal Nyugat- és Kelet-Közép-Európában egyaránt okoz kihívásokat a szociáldemokrata pártok számára. A baloldalt hagyományosan domináló szociáldemokrata pártok mellett számos helyen nagy erővel jelennek meg alternatív baloldali és liberális pártok, amelyek támogatóik jelentős részét a szociáldemokraták potenciális szavazói közül szerzik. Másik oldalról a jobboldali populisták fenyegetik a balos törzsgárdát. Németországban balról a zöldek és a Die Linke, jobbról az anti-establishment, bevándorlásellenes AfD mar bele az SPD táborába. A brit Munkáspártnál is három párt jelent konkurenciát azokra a szavazókra, akikre a Labournek mindenképpen szüksége lenne a győzelemhez. A 2015-ös brit választás elemzése alapján a kiábránduló munkásosztályból sokan a jobboldali populista UKIP-nél találtak új otthonra, a feltörekvő középosztály egyes tagjaiból könnyen tory szavazó lett, míg a magasan képzett, városi, kulturálisan liberális szavazók a zöldek felé is kacsintgattak.

A mindenkori mainstream konzervatív pártoktól a politikai térképen balra álló szavazók fragmentálódása Magyarországon sem ismeretlen jelenség: erről az MSZP tudna sokat mesélni. A hátrányos helyzetű, vidéki szocialista szavazók közül a Jobbik tudott sokakat megnyerni magának 2009-2010-től kezdve, de a gazdasági és kulturális értelemben is liberálisabb – de korábban jórészt az MSZP-t támogató – választóknak (DK), illetve a technokrata-centrista (Együtt) és a zöld-baloldali (LMP, PM) választóknak is van már más választási lehetőségük.

Németországtól Nagy-Britannián át Magyarországig az vitán felül áll, hogy akár egy, akár több pártban, de ezeknek a szavazóknak az összefogására van szükség ahhoz, hogy a balközép győzelmi eséllyel léphessen be a választási küzdelembe.

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.