Szemben azzal, amit hirdet, a neoliberalizmus nem intenzívebb versenyhez vezet, hanem az állam foglyul ejtéséhez a nagyvállalati szektor által. Nehéz helyzetbe hozza az alsó osztályokat, akik vagy nem szavazókká, vagy az etno-tradicionalista jobboldal szavazóivá válnak.

pogikerek
Pogátsa Zoltán

A neoliberális ideológia előszeretettel érvel amellett, hogy a demokrácia garanciája a minél szabadabb piac. Hayek „csúszós lejtőnek” nevezi azt a folyamatot, melynek értelmében az államnak már a korlátozott beavatkozása is a szabadságjogok korlátozását feltételezi, és minél nagyobb ez a szerepvállalás, annál nagyobb a diktatúra veszélye. Ez az a pont, ahol az osztrák iskolának a szovjet rendszerrel szembeni jogos tudományos kritikája átcsúszik a jóléti állammal kapcsolatos politikai paranoiába: a neoliberálisok „összekeverik a gulágot az anyasági segéllyel, a társadalombiztosítást az állambiztonsággal”.

A politikai demokrácia és a szabadpiaci ideológia összekötése annál is visszatetszőbb csúsztatás, mivel az első neoliberális kormányzás ironikus módon egy jobboldali diktatúrában, a chilei Pinochet diktatúrájában valósult meg 1973 után.

Ezt követték Margaret Thatcher és Ronald Reagan neoliberális kormányzásai a nyolcvanas években, immáron demokratikus körülmények között, ám a szabadságot korlátozó következményekkel.

A neoliberalizmus eredeti célmeghatározása szerint a minél szabadabb piac megteremtése érdekében építené le az államot.

A neoliberális irányzatok kormányra kerülése után a valóságban azonban az történik, hogy a nagyvállalati szektor befolyása alá kerül az ily módon meggyengült állam, mivel az átláthatatlan pártfinanszírozási rendszereken keresztül a gazdasági elit foglyul ejti a politikai osztályt.

bull
A cikk első része itt olvasható:
A neoliberalizmus eredete

Ezt nevezik James Galbraith, Peter Evans és mások predátor államnak. Innentől a Robinson és Acemoglu által extraktívnak nevezett gazdasági paradigma érvényesül, azaz az oligarchák által uralt nagyvállalati szektor a szabályozás, illetve a közbeszerzések eltérítése révén elvonja a társadalmi erőforrásokat a közjótól. Nem meglepő, hogy például az Egyesült Államokban két princetoni professzor, Gilens és Page elemzése szerint amikor az átlagválasztó és a gazdasági elit érdekei nem egyeznek, a végső politikai döntések igen magas arányban megfelelnek (0,78-as korreláció) a gazdasági elit álláspontjának, és csak nagyon-nagyon ritkán (0,05-ös korreláció) az átlagválasztóénak. Így jogos a kérdés, hogy demokrácia helyett nem inkább oligarchiának nevezendő-e az ily módon foglyul ejtett rendszer.

A neoliberalizmus tehát ténylegesen foglyul ejtett államot teremt és nem intenzívebb versenyt, ahogy azt eredetileg hirdeti, mert a valódi versenyhez a valóságban pont az ellentéte, hatékony, jól megfinanszírozott, rabul nem ejthető állam szükségeltetik, erőteljes szabályozás, átlátható és limitált pártfinanszírozás, a szerencsétlen sorsba születettek újraelosztással történő helyzetbe hozása, illetve a kis- és középvállalati szektor védelme a nagyokkal szemben.

Ezek az északi modell országaiban valósulnak meg leginkább, azaz a valóságban a skandináv társadalmak sokkal inkább az erőfeszítést honoráló versenyt valósítanak meg, mint a megvalósult neoliberális álom.

dolcsi
A cikk harmadik része itt olvasható:
Felelősnek álcázott demagóg osztályharc

Fontos megjegyezni, hogy a neoliberalizmus messze nem a liberális pártok sajátossága. A már említett fasiszta Pinochet után a nyolcvanas években a jelentős konzervatív pártokat hatotta át (Thatcher, Reagan), majd kis késéssel a főáramú szociáldemokrata pártokat is (Mitterrand, Craxi, Blair, Schröder, Gyurcsány stb.). A főáramú baloldali pártok neoliberalizálásában óriási szerepet játszott Anthony Giddens „harmadik útról” szóló elmélete. A harmadikutas ideológia úgy érvel, hogy a kritikai szerep és a munkavállalói érdekképviselet felvállalása helyett támogatólag kell fellépnie a tőketulajdonosok „értékteremtése” mellett, hiszen a globalizáció versenyében csak így jöhet létre helyben az a megtermelt érték, amelyet újra lehet osztani.

A harmadikutas szociáldemokraták e program elitpárti első részét kitűnően teljesítették, hozzájárultak a neoliberalizmusra ténylegesen jellemző foglyul ejtett állam jelenségének fenntartásához. Az igazságosság újbóli megteremtéséhez szükséges újraelosztás  visszaállítása azonban már elmaradt.

Az Egyesült Államokban Giddens követőjévé vált a Clinton házaspár uralta Demokrata Párt. Bill Clinton kormányzásának gyakorlatilag minden „eredménye” (a büntető törvénykönyv szigorítása, a kiegyensúlyozott költségvetések, az Észak-atlanti Szabadkereskedelmi Szerződés, a pénzügyi szektor deregulációja, a végül meg nem valósult HillaryCare) korábban a Republikánus Párt követelése volt. Ezek közül gyakorlatilag mindegyikről kiderül, hogy jelentősen rontotta az amerikai társadalom gazdasági helyzetét, illetve igazságtalanabbá tette azt. Ezen keresztül pedig elidegenítette a Demokrata Párt hagyományos szavazóit, lehetővé téve Donald Trump hatalomra kerülését.

Miközben a tőkebarát neoliberális programot megvalósították, a harmadikutas szociáldemokraták lemondtak a giddensi program második részéről, azaz a magántulajdon felszámolása után immáron feladták a jóléti redisztribúció igazságossági elveit is. Ezzel gyakorlatilag a liberális pártok helyére léptek, akik igen gyakran ki is hullottak a parlamentekből. Nem meglepő módon a nagyvállalati szektor szociáldemokrata és szakszervezeti ellensúlyának csökkenése a méltánytalan társadalmi viszonyok és a rohamosan gyengülő demokrácia irányába hatott. A harmadikutas „szociáldemokratáktól”, akik a bérből élők pártjából egyre inkább a professzionális osztály (mérnökök, tudósok, újságírók, értelmiségiek, menedzserek stb.), illetve a liberális establishment pártjává alakították a főáramú baloldali pártokat. Ezen szavazók azonban többségében gazdaságilag piacpártiak és újraelosztás, szakszervezet és minimálbér ellenesek, ezért az ilyen pártoktól folyamatosan elfordultak az egyre inkább képviselet nélkülivé váló alsó osztályokba tartózó bérből élő, illetve prekárius, esetleg underclass választók. Szinte az összes ilyen párt (Labour, SPD, MSZP, holland szocialisták, Paszok stb.) választói támogatottsága és tagsága folyamatosan csökkent. Ezt nevezik a politikai köznyelvben „paszokifikációnak” a gyakorlatilag megszűnt görög testvérpárt sorsára utalva.

A harmadikutas baloldal gazdasági összeomláshoz, társadalmi polarizációhoz és igazságtalanságokhoz vezető kormányzati teljesítményének szintén széles irodalma van. Egykori választóik vagy nem szavazókká váltak, vagy nagy arányban fokozatosan a jobboldali etno-tradicionalista pártok szavazóivá váltak.

 A neoliberalizmus csak adósságból képes fenntartani magát

 Az 1974 utáni neoliberális évtizedekben a gazdasági növekedés a jóléti időszakhoz képest drámaian visszaesett, a foglalkoztatás zuhant, és mindezt ráadásul az adócsökkentések következtében deficitfinanszírozásból, azaz az államok eladósításából finanszírozták.

 Ahogy Steve Keen, Wolfgang Streeck és más szerzők bemutatják, ez az eladósítás nem lett volna, gyakorlatilag a gazdasági növekedés megáll ebben az időszakban. Ehhez jött még a háztartások és a magánszektor eladósítása, amit a brit gazdaságszociológus Colin Crouch „privatizált keynesianizmusnak” nevez. Azaz a neoliberalizmus gyakorlatilag a jövő generációk erőforrásaiból vásárolt magának társadalmi támogatást. Mindezzel egy időben – ahogy már említettük – végbemegy a középosztály erodálódása, az underclass és a prekariátus kiszélesedése, a társadalmi igazságtalanság erősödése, a szupergazdagok exponenciális megerősödése, az állam általuk történő foglyul ejtése.

A neoliberális ideológia azonban kezdetben meggyőzően hatott. A jóléti államon megerősödött széles középosztályok egyre több országban vonzónak találták az adóterhek nélküli, még gyorsabb gazdagodás ígéretét. A neoliberális kormányzatok nekiálltak úgymond a „piac teremtő erejének” a visszaállításához. Mai szemmel visszanézve hatalmas az ellentmondás a választók felé kommunikált cél, illetve a tényleges eredmények között. A retorika és a választók felé vetített jövőkép szerint önmagukat a tőkepiacokról finanszírozó, egymással intenzív versenyben lévő cégek innovációinak következtében magasabb lesz a növekedés, ez pedig lecsorog a társadalom minden tagja felé. Ennek az elképzelt rendszernek a valóságban szinte minden eleme a visszájára fordult.

Ténylegesen a piac visszaállítása helyett a nagyvállalati szektor urambátyám kapitalizmusát valósították meg, amelyben meglepően kis számú tőkeerős szereplő foglyul ejtette az államot, és ahol az átlagszavazó álláspontjával szemben a gazdasági elit akarata érvényesül. A piaci verseny a nálunk multiknak nevezett nagyvállalati szektor dominanciája alatt meglehetősen korlátozott maradt. Means és Berle már a 20. század húszas éveit elemezve is megállapította, hogy az Adam Smith-i, családi vállalkozásokra építő versenykapitalizmust felváltották a gigantikus részvénytársaságok, a nagyvállatok (corporations) oligopóliumai. Azóta ez még inkább így van. A szabályozás folyamatos csökkentésének köszönhetően nem erősödött a verseny, hanem elképzelhetetlenül nagyra nőtt iparáganként alig néhány szereplő. Leglátványosabb volt ez a pénzügyi szektor esetében, ahol ismert módon olyannyira nagyokká váltak a meghatározó holdingok, hogy rendszerkockázatot jelentettek volna, ha az állam hagyja őket csődbe menni. („Too big to fail.”) Barack Obama elnök eredeti elképzeléseivel szemben mégsem lehetett engedni öntisztuláson keresztülmenni őket, főleg mert a politikai elit legnagyobb kampányszponzorai. A kormányzat az adófizetők pénzéből szédítő mértékű bankmentő akciót hajtott végre, ami paradox módon oda vezetett, hogy a hat legnagyobb pénzintézet a teljes amerikai pénzügyi rendszer eszközállományának 67%-át tartja a kezében a válság után, míg azt megelőzően ez az arány csak 37% volt. Azaz a pénzügyi oligopólium súlya tovább nőtt, ma sokkal inkább igaz az, hogy túl nagyok ahhoz, hogy megengedhető legyen az összeomlásuk. Hasonló koncentráció jött létre a hadiiparban, a polgári repülőgépgyártásban, az autógyártásban, az energetikában, a mobil kommunikációban, az élelmiszeriparban és számos más ágazatban. Az ezeket az iparágakat uraló korporációk többnyire mindenki számára ismert cégek.

Forrás: Occasional Links & Commentary on economics, culture and society https://anticap.wordpress.com/tag/neoliberalism/page/3/
Forrás: Occasional Links & Commentary on economics, culture and society

A nagyvállalati szektor, illetve a szupergazdagok az amerikai politikai rendszer legnagyobb szponzorai. A New York Times 2015 októberében arról írt, hogy mindösszesen 158 dúsgazdag amerikai család adta össze a közismerten csillagászati összegekbe kerülő elnökválasztási kampány adományainak felét, összesen 176 millió dollárt! Azaz egy háromszázhúszmilliós lakosságú országban alig pár embernek akkora befolyása van, mint az ország felének! Az amerikai politikai rendszert Richard S. Katz és Peter Meir politológusok ismert kifejezésével élve kartellpártok alkotják. A két nagy párton kívül gyakorlatilag esélytelen harmadik jelöltként indulni, mert a tömegmédiában folyó, csillagászati összegekbe kerülő választási kampányban esélye sincs egy a kartellpártokat kihívó jelöltnek. Messze nem képes ugyanis olyan mértékű kampánytámogatást megszerezni, mint a két rendszerpárt jelöltjei. Az úgynevezett Citizens United legfelsőbb bírósági döntés óta joguk van korlátlanul költeni a politikusok mondanivalójának támogatására. A republikánusok által saját embereikkel teletömött Legfelsőbb Bíróság kifacsart érvelése szerint a nagyvállalatok „polgárok”, ezért a szólásszabadság nemkívánatos korlátozása lenne, ha korlátot szabnának kampánykiadásaiknak. Így azonban minden egyes amerikai választás többe és többe kerül, és ma már a kampányköltségvetés nagyobbik részét átláthatatlanul költik el. A nagyvállalatok azonban nem adakoznak viszonzatlanul.

Csak a jéghegy csúcsa volt a hírhedt ALEC-botrány, amikor is kiderült, hogy mindenki által ismert nagyvállalatok írnak törvényeket, melyeket aztán a politikusok  jogalkotásra beterjesztenek.

Még átfogóbb képet nyújt két princetoni politikaprofesszor, Martin Gilens és Benjamin I. Page, akik azt vizsgálták empirikus módszerekkel, hogy ki határozza meg a szakpolitikai döntéseket az Egyesült Államokban. Arra a következtetésre jutottak, hogy az „átlagszavazó” nem uralja az amerikai demokráciát. Nulla közeli, szinte elhanyagolható befolyása van a tényleges politikai döntésekre. De a lobbicsoportok sem képviselik jobban az átlagos választót. Ezeknek az érdek-képviseleti szervezeteknek valóban nagy a befolyásuk a döntésekre, és közülük néhánynak (főképpen a szakszervezeteknek) korrelál a véleménye a társadalom többségével, ám az érdek-képviseleti csoportok egészéé nem. A legbefolyásosabb csoportoké, az üzleti érdekeket képviselőké egyenesen negatívan korrelál a többség véleményével. Azaz az érdekképviseletnek ez a formája sem helyettesíti az átlagos választó közvetlen befolyását a politikai döntésekre. Ezzel szemben a gazdasági elit preferenciái nagymértékben érvényesülnek. Gyakorlatilag minden egyes alkalommal, amikor a szavazók többségének akarata szembekerül a gazdasági elitével, a gazdasági elit preferenciái valósulnak meg. Meg kell jegyezni, hogy ez az elemzés még nem is volt képes annak kimutatására, hogy milyen mértékben képes megdolgozni a dominánsan a gazdasági elit birtokában lévő média a társadalom többségének vélekedését. A tanulmányról beszámolva a BBC keményen fogalmazott: „Az USA oligarchia, nem demokrácia”.

Amiről ezekben a tanulmányokban szó van, az tulajdonképpen a foglyul ejtett állam  (captured state) problémája. A nagyvállalati szektor és a gazdasági elit az átláthatatlan pártfinanszírozáson keresztül foglyul tartja a politikai elitet. Sőt, igen gyakran a forgóajtónak nevezett jelenségen keresztül maga válik a politikai elit részévé. Ennek legeklatánsabb képviselője Robert Rubin pénzügyminiszter volt, aki a Goldman Sachsot hagyta ott Bill Clinton kabinetjéért. Az ő nevéhez fűződik a híres Glass-Steagall törvény deregulációja, amely után Rubin szinte azonnal a Citigrouphoz igazolt. Bő egy évtizeddel később a szabályozás enyhítése sokak által dokumentált módon elvezetett a 2008-as jelzálog- és hitelderivatíva-válsághoz. Hasonló módon még a nyolcvanas években, Thatcher miniszterelnöksége idején hajtották végre a londoni city deregulációját, a híres Big Banget. Ez tette Londont a globális pénzügyi világ, és egyben az offshore hálózatok egyik központjává. 2008 után ennek a világnak az összeomlása okozta Nagy-Britannia hatalmas válságát. A forgóajtó jelentőségére szintén jó példa Dick Cheney volt alelnök, aki a hadiiparban töltött be vezető tisztséget, és tartott fenn érdekeltséget, vagy Henry Kissinger, aki magán-tanácsadói praxisában is előszeretettel hivatkozik egykori állami tisztségére, mai fizetett üzleti elfogultságainak feltüntetése nélkül.

Különös jellegzetessége az amerikai gazdaságnak a hatalmasra duzzasztott hadiipari komplexum. Dwight D. Eisenhower távozó elnök 1961. január 17-én elmondott búcsúbeszéde kapcsán ragadt meg a köztudatban ez a kifejezés. Először szólt nagy nyilvánosság előtt egy olyan jelenségről, amely a társadalomtudósokat akkor már évek óta foglalkoztatta. A több szakértő bevonásával egy évnél is hosszabban fogalmazott beszédében hadi-ipari komplexumként (military-industrial complex) hivatkozik politikai, üzleti, katonai és tudományos elitcsoportok együttműködésének arra a második világháborút követően intézményesült rendszerére, amely a termelési folyamatokat úgy vonja egyre erősebben befolyása alá, hogy közben a társadalom képtelen ellenőrzést gyakorolni felette. A második világháborúban a gazdaság szereplőinek egy része kötelezve lett arra, hogy katonai termelésre álljon át. Ez ellen kezdetben berzenkedtek, majd később rádöbbentek, hogy nem is annyira rossz az nekik, ha egy stabil, garantált állami megrendelésbázisra számíthatnak, és csak az ezen felüli bevételeiket kell a polgári életben bebiztosítaniuk. A háború után egyesek a hadsereg leépítése mellett érveltek, a megrendelésekhez hozzászokott cégek azonban felhívták a figyelmet a szovjet fenyegetésre, majd annak elmúltával a kínaira, még később pedig az iszlamista terrorizmuséra.

Vernon Ruttan amerikai közgazdász szerint a gazdasági növekedés alapfeltétele a háború – pontosabban a háborús készültség és a pusztítás technológiáinak szüntelen fejlesztése. Fő állításai szerint a 19. és a 20. században a gazdasági növekedést generáló technológiai újítások szinte kivétel nélkül hadiipari alkalmazásokból származnak, a katonai megrendelésre fejlesztett technológiák az eredetitől gyakran lényegesen eltérő alkalmazásokként jelennek meg a polgári életben, és az állami finanszírozású hadiipari fejlesztések nélkül az elmúlt kétszáz év társadalomfejlődését alapvetően meghatározó technológiák többsége nem jelent volna meg. Már a nagy gazdasági világválság után is a második világháború „hadi keynesianizmusa” volt az, ami helyreállította az amerikai gazdaságot.

Ha számba vesszük, milyen termelési eljárások és ezekkel összefüggő gazdasági folyamatok következménye a gazdasági növekedés, akkor kifejezetten nehéz olyan technológiai paradigmát találnunk, amely nem hadiipari fejlesztésekre vezethető vissza. A termelőágazatok nagyvállalatainak jelentős része egyenesen a létét köszönheti a folyamatos katonai megrendeléseknek. Olyan konglomerátumok, mint például a Lockheed Martin több szövetségi minisztérium egész éves költségvetésére rúgó összegre szerződnek. A Boeing – Bill Clinton exelnök szemében az amerikai kapitalizmus emblémája – polgári repülési ágazata létre sem jött volna hadiipari megrendelések nélkül – utasszállítói egytől egyig katonai szállítógépek módosított változatai. Ahogy azt többek között Maria Mazuccato bemutatja, a vállalkozó szellem melegágyaként csodált kaliforniai Szilícium-völgy csúcstechnológiai iparát szinte teljes egészében állami katonai forrásokból, tudatos fejlesztési stratégiával hozták létre. A hadiipari komplexum tehát nem egyszerűen a katonai elit befolyásának példátlan megerősödését takarja – mint azt Eisenhower 1961-es beszédének redukcionista értelmezése sugallja –, hanem a modern gazdaságok hadiipar-függőségét jelenti.

A technikai fejlődés hadiipari alapjainak felismerése tovább rombolja a gondosan ápolt szabadpiaci mítoszokat. Az állami szerepvállalás nemhogy nem akadálya, hanem a hosszú távú és nagy technológiai ugrást jelentő innovációk meghatározó forrásaként az alapja a gazdasági fejlődésnek.

Az Egyesült Államok katonai kiadásai a NATO-ban Törökország után a legmagasabbak, a költségvetés körülbelül 5%-át teszik ki. Ez a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet szerint hatszor akkora összeg, mint a következő országé, Kínáé. Ez tartja el a hatalmas hadiipari komplexumot, melynek egyre inkább részét képezik a zsoldos hadseregek is.

A hadi-ipari komplexum kitüntetett szerepe az angolszász modellben kitűnő példa arra, hogy a tankönyvi versenypiac elméleti logikája a gyakorlatban egészen másképp fest. De kérdéses a szabadpiac innovációs képességével kapcsolatos vélekedés is. Mariana Mazzucato The Enterpreneurial State (A vállalkozó állam) című munkájában eloszlatja a lassú, bürokratikus állam és a gyorsan reagáló, innovatív magánszektor mítoszát. Szerteágazóan mutatja be, hogy a zöld forradalomtól a biotechnológián át a Szilícium-völgyig hány helyen finanszírozta meg az állam a kockázatos alapkutatásokat, ezáltal lehetővé téve, hogy később a magánszektor nagyobb magabiztossággal hasznosíthassa ezeket a fejlesztéseket. Elhíresült elemzése szerint például az iPhone-ban szinte semmi olyan technológia nincs, ami ne állami fejlesztés eredményeképpen jött volna létre.

A főbb gazdasági mutatók alakulása Thatcher és Reagan neoliberális kormányzása alatt, összehasonlításban az OECD egészével (Forrás: OECD) D = német újraegyesítés

tablaneol

Az angolszász modell vonzerejét, illetve több évtizeden át tartó dominanciáját a jobb gazdasági teljesítmény mítosza adta. Ez azonban a valóságban sokkal inkább a szintén angolszász dominanciájú nemzetközi sajtó által kreált imázs, mint empirikus valóság.

A Thatcher- és Reagan-kormányzatok semmilyen kiemelkedő sikert nem értek el. A két neoliberális vezető kormányzati időszakának gazdasági mutatói átlagosak voltak OECD-s összehasonlításban annak ellenére, hogy számos szerencsés fejlemény segítette őket. Ezek közül is kiemelkedik, hogy a nemzetközi olajárak a hetvenes évek olajválsága után zuhanóban voltak.

Nagyon érdekes empirikus vizsgálatokat végzett Larry M. Bartels az amerikai politikai rendszeren belüli eltérő gazdaságpolitikák sikerességét illetően. Összehasonlította a második világháború utáni keynesiánus keresletnöveléssel, növekvő minimálbérekkel alulra újraelosztó demokrata párti elnökök gazdasági és társadalompolitikai sikerességét a piacpárti, az üzleti világhoz közeli és a minimálbért erodáló republikánus párti elnökök ciklusaival. Egyértelműen azt találta, hogy a demokraták átlagban jóval magasabb gazdasági növekedést értek el, mint a republikánusok.

A szintén nagyon fontos társadalmi egyenlőtlenségek pedig a demokraták időszakai alatt szinten maradtak, a republikánusok alatt viszont gyorsan nőttek. És mivel a republikánusok többet voltak kormányon, mint a demokraták, így jöhettek létre az Egyesült Államokra jellemző elképesztő társadalmi egyenlőtlenségek.

Bartels tehát hasonló következtetésre  jutott, mint Thomas Piketty: újraelosztás nélkül a kapitalizmus alapjellegzetessége a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése. A neoliberalizmus legtöbb alapvetését nem igazolja vissza az empirikus elemzés. A társadalmi különbségek és a növekedés kapcsolatát tanulmányozó közgazdászok nem találtak összefüggést[1] a két jelenség között, azaz nem látszik igaznak az az elképzelés, hogy a társadalmi különbségekre szükség lenne ahhoz, hogy az alul lévőket motiválja.

[1] (Alesina & Rodrik, 1994) (Bénabou, 1996) (Persson & Tabellini, 1994)(Perotti, 1996)
Címfotó: Loz Pycock, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.