„Fiatal pár keres terapeutát; kerület nem fontos, csak, hogy viszonylag olcsó legyen”, Nincs olyan pszichológus, aki ne hallott volna ehhez hasonló kérdést. De vajon azt a kérdést hallotta-e, vagy épp a hozzá járók, hogy mi a köze van a pszichológiának az állami újraelosztáshoz.

Fehér Tibor

Gergely Sára cikkében (Kié a pszichológia? Kinek és miért van szüksége a kritikai pszichológiára?”) ezt írja: „olyan pszichológiára van szükségünk, amely képes a rászoruló embereknek is segítséget nyújtani”. Írásában bemutatja ennek lehetséges megvalósulásait, valamint a pszichológia ide köthető magyarországi hagyományait. Írását pedig egy olyan felszólítással zárja, hogy a hazai pszichológustársadalom kereshetné azokat a lehetőségeket, melyekkel a mindenkori hatalom elősegítheti, hogy ne csak egy szűk réteg számára legyen elérhető a pszichológiai tudás, szolgáltatás. Így, a cikk végszava alapján tehetjük fel a fent említett kérdést.

Mégis mi köze van a pszichológiának az állami újraelosztáshoz?

Az, hogy az állam mit csinál és mit nem, nem fix dolog. Különböző világnézetű emberek küzdenek azért, hogy definiálják az állam szerepét. Például hogy milyen szolgáltatásokat nyújtson, vagy épp ne nyújtson az újraelosztás során. Így az, hogy az állam egyre bővülő közszolgáltatásokat, például pszichológiai szolgáltatásokat nyújtson, minden, csak nem magától értetődő. Politikai munka, küzdelem kérdése. Az államok a 19. századtól kezdve kezdtek felvállalni szociális védelmi, kiegyenlítési valamint kárpótlási feladatokat. A kor nehézségeit enyhítendő az állam beszállt a család, az egyházak és a helyi közösségek mellé a szociális gondoskodás elősegítése érdekében. Ekkor azonban még messze vagyunk a pszichológia, kiváltképp annak klinikai vagy egyéb alkalmazott ágainak megjelenésétől. Hiába van már jelen az Osztrák-Magyar Monarchiában 1891-től a betegségbiztosítás, melyet 1907-ben követett a kötelező balesetbiztosítás.

De az államnak olyan szerep is adható, hogy elnyomjon egyes tudományterületeket. A sztálini és zsdanovi úton haladva a rákosista magyar állam nem hogy segítette elérhetővé tenni a pszichológiai kezeléseket, hanem az egész tudományterületet burzsoá áltudománynak kiáltotta ki. A rendszerváltozás előtti helyzet a pszichológiában is „követte” az pártállami diktatúra hármasságát. Bagdy Emőke nyomán tiltó (1945-1958), tűrő (1958-1963) és támogató (1962-1989) politikai környezetről beszélhetünk, és a pszichológia életében is csak a rendszerváltás után nyílhatott lehetőség nagyobb szabadságra, a mentálhigiénés, egészségpszichológiai „forradalomra”.

A hirtelen megindult intézményesülési boom után viszont történt valami. 1999-ben már érződik az ellentét: míg a pszichoterápiára rászorulók száma növekszik, addig az ellátóhelyek száma csökken. Mindeközben ráadásul csökken az intézményes háttér, az embereknek pedig minimális lehetőségük van privát szolgáltatásokat igénybe venni (Bugán, 1999). Az egyéb munkatársak is folyamatosan fogynak – 2000 után pedig a pszichológusok is kezdenek eltűnni a rendszerből. Így érünk el 2006-hoz, amikor már a következő a helyzetértékelést olvashatjuk Bagdynak a klinikai pszichológiáról szóló egyik könyvfejezetében:

„hazánkban pszichológiai elnéptelenedés fenyegeti az egészségügyi intézményeket […] elbocsátják a pszichológusokat a költség-haszon ráta gyengesége miatt, viszont a tevékenységet alulfinanszírozzák” (Bagdy, 2006, p. 346.)

Egy másik szöveghelyen pedig a bérezés kérdését húzza alá még egyszer: „az intézményekben folyó munka […] illetménye alacsony” (Bagdy, 2006, p. 351.) Ezt csapdahelyzetnek nevezi, és az egészségügyi intézményrendszerre levetítve kiemeli, hogy a megszűnő pszichoterápiás ambulanciákkal és rendelésekkel a szakma gyakorlati aktivitása csökken a rendszerben. Buda Béla (2006) ugyanebben az évben hívja fel a figyelmet a finanszírozási problémák mögött a gyógyító és szociális szolgáltatások terén bekövetkezett költségrobbanásra. Emiatt a biztosítási rendszerek takarékoskodásra törekszenek, aminek az egyik megnyilvánulása, hogy nem fizetik meg eléggé a pszichoterápia költségét. Az úgynevezett managed care (takarékoskodó ellátás) során egyre szűkült a pszichoterápiás munkakörök száma, a betegbiztosítás pedig már ebben az időben hiába tartalmazta a pszichoterápiás segítséget, olyan alacsony járulékkal látta el, hogy azokból az alapvetően is alacsony szintű munkabéreket sem lehet megoldani. Továbbá ebből lehetetlen volt kompenzálni a megfelelő képzések költségeit, melyek egyre inkább privatizálódtak.

Az elbocsátások aránya végül odáig jutott, hogy a korábbi pszichológusi létszám csupán egy negyede maradt az állami egészségügyben.

Az állami szerepvállalás eredménye a kiáramlás. A célirány, Hunyady György (2006) szerint, a magánpraxis, a vállalkozói szféra szolgálata volt. Ezt a folyamatot abban a nagyobb keretben helyezi el, melyben az egészségügy (és az oktatásügy) terén csökken az állami szerepvállalás mértéke. Ez azonban a leszakadó, szűkülő középosztállyal együtt azt eredményezte, ismét csak Buda Béla megállapításait idézve, hogy kevesen voltak, akik fizetőképes keresletet jelenthettek volna a magánrendelések számára, így a magángyakorlatokban beállt az a helyzet, hogy nagyobb részét tette ki a bevételeknek a képzési tevékenység, mint maga a pszichoterápiás munka, miközben a képzés ára maga ma is lényeges terhet jelent a klienseiket később ellátó leendő szakemberek számára. Szőnyi (2015) megfogalmazásában ez annyira hangsúlyos, hogy „a leendő terapeuta első kérdése az, hogy mit kell megtanulni, mennyi ideig tart és mekkora ráfordítást igényel” (p. 529.) A ráfordítást később ki is bontja: „a személyes terápia vállalása jelentős befektetés […] anyagi tehervállalás” (p. 533.) Ugyanezt a szókapcsolatot használja magának a Pszichoterápiás Tanácsnak a kiadványa is (Danics, 2006): „a pszichoterápiás képzések időben, energiában, anyagiakban, elkötelezettségben jelentős befektetést igényelnek” (p. 10.) Felmerülhet a kérdés, hogy mi történik azoknál a leendő szakembereknél, akiknél megvan az idő, megvan az energia, megvan az elköteleződés ‑ de nincs meg a tőke.

Mi a köze tehát a pszichológiának az állami újraleosztáshoz? Amennyiben nincs köze, úgy fennmarad a Gergely Sára által is problematizált helyzet, hogy

szinte csak azokhoz jut el, akik meg tudják engedni maguknak. Azok tudnak képződni, akik meg tudják engedni maguknak.

Viszont minél több köze van a pszichológiának az állami újraelosztáshoz, annál inkább visszafordítható a fent részletezett helyzet az állami intézményekben.

Miért fontos ez? Amennyiben az alkalmazott lélektan azt jelenti, hogy cselekvővé formáljuk pszichológiai tudásunkat egy területen, akkor az állam a humánerőforrás- és a forráselvonással csökkentette a pszichológia azon képességét, hogy cselekvő tudást hozzon létre az emberek jóllétének elősegítése terén. S míg ebben az időben, amikor társadalmi változások, a munka- és életfeltételek destabilizálódása népbetegségszintű egészségkárosodásokat, valamint alkalmazkodási zavarokat idéztek elő, sőt tartottak fönn, épp növelni kellett volna a megelőzés, valamint a mentálhigiénés/közösségi munka arányát, miközben épp, hogy szűkült az állam által biztosított pszichés megsegítések lehetősége. Ez összefüggésbe hozható azzal a jelenséggel, melyet Kopp Mária (2014) „kelet-közép európai egészségparadoxonnak” nevezett. Eszerint az ezredforduló Magyarországán is többen haltak meg idejekorán (különösen a 50-64 éves férfiakról van szó), mint az 1930-as években, sőt a régió államaihoz képest ez a romlás egy időben Magyarországon volt a legmagasabb. Kopp kiemelte Kaplan és munkatársainak munkáját (1996), akik szerint egy államon belül minél nagyobbak a különbségek gazdag és szegény állampolgárok között, annál magasabb morbiditási (megbetegedési) és mortalitási (halálozási) arány figyelhető meg. Azaz empirikus adataik szerint nem annyira egy ország gazdagságának mértéke a fő faktor e kérdésben, hanem a társadalmon belüli gazdasági különbségek, vagyis az egyenlőtlenség mértéke bizonyul az egészségügyi állapot egyik leghangsúlyosabb előrejelzőjének.

“A pszichológia szinte csak azokhoz jut el, akik meg tudják engedni maguknak…”

Amennyiben tehát arra akarunk válaszolni, hogy mi a köze van a pszichológiának az állami újraelosztáshoz, akkor a válaszban arra is figyelemmel kell lennünk, hogy

az államnak pusztán az újraelosztás növelésével, a szociális-gazdasági lemaradás mérséklésével lehetősége van állampolgárainak egészségi, s így pszichés állapotának javítására.

Az összefüggés a depressziós tünetegyütteseknél érvényesül a legjobban.

Kérdés ugyanakkor, hogy amennyiben az állam befektet e területen, milyen pszichológiai módszerekkel tegye ezt? Mi kerüljön fel, és mi ne kerüljön fel a társadalombiztosítás által térített eljárások listájára? Utóbbi kérdések persze felvetik annak a problémáját, hogy verseny alakulhat ki, hogy ki tud rövidebb, azaz társadalombiztosítási szemüvegen át nézve, olcsóbban megfinanszírozható terápiás módszert nyújtani. Erre példa a Szőnyi (2015) által is bemutatott svéd „kísérlet”. Ez előtt nem volt arra példa, hogy egy állam ilyen mértékben és össztársadalmi méretben biztosítson állampolgárai számára pszichoterápiás ellátást. Főként pedig arra nem, hogy a szakemberek kiképzésébe is befektessen. A 2010-ben elindított program célja az volt, hogy ún. „bizonyítékon alapuló pszichoterápiák” segítségével szorítsák vissza a depressziós és szorongásos állapotokat. A kezdetben 2 milliárd koronával megfinanszírozott kísérlettel ugyan nem sikerült érdemi változást elérniük, azonban a próbálkozás feldolgozása fontos tapasztalat lehet minden, az állam által biztosított pszichológiai segítségnyújtásnak.

Lehet vitatkozni azon, hogy ez mennyire volt előnyös bizonyos kedvezményezett terápiás irányoknak, és mennyire szorított hátérbe másokat. Lehet vitatkozni azon, hogy nem annak kellene-e lennie az iránynak, hogy a biomedikális tudományok mintájára minél speciálisabb problémákra minél speciálisabb eljárásokat dolgozzunk ki. Hisz így a kapcsolati alap, a kapcsolati kompetenciák, a módszertől független ember-emberközi képességek kerülhetnek háttérbe. És végül, a Szőnyi könyvfejezetében tárgyalt kérdéseken túl, lehet vitatkozni azon, hogy talán pont tágítani lehetne a perspektívát. És valóban komolyan venni a biopszichoszociális szemlélet társadalmi vetületét, mint olyan pontot, ahol reflektálni lehet a kritikai társadalomtudományi szempontokra is. Ahol az indikáció és az ellenindikáció, a motiváció, a kliens/terapeuta összeillés, a környezeti tényezők és egyebek mellett megjelenhetnek ezek a szempontok is. Hisz a pszichológia „mainstream” hagyományából is lehet ehhez kapcsolódni. Ha komolyan gondoljuk, hogy fejlődéses pszichopatológiai keretben azzal az igénnyel lépünk fel, hogy elemzéseinkben többszörös szinten dolgozunk valós integrációval egymás mellett élés helyett; ha komolyan gondoljuk, hogy a fejlődési utak csak kontextusban értelmezhetők mikro- (közvetlen társas környezeti) és makro- (társadalmi) szintek figyelembevételével, akkor arra is reflektálhatunk, hogy akármilyen közösségi pszichológiai beavatkozást tudunk tervezni, ami ezekkel valóban érdemben foglalkozik, törvényi, jogszabályi, szerkezeti átalakítások mellett. Azt mindenesetre láthatjuk, hogy maga az a gondolat, hogy az állami újraelosztás ilyen mértékű megvalósítása megtörténet, nem példa nélküli.

Ezen a vonalon haladva tovább, mi van tehát akkor, hogyha valaki rákérdez arra, mit jelent a pszichológia abban a kérdésben, hogy „mi köze van a pszichológiának az állami újraelosztáshoz”? Milyen pszichológiának? Melyiknek? A kérdés mindaddig elméleti, ameddig azon gondolkodunk, van-e különbség bizonyos nemzetek intézményesült pszichológiája között; illetve mindaddig személyes, ameddig például egy képződő tanácsadó vagy klinikai szakpszichológus az önismereti munkától nem függetlenül összerakja, hogy az ő személyiségéhez milyen módszer illik legjobban. Amikor azonban értékválasztásunk miatt azt mondjuk, hogy az állam fokozza szerepét a pszichológiai szolgáltatások újraelosztása terén, akkor sem kerülhetők ki a kritikai szempontok. Máriási Dóra és Vida Katalin vitaindító írását („Kritikai pszichológiát!”) idézve, vagy Kovai Melinda írása („Egyéni szociális probléma”) nyomán haladva választ kellene adni bizonyos kérdésekre. Hisz felmerülnek olyan meglátások – a teljesség igénye nélkül –, mint például hogy a mainstream pszichológia problémái a személyiség problémái, és ennek megfelelően is kezeli őket: az egyén problémáira való megoldások mindig az egyénben rejlenek. Valamint az is, hogy nem tud mit kezdeni olyan kérdésekkel, mint társadalmi státusz vagy osztályhelyzet, miközben az „egyén” és a „szociális” nem voltak mindig egymást kizáró kategóriák.

Az egy teljes önálló cikket igényelne, hogy a kritikai pszichológia és a mai, például a fent említett fejlődéses pszichopatológia mennyiben hallja meg egymást, és mennyire egymás évtizedekkel ezelőtti állapotaival van csak vitában. És persze itt nem is arról beszélünk, hogy az egyes pszichológus, szociológus és egyéb szakemberek milyen egyéni kritikai kérdéseket tudnak feltenni a mindenkori hatalomnak, így annak a hatalomnak is, amely a fenti újraelosztást megvalósítja. Hisz az újraelosztás maga is struktúraképző. Itt inkább azon gondolkodhatunk, hogy a kormányok által nyújtott szociális szolgáltatásokba ily módon beemelt pszichológiai szolgáltatások mire reflektálhatnak.

Ebben egy érdekes gondolatmenet az „egyéni” és a „társas” elgondolásáról Stenner 2008-ben a Critical Social Policyban [Kritikai Szociálpolitika] megjelent munkája, a Psychosocial welfare: Reflections on an emerging field [Pszichoszociális jólét: reflexiók egy születő területről]. Szerinte olyan korba léptünk, ahol a „pszicho-” már egyaránt rezonál a „társassal” és a jóléttel (welfare). Melynek következtében újra kellene gondolnunk a szociális és pszichológiai tudományok tudásgyakorlatait. Ez pedig egy olyan politika felé mutathat, mely a segélyezettek szubjektív és érzelmi élményeire is ügyel az újraelosztás és a társadalmi igazságosság mellett. Vagyis egyszerre gondolja el a jólétet és a jóllétet (welfare and well-being). Mert az egyéni jóllét sem egyszerűsíthető le a pszichológiára, és a jóléti állam se képzelhető el annak pszichológiai oldalai nélkül. Ezt ő pszichoszociális jólétnek és jólléti államnak nevezi, ahol a társadalomtudományi és a pszichológiai megközelítéseket egyszerre gondolja el, mint egy egységes folyamat különböző aspektusait.

E születő pszichoszociális megközelítésnek azonban kritikusnak is kell lennie. A társadalom- és a pszichotudományok részesei, érintettjei is a társas szabályozásnak, nem tarthatnak igényt a külső, objektív megfigyelő szerepére. A pszichoszociális megközelítésű jóléti államnak így egyszerre kell kitörnie a pszichológia és a szociológia korlátaiból. A pszichoszociális tanulmányoknak transzdiszciplinárisnak kell lenniük, azaz pont azért van bennük potenciál, mert a gondolkodásban nem ragad meg a hozzászóló tudományterületek egyes határain belül. És azt is kiemeli, hogy ez nem szójáték – a transzdiszciplinaritás annyiban több a multidiszciplináris megközelítésnél, hogy itt nem csupán szaktudományok találkozásának kell megtörténnie, hanem kölcsönösen meg is kell termékenyíteniük egymást. Hasonlóan ahhoz, ahogy Riegel nyomán (Lewis, 1990) a fejlődési modellekről is gondolkodunk, ahogy a transzformációs modellben a környezet és az egyén találkozásakor mind a kettő megváltozik, kölcsönösen változtatják meg egymást. A biopszichoszociális tudományok és a társadalomtudományok találkozásánál megszülető párbeszéd pedig mindemellett reflektál is a létrehozott tudás (kutatás) kulturális és politikai beágyazottságára is.

Zárásképpen, a „mi a köze van a pszichológiának az állami újraelosztáshoz” kérdés úgy is átfogalmazható, hogy

az egyes pszichológusoknak mi közük van az állami újraelosztáshoz, hisz a pszichológia maga nem cselekvő, csak az egyes szakemberek.

Az Etikai Kódex szerint a pszichológus „felelősséget érez a társadalom, a szűkebb közösség és a kliensei iránt. […] A közjó érdekében önzetlenül is tevékenykedik”. Hogy ebből a felelősségből közvetlenül fakad-e egy hasonló társadalmi projekttel való párbeszéd, arra a válasz valószínűleg nem. A párbeszéd vagy a párbeszéd elutasítása mögött ugyanúgy értékek, eltérő, de egyenértékű értékek állnak. Értékválasztás kérése, hogy valaki a szegények és az elnyomottak mellé szegődik-e. Azonban egy olyan értékválasztás esetén, amely erre igennel felel – és az államnak olyan szerepet akar adni, hogy minél szélesebb néprétegek számára tegye elérhetővé a pszichológiai segítségnyújtást a gazdasági növekedés és társadalmi mobilitás elősegítésében –, a szűkebb közösség és a társadalom iránt érzett felelősség avagy a közjó előremozdítása jelentheti a részvételt egy, az újraelosztó, jóléti államról való beszélgetésben.

Vagy lehet vita, de nem csak sajtó körben, hanem más szakemberekkel, civil szervezetekkel, szakszervezetekkel, pártokkal. Martín-Baró, a spanyol származású jezsuita szerzetes-pszichológus egy helyütt azt írja, hogy nyilván nem a pszichológusok feladata, hogy önmagukban mint pszichológusok megváltoztassák a rendszerszintű társas-gazdasági igazságtalanságokat. De az igenis az lehet (lehet!), hogy beavatkozzanak azokba a szubjektív folyamatokba, melyek fenntartják az igazságtalanság struktúráit.

„A pszichoanalitikus »neutralitás«, egy fogalom, mely az analitikus klinikai működésének leírására lett kialakítva, […] a politikai neutralitás jelentését a »be nem avatkozás politikájának« értelmében kezdte el felvenni, még akkor is, amikor a környező társadalom [a 60-80-as évek Brazíliája] erőteljesen korrupt volt” (Frosh és Mandelbaum, 2017, p. 13., saját fordítás).

Hivatkozások

Bagdy, E. (2006). Klinikai pszichológia. In: Bagdy, E., Klein, S. (Eds.). Alkalmazott pszichológia (pp.333-358). Budapest: Edge 2000 Kiadó.
Buda, B. (2006). A pszichoterápia és a segítő pszichológiai beavatkozások. In: Bagdy, E., Klein, S. (Eds.). Alkalmazott pszichológia (pp.428-442). Budapest: Edge 2000 Kiadó.
Bugán, A. (1999). MTV2 – Tudósklub ’99 : lélektelenül?!. Alkalmazott pszichológia, 1(4), 91-106.
Danics, Z. (2006). Pszichoterapeuta kiskáté 2006. Budapest: Animula Kiadó.
Frosh, S., & Mandelbaum, B. (2017). “Like Kings in Their Kingdoms”: Conservatism in Brazilian Psychoanalysis During the Dictatorship. Political Psychology, 38(4), 591-604. doi:10.1111/pops.12427
Hunyady, Gy. (2006). Hetvenöt év és a magyar pszichológia. In A szociálpszichológia történeti olvasatai. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó
Kaplan, G. A., Pamuk, E. R., Lynch, J. W., Cohen, R. D., & Balfour, J. L. (1996). BMJ Clinical Research, 312(7037), 999-1003.
Kopp, M. (2014). A kelet-közép európai egészségparadoxon. In: Kállai, J., Varga, J., Oláh, A. (Eds.). Egészségpszichológia a gyakorlatban (pp.51-64). Budapest: Medicina Könyvkiadó Zrt.
Lewis, M. (1990). Models of Developmental Psychopathology. In: Lewis M., Miller S. M. (Eds.). Handbook of Developmental Psychopathology (pp.15-27). Boston: Springer.
Stenner, P. & Taylor, D. (2008). Psychosocial welfare: Reflections on an emerging field. Critical Social Policy, 28(4), pp.415-437.Szőnyi, G. (2015). Egyéb kérdések. In:
Szőnyi, G. (Ed.). A pszichoterápia tankönyve (pp.51-538). Budapest: Medicina Könyvkiadó Zrt.

 

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.