A visegrádi együttműködés békeévei talán 2014-ben értek véget. A csoport, amely 1991-ben jött létre, a Meciar kormány 1999-es bukása óta élte a virágkorát, meglehetős ismeretlenségben. Persze hozzátartozik a képhez, hogy a működés belülről korántsem volt zavartalan és az euro-atlanti integráció beteljesítésével teljesen újra kellett kalibrálni az együttműködés tematikáját és irányait.

Bartha Dániel

A 2004-es reformok végrehajtása lassan indult és az ágazati szintű együttműködések csak 2008-2009 táján kezdtek el formát ölteni és valóban működni. Persze ehhez a fejlődéshez kellettek külső ösztönzők, valamint külső és belső sokkhatások is. Ilyenek az ismétlődő energiaválság, Lengyelország kivételével a katonai képességek teljes leépülése, a gazdasági válság populizmust tápláló politikai hatásai vagy a nagyfokú elvándorlás és a folyamatosan nyíló szociális és jövedelmi olló.

Minden tényező közül azonban talán a nyugat-európai kettős mérce az, amelyik leginkább megnövelte a V4-ek jelentőségét. Persze a kettős mérce kérdését nem a magyar kormány, vagy Szijjártó Péter értelmezésén keresztül kell vizsgálnunk, hiszen nem egy szándékos, a régió ellen kidolgozott stratégiaként alkalmazták, hanem sokkal inkább az ismeretek hiánya és az EU-integráció alaptermészete táplálta.

Véd és dacszövetség

Azt, hogy a Visegrádi Együttműködés tagországai az EU-n belül képviselt álláspontjukat látszólag hatékonyan koordinálják, külső tényezők hívták életre. A csatlakozási tárgyalások utolsó szakaszában, az EU ugyanis hatékonyan osztotta meg a közép-európai szövetséget, amely ahhoz vezetett, hogy külön megállapodásokat kötöttek egyes támogatások kifizetése kapcsán, megtörve az eredeti közös álláspontot.

Nem véletlen, hogy a V4 Együttműködésnek új irányt kijelölő Kromerizi deklaráció egyik leghangsúlyosabb kérdése az EU-n belüli koordináció lett. A közvélemény figyelme természetesen a tanácsi ülések előtti miniszterelnöki találkozókon van, de a munka folyamatos, hiszen nagyköveti szinten szinte napi egyeztetések zajlanak. A munka hatékonysága és  az együttműködés keretei egyre inkább kiforrottak, és a bizalom és kezdeti sikerek hatására a tárcák közötti kooperáció is egyre több területre terjedt ki. Ez pedig folyamatosan növelte, és a mai napig növeli a V4 súlyát Brüsszelben, hiszen egy idő után már nem csak egy-egy jelentősebb kérdésben viselkedtek egy blokként a régió országai, hanem szakpolitikai kérdésekben is együtt léptek fel.

A V4 története tehát párhuzamos szálakon fut. Az egyik, talán legfontosabb szál Brüsszelben, míg a másik a régióban. Ez persze nem lenne zavaró, sem pedig feltűnő, amíg ezek az országok nem lépnek fel az EU integráció mélyítését és intézményi reformokat akadályozó blokkoló kisebbségként. A világgazdasági válságot követő nacionalista-populista fordulat azonban olyan kormányokat ültetett a döntéshozói székbe, amelyek egyre nagyobb ellenszenvvel tekintettek a brüsszeli eurokratákra, a Tanács döntéseivel szembemenő, saját hatalmát kiterjeszteni kívánó Bizottságra és az integráció további mélyítésére.

Az összeütközés tehát törvényszerű volt, csak a katalizátor hiányzott hozzá, egészen a migrációs válság kirobbanásáig.

A belső integráció irányai

Talán azt sem túlzás állítani, hogy a regionális integráció ágazati mélyülése is jórészt Nyugat-Európa közönyének volt köszönhető. A régió biztonságpolitikai, gazdasági vagy fejlesztésekkel kapcsolatos aggályait ugyanis nem tudták megnyugtatóan kezelni. Törvényszerűen máshogy értelmezték Berlinben, Londonban vagy Rómában az Oroszország jelentette kihívásokat, vagy az Észak-Dél irányú fejlesztések fontosságát, mint ahogy ezt Varsóban tették, márpedig a V4 relációban leginkább Varsó véleménye számít. Az ökölszabály az, hogy azokon a területeken zajlik együttműködés, amelyeket Lengyelország támogat és többnyire, ahol vállalja a vezető szerepet is. A V4 egyértelműen lengyel dominancia alatt működik, még akkor is, ha a többi tagállam érdekérvényesítő képessége is nő, amennyiben Varsón keresztül csatornázza be saját tematikáját az európai diskurzusba. Erre a jelenségre a közelmúltban a kettős élelmiszer-minőség ügyében folytatott vita elég jó példaként szolgált.

Miroslav Lajcák szlovák külügyminiszter, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, Witold Waszczykowski lengyel külügyminiszter és Jakub Dürr cseh külügyminiszter-helyettes 2017. július 10-én a magyar V4 elnökség idején a budapesti Groupama Arénában – Fotó: Kovács Tamás, MTI

Az első látványos sikerrel járó szektoriális együttműködés 2008 után indult el a gázválság hatására. A V4-ek a következő években közös energiabiztonsági stratégiát alakítottak ki, összehangolták a fejlesztési terveiket és komoly hatást gyakoroltak az Európai Energiabiztonsági Stratégia kidolgozására. Napjainkra Oroszország zsarolási potenciálja minimálisra csökkent és gyakorlatilag adott a gáz piaci árazásának összes feltétele.

A V4 hasonló sikereket ért el a Kohézió Barátai csoport alapítójaként a kohéziós politika fenntartásáért vívott harcban, biztonságpolitikai területen vagy akár az infrastrukturális fejlesztések terén, melyek megvalósítása a következő években ér igazán látványos szakaszába.

Mégis a V4 külső ismertségét a migrációs politika kérdésében kialakított álláspontja hozta meg. Az, hogy a V4 ilyen látványosan képviseljen egy politikát Németországgal szemben, mindenkit meglepett, talán leginkább Berlint.

Nehéz megfejteni, hogy mi vezetett idáig, de tény, hogy egyrészt Angela Merkel figyelmét az eurozóna válsága jó időre elterelte, másrészt a V4 tagállamok számos sérelmet halmoztak fel, amelyek hatására valamennyien készen álltak arra, hogy nyíltan konfrontálódjanak Brüsszellel és rajta keresztül Berlinnel.

A kettős mérce kérdése – a V4-es egység külső motorja

Ha külső okokat keresünk a V4 megerősödésben, azokat elsősorban stratégiai hibákra lehet visszavezetni. Egyrészt a nyugati EU tagok későn ismerték fel a formálódó regionális integráció politikai erejét, másrészt kezdetben stratégiailag pocsék válaszokat adtak rá. Ahelyett, hogy leválasztották volna a mérsékelt Szlovákiát és Csehországot, a radikálisabb politikát folytató véd- és dacszövetséget kötő Magyarországról és Lengyelországról, egy egységes, megrögzött, hálátlan és illiberális blokként írták le a V4-ket. Úgy gondolták, hogy a V4-re záporozó kritikák súlya alatt megrogyhat a szövetség és a tagállamok különalkukat igyekeznek majd kötni Brüsszellel kvótakérdésben vagy az intézményi reformokkal kapcsolatban.

Nyugati politikusok sorozatosan az EU értékeivel való szembefordulással és a szolidaritás hiányával vádolták Közép-Európát, amely önmagában megfoghatatlan politikai érv. Az a következtetés, mely számos tagállamban felmerült, hogy a kohéziós politikát, mint „a nyugatról érkező ajándékot” kell felfüggeszteni a V4 megregulázáshoz, inkább megszilárdította az amúgy ingatag egységet. Ez a nyugati tagállamokban mai napig elfogadott narratíva ugyanis gyakorlatilag kimondja azt, hogy a 2004 után csatlakozott országok csak másodrendű tagok és azt sugallja, hogy az EU csatlakozás csak számukra járt áldozatokkal, figyelmen kívül hagyva azt a hatást, hogy mit jelentett Közép-Európa számára a piacok megnyitása a rendszerváltás után, és hogy mennyit profitált ebből a nyugat. Aki élőben akarja vizsgálni ezt a jelenséget, elég, ha rápillant a nyugat-balkáni országok külkereskedelmi mérlegére és követi az ott zajló társadalmi folyamatokat.

A kettős mércét persze konkrét ügyekben is látni vélik a V4-ek. Miközben nyugati liberális körökben a  visegrádi országokat a migrációs válságra adott válaszukért szokás toxikus szervezetekként elkönyvelni, mára már a 2014-es javaslataik jelentik az európai migrációs politika fővonalát. Tény, hogy a kvótakérdés rendezése nem történt meg, ebben még mindig külön utas a V4, de az is igaz, hogy a külső határok védelmével kapcsolatban képviselt álláspontját jelentős részt átvette az unió.

Fontos azonban látni, hogy a nyugati politikusok 2016-ra már felismerték, hogy az az egység, amit a V4-nek tulajdonítottak, soha nem létezett. A V4 egy egymástól távolodó, ideológiailag eleve más alapokon nyugvó lengyel-magyar és cseh-szlovák tengelyből áll.

Miközben a lengyel-magyar duó karanténba zárása megkezdődött, amit tovább erősitettek ezen országok belső folyamatai, addig a másik párost diplomáciai közeledéssel kezdték el leválasztani a csoportról. Ennek számos jele volt és van most is. Angela Merkel többször találkozott V4-es, vagy európai csúcsok előtt kizárólag cseh vagy cseh és szlovák kollégájával, de emlékezhetünk Macron elnök külön találkozójára ezzel a párossal, vagy még Ausztria szociáldemokrata vezetése idején a Slavkovi (osztrák-cseh-szlovák) Együttműködés megerősödésére.

Mennyit ér és meddig él Visegrád?

Érdemes kétkedéssel fogadni azt, amikor a V4 haláláról beszélnek. Ez az együttműködés ugyanis már a Meciar korszakot is túlélte, azóta pedig sokat fejlődött. Ugyanakkor  a V4-es intézmények hiánya (egyedül a Visegrádi Alap intézményesült) azt is jelenti, hogy rendkívül gyorsan és rugalmasan lehet csökkenteni a kapcsolatok intenzitását. A V4 alapdokumentumai szerint ugyanis a miniszterelnököknek és elnököknek évente, míg a külügyminisztereknek évente két alkalommal kötelező találkozniuk, de a jelenlegi szám ennek a sokszorosa.

Visegrádi államfők Szekszárdon 2017 őszén. Miloš Zeman cseh, Andrej Kiska szlovák, Andrzej Duda lengyel és Áder János magyar köztársasági elnökök – Fotó: Krzysztof Sitkowski – KPRP, PAP

Szlovákia egyértelműen jelezte, hogy jelenlegi formájában nem szeretné fenntartani az együttműködést, míg Csehország esetében senki sem lát tisztán, hiszen a választásokon győztes ANO nem volt képes egy megfelelő többséggel rendelkező kormányt felállítani. Azt azonban érdemes kihangsúlyozni, hogy jelenleg nagyon kevés olyan terület van, ahol a V4 valóban a cseh érdekeket szolgálná. Sem az energiabiztonság, sem a migrációs politika és határvédelem, sem egy Oroszországgal szembeni összefogás, az infrastruktúrafejlesztés vagy a következő időszakban már nettó befizetőként a kohéziós politika melletti harcos kiállás sem szolgálja feltétlenül Prága érdekeit.

Lengyelország is jelentős belpolitikai változásokon megy keresztül és könnyen lehet, hogy a miniszterelnök-csere egyik célja, hogy kicsit normalizálják az EU-lengyel kapcsolatokat. Magyarország a leginkább érdekelt a jelenlegi struktúra fenntartásában. Érezhető, hogy Budapest elég hatékonyan ejtette foglyul a V4-et, és ez csak részben tudható be annak, hogy jelenleg magyar elnökség vezeti a visegrádi csoportot. Magyarország 2010 után tapasztalható külpolitikai elszigetelődésének legfontosabb kitörési pontja volt a V4, amelyen keresztül bármikor képes volt álláspontja közvetítésére. Nem véletlen, hogy Budapesten aggódnak leginkább a V4 jövője miatt.

A legvalószínűbb, hogy a kapcsolatok szűkítése legkésőbb 2018 júliusától, a szlovák elnökség kezdetével megindul. Ez elsősorban a Brüsszelben képviselt álláspontok harmonizációjának megszűnését és látványos külön utas politikát fog jelenteni, akár még a többéves pénzügyi keret tervezésével kapcsolatban is.

A regionális politikák közül a biztonságpolitikai, energiapolitikai, digitális gazdasággal, innovációval és infrastruktúrával kapcsolatos együttműködések fennmaradnak, sőt számos esetben akár erősödhetnek is. A V4 mandátuma tehát továbbra is teljesül, de ahogy számos külügyes forrás megjegyzi: „valójában ez számunkra nem sokat ér”.

Címlapfotó: Paweł Kula, sejm.gov.pl

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.