Az Egyesült Államok egyik fő mítosza, hogy „bárkiből lehet elnök”, azaz nagy a társadalmi mobilitás lehetősége. Ugyanezt a szinte mindenki számára vonzó, erkölcsi axiómáinkra ható ígéretet hasznosítja a neoliberalizmus mint demagógan populista ideológia. Ahogy azt már korábban bemutattuk, a valóságban a társadalmi mobilitás csatornáit a neoliberalizmus blokkolja.

pogikerek
Pogátsa Zoltán

Ahogy Martijn Konings holland gazdaságszociológus figyelmeztet bennünket: a neoliberalizmus egyes társadalmi csoportok köreiben akár saját gazdasági érdekeikkel szemben is népszerű. Ahogy az előző részben Bartelsnél is láttuk: a republikánusok piacpárti kormányzásai hátrányosak voltak az eliten kívüli néprétegeknek, a párt ennek ellenére sikeresebb volt demokrata riválisánál. Ennek okát Konings abban látja, hogy

a neoliberális ideológia képes magát egyfajta populizmus formájában megfogalmazni. Azt vetíti ki, hogy a piaci folyamatok megteremtése/visszaállítása az emberek valódi teljesítményének valódi jutalmazásához vezet majd el. Ez tehát egy meritokratikus, az embereket érdemeik szerint elismerő jövőkép, amely egyfajta megtisztulást ígér.

(Történészkedésre, kulturalizmusra hajlamosabbaknak: egyfajta protestáns etika…) Ráadásul retorikai értelemben még „demokratizálja” is a piaci sikert: egy „valódi” piaci versenyben elvileg bárki sikeres lehet, nem csak az oligarchák. Hogy ne lenne ez vonzó? A valóságban azonban az állam neoliberális kivéreztetése soha nem az élénkebb piaci versenyhez, hanem a neoliberálisokat megfinanszírozó gazdasági elit befolyásszerzéséhez, a foglyul ejtett államhoz vezetett. Jól szemlélteti ezt a kontrolt Gilens és Page már említett elemzése, akik empirikusan bemutatják, hogy szinte minden egyes alkalommal, amikor az amerikai átlagszavazó és az amerikai gazdasági elit érdekei ütköznek, az utóbbi akarata érvényesül. A valódi verseny, a társadalmi mobilitás bezárulását pedig eklatánsan demonstrálja több elemzés is, melyek szerint az Egyesült Államok mobilitási szintje nemcsak a skandináv államokénál és Kanadánál alacsonyabb, de minden valószínűség szerint a britekénél és a németekénél is.

bull
A cikk első része itt olvasható:
A neoliberalizmus eredete

Ahogy sok más szerző, Bartels is felteszi a kérdést, hogy vajon miért választják meg mégis gyakrabban a gazdasági elithez nem tartozó amerikaiak a republikánusokat, mint a demokratákat, ha ennyire egyértelmű, hogy a fontos gazdasági kérdésekben, azaz mind növekedésben, mind pedig társadalmi egyenlőtlenségekben kimutathatóan káros számukra a republikánusok kormányzása. Az ezzel foglalkozó irodalom ezt általában azzal magyarázza, hogy mivel a neoliberális republikánusok soha nem győzhetnének, ha felfednék tényleges osztálycéljaikat, azaz a leggazdagabbak további gazdagodását, ezért a társadalmi osztályokat keresztbevágó identitás toposzokkal operálnak.

neolibsi
A cikk második része itt olvasható:
A neoliberalizmus a jobboldal megerősödéséhez vezet

Ilyenek a vallásosság, amely különösen a szegényebb spanyolajkú szavazókat vonzza osztályérdekeik ellenére, vagy az abortusz, az egyneműek házassága, vagy éppen a szabad fegyverviselés. Az ehhez hasonló témák médián belüli csúcsra járatásával a neoliberális gazdasági agenda ellenére is biztosítani képesek szavazati többségüket. Hozzátehetjük, hogy minél inkább előtérbe kerülhetnek ezek az identitás témák a gazdaságiak elfedésére, annál valószínűbb, hogy a szabadpiaci konzervatívok ellenfeleivé nem a proszociális, újraelosztó keynesiánusok válnak, hanem egyre inkább a szintén szabadpiaci identitás-liberálisok. Az identitás liberálisok azonban mindig kisebbségben maradnak, mivel őket az alsóbb társadalmi osztályok gazdasági nézeteik miatt nem támogatják.

Ez a folyamat világszerte érzékelhető.

Bartels azonban más okokat is felfedezni vél a neoliberális republikánusok sikere mögött. Ismét csak empirikus eszközökkel bemutatja, hogy a republikánusok hiába teljesítenek rosszabbul a gazdaságpolitika szempontjából a ciklus egészére nézve, annak utolsó fázisában, azaz

a választási évben jelentős jövedelemkiáramlást tesznek lehetővé a szegényebb rétegek felé. A szavazók pedig Bartels elemzése szerint nem rendelkeznek még középtávú emlékezettel sem: a választási időszakban tapasztalt javulás alapján újraszavazzák a neoliberálisokat.

Megjegyzendő, hogy a szavazatszerző választási költekezést Magyarországon sokan a magyar politikai rendszer sajátos betegségének tartják. Láthatólag nem így van. Olyan fejlett társadalmakban is, mint az Egyesült Államok, folyamatosan jelen van.

Ám a republikánusok sikerének még ennél is jelentősebb okaként tárja fel Bartels

a megvásárolt média jelenségét, amikor is a nagyvállalati szektor és a gazdasági elit kampánytámogatása nagyobb részben áramlik a republikánusok felé.

Ennek pedig – ahogy szintén kimutatja – az a hatása, hogy a republikánusok többlet médiakiadása képes átlendíteni a választásokat saját javukra. Éppen annyival több pénz áll rendelkezésükre, amivel rendre „megvásárolhatják” a médián keresztül a választásokat maguknak. Mivel ezt egy idő után a demokraták is érzékelték, ezért kénytelenek voltak gazdaságpolitikájukban alkalmazkodni a nagyvállalati szektor és a gazdasági elit akaratához, ha a gyorsuló ütemben dráguló amerikai politikai kampányokban lépést akartak tartani. Különösen nagy nyomás alá kerültek a már említett Citizens United döntés után, amely gyakorlatilag korlátlanná tette a nagyvállalati szektor befolyásszerzését az amerikai politikai rendszerben. Mindennek eredményeképpen Bartels azt érzékeli, hogy

fokozatosan eltűnőben volt a két párt közti különbség a gazdaságpolitika tekintetében. Idővel a demokratáknak is igazodniuk kellett a neoliberális gazdaságfilozófiához, a foglyul ejtett állam jelenségéhez.

Bartels ezen eredményei is megmutatják, mennyire elégtelen csupán a közgazdaságtannal foglalkozni, és mennyire szükség van a politikai gazdaságtani megközelítésre. A gazdasági élet kérdései gyakran a szűken értelmezett gazdasági viszonyokon kívül, a hatalmi játszmák politikai keretein belül dőlnek el.

Thatcher és Reagan demagógiája

Az Egyesült Királyságban Thatcher kormányzását segítette, hogy az ő miniszterelnöksége alatt kezdődött meg érdemi mértékben az északi-tengeri gázkitermelés. Ahogy Paul Johnson konzervatív történész egyszer megjegyezte: „Oil wells are a girl’s best friend”.[1] Ezenkívül Thatcher a privatizációs bevételekből is óriási költségvetési összegekre tett szert. Egy megelőző korszak konzervatív miniszterelnöke, Harold MacMillan meg is vádolta azzal, hogy úgymond „eladogatja a családi ezüstöt”. Ez a mondás azóta minden bevételnövelő privatizáció esetén előkerül világszerte az ellenzék részéről. Mindezek ellenére fontos megjegyezni, hogy kormányzásának egyetlen évében nem volt többletben a költségvetés!

Az államadósságot sikerült ugyan valamelyest csökkentenie – ilyen bevételek mellett megdöbbentő lenne, ha nem sikerült volna – ám a brit magángazdaság adósságállománya ebben az időszakban emelkedett az egekbe.

A Világbank adatai szerint a magángazdaság adósságállománya a pénzügyi szektor nélkül 1980-ban még csak a GDP 26,1%-án állt. 1990-re ez az arány a hitelkártyák megjelenése és a pénzügyi dereguláció miatt elérte a 107,4%-ot! Az emelkedés Thatcher lemondása után is folytatódott, hiszen a Big Bangnek nevezett dereguláció után London lett a világgazdaság egyik pénzügyi központja, míg 2008-ban az egész kártyavárszerűen össze nem omlott.

Ronald Reagan esetében nem csak a magángazdaság adósságállománya lódult meg, hanem ismert módon az államadósság növelését is felhasználta a gazdaság stimulálására. Gyakorlatilag az egyre jobban elszabaduló adósságból finanszírozta a gazdasági növekedést, ami meglehetősen ellentmondásos gazdaságpolitika egy olyan politikustól, akit a túlköltekező állam megfékezésének csatakiáltásával választottak elnökké.

Ahogy azt Steve Keen bemutatja, az amerikai gazdaság növekedését gyakorlatilag a nyolcvanas évek óta már az adósság hajtja. Reagan a legmagasabb személyi jövedelemadó kulcsot az 1981. évi 70%-ról 1988-ra 22%-ra csökkentette, a vállalati nyereségadót pedig 28%-ról 20%-ra. Miután adócsökkentései ugyanúgy költségvetési hiányhoz vezettek, mint Thatcher hasonló próbálkozásai és a hasonló adócsökkentések általában, először visszavont számos adókedvezményt, majd más adókat növelni kezdett. Végül az ilyenkor gyakran logikusan következő deficitfinanszírozáshoz folyamodott.

A republikánus mítoszok szerint Reagan csillagháborús programja eladósította és térdre kényszerítette a Szovjetuniót. Mint ahogyan azonban már említettük, a Szovjetunió alacsony adósságállománnyal omlott össze, azaz ez a mechanizmus nem működhetett.

Reagan neoliberális meggyőződésével szembemenve tulajdonképpen hadi keynesiánus gazdaságpolitikával stimulálta az amerikai gazdaságot, és óriási adóssághegyet hagyott maga után. Vele kezdődött meg az amerikai gazdaság végletes eladósodása, melyet Clinton épphogy szinten tudott tartani, főleg káros megszorításokkal. Ezek után az ifjabb Bush elnök drasztikus adócsökkentései, melyek Obama elnök időszakára is áthúzódtak, ismét jelentősen meglódították az adósságállomány emelkedését.

buffet
Warren Buffett, a világ második leggazdagabb embere:
“Osztályharc van, rendben, de az én osztályom, a gazdag osztály, amelyik a háborút csinálja, és mi vagyunk a győztesek.”

Akárcsak a magyar Orbán-kormány egykulcsos adójánál és szinte minden más hasonló adócsökkentésnél, ismét a régi neoliberális recept valósult meg: az adócsökkentés nem a Laffer-féle elmélet által ígért bevételnövekedéshez, hanem drámai bevételkieséshez és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezetett. Már a reagani időszak adócsökkentései közben is alaposan megnyirbálták a szegényeket segítő programokat, miközben a katonai kiadásokat az 1980. évi 267 milliárdról változatlan árakon 393 milliárdra emelték 1988-ra. Ugyanebben az időszakban az államadósság a GDP harmadáról a felére emelkedett.

Mikor a szemére vetették, hogy a gazdasági újjáéledés rekord méretű hiányokkal jár együtt, Reagan a rá jellemző derűvel ismert módon csak így reagált: „Nem foglalkozom a deficittel. Épp elég nagy, hogy gondoskodjon magáról!”

Thatcher katonai költekezései szintén ismertek, mindenekelőtt a Falkland-szigeteki kalandja, amikor egy Nagy-Britanniától 8000 mérföldre fekvő terméketlen kis sziget pár ezer brit állampolgárságú lakosa érdekében olyan háborút viselt, mely hárommilliárd font költségvetési forrást emésztett fel. A Vaslady „lilliputi háborúja” nem mellesleg a választások előtt visszahozta a biztos bukásból népszerűségi mutatóit. Újraválasztási esélyein a választókerületek átszabása is sokat segített, illetve a társadalomfilozófiai viták miatt több pártra szakadt baloldali ellenzék. Mindezek nélkül gyakorlatilag nem választották volna újjá. A népszerűség-növelő konfliktusok ezen archetípusa óta a nemzeti érzés mesterséges felcsiholását választási célokból „Falkland-effektusnak” nevezi a politikatudomány.

Az angolszász országokban erősen visszaszorították a szakszervezeti jogosítványokat. Szimbolikus, győztes csatát vívott Margaret Thatcher a szénbányászok szakszervezetével szemben, Ronald Reagan pedig a sztrájkoló légiirányítók lecserélésével törte meg a tengerentúli foglalkoztatottak önbizalmát. Inkonzisztens hozzáállásuk példája, hogy mindkét vezető ezzel egy időben teljes politikai súlyával a szovjetbarát kormánnyal szemben álló lengyel Szolidaritás szakszervezet követelései mögé állt. A drámaian meggyengített brit szakszervezetek Thatcher után képtelenek voltak fenntartani a tőke és a munkásság 20. század első felében még fennálló egyensúlyát.

Sokak számára ismerős Thomas Piketty neve, aki a 2008 utáni válság talán legtöbbet emlegetett könyvét írta meg Tőke a huszonegyedik században címmel.

A híressé vált francia közgazdász tulajdonképpen bemutatja, hogy a munkásság erőteljes érdekérvényesítése, illetve redisztribúció hiányában a kapitalizmus alapvető sajátossága a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése.

Bemutatja, hogy a társadalom felső rétegeinek vagyona az 1700-as évektől az első világháborúig növekvőben volt. Ekkorra elérte az éves össztermék hétszeresét Franciaországban és az Egyesült Királyságban. A jóléti állam nélküli kapitalizmus erősen a tőketulajdonosoknak kedvez. A 20. században aztán ez az arány csökkent, egyrészt azért, mert a felhalmozott vagyont fizikailag tönkretették a világháborúk. Másodsorban azonban hatalmas jelentősége volt a szegényeknek esélyt adó jóléti államoknak, a magas örökösödési illetéknek és a nagyon magas felső jövedelmiadó-kulcsoknak!

Thatcher óta az Egyesült Királyságra hajlamosak vagyunk olyannyira a neoliberalizmus fellegváraként gondolni, hogy elfelejtődött a második világháború utáni brit jóléti állam. Clement Attlee munkáspárti miniszterelnök neve – a sokkal problémásabb hagyatékú Churchill-lel és Thatcherrel ellentétben – nem ismert Magyarországon, pedig az ő második világháború utáni kormánya vezette be brit jóléti államot és államosításokkal létrehozta a vegyes tulajdonú gazdaságot. Ez olyannyira sikeres volt, hogy 1957-ben még az akkori konzervatív miniszterelnök, Harold MacMillan is ennek a háború utáni konszenzusnak a híveként mondhatta a királynő brit alattvalóinak: „Ilyen jól még soha nem éltetek!” A jóléti újraelosztás nélkül a vagyon koncentrációja folyamatosan nőtt volna, és az örökösödés meghatározó lett volna ebben a vagyonosodásban. Olyannyira meghatározó, hogy Piketty külön nevet is ad ennek a jelenségnek: Rastignac-dilemmának nevezi Balzac Goriot apójának hősét megidézve. A dilemma lényege, hogy munkával az ember soha nem juthat a gazdagok közé. Az egyetlen nyitva álló út, ha Rastignac elvesz inkább egy gazdag örökös lányt. Piketty adatai ezt az irodalmi leírást igazolják empirikus adatokkal, melyeknek adatbázisait ráadásul a szerző nyilvánosan hozzáférhetővé tette.

A kapitalizmus aranykora tehát 1945 és 1975 között volt. Még az Egyesült Királyságban is jóléti állam volt, Németországban szociális piacgazdaság és német gazdasági csoda, Franciaországban a „dicsőséges harminc év”. A kapitalizmuson belüli jövedelmek egyenlőtlensége a világtörténelem során ekkor, a skandináv jóléti államokban érte el mindenkori mélypontját. Az európai és a távol-keleti országok gyorsabban növekedtek, mint valaha, magas volt a foglalkoztatás, magasak voltak a tőkét, a vagyont és az örökösödést terhelő adók. Bár Piketty a demokráciáról nem ír, de hozzátehetjük, hogy ez volt a nyugati demokráciák aranykora is. A megerősödött középosztályok viruló demokráciákat működtettek.

Ám a késő hetvenes évek Thatcher–Reagan forradalmaival a kapitalizmus visszafelé indult el, a 19. századi formája felé. A tőkét és magas jövedelmeket terhelő adókat radikálisan csökkentették, az örökösödési adót gyakorlatilag eltörölték.

A neoliberalizmus évtizedeiben a vagyonosok vagyonának aránya a nemzeti össztermékhez mérten ismét emelkedni kezdett, és a 21. század elejére ismét elérte a 19. századi, a jóléti államot megelőző mértéket. Megint csak hozzátehetjük: a jóléti államok időszakának viruló demokráciája a középosztály hanyatlásával szintén hanyatlani kezdett és világszerte drámaian meggyengült.

Ráadásul a gazdaság növekedési potenciálja is radikálisan visszaesett a jóléti állami korszakhoz képest. Piketty szerint „az az elképzelés, hogy a szabad verseny véget vet az örökölt vagyonra építő társadalomnak és egy meritokratikus világhoz vezet, veszélyes illúzió”.

Elmondható tehát, hogy a kapitalizmus növekedésre gyakorolt hatását a második világháború után a jóléti állam tartotta életben, a neoliberalizmus időszakában pedig egy sokkal alacsonyabb növekedést az állami és magánszféra hitelállományának növekedése.

A kapitalizmus rajongói – mert ilyenek is vannak – gyakran idéznek egy híres hokibot alakú ábrát, mely szerint a világtörténelem évezredeken át tartó alacsony növekedése után a kapitalizmus gyújtja be a gazdasági növekedés rakétáit. Piketty adatai afelé mutatnak, hogy a 20. században ezt a növekedést már a jóléti állam tartotta életben, annak leépítésével a növekedés visszaesett. Amikor Kína beérkezik majd, eredeti gazdasági felzárkózása megvalósul, a világ gazdasági növekedése véget ér, a növekedési görbe kilapul.

A tőkejövedelmek profitaránya tartósan meg fogja haladni a gazdasági növekedés ütemét, ami a már ma is felfoghatatlanul tehetős szupergazdagok további tőkekoncentrációjához fog vezetni, ez pedig széttépi a még formálisan demokratikus nyugati társadalmak szövetét.

Piketty igazolja, hogy a topmenedzserek asztronomikus fizetéseit például az angolszász országokban sok minden indokolja, de a teljesítményük nem. Annak összege leginkább a jövedelmezésüket meghatározó igazgatótanácsokkal való összejátszásban keresendő. Piketty szerint az ilyen jövedelmekre az államnak szuper magas, „konfiszkatorikus” (elkobzó mértékű) legfelső jövedelemadó-kulcsot kellene kivetnie. Piketty egyértelműen progresszív jövedelemadóban gondolkodik, hiszen egykulcsos adók a fejlett nyugati világban nincsenek. Ez semmivel nem vetné vissza a termelékenységet, de csökkentené a szupergazdagok politikai erejét. Ezenkívül szükség van a tőke, a vagyon és az örökösödés magas kulcsú adóztatására is. Nem mentség az offshore országok léte sem: Piketty szorosan együttműködött Gabriel Zucmannal, az adóparadicsomok első számú tudományos szakértőjével, és javaslatot is tettek a probléma megoldására: az offshore vagyonok teljes elkobzását javasolják!

[1] „Az olajkutak egy lány legjobb barátai” Az ismert Marilyn Monroe dal szövegét átírva: „Diamonds are a girl’s best friend”, azaz „A gyémántok a lány legjobb barátai.” Daily Mail 1979 Május 5.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.